Új Élet, 1982 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1982-05-25 / 10. szám
Igen, itt csend volt mostanáig. A Hargita tudvalevőleg hallgat, tövében a Sikaszó még annál is csöndesebb. Kőzetemben a Bakó-pataka mondikál, de gügyögő hangját sűrű lombok isszák föl; partja mentén kart karba öltve, zöld nagyestélyiben sorakoznak a fenyők, mintegy védelemképpen; táncra kérik föl, aki a patakon átlépne — megzavarni valamiképpen a kicsi ház lakáóját. Aki most — kötelességei és hajlamai között ingadozva — épp drámát szeretne írni, de képzeletét elragadták a pisztrángok. Színes, csöndes tollászkodás ez is az emlékek mogyoróbokrai között, de nagy hirtelenséggel abba kell hagyni, mert ijesztő csaholással farkastermetű juhászkutya ront ki az erdő sarkából, majd azután még egy, és percek múlva föltűnik a harmadik is. Fel s ala nyargalnak a ház előtt, majd megállapodnak az ablakom alatt és ugatnak veszettül, mintha vaddisznót, medvét sejtenének, s épp az én szobámban. Valahonnan a padlásról rémülten ereszkedik alá az unokám: — Nagytata, vegyük elé a puskát! Meg vagyunk támadva! A gyermek úgy nézi, farkasok rohantak meg. Hiába szól a magyarázat, miszerint a farkasnak nincsen kölönc a nyakában, és nem elegyedik el békén szakállas kecskékkel, amelyek változatos mekegés közben ugyancsak elözönlötték a füves-bokros martot, s mintha csak hadifogságból kerültek volna elé, rágnak le mindent, ami elérhető. A kétarasznyi, frissen ülteted fenyőfács kamat is. — Ez már több a soknál! — A feleségem seprűt ragad, de megtorpan az újabb látvány előtt. A juhok is megérkeztek. Egész csordányi gyapjas kórista fújja a bánatát — fölverve bánattal az egész ház, az egész környék immár. Jól tudjuk: ősszel, Széna Nagycsütörtök Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek, és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagy csütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elöl szökve, mégis szembe sorssal hordás után mindenütt szabad itt a legeltetés, de a ház közvetlen környékén ezt megúsztuk mostanáig, e pillanatig, mikor is törhetjük a fejünk: honnan zúdult ránk ily nagy hirtelenséggel ez a kalamitás? — No, itt a gazda is! — kiált az unokám. A juhnyáj mögött valóban föltűnik a pásztor. Jobb kezében hatalmas fütykös, a bal hóna alatt szorongat valamit s a nyelve alatt is tán falevelet, azzal füttyöget, miközben ünnepélyes léptekkel közeledik a lépcsőfeljárathoz. Valóságos püspöki bevonulás — ez mindjárt fel fog bennünket szentelni. Kivonulunk mindahányan a teraszra. A kamasz székely püspök füttyent, komondorai elnémulnak, kecskéi abbahagyjá a mekegést, juhai a szomorú bégetést. A kolompok szólnak csak a berbécsek nyakán. Az ő ministránsai. Arcunkon a meglepődés áhítat-formát ölt; a gumicsizmás, vadászkalapos ifjú némán felénk bólint, majd pásztorbotjával koppintva megindul a lépcsőn fölfelé. Úgy jön, mint akit sóval és kenyérrel illik fogadni. — Jó napot adjon az isten. — Adjon, de így, ezzel a sok mekegéssel? És csemeterágcsálással és finom ideggel érzi messziről nyomon lopodzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, légyinted arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem, szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon. A legényke zavartan elmosolyodik és azt mondja — Én csak így jöhetek. A kíséretemmel. — Mi jót hoztál nekünk? Ez már nehezebb kérdés. Istenem, mit is kell ilyenkor mondani? A botját falnak támasztva hóna alól kézbe veszi a kemény fedelű irkát, nézegeti, forgatja, majd felém nyújtja. Vége a püspöki tartásnak. Kissé meggörnyed, a tekintetében gyermeki félszegség, tán csöppnyi könyörgés is. Bocsánatot, megértést könyörgő riadalom. Nyűtt vadászkalapját a baltával hátra tolja, mély lélegzetet vesz és bevallja bűnét: — Verseket hoztam. Hogy András bácsi elolvasná... S azzal fordul is, nehogy szeme láttára nézzek bele az irkába. Megy, mint aki véleményt mondott máris a világról. Elvonul vele a kutyafalka, a juhsereg, a kecskegaliba. Csönd van újra. A hargitai pásztorlegényke verseit olvasom. Igen-igen zsengék; véres-verejtékes küzdelem mindahány az önkifejezéssel. Szakmai körökben elutasíthatóak; ironikus szerkesztő a nyelvét is fenheti rajtuk. Árva bolyongással keresik itt egymást a szavak, s amiként egyik a másikkal kimimben találkozik, csak épp összenéznek: mit keresel te mellettem? Itt-amott mégis összemelegednek, s egy titkon álmodozó kamaszlélek rezdületét közvetítik. Kinek? A havasi legelőn elképzelt ismeretlen olvasónak, akit melegséggel tölt el a puszta felismerés: íme, a kis bojtár anyanyelvünk jelzői, igéi fölött mereng, hogy valamiképpen hírt adjon önmagáról. Biztatom is őt magamban: írjon, gyötrődjék csak a szavakkal. Szellemi ruházata fényesedik tőle. A poroszok sokáig, halkan tárgyaltak. Az egyik kapitány, akinek a fia a múlt hónapban szintén elesett, védte a nagyszívű, megrendítő embert, a szerencsétlent. Végre az ezredes felállt, az öreg Misonhoz lépett, csendesen mondta: — Ide hallgasson, öreg! Van egy mód, hogy megmentse az életét. Megmenekül, ha... De az öreg rá sem hallgatott, tekintetét a győztes tiszt szemébe meresztette, a szél meg-megborzolta koponyáján pehelykönnyű, kevés haját . Mon apó ijesztő fintorba rándította frissen sebesült arcát, nagyot lélegzett, és teljes erejével a porosz tiszt arca közepébe köpött. Az ezredes megvadulva felkapta kezét, és ekkora paraszt másodszor is az arcába köpött. A tisztek felugráltak, egyszerre mind vezényszavakat üvöltöttek. Egy perc sem telt el... Az öreg változatlanul közönyös maradt, már a falnál állt, s amikor belelőttek, éppen rá mosolygott idősebb fiára, Jeanra, menyére és két kis unokájára, akik döbbenten nézték. ILLÉS ENDRE fordítása Guy de Maupassant (1850—1893) francia elbeszélő regényíró, néhány évvel ezelőtt mutatkozott be Kolozsvár műkedvelő színpadiain. Láthattuk már a képernyőjén is, Csehov Házta,TMf,ír,c. szereplőjeként).Szabó György és László Zoltán társaságában,éa hallhattuk a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Kézban, különböző kolozsvári munkásklubokban François Villon, Szilágyi Domokos és más költők verseit tolmácsolni. Legutóbb az Ifjúmunkás Zsebszínházában lépett fel , Szőcs Géza verseiből összeállított műsorával. K. J. G. Tuka Gábor felvétele □