Új Élet - Erdélyi Figyelő, 1989 (31. évfolyam, 1-22. szám - 1. évfolyam, 1-2. szám)

1989-04-10 / 7. szám

Most az egyszer kívülállóként néz­tem, nézhettem végig a megyei tárlatot. A 60-as évek eleje óta először hiányoz­tam a Mures megyei seregszemléről, és nem véletlenül, jóllehet mostanában so­elöljáróban egy vallomással tarto­zom, már régóta nem hiszek abban, hogy az olvasónak, a nézőnek, a hallga­tónak a mű­ igazi megértéséhez nincsen szüksége a mű­­vész életrajzának ismere­tére. Nem hiszek abban, hogy életünk legfontosabb tényei, szenvedéseink és szenvedélyeink, sorsunk beteljesülése vagy beteljesületlensége, gyávaságunk és bátorságunk, tévedéseink és megvilágo­­sulásaink csupán fölösleges adalékok a műhöz, amely önmagáért beszél. Nem, a mű nem beszél önmagáért. A mű­ benyomások egy­ kor dolgoztam, egyetlen munkámmal sem voltam maradéktalanul elégedett, egyet sem éreztem alkalmasnak arra, hogy engem képviseljen a nyilvánosság előtt. Ezt a nem túl vidám vallomást p­edig azért bocsátottam előre, mert a kiállítás első áttekintése után arra gon­doltam, hogy sok kollégám jobban tette volna, ha nagyobb körültekintéssel, erő­sebb önkritikai érzékkel válogatja meg a saját kiállított anyagát. Ez persze a zsűrire fokozottan vonatkozik. Sok ezen a tárlaton a középszerű al­kotás, és ezt a rendezés még jobban ki­emeli. Ha a látogató beéri egyetlen kör­sétával, és nem tér vissza többször a te­rembe, kevés élménnyel távozik. Többször visszatérve, elmélyültebben vizsgálódva, mégis sok jó alkotást fe­dezhet fel, valóban élményszerűeket, mint Kákonyi Csilla Fény és árnyék című képe, Radu Ceontea Hal alakú re­­zervációja, Fekete Zsolt Javas­ című munkája, Szép György Csendje, Victor Datu Virágcsendéletei vagy Izsák Már­ton Muzsikusok című szobra. Öröm elidőzni ezeknél. A lény és árnyék a tavaszt, a fiatal­ságot, a színek frissességével adja vissza: fiatal lányt ábrázol, aki boldo­gan csodálkozik rá a természetre, s en­nek, úgy tű­nik, mi, nézők is részesei va­gyunk. Egy arc azonban (az anya?) féltő tekintettel, nagy szeretettel követi, szinte egyengeti útját. Két nemzedék ér­zelemvilágának sűrített kifejeződését lá­tom a képben. Radu Ceontea alkotásában a mester­ségbeli letisztulást érzem nagy ered­csük általunk beszél, akik szemléljük, és csak azt mutatja, aminek meglátására képesek vagyunk, aminek meglátására megvan bennünk a vágy, a remény és az erkölcsi erő. És ki tagadhatná, hogy annál katartikusabb egy mű, minél ka­­tartikusabb az a művészsors, amely mö­götte áll? Ki tagadhatná, hogy máskép­pen olvassuk Petőfi Sándor Egy gondo­lat bánt engemet című költeményét, ha tudjuk, hogy egy megvalósult jóslást tartalmaz? S a tragikus vég mintegy hi­telesítő pecsétet nyomott József Attila vagy Radnóti Miklós kései verseire, ezekre a halállal birkózó remekm­­vekre is. Kérem, ne értsenek félre, a mű attól valószínűleg nem lesz jobb vagy rosszabb, hogy igazolásul ott van mö­götte az alkotó sorsa is. De megrendí­­tőbb lesz. Megrendítőbb, mert arra hívja fel figyelmünket újra meg újra, hogy az alkotás egyben pusztulás is. Gyarapszik a mű, és csökken az élet. Amit odaadunk magunkból a papírnak, a vászonnak, a kőnek, azzal a világ több lesz ugyan, de mi kevesebbek le­szünk, hiszen amit adtunk, magunkból megyei tárlaton menynek. Ő már tisztában van az alko­tás minden mesterségbeli finomságával, tudja, hová kell tennie az ékezetet, pon­tot, vesszőt és gondolatjelet. Hal alakú rezerváció című képe tömör, kevésszav­ú figyelmeztetés értékeink veszendőségé­­ről. Victor Datu mindig minden kiállí­tásra a leglelkiismeretesebben készül. Ezúttal is bizonyít, mind nagy érzé­kenységgel megfestett virágcsendéletei­­vel, mind pedig Stefan cel Mare­ portré­jával.­­ És itt van ez a két emlékezetes táj­kép: az egyik Szép György Csend című képe, ahol a fény érintése által élednek, nyernek valóságos formát a dolgok, a másik Fekete Zsolt Tavasz című alko­tása, amelyen valóban érezni lehet a ta­vasz tiszta hangulatát. Meg kell állni előttük. Az idősebb mesterek, mint például Bordi András, Barabás István is a tőlük megszokott komolysággal, igényességgel vesznek részt a kiállításon. Az I­X-as esztendő, úgy látszik, a szobrászoknak jobb termést hozott: Gheorghe Murcsan Konglomerátumát, Kiss Levente Kompozícióját, Benedek József emlékműtervét, Bálint Károly If­júságát és nem utolsósorban Gyarmati János Anyaság című munkáját említe­ném. Izsák Márton Muzsikusai bennem valóban muzsikálnak. Itt a mintázás könnyedsége, a formák rezdülése, egy­másba simulása, az üregek kontrasztja igazi zenei élménnyé egyszerűsödött. SIMON ENDRE adtuk. Olyan ez, mint a Fehérlófia me­séje, ahol az alsó világból való felemel­kedéshez az eleség fogytán saját húsával táplálja a hős a madarat, a saját testét darabolja fel, hogy a lelke a felső vi­lágba visszatérhessen. Ahogy szaporod­nak a remekművek, ahogy világosodik az általa teremtett világ horizontja, úgy fogyatkozik az alkotó. Nem tudok hát, de nem is akarok el­tekinteni attól, hogy az itt kiállított gra­fikai alkotások egy korán befejeződött élet megrázó üzenetét közvetítik ne­künk. Nem tudok és nem is akarok el­tekinteni attól, hogy ami bemutatkozás lehetne, az búcsú is egyben, mert a művész, Bocz Borbála, pályája har­minchárom évesen lezárult. Nem tudok és nem is akarok eltekinteni attól, hogy ezeken a bámulatos technikai készség­gel, érzékenységgel és pontossággal megjelenített tárgyakon ott vannak a halállal való heroikus küzdelem nyo­mai. Az elharapózó betegséggel, az alattomosan növekvő káosszal szembe­állított emberi rend tanúságtételei ezek a munkák. De nem akarok megfeled­kezni arról sem, hogy az ismerős vagy ismeretlen életrajzi háttérből kiszakadó művek csak akkor kezdenek igazán élni, csak akkor kezdenek mindannyi­unkhoz beszélni, ha az egyéni sors szimbólumaiból a közös sors szimbólu­maivá válnak. Ha a bennük tükröződő élet mindannyiunk élete. És Bocz Borbála ezért volt igazi művész A fel­oldha­ta liánul egyedi és egyéni fájda­lomban meg tudta mutatni mindannyi­unk fájdalmát. A kötelek és szögesdró­tok gubancában vergődő test megváltá­sért esedezik ezeken a rajzokon. Sza­badság után sóvárog. S milyen döbbe­netes leleménye a művésznek, hogy munkáin a testet, lelkünk romlandó burkát, többnyire a kellékek helyettesí­tik. A tárgyak antropomorf alakzatai: drapériák, vállfa, pulóver, csergével le­takart szék. tárgyak kínozzák a tárgya­kat, kötélgubanc a felhasadó papírt, su­gallja a mű­vész, anyag kínozza az anya­got, s ebből a kínzatásból nincsen kiút, csak ha eloldozzuk magunkat az anyag­itól. Kötöttségeinket legyűrni vagy szét­feszíteni nem tudjuk, el kell hátjutnunk oda, hogy kívülről szemléljük őket. Meg kell valósítanunk a lélek szabadsá­gát, a szellem boldogságát a boldogta­lan kellékek között. Fel kell juttatnunk ezt a szellemet a felső világra, még ak­kor is, ha szétmarcangolt testünkkel hizlaljuk a ragadozó madarat. Az itt látható sorozatok, A fehér térben, a Fé­szek, a lebegés, ezt a felszabadulást mutatják, a szenvedő ember diadalát önnön szenvedésén. A tárgyak sorsa, a test sorsa beteljesül: magukra hagyottan dideregnek a kellékek, és szörnyű hiány világít a szemünkbe mindegyik rajzról. A szellem megválik drótjaitól, dúcaitól, esendő vázától, és megtagadja a pusz­tuló anyagot, hogy el ne pusztuljon ő is vele együtt. Nézzük meg figyelmesen: a magunk felszabadításának, a szenvedő ember felszabadításának lehetséges tör­ténetét mondja el ezeken a képeken Bocz Borbála. MARKÓ BÉJ­A Elhangzott a kiállítás megnyitóján , ketszembeSiet a _ Bocz Borbála: A fehér térben V. (ceruza rajz) Szép György: Csend (olaj)

Next