Erdélyi Figyelő, 1993 (5. évfolyam, 1-5. szám)
1993-01-01 / 1. szám
A hatvanöt éves író köszöntése Jakab Tibor felvételei Sütő András EGYETLEN VÉRZŐ SEB Buzásbesenyő, 1992. okt. 24. (Elhangzott a Marosvásárhelyi Rádió 1992. okt. 26-i adásában. Szerkesztő-riporter Kelemen Ferenc) Kedves buzásbesenyői testvéreim! Ahogy letekintek innen Önök felé, szemeimmel százszorta ekkora tömeget látok. Úgy látja lelki szemem, hogy ezek az utcák tele vannak néppel. Hogy ez az egész völgy Buzásbesenyő lakossága, amelynek lennie kellene törvény szerint. Lelki szemem látja, hogy ez az Árpád-kori település, amelynek ősi lakói még Árpád fiaival is kezet foghattak, lakossága ma már csak maradéka annak, ami volt valaha. Ez a kicsiny sereg, amelynek azt szoktuk énekelni, hogy :Ne csüggedj el,próbálj megmaradni', annak a hatalmas történelemnek a maradéka, amely véres volt mindenkor, és amely iszonyatosan meggyérített bennünket. Gondoljuk el, hogy 1241-ben azt jelentették a pápának, hogy a magyar nép felét kiirtották, hogy volt egy ország, amely már nincs. És aztán mégis lett. Mert volt, aki újraépítse és újratámassza mindazt, ami összeomlott. Gondoljunk arra, hogy Mátyás király idejében a 4 millió magyar, ugyanolyan méretű nép volt, mint az angol. És hol van azóta az angol nemzet erőben, gyarapodásban, létszámban — és hol van Mátyás négy millió magyarsága? Gondoljunk arra, hogy mi lehetett volna ez a nemzet, ha nem a történelemnek olyan útjába kerül, ahol két világ küzdőterében pusztult és vérzett folyamatosan. Gondoljunk arra, hogy ez a kicsiny sereg ilyen hatalmas örökséget folytat, őriz álmában is, küzdelmeiben is! Gondoljunk arra, hogy egyetlen hatalmas nyitott seb ez a mi nemzetünk még mindig, és most újból azért vagyunk itt, hogy ezt a vérző sebet újra elkössük, akár az emlékeinkről van szó, akár a valóságról Arra gondoltam errefelé jövet, hogy ez a kicsiny falu, akár az én szülőfalum is, mily gyönyörű, hatalmas európai település lehetne, hogyha nem lett volna kitéve a történelem iszonyatos széljárásainak és dúlásainak. Eszembe jutott, hogy 1918 és huszonvalahány között elhagyta Erdélyt negyedmillió magyar. Eszembe jutott, hogy 1944—45 és 46-ban elhagyta Erdélyt újabb kétszázErdélyi Figyelő 1993/1 ezer magyar. Eszembe jutott, hogy az 1980-as évekkel kezdődőleg a nagy sötét diktátor kegyetlensége folytán kezdte elhagyni a szülőföldjét ezer és aztán tíz- meg tízezer magyar. Ilyenformán joggal mondható valóban, hogy egyetlen vérző seb vagyunk, mert ez a kiáramlás, ez a menekülés azóta sem szűnt meg, ha csökkent is valamennyit. Ilyenformán mondhatjuk azt, hogy amikor igen emlékező alkalom gyűjt egybe bennünket, próbáljuk meg egymást lelkileg, tudatilag megerősíteni, hogy bármlyen körülmények között is őrizzük meg a mi ezeréves ittlétünket. Gondoljunk arra, hogy a történelem mégis mégis biztató jeleket küld felénk, őrizzük meg azokat a helyeket, azokat a falvakat és városokat, szülőföldünk minden erkölcsi és anyagi értékét, amelyet apáink teremtettek. Nem lehetséges az, hogy amit oly hatalmas véráldozattal évszázadokon keresztül az elődeink megtartottak, és megőriztek, akkor is, hogyha ma államhatárok így vagy úgy változtak — nem lehetséges az —, hogy átadjuk azt / wp pl ,iMM .