Erdélyi Figyelő, 1993 (5. évfolyam, 1-5. szám)

1993-01-01 / 1. szám

A hatvanöt éves író köszöntése Jakab Tibor felvételei Sütő András EGYETLEN VÉRZŐ SEB Buzásbesenyő, 1992. okt. 24. (Elhangzott a Marosvásárhelyi Rádió 1992. okt. 26-i adásában. Szerkesztő-riporter Kelemen Ferenc) Kedves buzásbesenyői testvéreim! Ahogy letekintek innen Önök felé, szemeimmel százszorta ekkora töme­get látok. Úgy látja lelki szemem, hogy ezek az utcák tele vannak néppel. Hogy ez az egész völgy Buzásbesenyő lakos­sága, amelynek lennie kellene törvény szerint. Lelki szemem látja, hogy ez az Árpád-kori település, amelynek ősi lakói még Árpád fiaival is kezet foghat­tak, lakossága ma már csak maradéka annak, ami volt valaha. Ez a kicsiny se­reg, amelynek azt szoktuk énekelni, hogy :Ne csüggedj el­,próbálj megma­radni', annak a hatalmas történelem­nek a maradéka, amely véres volt min­denkor, és amely iszonyatosan meggyé­­rített bennünket. Gondoljuk el, hogy 1241-ben azt je­lentették a pápának, hogy a magyar nép felét kiirtották, hogy volt egy or­szág, amely már nincs. És aztán mégis lett. Mert volt, aki újraépítse és újratá­massza mindazt, ami összeomlott. Gondoljunk arra, hogy Mátyás király idejében a 4 millió magyar, ugyanolyan méretű nép volt, mint az angol. És hol van azóta az angol nemzet erőben, gyarapodásban, létszámban — és hol van Mátyás négy millió magyarsága? Gondoljunk arra, hogy mi lehetett volna ez a nemzet, ha nem a történe­lemnek olyan útjába kerül, ahol két vi­lág küzdőterében pusztult és vérzett folyamatosan. Gondoljunk arra, hogy ez a kicsiny sereg ilyen hatalmas örökséget foly­tat, őriz álmában is, küzdelmeiben is! Gondoljunk arra, hogy egyetlen ha­talmas nyitott seb ez a mi nemzetünk még mindig, és most újból azért va­gyunk itt, hogy ezt a vérző sebet újra elkössük, akár az emlékeinkről van szó, akár a valóságról Arra gondoltam errefelé jövet, hogy ez a kicsiny falu, akár az én szülőfa­lum is, mily gyönyörű, hatalmas európai település lehetne, hogyha nem lett vol­na kitéve a történelem iszonyatos szél­­járásainak és dúlásainak. Eszembe ju­tott, hogy 1918 és huszonvalahány kö­zött elhagyta Erdélyt negyedmillió ma­gyar. Eszembe jutott, hogy 1944—45 és 46-ban elhagyta Erdélyt újabb kétszáz­Erdélyi Figyelő 1993/1 ezer magyar. Eszembe jutott, hogy az 1980-as évekkel kezdődőleg a nagy sötét diktátor kegyetlensége folytán kezdte elhagyni a szülőföldjét ezer és aztán tíz- meg tízezer magyar. Ilyenfor­mán joggal mondható valóban, hogy egyetlen vérző seb vagyunk, mert ez a kiáramlás, ez a menekülés azóta sem szűnt meg, ha csökkent is valamennyit. Ilyenformán mondhatjuk azt, hogy amikor igen emlékező alkalom gyűjt egybe bennünket, próbáljuk meg egy­mást lelkileg, tudatilag megerősíteni, hogy bármlyen körülmények között is őrizzük meg a mi ezeréves ittlétünket. Gondoljunk arra, hogy a történelem mégis­ mégis biztató jeleket küld fe­lénk, őrizzük meg azokat a helyeket, azokat a falvakat és városokat, szülő­földünk minden erkölcsi és anyagi érté­két, amelyet apáink teremtettek. Nem lehetséges az, hogy amit oly ha­talmas véráldozattal évszázadokon ke­resztül az elődeink megtartottak, és megőriztek, akkor is, hogyha ma ál­lamhatárok így vagy úgy változtak — nem lehetséges az —, hogy átadjuk azt / wp pl ,­i­­MM .

Next