Új Élet, 1979 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1979-05-10 / 9. szám

w vma­u­m cimm HORN­YÁK JÓZSEF: Elbeszélés A Rozsályon hó van, és az útnál cikornyát hajt a venyige. Bükkök leveleznek véges-végig. Az utasok napsütötte zöld rengetegben gyöngyörködnek az autóbuszból. — így tudom a Paradicsomot elképzelni —beszél a szőke fiatalember —, örökös május vég. Ilyenkor legszebb a természet. — Fél percet állt az autóbusz, akkor szállt fel, lehúzta puha szány csizmáját, s összehajtogatva a kicsi vászonbőröndbe zárta. — Telep csak Telep —szólt magyarázkodólag —­, nem lehet lakkcipőben járni! — majdnem teljesen átöltözött, átvedlett a buszban gavallérnak. A szépasszony, aki mostanáig nagyon unta ma­gát, nyakán kioldta a sárgallért, s negyed fordulatot tett a szőke fiatalember irányába. Kicsike szerpentin következett, kétoldalt rét pá­r állt ahogy völgynek ereszkedtek, reggeli szín ké­­kellt fölöttük. Még egészen korán volt. — Vízduzzasztót nem lehet a központban építeni — mondta a fiatalember. —Az ember, mikor bejut a városba, olyan idegen, vannak időszakok, fél évig nem lát egy filmet. Köt a beosztás, van gép, amely egy-két napig még elmegy, de vasárnap már elha­­laszthatatlan a javítás. Mert különben azzal talál jönni a főnök, hogy az embernek nincs képessége hozzá. Az ilyent nem szeretem. Inkább lemondok színházról, moziról... Olyan magasan élünk. Tele­pen háromszáz méterrel lennebb süt a nap. Tízen vagyunk testvérek, otthon most én vagyok az öre­gebb, én vagyok a fejes —a szüleink meghaltak. Egy öcsémet balesetből kifolyólag nyugdíjazták, őt tettük meg szakácsnak. Odaadjuk a kosztpénzt, ő beosztja. Meg vagyunk vele elégedve. Nagyon is meg vagyunk. Hogyha kell, segítünk, nem emelhet, rögtön megfájdul a feje. Mikor nincsen ránk szükség, megyünk, ki merre. Síelni... Sajnos, a síről le kell mondani. Két hete még hencegtünk, százhúsz centis volt a hó, és nemcsak az északi feleken. Április köze­pén még kétméteres havat mértünk a Magurán... Nagyon megvan köztünk az egyezség. Ha valamelyik rosszat tesz, ott vagyok, nem hagyok utána. Van egy öcsém, huszonhárom éves, rászokott az italra. Többször jött haza részegen. Intjük a jóra, kiabál, verekedni akar. Idáig nem verekedtünk, most vere­kedjünk? Sose vallottunk szégyent, elértem a har­minc évet, de a milícián nem voltam, csak a buleti­­nért. Se a törvényszéken. Elmentem ugyan kíváncsi­ságból. Annyit kacagtam: egy hahota volt a terem — maga az iteiebiró sem tudta megállani mosolygás nélkül: az asszony nem adott tiszta alsóruhát az urának, féltette a barátnőktől. A szépasszony lesajnáló köhécseléssel vissza­kozott valamennyit a negyed fordulatból. A szőke fiatalember azt mondta: — Nem iszik egy sem a családunkban, csak ez az egy. Minden sajnálat mellett, ha az itallal nem hagy fel, búcsút vesz tőlünk. Mikor a tudomására hoztam nagyon megszeppent. Csak kell hallgasson rém­én vagyok az öregebb. Ismerünk testvéreket, nekik is elhaltak a szüleik, csak ők nem tartanak össze. Szerteszéjjel mentek. Mi együtt vagyunk. Meg akar valamelyik házasodni, kisegítjük. A nővéremnek nagyon szép lakodalmat csináltunk. Két napig tar­tott, hétezer lejbe került a bútorral. Én voltam a rendező a szakács öcsémmel. Nagyon szépen kitar­tottunk. Sok mindennek utána kellett nézni. Én nem ittam. Amikor vége volt, a nővérem hozzám jött, összevissza csókolt. Bátyámnak is adtunk hárome­zer lejt nősüléskor. Vőlegényruhát vettünk neki... Tizenhárman voltunk testvérek, de három meghalt. Azoknak, igaz, nem is tudom a nevét, meghaltak, én még nem is voltam. Most tízen vagyunk: Károly, Anna, Albert — ez én vagyok —, Pista, Angela. Angela után jön Teri, Teri után jön Miki. Na, ez a részeges, Miki! Miki után jön Sanyi, Sanyi után Feri, Feri után Zoli. Ő most tizenkilenc éves. Én vagyok az egész közt a vezető. Férjhez akarsz menni? Nézd meg, hogy ki akar elvenni. Mutasd be az illetőt, hogy lássuk... Nem vagyok az, aki mindjárt­ mindjárt megszidja az embert. Azért elvétve odacsapok. Zolit vertem meg tizennyolc éves korában. De az annyit nem ütött vissza, pedig sokkal derekabb, mint én. «Visszaadhatnám, de nem bántalak. Te vagy a ve­zető!» Ez a tavaly történt, mikor Telepen megjelent a Feketeruhás nő. Jött feketében, rajtamaradt, hogy a­ feketeruhás. «Jön a f­eketeruhás nő—fehérben' Jón pirosban!» Mikor milyenben: kékben, kockás­ban. Zoli a házhoz hozta, hogy el akarja venni. Molett nő, a németek visszavonuláskor elvitték, az elbe­széléseiből ítélve inkább maga ment. Néztem, ült, olyan szűk szoknyában, mintha reá volna masszíroz­va. A blúzába be lehet látni, a hátgerincét lehet látni. A testvére kint él Dél-Amerikában —mutatta a fény­képet. Volt egy pálmafa, előtte luxuskocsi, két élte­­sebb hölgy és egy piperkőc valaki. Igyekeztem virág­nyelven megmagyarázni, hogy a testvére selyemfiú. Nem vette észre, tovább dicsérte a fiú képességeit. Arról nem is beszélve, hogy elrontja Zoli doszárját, s hogy idősebb nála, kicsinyes volt Belekötött a szakács öcsémbe, hogy rosszul kezeli a kosztpénzt. Olyan ideges légkört teremtett, megkértem, álljon tovább. Zoli kezdett ugrálni, megvertem, de nem ütött vissza: «Te vagy a vezető!» Megmagyaráztam: ez a nő viszonteladásra szerez be férjet Csak pén­zért tud majd szabadulni tőle... Kőműves Zoli, Miki is kőműves, a blokknál dolgoznak. Kettőnek nincs mestersége, ennek, amelyiket nyugdíjazták, és a húgomnak, ő a kantinban felszolgál. Feri a garázs­ban dolgozik, nővérem tanult ítélőbíró. A bányában jól keres a férje. Mindegyik el van helyezkedve, nyolc­­száz lejnél egyik se keres lejjebb. Négyszáz elég ruhára, össze lehet rakni azt a kis pénzt. Én hogy rakom össze? Van letéve zsebpénzem... Mikor a szülők elhaltak, én kerestem, keresett Pista, Miki és Sanyi. A lányok nem dolgoztak, a nővérem is­kolában volt, a bátyám katona volt. Szoktunk venni egy liter szeszt, megvegyítjük. Az öcsém hat órakor felkel, reggelit készít, megitat egy-egy pohár pálinkát. Három elmegy szolgálatba, öt otthon marad. Kettő délutános, kettő éjszakás. Az öcsém, ő éjjel-nappal hi­szonlétben áll. Ha feléljük a kosztpénzt, megpótol­juk. Ritkán történik meg, az öcsém úgy intézi, hogy annak elég kell lenni. Nagyon jó fej kell nyolcat gon­dozni, nem is tudom, mit csinálnánk, ha ez az öcsém nem volna, mind a kantinhoz folyamodnánk. Két­szer kell hús, vasárnap harmadszor, nehéz helyen dolgozunk. Hétnek pakolni, tizennégy darab kenyér. Én nem vagyok kenyeres, de a többiek. Csirkéből 20 Lehetetlenség volna Hornyák Józsefről szólni (akár ilyen szűk helyen is) — Gaál Gábor nevének említése nélkül. Ő, a nagy szerkesztő fedezte fel az írót az egykori nyomdászban, a nagyváradi Fáklya munkatársában; ő hozta be az Utunkhoz; ő írta róla 1950-ben, mindjárt az első karcolatok megjele­nése után: «Szerény, hallgatag, elmélyülésre hajló kedély. És szerény, nem nagyigényű az írása sem — ezért azonban mégis jelentős. — Jelentős, mert jellegzetes, saját maga által kialakítod az írása Jellegzetes az emberábrázoló ereje, a szűkszavú­sága, az erősen zárt formára való törekvése (...) Eredeti (...) A rövidség írói készségének alapvető vonásait. Később aztán dicsérték (joggal) plasztici­­tását, festői látásmódját; megállapították, hogy «.műfaja a prózai miniaturis; hangsúlyozták (találó­an) színeinek, hangulatainak elevenségét, de min­den értékelő észrevétel valahogyan a Gaál Gábor­­ felismerést variálta s dúsította új elemekkel. Mint­hogy Hornyák József mind ez ideig hű maradt ön­magához: műfajához, eszményeihez, írói mód­szeréhez. Szerényen és fáradhatatlanul nyújtja át olvasóinak míves karcolatait, kitűnő próza-villana­­tait, melyekben ott műnké az emberi melegség s az igazságkeresés konok szenvedélye. A stiláris tökély igézetében fűzi mondatokká a szavakat, hibátlan szöveggé a mondatokat. Gaál Gábor minősítését nyugodtan kiegészíthetjük ennyivel: rokonszenves író. A Szatmár megyei Gilvácson született, 1920-ban, munkáscsaládból. Enyeden ismerkedett meg a nyomdász­ mesterséggel, majd gépszedő és újságí­ró volt Nagyváradon. Innen került Kolozsvárra, ahol közel harminc éve az Utunk szerkesztőségében dolgozik. Első novelláskötete, a Virágos vén berek, 1956-ban látott napvilágot. Ettől kezdve nem túl gyakran, de rendszeresen jelentkezik egy-egy friss könyvvel, s ezekben régi erénye mellett folytono­san felmutat valami finom többlete is — emberis­meretének, kifejező művészetének látványos for­dulatoktól mentes gazdagodása jeleként. Fiatal éveiben tehetséges labdarúgó volt. Egy in­terjúban aztán így vallott: «Ezt szeretnék mindig játszani. Szép kedves, humoros dolgoké írni. De az élő a felnőtt megértés fokán állandóan olyan komoly, hogy kénytelen vagyok állandóan komoly dolgoké írni Pedig szinte fizika szükségletem ez a játék, mint ahogy a nevetés is belső szükséglet...)) Figyeljük meg Hornyákné például a neveket java részükben egytől egyig a játékos elme (tudatosan elgondolt) szüleményei. A századforduló korabeli novella legjobb hagyo­mánya élnek tovább Hornyák Józse rövid prózájá­ban. (n.p.)

Next