Mértékadó, 2012. december 24. - 2013. december 16. (9. évfolyam)

2013-08-12

______________________Arcvonások_____________________2 Visszaadni az elveszett szimbólumokat Születésnapi beszélgetés Dávid Katalin művészettörténésszel Tekintélyt parancsoló kerek szüle­tésnapra készül, a kilencvenedikre. Mint kiderült - stílszerűen - Ró­mában ünnepli, a város iránti ra­jongással, szeretettel­­ és munká­val. Dávid Katalint, megszámlál­hatatlan tanulmány, több tucat művészettörténeti könyv szerzőjét elsősorban jelenéről akartam kér­dezni, de megkerülhetetlen, hogy e jubileumi visszatekintés pályafu­tása, hivatása kezdetéről is szól­jon. A szimbólumok világa mellett így a jeles tanárok, az Örömhír, az életre szóló üzenetek és „szakmai tanácsok" is szóba kerültek... - Mielőtt kiváló tanáraimról beszél­nék, el kell mondanom, hogy az alapo­kat a családtól kaptam. Tízen voltunk testvérek. Édesapám és édesanyám na­gyon mély katolikus környezetet te­remtettek számunkra. Pici koromtól ízig-vérig „jezsuita nevelésben" része­sültem. Első gyóntatom páter Müller Lajos volt, a másik jezsuita pedig páter Hunya Dániel. Innen indultam. Szeren­csém volt. Az egyetemen, ahol az em­ber már érettebben néz körül a világ­ban, kitűnő tanárok oktattak. Akit első­ként említenék, a klasszika-filológus Kerényi Károly, akinek azért vettem fel a tárgyát (két évig tanított), hogy el­mondhassam: a tanítványa voltam. Tő­le tanultam meg az Európát kiépítő klasszikus műveltség lényegét. Ez na­gyon sokat jelentett. De ehhez mindig hozzáteszem, mert úgy érezném, nem lennék őszinte, hogy gyönyörű ember volt. A mozdulatai, a hangja... - lenyű­gözően vonzotta magához a tanítvá­nyait; csupa szépet és jót hallhattunk róla, tőle. A másik nagy tanáregyéniség Sík Sándor. Akkor jelent meg az ő há­romkötetes, nagy esztétikája, amikor az egyetemre kerültem. De szerencsém volt meghallgatni élőszóban is, ha jól emlékszem, négy szemeszteren át adta le. Nagyon ügyelt rá, hogy ne akadá­lyozza tanítványai gondolkodását, ne­hogy a saját erős egyéniségével gátolja a másik kibontakozását. Egy példa eh­hez: kollokváltam, mindannyiunknak feladott egy kérdést; én persze, már csak azért is, gondolom, ifjonti titánko­dásból, nem azt írtam, amit ő mondott, hanem amit én gondoltam a tém­áról. Jött a szóbeli vizsga, kezébe vette a dol­gozatomat, megnézte, elmosolyodott... - és beírt egy jelest. Amikor a háború után Pestre kerültem, ő már a piarista rend provinciálisa volt a korábbi Sophianum épületében, ahol sokszor meglátogattam. Ott voltam a gyászmi­séjén is, elbúcsúztam tőle­ alapított Veritas Könyvkiadóban. Átad­ta a szöveget azzal, hogy rendezzem sajtó alá. Nézem, forgatom: Bálint Sán­dornak a Szűz Mária-búcsújáróhelyek­­ről szóló csodálatos kis írásaiból állt... - de a szerző elfelejtett címet­­adni neki. Mondtam Endrődynek, nincs más hát­ra, majd én, és azt a címet adtam, hogy Boldogasszony vendégségében. Ez így meg is jelent. Ostrom után fogtam a könyve­ket, a tiszteletpéldányokat elvittem Szegedre. Bálint Sándor nemcsak hogy elfogadta, hanem az egyik példányba be is írta, hogy „A Boldogasszony kereszt­anyjának, Katának szeretettel és barátság­gal ajánlom." Csodálatos ember volt. Hi­szem, hogy a boldoggá avatása nem­csak elindult, hanem fel is gyorsul. Ez­által még ismertebbé válhat, nagyszerű példát fog mutatni mindannyiunknak. Pályafutását és tekintélyes irodalomjegyzé­két nézve két jól elkülöníthető témacsoport­ba oszthatók a könyvei. Az egyiket a mű­vészegyéniségekkel foglalkozó kötetek alkot­ják: Courbet, van Gogh, Moore, Masaccio, Chagall, Anna Margit... A másik csoport középpontja Róma: a maga történelmével, művészettörténetével, szimbólumaival, templomaival... Ezek az „ügyek" egyben ér­deklődési körének tükrei is voltak? - Az egyetem után, 1947-ben Sze­gedről Pestre jöttem. Unokabátyám, Barcsay Jenő elvitt Lyka Károlyhoz. A nagy öreg a jövőről, terveimről kérde­zett, aztán azt mondta: „Maguk nem fognak tudni igazán művészettörténet ...és Bálint Sándor? - Egyik legjobb barátom volt. Nagy értékkereső va­gyok. Úgy érzem, hogy a dol­gokban mindig megtaláltam az értéket, mert figyelek rá. És hogy ez így van, nagyrészt kö­szönhetem neki. Vele kapcso­latos kedves emlékeim közül egyet elmondok: Ostrom van, én Pesten vagyok, ő Szege­den... Egy kéziratot hozott fel tőle páter Endrődy László, aki mellett dolgoztam az általa A Művészettörténeti Dokumentációs Központban, az 1960-as években (Fotó: Domonkos Endre)

Next