Mértékadó, 2012. december 24. - 2013. december 16. (9. évfolyam)
2013-08-12
______________________Arcvonások_____________________2 Visszaadni az elveszett szimbólumokat Születésnapi beszélgetés Dávid Katalin művészettörténésszel Tekintélyt parancsoló kerek születésnapra készül, a kilencvenedikre. Mint kiderült - stílszerűen - Rómában ünnepli, a város iránti rajongással, szeretettel és munkával. Dávid Katalint, megszámlálhatatlan tanulmány, több tucat művészettörténeti könyv szerzőjét elsősorban jelenéről akartam kérdezni, de megkerülhetetlen, hogy e jubileumi visszatekintés pályafutása, hivatása kezdetéről is szóljon. A szimbólumok világa mellett így a jeles tanárok, az Örömhír, az életre szóló üzenetek és „szakmai tanácsok" is szóba kerültek... - Mielőtt kiváló tanáraimról beszélnék, el kell mondanom, hogy az alapokat a családtól kaptam. Tízen voltunk testvérek. Édesapám és édesanyám nagyon mély katolikus környezetet teremtettek számunkra. Pici koromtól ízig-vérig „jezsuita nevelésben" részesültem. Első gyóntatom páter Müller Lajos volt, a másik jezsuita pedig páter Hunya Dániel. Innen indultam. Szerencsém volt. Az egyetemen, ahol az ember már érettebben néz körül a világban, kitűnő tanárok oktattak. Akit elsőként említenék, a klasszika-filológus Kerényi Károly, akinek azért vettem fel a tárgyát (két évig tanított), hogy elmondhassam: a tanítványa voltam. Tőle tanultam meg az Európát kiépítő klasszikus műveltség lényegét. Ez nagyon sokat jelentett. De ehhez mindig hozzáteszem, mert úgy érezném, nem lennék őszinte, hogy gyönyörű ember volt. A mozdulatai, a hangja... - lenyűgözően vonzotta magához a tanítványait; csupa szépet és jót hallhattunk róla, tőle. A másik nagy tanáregyéniség Sík Sándor. Akkor jelent meg az ő háromkötetes, nagy esztétikája, amikor az egyetemre kerültem. De szerencsém volt meghallgatni élőszóban is, ha jól emlékszem, négy szemeszteren át adta le. Nagyon ügyelt rá, hogy ne akadályozza tanítványai gondolkodását, nehogy a saját erős egyéniségével gátolja a másik kibontakozását. Egy példa ehhez: kollokváltam, mindannyiunknak feladott egy kérdést; én persze, már csak azért is, gondolom, ifjonti titánkodásból, nem azt írtam, amit ő mondott, hanem amit én gondoltam a témáról. Jött a szóbeli vizsga, kezébe vette a dolgozatomat, megnézte, elmosolyodott... - és beírt egy jelest. Amikor a háború után Pestre kerültem, ő már a piarista rend provinciálisa volt a korábbi Sophianum épületében, ahol sokszor meglátogattam. Ott voltam a gyászmiséjén is, elbúcsúztam tőle alapított Veritas Könyvkiadóban. Átadta a szöveget azzal, hogy rendezzem sajtó alá. Nézem, forgatom: Bálint Sándornak a Szűz Mária-búcsújáróhelyekről szóló csodálatos kis írásaiból állt... - de a szerző elfelejtett címetadni neki. Mondtam Endrődynek, nincs más hátra, majd én, és azt a címet adtam, hogy Boldogasszony vendégségében. Ez így meg is jelent. Ostrom után fogtam a könyveket, a tiszteletpéldányokat elvittem Szegedre. Bálint Sándor nemcsak hogy elfogadta, hanem az egyik példányba be is írta, hogy „A Boldogasszony keresztanyjának, Katának szeretettel és barátsággal ajánlom." Csodálatos ember volt. Hiszem, hogy a boldoggá avatása nemcsak elindult, hanem fel is gyorsul. Ezáltal még ismertebbé válhat, nagyszerű példát fog mutatni mindannyiunknak. Pályafutását és tekintélyes irodalomjegyzékét nézve két jól elkülöníthető témacsoportba oszthatók a könyvei. Az egyiket a művészegyéniségekkel foglalkozó kötetek alkotják: Courbet, van Gogh, Moore, Masaccio, Chagall, Anna Margit... A másik csoport középpontja Róma: a maga történelmével, művészettörténetével, szimbólumaival, templomaival... Ezek az „ügyek" egyben érdeklődési körének tükrei is voltak? - Az egyetem után, 1947-ben Szegedről Pestre jöttem. Unokabátyám, Barcsay Jenő elvitt Lyka Károlyhoz. A nagy öreg a jövőről, terveimről kérdezett, aztán azt mondta: „Maguk nem fognak tudni igazán művészettörténet ...és Bálint Sándor? - Egyik legjobb barátom volt. Nagy értékkereső vagyok. Úgy érzem, hogy a dolgokban mindig megtaláltam az értéket, mert figyelek rá. És hogy ez így van, nagyrészt köszönhetem neki. Vele kapcsolatos kedves emlékeim közül egyet elmondok: Ostrom van, én Pesten vagyok, ő Szegeden... Egy kéziratot hozott fel tőle páter Endrődy László, aki mellett dolgoztam az általa A Művészettörténeti Dokumentációs Központban, az 1960-as években (Fotó: Domonkos Endre)