Mértékadó, 2013. december 23. - 2014. december 22.
2014-12-08
Nézőtér Fekete-fehér nyomorúság • Az Éjjeli menedékhely a Nemzeti Színházban A Viktor Rizsakov által rendezett Éjjeli menedékhely premierje november 8-án volt a Nemzeti Színházban. Rizsakov a Sztanyiszlavszkij által alapított moszkvai Művész Színház rendezője és színészpedagógusa, a Mejerhold Művészeti Központ igazgatója. Most először rendezett Gorkijdarabot. Hogy miért, arról az ötvennégy éves alkotó így vallott: „Érzed, hogy eljött az idő, nem tudod kikerülni, nem tudsz nem beszélni róla. Szeretnék valamit megérteni önmagamról, és Gorkij olyan kérdéseket tesz föl, amelyek nem engedik, hogy ezt halogassam." Ehhez az alkotói útkereséshez Rizsakov „jó" darabot választott. Hiszen az Éjjeli menedékhely tanulsága távol áll a szájbarágós válaszoktól. A kérdések megmaradnak kérdéseknek, Luka, a főszereplő alakját pedig száz éve hol így értelmezik, hol úgy. Rizsakov különleges, de itt-ott nem teljesen végiggondolt értelmezési szálon vezet bennünket. A nincsteleneket kiemeli a sötét pincéből, és kiteszi őket a(z orosz) hóra. (A fehér szösszel borított színpad egyébként szabadon értelmezhető.) A nyomor, a mély (a darab eredeti címe: Nadnye - A mélyben) egyáltalán nem jelenik meg, vagy legalábbis nem a megszokott módon. A szereplők fehér ruhában játszanak, és mindegyikükhöz tartozik egy életnagyságú fekete báb. Van, aki maga után vonszolja, van, aki játszik vagy táncol vele. Van, aki átöleli, de akad olyan is, akit a báb ölel át. A fekete figura szimbolizálhatja a szereplők fizikai nyomorát, múltját, bűnét, megtiport emberi méltóságát. A báb az, „aki" meghal a szereplők helyett". Rúgják és pofozzák őket. Jelenlétük (bár szokatlan) nem zavaró, sőt elgondolkodtató. Rizsakov összesűrítette a darabot. Aki nem olvasta a művet, nehezen igazodik el az amúgy is töredékes párbeszédekre fűzött cselekményen. Ráadásul a színészeket összemossa egyforma öltözetük és maszkjuk. Nyilván ez volt a rendezői szándék. Csakhogy Rizsakov nagy árat fizet egy újabb értelmezési szint kedvéért: feláldozza szereplőit. Figyelmünket az is próbára teszi, hogy az előadást nem tagolják szünetek. A színészek kántáló beszédmódja érzékletesen adja vissza a darabbéli végtelenített fecsegést. Az alkoholisták, a panaszosok, a vigaszkeresők örökös „dumálása" ez, amely nem ismeretlen jelenség az orosz irodalomban. Ám hogy miféle üzenetük van a darab végén a napozóágyon fekvő, bábjaiktól megszabadult, immár saját arcukkal játszó szereplőknek? Kritikus legyen a talpán, aki erre választ mer adni. Igaz, a belemagyarázások tárházának kapuja nyitva áll, én azonban ódzkodnék belépni rajta. Törőcsik Mari Luka szerepében leginkább Törőcsik Marira emlékeztet. S e megállapításban a kritika inkább csipetnyi. Jelenléte vitathatatlanul erős. Az általa megformált Luka vigasztaló szavaiért mi, nézők is odatelepednénk a színpadra, még akkor is, ha úgy érezzük: válaszai időnként közhelyesek. Gorkij darabjának fő kérdése éppen ez: a nyomor közepette segíti-e az embereket az önámító illúziókeltés, vagy éppen ellenkezőleg, még mélyebbre löki őket? Szabad-e reményről beszélni azoknak, akiknek már semmijük sincs? Egyáltalán illúzió-e a remény? Van-e Isten? Vagy csak annak van, aki hisz benne? Az Éjjeli menedékhely nem tartozik a katarzist nyújtó drámák közé. Nincs feloldás: „Fölkel a nap s lehanyatlik, / S börtönöm sötét marad..." - szól a darab végén a dal. A mű által fölvetett kérdésekre mindenkinek magának kell megkeresnie a választ. Rizsakov sem erőltet ránk semmit. S ha a néző nem is ért egyet minden rendezői megoldással, a látottakat és a hallottakat még sokáig viszi magával. Koncz Veronika Viktor Rizsakov