Új Ember Magazin, 2003 (4. évfolyam)

2003. április

Jöttek a nehéz évek, a kommunista diktatúra megbélyegez­te, a diplomás régész (történész) esztergályosműhelyben kará­csonyfadíszeket, húsvéti nyuszikat festett - darabbérért... Tekintete az ablakra irányul. Emlékezik: Hajnal Istvánra, Szekfű Gyulára, a történészekre - tanáraira, s újra Alföldi And­rásra, aki a nehéz időben hányszor elküldte Wallenberghez „hamis papírokért”, menteni zsidókat, lengyeleket...- 1947-ben ösztöndíjat kaptam Itáliába. Perugia helyett férjhez mentem. Tizenöt esztendeig kellett várnom, hogy Ró­mában, az Akadémián helyet kapjak. Fiam 1949-ben született. Nekem Dunaújváros jutott volna, az építkezés. Szerencsére Aquincum közbelépett anélkül, hogy tudták volna, ki vagyok. Ott aztán ástam, múzeumot csináltam - 1950-54 között. 1954-ben kerültem régészi státusba. Folyton Aquincumhoz tartoztam, de mindig kértek máshová is; így lett „örökségem” a Dunakanyar Esztergomtól Dunaalmásig. És: Sopron. Tizen­hét esztendeig vallattam a város római emlékeit... Amikor a férjem meghalt kezdtem vigasztalásként könyveket írni: a Pan­nóniái városokat, a Közművek a római Magyarországont, s más kisebb munkákat. Kaiser Annával közös munkánk a Bu­dapest római öröksége. Legutóbb a magyarok ezer évének római kapcsolatát írtam-szerkesztettem, Szelényi Károly ra­gyogó fotóival. 1971 óta az aquincumi anyagból kiállításokat rendezett Hollandiában, Belgiumban, Itáliában, Svájcban. A sorozat folytatódik, mióta nyugdíjba ment is, 1987-ben. Tizenöt esz­tendeig volt a magyar „kis Róma” - múzeum igazgatója, mondhatnók, mindenes polgármester asszonya. Szívesen kalauzolt keresztény emlékek közt is, beszélt Euró­pa, Magyarország szoros összetartozásáról a kereszténység­ben a IV. századtól. Együtt jártuk a néma folyosókat a pesti bel­városi altemplomban: az ókeresztény kápolnában. Tudom, mennyire szívügye ez a hely. Gellért püspök, a vértanú itt ka­pott sírhelyet híveitől, miután letaszították a pogányok a hegy­tetőről. A fenyegetettség, a halál itt vált szentséggé, s erről nem szabad megfeledkezni. Pécsről sokat beszélnek - mond­ja a jubiláns, de a korai kereszténység emlékezetében ez a szentély jóval fontosabb. Póczy Klára fáradhatatlan. Munkatársai, családja, barátai szeretetétől övezve tölti a napjait, új és újabb tervei vannak; tudja: a föld még tengernyi csodát rejteget a római Magyaror­szág s Aquincum területén. Lelke-szervezője volt a két eszten­deje bemutatott keresztény hagyatéknak, amely már korai püspökségről, bazilikáról ad számot a Duna mentén, Óbudán. Közel a romvároshoz áll a hajdani „aquincumi korcsma”, ahol Tóth Árpád még a múlt század elején megénekelte: „Ha­nyatló napba néz hanyatló nép fia..., örök sor ez, örök komé­dia.” Mégis isteni dolog egy ilyen „színjáték” régész tanújának lenni, hiszen a legprofánabb kort is „megszentelik a tükrök”, hogy tovább vetítsék a hívást - ezer év után. Áldja meg Isten a nyolcvanéves kutatót-keresőt, aki az egyik töretlen tükörtartó. Tóth Sándor Egy világhírű tenorista llosfalvy Róbert Közel ötven esztendeje, hogy egy fiatal tenorista átü­tő erejű sikert aratott Erkel Hunyadi László című ope­rájának felújítása során az Erkel Színházban. A tenoris­ta: llosfalvy Róbert volt. Nem kezdőként lépett porond­ra, korábban a honvédség művészegyüttesét erősítette, rangos fellépések sorakoztak már háta mögött. Az Ope­raház légkörében azonban mások az igények, a követel­mények és a szereplők lélektani terhelései is lényegesen nagyobbak. llosfalvy mégis pazarul helytállt, neve - az egykori katolikus kántoré - rövid idő leforgása alatt or­szágosan ismertté vált. Nem túlzás, ha elmondjuk: az 1945 után színre lépett férfi énekesek sorában Simándy József és Melis György mellett llosfalvy tekinthető a legnagyobb fölfe­dezésnek; ők hárman a világ bármely operaszínpadán szívesen látott vendégművészek lehettek volna. A Mozart-operák közül Belmonte és Tamino tenorszere­pe, Verdi Macduffje és Puccini Bohéméletének Rodolphja álltak legközelebb Ilosfalvyhoz, amíg el nem érkezett a művészi csúcspont: a Manón Lescaut 1961-es budapesti bemutatója. Ebben az évtizedek óta nem ját­szott műben llosfalvy Des Grieux szerepét énekelte Lamberto Gardelli vezényleté­vel, Házy Erzsébet oldalán - s ezeket az előadásokat olyan kü­lönleges hangszépséggel és be­leélő erővel énekelte, hogy szinte magával ragadta az Operaház közönségét egy távoli, érdekes világba. Az if­júság és a kegyetlen sors összeütközésének ezt a tragi­kusan szép, lírai alkotását az említett két művész, Házy és llosfalvy páratlan szuggesztivitással varázsolták a színpadra. Minden bizonnyal ez a szerep alapozta meg a tenorista világkarrierjét is. Az 1960-as évek közepétől Bécs, Mün­chen, Köln, London, San Francisco és New York dalszín­házai láthatták vendégül a még harmincas éveiben járó művészt, aki fényes hangmagasságával, belső izzásával és muzikalitásával valódi élményt nyújtott hallgatóinak. Ha a hazai kultúrpolitika nem fanyalog annyira a kül­földön (vagyis nyugaton) elért sikerektől, Ilosfalvyról el­ismerő, méltató kritikák és fényképek diadalmas soro­zata jelenhetett volna meg a sajtóban. És akkor még egy szót sem ejtettünk a nyugati világcégek által vele készített kitűnő hanglemezekről. Tenoristánk abban is kivételesnek számít, hogy majd­nem ötven éven át sikerült megőriznie művészpályájá­nak folyamatosságát; még hetvenen felül is maradandó élményt nyújtott közönségének. Ez a kimagasló, empatikus művész jól tudja, hogy hangja nemes adottság, ám mindezt csak a szív és a lé­lek harmonikus egységével sikerül olyan művészi erővé transzformálnia, amelynek sugárzásából részesülhettek a hazai és a külföldi operakedvelők tízezrei. Szeghalmi Elemér Fotó: Mezey Béla 23

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék