Mértékadó, 2012. december 24. - 2013. december 16. (9. évfolyam)
2013-10-28
_________________Arcvonások_____________________________________2 Hithősök nótáriusa Múltidéző Tóth-Máthé Miklós íróval A színjátszás és az írás talentumával is megáldották, végül - bár Thália papjaként kezdte a pályafutását - író lett belőle. A Debrecenben élő Tóth-Máthé Miklóssal folytatott beszélgetésből többek között kiderül, miért érezte úgy, hogy pályát kell módosítania, és az is, miként segítette írói munkájában a mindig is benne élő színész. Az '56-os forradalom évfordulóját ünnepeltük és az azt követő szabadságharc leverésére emlékezünk a napokban. Ön miként gondol az akkor történtekre? - Csodálatos napokat éltünk abban a szűk két hétben. Én segédmunkásként dolgoztam egy miskolci gyárban, miközben a színművészeti főiskolai felvételre vártam. A forradalom szele engem is magával ragadott, és megírtam egy verset, amit később elővigyázatosságból édesapám elégetett, de arra emlékszem, hogy nem kíméltem benne se Rákosit, se az oroszokat. Október 25-én néhány barátommal a miskolci Petőfiszoborhoz mentünk, ahol éppen véget ért a tüntetés, és a tömeg az egyetemre indult tovább. A többiek heccelésére a zászlók alá léptem, és figyelmet kértem, hogy elmondhassam a költeményemet, ahogy még aznap a szülőfalum, Tiszalúc tüntetésén is elszavaltam a Nemzeti dalt és a Szózatot. Pár hónappal később két pufajkás ugyan felismert Miskolcon, el akartak vinni, de a gondviselés egy joviális rendőrt küldött arra, aki megmentette az életemet. Ezt a történetet A kapualj című novellámban írtam meg később. Színészként kezdte a pályáját. Mi az, amire igazán jó szívvel gondol abból az időszakból? - Az ifjúságomra. Fiatalok voltunk, gyönyörűek voltak a lányok, személy szerint örültem, hogy sikerült megúszni az '56-os megtorlásokat, Istennek hála ezért. Bár diktatúra volt, tele voltunk hittel és reménnyel a jövőt illetően. Szerepelni akartunk és híresek lenni. Most már elmondhatom: az egyik tanárom, Sulyok Mária színésznő azt mondta az édesanyámnak, hogy büszke lesz még a fiára, merthogy ő nagyon tehetséges színészt lát benne. Amikor azonban áttértem írónak, és az első könyvemből, A csokornyakkendős című novelláskötetből tiszteletpéldányt küldtem - Ha jobban belegondolok, valójában előbb készültem írónak, mint színésznek. Ahogy a Pecárok című iskolaregényemből is kiderül, már kisdiákként cowboytörténetet írtam a számtanfüzetembe. Csak amikor Debrecenbe kerültem gimnáziumba, akkor csapott meg a színház szele. Ma már úgy látom, Isten keze is benne volt a döntésemben: egész életemben kísértett, hogy külsőleg nagyon hasonlítok Adyra. Többen mondták is, hogy én tudnám igazán eljátszani a költőt egy filmben, akinek azért még nagy kultusza volt akkoriban. A film végül nem született meg, de ha elkészül, olyan népszerűséget hozott volna számomra, ami bizonyára megakadályoz a pályamódosításban. Aztán a színészet előadó, az írás viszont alkotóművészet. Ha valakinek mindkettőre megvan a képessége, de nem tudja párhuzamosan csinálni őket, mindig az utóbbi kerekedik felül. Végül azt is az okok közé sorolom, hogy a színészet a legkiszolgáltatottabb művészeti ág, akkor pedig különösen az volt. Nem tudtam vállalni, amikor kikerülve a főiskoláról szembesültem ezzel, neki, válaszra se méltatta. Másoktól tudtam meg: mélyen elítélt amiatt, hogy elhagytam - ahogy ő látta, elárultam - a színészi pályát. Tényleg árulás volt ez? Tapshoz kérem a szereplőket! címmel írt novellafüzért a színházi életről. A nekem adott példányba azt írta, hogy az ott megszerzett tanulságokat magával hozta az írói életbe. Mik voltak ezek? - Hangsúlyozom, hogy színészi mivoltomat sem tagadtam meg soha. Nagyon becsülöm a pályán maradt kollégáimat, és talán nem véletlen az sem, hogy a barátaim többsége is közülük való. A színészet tehát éppúgy hozzám tartozik, mint az írás, és a bennem lakó színész rengeteget segített a bennem lakó írónak. A kettő . . mindig közösen dolgozott, amikor a műveim születtek. A tanulság pedig a következző: ha a színész nem éli át a szerepet, azt a közönség rögtön észreveszi. Én íróként is a közönségnek dolgoztam mindig. Arra törekedtem, parasztember és az egyetem, hogy a szülőfalumban élő 1956-ban (Fotó: Farkas Gyula)