Mértékadó, 2022
2022-01-03
Mara murinvivMna Látszik arcukon az aggodalom Beszélgetés Herczegh Anitával, a Regőczi István Alapítvány kuratóriumának elnökével A koronavírus-járványban sokan vesztették el ismerősüket, barátjukat, családtagjukat. Minden halálos áldozat veszteség, mindenkit sirat valaki. Ha egy gyerek maradt szülő nélkül, félárván, esetleg árván, akkor az élet folytatása is súlyos nehézségekbe ütközik. A Regőczi István Alapítvány rajtuk, az árvaságra jutott gyerekeken igyekszik segíteni. Herczegh Anitával, Áder János köztársasági elnök feleségével, a Regőczi István Alapítvány a Koronavírus Árváiért kuratóriumának elnökével a szervezet létrejöttéről, céljáról beszélgettünk advent utolsó hetében. - Ön szeptemberben ellátogatott az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus margitszigeti családi napjára. Miért tartotta ezt fontosnak? - Egyrészt érdeklődőként mentem ki a Margitszigetre, hiszen kíváncsi voltam, hogy mi lesz ezen a rendezvényen. Nagyon sok olyan ismerőssel találkozhattam, akiket a karitatív tevékenység során az elmúlt évek alatt megismertem. Elsősorban mégis azért voltam jelen, mert a Regőczi Alapítványnak is volt ezen a családi napon egy sátra, itt is megmutattuk, mivel foglalkozunk. - Manapság több irányból is támadás éri a család intézményét. Önnek mit jelent a család? - Nyugodt, békés, szerető családban nőttem fel, szüleim közel ötven évig, egészen édesapám haláláig boldog házasságban éltek. Olyan családom van, amilyet az ember kívánna magának. Ugyanakkor a család nálunk nem a szűk, négyfős családot jelentette: körülvett minket a nagycsalád, a másod-, harmad-unokatestvérekkel ma is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Édesanyám születésnapját majd hetvenen szoktunk megünnepelni. Ez azt is jelenti, hogyha bárki bajban van, az egész nagycsalád megmozdul azért, hogy segítsen neki. Nekem ez a természetes, ezt szoktam meg. A Regőczi Alapítványnál is azt tapasztaljuk, hogy ahol még megvan a hagyományos értelemben vett nagycsalád, ott egy tragédia esetén számítani lehet a nagyszülőkre vagy a többi rokonra, ez pedig hihetetlen nagy erőt tud adni a továbblépéshez. - Ön szerint hogyan hatott, hat a koronavírus-járvány a magyar családok életére? - Azt magam is tapasztaltam, hogy a családoknak egyik napról a másikra kellett bezárkózni, összetartani - nálunk is így volt, a bizonytalan helyzet miatt édesanyám hozzánk költözött -, ennek pedig volt pozitív hatása is. Persze okosan kellett megélni ezt a helyzetet, hiszen akkor volt ennek haszna, ha így több lett az érdemi együtt töltött idő. Ugyanakkor nagyon sok családi program elmaradt, hónapokig csak telefonon érhették el egymást a rokonok. Reményeink szerint az oltásoknak köszönhetően ez a karácsony már nem ilyen lesz, találkozhatunk a szeretteinkkel, s talán az ajándéknak sem az értékét fogjuk nézni, hanem örülünk a másik jelenlétének. - Már az első hullámnál érzékelhető volt, hogy felerősödött a társadalmi szolidaritás, ismeretlen emberek próbáltak segíteni egymásnak. Ön hogyan látja, mi áll ennek a hátterében? - A most élő generációk - a legidősebbek kivételével - nem éltek még meg ekkora sokkot. Én magam is megrettentem, és másoknál is azt tapasztaltam, hogy az első ijedség után sokan kezdték el keresni, hol és miként segíthetnek. Meg is találták a támogatás különféle formáit. Én is felhívtam az ismeretségi körömben az idősebb embereket, megkérdeztem, hogy mire van szükségük, ám kivétel nélkül azt mondták, hogy valaki a környezetükben már segített nekik. Főleg az orvosok panaszkodtak arról, hogy a járvány következő hullámaiban viszont alábbhagyott a lendület, mintha belefásultunk volna a megnövekedett terhekbe. Mit lehetne tenni azért, hogy újra és újra aktivizáljuk magunkat, a környezetünket? - Szerintem ez egy természetes folyamat, nem lehet hónapokon, éveken át rettegni. A bezárkózás alatt a segítségnyújtás különféle formáin is gondolkodhattunk, hiszen volt erre szabad idő is, ám most már rendelkezésre áll az oltás, mindenki végzi a feladatát, az élet, amennyire lehet, visszatért a rendes kerékvágásba. Ha valaki segíteni szeretne, most is megtalálhatja ennek a módját. Sokszor lehet látni Önt olyan eseményeken, melyeken a Katolikus Karitász, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vagy a Református Szeretetszolgálat munkájára hívják fel a figyelmet. Miért tartja ezt fontosnak? - Pont a mai napon adtunk ebédet a karitatív tanács tagjainak, ezzel is megköszönve mindazt, amit az év folyamán a rászorulókért tettek. A tanácsban részt vevő szervezetekkel a Regőczi Alapítvány munkája során is együttműködünk. Egyrészt abban segítenek, hogy az alapítvány híre minél több helyre eljusson, másrészt abban, hogy a segítségnyújtás igazán hatékony legyen. A karitatív szervezetek több évtizede végzik áldozatos munkájukat, mi az alapítványnál sokat tanulunk a tapasztalataikból. -Mikor, hogyan és milyen célból jött létre Regőczi István Alapítvány a Koronavírus Árváiért? - Március-április fordulóján történt, hogy hazatérve arról beszélgettünk a családban, ki mit hallott azokról, akik megbetegedtek, esetleg a járvány áldozataivá váltak. Egyik este a férjem mesélte, hogy egy hétgyermekes édesanya kórházba került, és most próbálják megszervezni, hogy a gyermekei elbúcsúzhassanak tőle. Úgy emlékszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Engem egyébként is nagyon frusztrált a tehetetlenség. A köztársasági elnök szokásos tevékenységét is korlátozta a járvány, nem voltak programjaink, nem fogadhattunk delegációkat, mi sem utazhattunk külföldre. Kerestük, hogyan tu-