Új Élet - Erdélyi Figyelő, 1989 (31. évfolyam, 1-22. szám - 1. évfolyam, 1-2. szám)
1989-04-10 / 7. szám
Most az egyszer kívülállóként néztem, nézhettem végig a megyei tárlatot. A 60-as évek eleje óta először hiányoztam a Mures megyei seregszemléről, és nem véletlenül, jóllehet mostanában soelöljáróban egy vallomással tartozom, már régóta nem hiszek abban, hogy az olvasónak, a nézőnek, a hallgatónak a mű igazi megértéséhez nincsen szüksége a művész életrajzának ismeretére. Nem hiszek abban, hogy életünk legfontosabb tényei, szenvedéseink és szenvedélyeink, sorsunk beteljesülése vagy beteljesületlensége, gyávaságunk és bátorságunk, tévedéseink és megvilágosulásaink csupán fölösleges adalékok a műhöz, amely önmagáért beszél. Nem, a mű nem beszél önmagáért. A mű benyomások egy kor dolgoztam, egyetlen munkámmal sem voltam maradéktalanul elégedett, egyet sem éreztem alkalmasnak arra, hogy engem képviseljen a nyilvánosság előtt. Ezt a nem túl vidám vallomást pedig azért bocsátottam előre, mert a kiállítás első áttekintése után arra gondoltam, hogy sok kollégám jobban tette volna, ha nagyobb körültekintéssel, erősebb önkritikai érzékkel válogatja meg a saját kiállított anyagát. Ez persze a zsűrire fokozottan vonatkozik. Sok ezen a tárlaton a középszerű alkotás, és ezt a rendezés még jobban kiemeli. Ha a látogató beéri egyetlen körsétával, és nem tér vissza többször a terembe, kevés élménnyel távozik. Többször visszatérve, elmélyültebben vizsgálódva, mégis sok jó alkotást fedezhet fel, valóban élményszerűeket, mint Kákonyi Csilla Fény és árnyék című képe, Radu Ceontea Hal alakú rezervációja, Fekete Zsolt Javas című munkája, Szép György Csendje, Victor Datu Virágcsendéletei vagy Izsák Márton Muzsikusok című szobra. Öröm elidőzni ezeknél. A lény és árnyék a tavaszt, a fiatalságot, a színek frissességével adja vissza: fiatal lányt ábrázol, aki boldogan csodálkozik rá a természetre, s ennek, úgy tűnik, mi, nézők is részesei vagyunk. Egy arc azonban (az anya?) féltő tekintettel, nagy szeretettel követi, szinte egyengeti útját. Két nemzedék érzelemvilágának sűrített kifejeződését látom a képben. Radu Ceontea alkotásában a mesterségbeli letisztulást érzem nagy eredcsük általunk beszél, akik szemléljük, és csak azt mutatja, aminek meglátására képesek vagyunk, aminek meglátására megvan bennünk a vágy, a remény és az erkölcsi erő. És ki tagadhatná, hogy annál katartikusabb egy mű, minél katartikusabb az a művészsors, amely mögötte áll? Ki tagadhatná, hogy másképpen olvassuk Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet című költeményét, ha tudjuk, hogy egy megvalósult jóslást tartalmaz? S a tragikus vég mintegy hitelesítő pecsétet nyomott József Attila vagy Radnóti Miklós kései verseire, ezekre a halállal birkózó remekmvekre is. Kérem, ne értsenek félre, a mű attól valószínűleg nem lesz jobb vagy rosszabb, hogy igazolásul ott van mögötte az alkotó sorsa is. De megrendítőbb lesz. Megrendítőbb, mert arra hívja fel figyelmünket újra meg újra, hogy az alkotás egyben pusztulás is. Gyarapszik a mű, és csökken az élet. Amit odaadunk magunkból a papírnak, a vászonnak, a kőnek, azzal a világ több lesz ugyan, de mi kevesebbek leszünk, hiszen amit adtunk, magunkból megyei tárlaton menynek. Ő már tisztában van az alkotás minden mesterségbeli finomságával, tudja, hová kell tennie az ékezetet, pontot, vesszőt és gondolatjelet. Hal alakú rezerváció című képe tömör, kevésszavú figyelmeztetés értékeink veszendőségéről. Victor Datu mindig minden kiállításra a leglelkiismeretesebben készül. Ezúttal is bizonyít, mind nagy érzékenységgel megfestett virágcsendéleteivel, mind pedig Stefan cel Mare portréjával. És itt van ez a két emlékezetes tájkép: az egyik Szép György Csend című képe, ahol a fény érintése által élednek, nyernek valóságos formát a dolgok, a másik Fekete Zsolt Tavasz című alkotása, amelyen valóban érezni lehet a tavasz tiszta hangulatát. Meg kell állni előttük. Az idősebb mesterek, mint például Bordi András, Barabás István is a tőlük megszokott komolysággal, igényességgel vesznek részt a kiállításon. Az IX-as esztendő, úgy látszik, a szobrászoknak jobb termést hozott: Gheorghe Murcsan Konglomerátumát, Kiss Levente Kompozícióját, Benedek József emlékműtervét, Bálint Károly Ifjúságát és nem utolsósorban Gyarmati János Anyaság című munkáját említeném. Izsák Márton Muzsikusai bennem valóban muzsikálnak. Itt a mintázás könnyedsége, a formák rezdülése, egymásba simulása, az üregek kontrasztja igazi zenei élménnyé egyszerűsödött. SIMON ENDRE adtuk. Olyan ez, mint a Fehérlófia meséje, ahol az alsó világból való felemelkedéshez az eleség fogytán saját húsával táplálja a hős a madarat, a saját testét darabolja fel, hogy a lelke a felső világba visszatérhessen. Ahogy szaporodnak a remekművek, ahogy világosodik az általa teremtett világ horizontja, úgy fogyatkozik az alkotó. Nem tudok hát, de nem is akarok eltekinteni attól, hogy az itt kiállított grafikai alkotások egy korán befejeződött élet megrázó üzenetét közvetítik nekünk. Nem tudok és nem is akarok eltekinteni attól, hogy ami bemutatkozás lehetne, az búcsú is egyben, mert a művész, Bocz Borbála, pályája harminchárom évesen lezárult. Nem tudok és nem is akarok eltekinteni attól, hogy ezeken a bámulatos technikai készséggel, érzékenységgel és pontossággal megjelenített tárgyakon ott vannak a halállal való heroikus küzdelem nyomai. Az elharapózó betegséggel, az alattomosan növekvő káosszal szembeállított emberi rend tanúságtételei ezek a munkák. De nem akarok megfeledkezni arról sem, hogy az ismerős vagy ismeretlen életrajzi háttérből kiszakadó művek csak akkor kezdenek igazán élni, csak akkor kezdenek mindannyiunkhoz beszélni, ha az egyéni sors szimbólumaiból a közös sors szimbólumaivá válnak. Ha a bennük tükröződő élet mindannyiunk élete. És Bocz Borbála ezért volt igazi művész A feloldhata liánul egyedi és egyéni fájdalomban meg tudta mutatni mindannyiunk fájdalmát. A kötelek és szögesdrótok gubancában vergődő test megváltásért esedezik ezeken a rajzokon. Szabadság után sóvárog. S milyen döbbenetes leleménye a művésznek, hogy munkáin a testet, lelkünk romlandó burkát, többnyire a kellékek helyettesítik. A tárgyak antropomorf alakzatai: drapériák, vállfa, pulóver, csergével letakart szék. tárgyak kínozzák a tárgyakat, kötélgubanc a felhasadó papírt, sugallja a művész, anyag kínozza az anyagot, s ebből a kínzatásból nincsen kiút, csak ha eloldozzuk magunkat az anyagitól. Kötöttségeinket legyűrni vagy szétfeszíteni nem tudjuk, el kell hátjutnunk oda, hogy kívülről szemléljük őket. Meg kell valósítanunk a lélek szabadságát, a szellem boldogságát a boldogtalan kellékek között. Fel kell juttatnunk ezt a szellemet a felső világra, még akkor is, ha szétmarcangolt testünkkel hizlaljuk a ragadozó madarat. Az itt látható sorozatok, A fehér térben, a Fészek, a lebegés, ezt a felszabadulást mutatják, a szenvedő ember diadalát önnön szenvedésén. A tárgyak sorsa, a test sorsa beteljesül: magukra hagyottan dideregnek a kellékek, és szörnyű hiány világít a szemünkbe mindegyik rajzról. A szellem megválik drótjaitól, dúcaitól, esendő vázától, és megtagadja a pusztuló anyagot, hogy el ne pusztuljon ő is vele együtt. Nézzük meg figyelmesen: a magunk felszabadításának, a szenvedő ember felszabadításának lehetséges történetét mondja el ezeken a képeken Bocz Borbála. MARKÓ BÉJA Elhangzott a kiállítás megnyitóján , ketszembeSiet a _ Bocz Borbála: A fehér térben V. (ceruza rajz) Szép György: Csend (olaj)