Új Ember, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1946-01-06 / 1. szám

##. évfolyam « f. sjt, # ECiiTOLBICIJS v El *¥" 1 L. fP ^ 1B46 január 6 A Bíboros-Hercegprímás nyilatkozata római útjának élményeiről s a Vatikán és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolat felvételéről A magyar kardinális bíbora 1946-ban A Magyar Kurír jelenti: 11 magyar rádió híradása nyomán vette tudomásul az ország 66 százalékát kitevő magyar katoliciz­mus, hogy Mindszenty József esztergomi érseket, Magyarország hercegprímását XI­­. Pius pápa bíborossá kreálta. Tutóvízként ter­jedt el a hír az egész országban s a templomokban és kápolnákban felharsant az ősi egyházi himnusz, Te Deum Laudamus . . . ar temp­lomok tornyaira és az egyházi épületekre kitűzték a magyar és a pápai lobogót. E­GY LETÖRT s a háborús pusztulás nyomorától sújtott ország és nem­zet számára e napokban hosszú időre­­az a legnagyobb esemény, hogy legnagyobb történelmi rangú főpapja a világegyház bíborosa lett. A földkerekség legmagasabb testületében az egyház hercegei között — akik­nek méltósága királyi vérből született főhercegekével egyenlő — ott ül majd valaki, aki a magyarságból sarjadt fel, kicsiny dunántúli faluból ért el a kardinálisi trónra. Milyen megrendítő, hogy elődei közül a legelső, aki az esztergomi érseki méltóság mellé a bíbort is megkapta, Bancsa István a 13. század közepén, a tatárjárás ,itán lábbadozó képviselője volt az akkori szokások szerint Rómában. Ám ez az előd a kardinálisok sorában mégis csak annak a magyarságnak és Magyarország­nak küldötte volt, amely az Árpádok alatt még a Mohi-puszta nagy katasz­trófája után is nagyhatalmi és birodalmi szerepet tudott betölteni a Duna-völgyben. S azokra a kardinálisainkra is, akiket a törökdúlás véres századaiban emelt az egyház legfőbb fejedelmei közé, a pápai kegy, még azokra a kardinálisokra is ragyogott valami külső fény egy nemzet és egy hajdan hatalmas ország régi nagyságából, történelmi küldetéséből és még lehető hatalmából. De mit ragyogtathat ma a magyar nemzet, ez a megtört nádszál és széttört korsó, a maga kardinálisára? Igen, megtört nádszál és széttört cserép vagyunk, s nem amiatt tudjuk magunkat annak, mert anyagiakban fogyatkozott meg az, amit bírunk, hanem azért, mert lélekben törtünk meg, a lelkiekben kicsinyedtünk meg, a nemzet lelke zavarodott össze, nemzetünk öntudata hasadozott darabokra s keres magának új középpontokat és új értékeléseket. Mit adhatunk magunkból, e porból és hamuból nemzetünk Bíborosának? A választ talá­n ennek a bíbornak jelentése adja meg. «A kardiná­lisok bíbora — szól egy középkori római mondás — a kínzóoszlophoz kötözött és keresztfára feszített Krisztus vérét jelenti.» Ennek a Vérnek harmata az, amit vállain visel most a mi kardinálisunk is: Krisztus vére, amely nemcsak a szenvedést jelképezi, hanem a megváltást is, mert meg­váltja és megújítja a világot, megváltja és megújítja az egyes emberek lelkét és megújítja a nemzetek lelkét is. így most nem mi adunk a magunkéból a magunk bíboros Urának, hanem tőle várunk s éppen azt várjuk, amit bíbora jelent: a krisztusi vér lelkeket tisztító, lelkeket újjá teremtő, lelkeket megnagyobbító hatásának közénk árasztását, közénk sugallását, ennek az áradásnak és sugallatnak földi, emberi szer­vezését. Európa népeinek történetében már adódtak példák arra, hogy egy­­egy földrajzi területben és politikai szerepben kisebbé lett nemzet a lelkiek­ felé kezdett terjeszkedni és abban lett nagy,­­ nagyobbá lett jellemben és kultúrában, társadalmi szerkezetének tökéletesebbé ren­dezésében, társadalmi szellemi alkotásaiban. Hogy nemzetünk ezt elérje, abban legnagyobb feladata kereszténységünknek van, s hogy keresz­ténységünk ezen hogyan munkálkodik, abban bíboros főpásztorunk szerepe a legnagyobb. Egy nemzet küldi sóhaját ama két romépület felé, ahol — Esztergomban is, Budán is — lakik. De ez a sóhaj akarat is; a magyar katolicizmus, a maga egyedeiben és szerkezetében kész erre a küldetésre, a romok közül kiindulva az emberek lelkét és a nemzet lelkét naggyá építeni és újjá­építeni ... Blazovich Jákó: A NAGY DRÁMA­ ­ HUSZADIK század első fele az em­­beriség eddig megfutott útjának egyik legtragikusabb, legkegyetlenebb szakasza. Heves ideologikus, világné­zeti villongások közt indul el a század, a második évtized közepén már lán­gokba kerül a világ, s négy esztendőn keresztül tombolnak-rombolnak a há­ború fúriái. Tengernyi vérveszteség, megszámlálhatatlan érték pusztulása után végre elül ugyan a fegyverek zaja, de az igazi béke a mérhetetlen szenvedésből sem születik meg, a harc tovább dúl először a gazdasági élet po­rondján, majd áttevődik újra ideologi­kus, világnézeti szférába, s rövid né­hány év múlva ismét eltépi gyenge lán­cát a legszörnyűbb háború fenevadja, hogy több mint öt éven át pokollá te­gye a szerencsétlen bolygón az élet. A harc végre elült s az Ó­ világ itt il, halálsápadtan, megtépázna, koldus­szegényen. Elsősorban Európa szenve­dett tengernyit, vesztett pótolhatatla­nul sokat. Az öreg kontinenst, amely évezredeken keresztül az emberiség nevelője, vezetője volt, széltében-hosz­­szában romok borítják. S hogy a század tragikuma teljes legyen, még a békekö­tésig el sem jutottunk, s fejünk fölött újra viharfelhők tollászkodnak. Amikor az első világháború után a német tör­ténetbölcselő kivetítette Európa kormos égboltjára Nyugat pusztulásának lehe­tőségét, a világ botránkozva, kétkedés­sel hallgatta a germán próféta — ma nem történetbölcselők, hanem a győz­tes államok reális értékű, nagytekinté­lyű államférfiai figyelmeztetnek ben­nünket minduntalan arra a sötét ve­szélyre, amely egy újabb háború lehe­tőségének alakjában üti föl hol itt, hol ott a fejét. Amikor fáradt tekintetünk újra meg újra végigpásztázza a század elejétől kezdve pergő nagy történelmi dráma egyre kegyetlenebb jeleneteit, mindig ott ólálkodik bennük a súlyos, nyugta­lan kérdés: mi is történt? Nem tudjuk magunkévá tenni azt a történetszemlé­letet, amely a történelemben egysze­rűen véletlenek, fátumok szövedékét látja. A nagy Valóságnak, amelyet a „történelem“ szóval jelölünk, szikla­szilárd meggyőződésünk szerint akkor is értelme van, ha az számunkra ideig­­óráig, vagy talán örökre is rejtve ma­rad. A történelem nem értelmetlen sors­dráma, hanem a nagy folyamat mögött mint sodró tovavivő erők, gondolatok, eszmék ideológiák lappanganak. Lé­nyünkből folyó igényünk, hogy ezt a szellemi hátteret valahogy megismer­jük, fölfedjük. Eme mélyről föltörő igé­nyünk jelentkezik annak a kérdésnek egyszerű formájában, amelyet az utolsó félszázad a maga megrázó eseményso­rozatával szükségszerűen vált ki belő­lünk: mi történt , hogy történt? A kérdés nem akadémikus jellegű megválaszolásának módja jövő törté­nelmünk meghatározói közé tartozik. A középkor utolsó szakaszától kezd­ve Nyugat lelkiségében kezdetben Las­sú, de mély elváltozás folyamata észlel­hető. Metafizikai érzéke tompul, transz­cendencia-igénylése satnyul, keresz­ténysége egyre erőtlenebbé válik, gon­dolatvilága, lelkisége szekularizálódik. De mert amaz igények, amelyek eddig a kereszténységben találtak kielégü­lést, lényükben gyökereznek s mint ilyenek ki nem ölhetők, kielégítésükre a kereszténység háttérbe szorulásával párhuzamosan különböző mitológiák je­lentkeznek. Véleményünk szerint éppen ezekben a mitológiákban kell keres­nünk az újkor történelmének végső ru­góit. Ilyen mitologikus jelleget látunk pl. a reneszánsz művészet­ kultuszában, vagy a fölvilágosultság ész-imádatában. Ez utóbbi egészen az Ész istenítéséig ment, szocializmust hirdetett s tele volt irracionáléval, mitológiával , mint ilyen csinált történelmet. Az újkor utolsó sza­kaszának történetét három nagy mí­tosz hatja át: az arany mitosza, a nemzet­ fajvér mitosza s végül a gép mitosza. A három mítoszból kiterebé­lyesedő mitológiákban véljük megta­lálni a XX. század megrázó drámájának szellemtörténeti magyarázatát, értel­mét, rugóit. Az arany köré fonódó mitológia megtestesítője, papja a „Homo oecono­­micus“. Ez a csontig-velőkig szekulari­zált ember az élet értelmét, célját az arany szolgálatában, azaz a anyagi­gazdasági erők féktelen fokozásában keresi és találja meg. Kőszénben, olaj­ban, részvényben gondolkodik. A társa­dalmi problémák iránt nincs érzéke — azt hiszi, csendőrrel-rendőrrel úrrá lesz fölöttük. A metafizikát fölcserélte a nemzetgazdaságtannal, a kíméletlen ka­pitalizmus a vallása, a gyár a temp­loma, az üzem, a vállalat az istene. A típust jól ismerjük — egész az utolsó időkig minden hatalom az ő kezében futott össze. Államideológiailag a gaz­dasági szféra szolgálatában álló szél­sőséges imperializmus híve. Mint ilyent, őt kell elmarasztalnunk az első világ­háború ki­robbantásában. Minél jobban távolodunk az 1914—18-as véres ka­tasztrófától, annál világosabban látjuk, hogy fölidézéséért a kapitalizmusban fogant imperializmus a felelős. A nemzet-faj-vér mitológiájának hor­dozója a „Rassenmensch“. Ez az ember­típus az utolsó negyedszázad történel­mének végzete. Lélektanát, létszemléle­­tét ugyancsak jól ismerjük. A fajiság­­ban, elsősorban a vérben látja az élet legnagyobb értékét. Fölfogásában az egész kultúra nem egyéb, mint a faji élet öntudatosulásának folyamata, alko­tóiban és alkotásaiban egyaránt merően a fajiság függvénye. Ez az ember a vért, a fajiságot egyenesen a religio­­sum, a vallási értékűség szférájába emeli. Gondolkozásában a vér, a faj tisztaságának megőrzése a nemzeti élet legfőbb célja, az erkölcsiség legmaga­sabb normája — még vallási életének igézetében csinált két évtizeden keresz­tül világpolitikát. Szenvedélyes hirde­tője az állam mindenhatóságának — annyira, hogy az államot az örök er­kölcsi rend fölé emeli. A legteljesebb önkénnyel osztályozza értékűségük sze­rint a fajokat s vonja le értékelésének­­ következményeit reálpolitikailag is. Külszín szerint a „Rassenmensch“ a közösségi gondolat hordozója, valójá­ban pedig az újkor nagy herezisének, a szélsőséges individualizmusnak végső kifutója — azzal a különbséggel, hogy az egyén individualizmusát a faj indi­vidualizmusával cserélte föl. A máso­dik világháború fölidézéséért elsősor­ban ezt az embert kell elmarasztalnunk.

Next