Új Ember Magazin, 2002 (3. évfolyam)

2001. december - 2002. január

I A közelmúltban hazánkban járt Joachim Wanke erfurti püspök. Budapesti látogatása során előadást tartott Európa kereszténysége a modern idők kihívása előtt címmel, amelyről az Új Ember 2001. november 4-i számának 12. oldalán összefoglalót adtunk. Az alábbi összeállítás a német főpásztor sugárzó személyéről, hivatástudatáról, munkáját meghatározó alapvető gondolatairól nyújt képet — amelyből kiderül: van mit tanulnunk tőle. „Megyek én még a te utcádba..." Találkozások egy derűsen bizakodó püspökkel H a egyetlen képbe, hasonlatba kellene sűrítenem Joachim Wankéval kialakult kapcsola­tom jellegét, hatástörténetét, akkor a címbéli szólás-átírást választanám. Ho­lott látszólag úgy kezdődött, hogy én mentem be mások utcájába, amikor egy szemeszter erejéig egy türingiai vá­roska egyetemén vendégeskedtem — éppen harminc esztendővel ezelőtt. Szokásomhoz híven már az első nap megkerestem a katolikus templomot, hovatartozásom biztos pontját az isme­retlen világban. Mégis meglepődtem, amikor az első vasárnapi szentmise után a templomból kilépőket kézfogás­sal üdvözlő káplán megkérdezte, hogy honnan jöttem, és hogy van-e valami vasárnapi programom. Miután ilyen nem akadt, délutáni kávéra, sütemény­re lettem hivatalos a lakótelepi „fíliá- ba", ahol a káplán — házvezetőnőjével együtt — vasárnapi otthonosságot igyekezett nyújtani egy „árva" magyar lánynak. Nem ez a káplán lett később az erfurti püspök, élményem felidézé­sével csak arra az egyházias — mert személyválogatás nélkül közösségi — szellemre szeretnék rámutatni, amely ott a későbbi, rendszerváltás utáni jó kezdeményezéseket, közös döntéseket is megalapozta. A hívek és a lelkipász­torok kölcsönösen ismerték egymást, törődtek egymással, az itthoninál ride- gebb-merevebb politikai légkör köze­pette az itteninél testvériesebb, biza­lomtelibb és természetesebb levegő jár­ta át mind a hierarchián belüli viszo­nyokat, mind a hívek és a lelkipásztor­ok kapcsolatát — feltehetőleg nemcsak Türingiában. Nekem itt, az NDK-ban sikerült először meglátnom az egyház közösségi arcát, ami hazatérésem után éppoly meghatározóan hatott egyház- községi, kisközösségi tevékenységem­re, mint kicsit később az Ifjúság Zsina­tát egybehívó Taizé példája. „A jó légkör a fontos” E közösségi tapasztalat lényegi moz­zanata volt az a meghívás is, amely egy reggelire szólt. Nem volt ebben a (ké­sőbb gyakorta megismétlődő) alkalom­ban semmi különös azon felül, hogy a hétórai mise után valakinek eszébe ju­tott megkérdeznie az ismeretlen lányt, volna-e kedve egy csésze forró kávét inni, vajas zsömlét enni vele. Ezzel az egészen természetes, számomra mégis egyedülálló gesztussal vette kezdetét az az immáron három évtizedes barát­ság, amely engem később az erfurti püspökség asztalközösségéhez is elve­zetett. Az első reggeli azonban még a jénai klinika tetőtéri szobájában, újdon­sült ismerősöm szolgálati lakásában zajlott, akiről megtudtam azt is, hogy elkötelezett keresztény élete mellett — pontosabban ennek szerves részeként — szenvedélyesen szereti műtősnővéri munkáját. Ezért aztán, amikor tíz évvel később az újdonsült, de egyházában nyilvánvalóan jó érzékkel tájékozódó Wanke püspök megkérdezte tőle, nem vállalná-e el a püspökség házvezetését, Ursula barátnőm hosszabb gondolko­dási időt kért. Azt azonban rögtön megmondta, hogy eddigi életében nem tett szert különösebb háztartásbeli ta­pasztalatokra. A válasz ennyi volt: Ne­gül is Ursula — aki azóta háztartási készségekből, szervezői tehetségből és mindenféle vendéglátói leleményes­ségből is sokszorosan bizonyított — a ház jó szelleme. A püspök húszéves működését méltató egyik interjú (Tag des Herrn) készítője a következő kérdést tette fel Wankénak: Nagy felelősséget hordozó emberek jó lelki-szellemi háttérrel szoktak rendelkezni. Ki biztosít az Ön szá­mára ilyen hátteret? Megelégedéssel ol­vastam a püspök válaszát: Mindig ön­zetlen segítőkészséggel dolgoztak szinte „a kezem alá" — ez alapvető tapasztalatom. Elsőként segédpüspökünket szeretném megemlíteni, de aztán rögtön mindenkit, akivel itt szorosabban együttműködünk. Ki szeretném emelni házvezetőnőmet, aki im­már húsz esztendeje támogat. Teszem ezt különös tekintettel arra a helyzetre, hogy még kilencvenhárom éves édesanyám is a háztartásunkban él. Házvezetőnőm olyan légkört teremt, amelyben személyesen is de­rűs bizakodással és emberileg kiegyensúlyo­zottan élhetek. Szándékosan emeltem ki Joachim Wanke püspök lelkipásztori arculatán állandóan átsejlő emberi arcának azt a vonását, amelyre ez a kis mozzanat rá­világít. Isten népe — jó érzékkel — nem szónokaira, hanem hiteles vezető­ire hallgat. Úton a templom felé A „megyek én még a te utcádba" szólás-parafrázis bizonyítására még egy emlékezetes találkozást próbálok Joachim Wanke 1941-ben született a sziléziai Breslauban. Édesapját 1944-ben vesztette el, édesanyja három gyermekével az el- űzetés után a türingiai llmenauban telepedett le. A fiatalem­bert 1966-ban szentelték pappá az erfurti Mariendomban. 1969-ig a komoly katolikus hagyományokkal rendelkező Eichsfeldben káplán. 1974-ben doktorál és habilitál újszö­vetségi egzegézisből. 1980-tól segédpüspök, 1981-től az Erfurt-Meiningeni Egyházmegye apostoli adminisztrátora. 1994 óta az újjáalakított Erfurti Egyházmegye főpásztora. 1985-től megszűnéséig a Berlini Püspöki Konferencia el­nökhelyettese, jelenleg a Német Katolikus Püspöki Kar öku­menikus ügyekkel foglalkozó bizottságának tagja, lelkipász­tori bizottságának elnöke. 42

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék