Új Élet, 1979 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1979-05-10 / 9. szám
w vmaum cimm HORNYÁK JÓZSEF: Elbeszélés A Rozsályon hó van, és az útnál cikornyát hajt a venyige. Bükkök leveleznek véges-végig. Az utasok napsütötte zöld rengetegben gyöngyörködnek az autóbuszból. — így tudom a Paradicsomot elképzelni —beszél a szőke fiatalember —, örökös május vég. Ilyenkor legszebb a természet. — Fél percet állt az autóbusz, akkor szállt fel, lehúzta puha szány csizmáját, s összehajtogatva a kicsi vászonbőröndbe zárta. — Telep csak Telep —szólt magyarázkodólag —, nem lehet lakkcipőben járni! — majdnem teljesen átöltözött, átvedlett a buszban gavallérnak. A szépasszony, aki mostanáig nagyon unta magát, nyakán kioldta a sárgallért, s negyed fordulatot tett a szőke fiatalember irányába. Kicsike szerpentin következett, kétoldalt rét pár állt ahogy völgynek ereszkedtek, reggeli szín kékellt fölöttük. Még egészen korán volt. — Vízduzzasztót nem lehet a központban építeni — mondta a fiatalember. —Az ember, mikor bejut a városba, olyan idegen, vannak időszakok, fél évig nem lát egy filmet. Köt a beosztás, van gép, amely egy-két napig még elmegy, de vasárnap már elhalaszthatatlan a javítás. Mert különben azzal talál jönni a főnök, hogy az embernek nincs képessége hozzá. Az ilyent nem szeretem. Inkább lemondok színházról, moziról... Olyan magasan élünk. Telepen háromszáz méterrel lennebb süt a nap. Tízen vagyunk testvérek, otthon most én vagyok az öregebb, én vagyok a fejes —a szüleink meghaltak. Egy öcsémet balesetből kifolyólag nyugdíjazták, őt tettük meg szakácsnak. Odaadjuk a kosztpénzt, ő beosztja. Meg vagyunk vele elégedve. Nagyon is meg vagyunk. Hogyha kell, segítünk, nem emelhet, rögtön megfájdul a feje. Mikor nincsen ránk szükség, megyünk, ki merre. Síelni... Sajnos, a síről le kell mondani. Két hete még hencegtünk, százhúsz centis volt a hó, és nemcsak az északi feleken. Április közepén még kétméteres havat mértünk a Magurán... Nagyon megvan köztünk az egyezség. Ha valamelyik rosszat tesz, ott vagyok, nem hagyok utána. Van egy öcsém, huszonhárom éves, rászokott az italra. Többször jött haza részegen. Intjük a jóra, kiabál, verekedni akar. Idáig nem verekedtünk, most verekedjünk? Sose vallottunk szégyent, elértem a harminc évet, de a milícián nem voltam, csak a buletinért. Se a törvényszéken. Elmentem ugyan kíváncsiságból. Annyit kacagtam: egy hahota volt a terem — maga az iteiebiró sem tudta megállani mosolygás nélkül: az asszony nem adott tiszta alsóruhát az urának, féltette a barátnőktől. A szépasszony lesajnáló köhécseléssel visszakozott valamennyit a negyed fordulatból. A szőke fiatalember azt mondta: — Nem iszik egy sem a családunkban, csak ez az egy. Minden sajnálat mellett, ha az itallal nem hagy fel, búcsút vesz tőlünk. Mikor a tudomására hoztam nagyon megszeppent. Csak kell hallgasson rémén vagyok az öregebb. Ismerünk testvéreket, nekik is elhaltak a szüleik, csak ők nem tartanak össze. Szerteszéjjel mentek. Mi együtt vagyunk. Meg akar valamelyik házasodni, kisegítjük. A nővéremnek nagyon szép lakodalmat csináltunk. Két napig tartott, hétezer lejbe került a bútorral. Én voltam a rendező a szakács öcsémmel. Nagyon szépen kitartottunk. Sok mindennek utána kellett nézni. Én nem ittam. Amikor vége volt, a nővérem hozzám jött, összevissza csókolt. Bátyámnak is adtunk háromezer lejt nősüléskor. Vőlegényruhát vettünk neki... Tizenhárman voltunk testvérek, de három meghalt. Azoknak, igaz, nem is tudom a nevét, meghaltak, én még nem is voltam. Most tízen vagyunk: Károly, Anna, Albert — ez én vagyok —, Pista, Angela. Angela után jön Teri, Teri után jön Miki. Na, ez a részeges, Miki! Miki után jön Sanyi, Sanyi után Feri, Feri után Zoli. Ő most tizenkilenc éves. Én vagyok az egész közt a vezető. Férjhez akarsz menni? Nézd meg, hogy ki akar elvenni. Mutasd be az illetőt, hogy lássuk... Nem vagyok az, aki mindjárt mindjárt megszidja az embert. Azért elvétve odacsapok. Zolit vertem meg tizennyolc éves korában. De az annyit nem ütött vissza, pedig sokkal derekabb, mint én. «Visszaadhatnám, de nem bántalak. Te vagy a vezető!» Ez a tavaly történt, mikor Telepen megjelent a Feketeruhás nő. Jött feketében, rajtamaradt, hogy a feketeruhás. «Jön a feketeruhás nő—fehérben' Jón pirosban!» Mikor milyenben: kékben, kockásban. Zoli a házhoz hozta, hogy el akarja venni. Molett nő, a németek visszavonuláskor elvitték, az elbeszéléseiből ítélve inkább maga ment. Néztem, ült, olyan szűk szoknyában, mintha reá volna masszírozva. A blúzába be lehet látni, a hátgerincét lehet látni. A testvére kint él Dél-Amerikában —mutatta a fényképet. Volt egy pálmafa, előtte luxuskocsi, két éltesebb hölgy és egy piperkőc valaki. Igyekeztem virágnyelven megmagyarázni, hogy a testvére selyemfiú. Nem vette észre, tovább dicsérte a fiú képességeit. Arról nem is beszélve, hogy elrontja Zoli doszárját, s hogy idősebb nála, kicsinyes volt Belekötött a szakács öcsémbe, hogy rosszul kezeli a kosztpénzt. Olyan ideges légkört teremtett, megkértem, álljon tovább. Zoli kezdett ugrálni, megvertem, de nem ütött vissza: «Te vagy a vezető!» Megmagyaráztam: ez a nő viszonteladásra szerez be férjet Csak pénzért tud majd szabadulni tőle... Kőműves Zoli, Miki is kőműves, a blokknál dolgoznak. Kettőnek nincs mestersége, ennek, amelyiket nyugdíjazták, és a húgomnak, ő a kantinban felszolgál. Feri a garázsban dolgozik, nővérem tanult ítélőbíró. A bányában jól keres a férje. Mindegyik el van helyezkedve, nyolcszáz lejnél egyik se keres lejjebb. Négyszáz elég ruhára, össze lehet rakni azt a kis pénzt. Én hogy rakom össze? Van letéve zsebpénzem... Mikor a szülők elhaltak, én kerestem, keresett Pista, Miki és Sanyi. A lányok nem dolgoztak, a nővérem iskolában volt, a bátyám katona volt. Szoktunk venni egy liter szeszt, megvegyítjük. Az öcsém hat órakor felkel, reggelit készít, megitat egy-egy pohár pálinkát. Három elmegy szolgálatba, öt otthon marad. Kettő délutános, kettő éjszakás. Az öcsém, ő éjjel-nappal hiszonlétben áll. Ha feléljük a kosztpénzt, megpótoljuk. Ritkán történik meg, az öcsém úgy intézi, hogy annak elég kell lenni. Nagyon jó fej kell nyolcat gondozni, nem is tudom, mit csinálnánk, ha ez az öcsém nem volna, mind a kantinhoz folyamodnánk. Kétszer kell hús, vasárnap harmadszor, nehéz helyen dolgozunk. Hétnek pakolni, tizennégy darab kenyér. Én nem vagyok kenyeres, de a többiek. Csirkéből 20 Lehetetlenség volna Hornyák Józsefről szólni (akár ilyen szűk helyen is) — Gaál Gábor nevének említése nélkül. Ő, a nagy szerkesztő fedezte fel az írót az egykori nyomdászban, a nagyváradi Fáklya munkatársában; ő hozta be az Utunkhoz; ő írta róla 1950-ben, mindjárt az első karcolatok megjelenése után: «Szerény, hallgatag, elmélyülésre hajló kedély. És szerény, nem nagyigényű az írása sem — ezért azonban mégis jelentős. — Jelentős, mert jellegzetes, saját maga által kialakítod az írása Jellegzetes az emberábrázoló ereje, a szűkszavúsága, az erősen zárt formára való törekvése (...) Eredeti (...) A rövidség írói készségének alapvető vonásait. Később aztán dicsérték (joggal) plaszticitását, festői látásmódját; megállapították, hogy «.műfaja a prózai miniaturis; hangsúlyozták (találóan) színeinek, hangulatainak elevenségét, de minden értékelő észrevétel valahogyan a Gaál Gábor felismerést variálta s dúsította új elemekkel. Minthogy Hornyák József mind ez ideig hű maradt önmagához: műfajához, eszményeihez, írói módszeréhez. Szerényen és fáradhatatlanul nyújtja át olvasóinak míves karcolatait, kitűnő próza-villanatait, melyekben ott műnké az emberi melegség s az igazságkeresés konok szenvedélye. A stiláris tökély igézetében fűzi mondatokká a szavakat, hibátlan szöveggé a mondatokat. Gaál Gábor minősítését nyugodtan kiegészíthetjük ennyivel: rokonszenves író. A Szatmár megyei Gilvácson született, 1920-ban, munkáscsaládból. Enyeden ismerkedett meg a nyomdász mesterséggel, majd gépszedő és újságíró volt Nagyváradon. Innen került Kolozsvárra, ahol közel harminc éve az Utunk szerkesztőségében dolgozik. Első novelláskötete, a Virágos vén berek, 1956-ban látott napvilágot. Ettől kezdve nem túl gyakran, de rendszeresen jelentkezik egy-egy friss könyvvel, s ezekben régi erénye mellett folytonosan felmutat valami finom többlete is — emberismeretének, kifejező művészetének látványos fordulatoktól mentes gazdagodása jeleként. Fiatal éveiben tehetséges labdarúgó volt. Egy interjúban aztán így vallott: «Ezt szeretnék mindig játszani. Szép kedves, humoros dolgoké írni. De az élő a felnőtt megértés fokán állandóan olyan komoly, hogy kénytelen vagyok állandóan komoly dolgoké írni Pedig szinte fizika szükségletem ez a játék, mint ahogy a nevetés is belső szükséglet...)) Figyeljük meg Hornyákné például a neveket java részükben egytől egyig a játékos elme (tudatosan elgondolt) szüleményei. A századforduló korabeli novella legjobb hagyománya élnek tovább Hornyák Józse rövid prózájában. (n.p.)