Új Ember, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1946-01-06 / 1. szám
##. évfolyam « f. sjt, # ECiiTOLBICIJS v El *¥" 1 L. fP ^ 1B46 január 6 A Bíboros-Hercegprímás nyilatkozata római útjának élményeiről s a Vatikán és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolat felvételéről A magyar kardinális bíbora 1946-ban A Magyar Kurír jelenti: 11 magyar rádió híradása nyomán vette tudomásul az ország 66 százalékát kitevő magyar katolicizmus, hogy Mindszenty József esztergomi érseket, Magyarország hercegprímását XI. Pius pápa bíborossá kreálta. Tutóvízként terjedt el a hír az egész országban s a templomokban és kápolnákban felharsant az ősi egyházi himnusz, Te Deum Laudamus . . . ar templomok tornyaira és az egyházi épületekre kitűzték a magyar és a pápai lobogót. EGY LETÖRT s a háborús pusztulás nyomorától sújtott ország és nemzet számára e napokban hosszú időreaz a legnagyobb esemény, hogy legnagyobb történelmi rangú főpapja a világegyház bíborosa lett. A földkerekség legmagasabb testületében az egyház hercegei között — akiknek méltósága királyi vérből született főhercegekével egyenlő — ott ül majd valaki, aki a magyarságból sarjadt fel, kicsiny dunántúli faluból ért el a kardinálisi trónra. Milyen megrendítő, hogy elődei közül a legelső, aki az esztergomi érseki méltóság mellé a bíbort is megkapta, Bancsa István a 13. század közepén, a tatárjárás ,itán lábbadozó képviselője volt az akkori szokások szerint Rómában. Ám ez az előd a kardinálisok sorában mégis csak annak a magyarságnak és Magyarországnak küldötte volt, amely az Árpádok alatt még a Mohi-puszta nagy katasztrófája után is nagyhatalmi és birodalmi szerepet tudott betölteni a Duna-völgyben. S azokra a kardinálisainkra is, akiket a törökdúlás véres századaiban emelt az egyház legfőbb fejedelmei közé, a pápai kegy, még azokra a kardinálisokra is ragyogott valami külső fény egy nemzet és egy hajdan hatalmas ország régi nagyságából, történelmi küldetéséből és még lehető hatalmából. De mit ragyogtathat ma a magyar nemzet, ez a megtört nádszál és széttört korsó, a maga kardinálisára? Igen, megtört nádszál és széttört cserép vagyunk, s nem amiatt tudjuk magunkat annak, mert anyagiakban fogyatkozott meg az, amit bírunk, hanem azért, mert lélekben törtünk meg, a lelkiekben kicsinyedtünk meg, a nemzet lelke zavarodott össze, nemzetünk öntudata hasadozott darabokra s keres magának új középpontokat és új értékeléseket. Mit adhatunk magunkból, e porból és hamuból nemzetünk Bíborosának? A választ talán ennek a bíbornak jelentése adja meg. «A kardinálisok bíbora — szól egy középkori római mondás — a kínzóoszlophoz kötözött és keresztfára feszített Krisztus vérét jelenti.» Ennek a Vérnek harmata az, amit vállain visel most a mi kardinálisunk is: Krisztus vére, amely nemcsak a szenvedést jelképezi, hanem a megváltást is, mert megváltja és megújítja a világot, megváltja és megújítja az egyes emberek lelkét és megújítja a nemzetek lelkét is. így most nem mi adunk a magunkéból a magunk bíboros Urának, hanem tőle várunk s éppen azt várjuk, amit bíbora jelent: a krisztusi vér lelkeket tisztító, lelkeket újjá teremtő, lelkeket megnagyobbító hatásának közénk árasztását, közénk sugallását, ennek az áradásnak és sugallatnak földi, emberi szervezését. Európa népeinek történetében már adódtak példák arra, hogy egyegy földrajzi területben és politikai szerepben kisebbé lett nemzet a lelkiek felé kezdett terjeszkedni és abban lett nagy, nagyobbá lett jellemben és kultúrában, társadalmi szerkezetének tökéletesebbé rendezésében, társadalmi szellemi alkotásaiban. Hogy nemzetünk ezt elérje, abban legnagyobb feladata kereszténységünknek van, s hogy kereszténységünk ezen hogyan munkálkodik, abban bíboros főpásztorunk szerepe a legnagyobb. Egy nemzet küldi sóhaját ama két romépület felé, ahol — Esztergomban is, Budán is — lakik. De ez a sóhaj akarat is; a magyar katolicizmus, a maga egyedeiben és szerkezetében kész erre a küldetésre, a romok közül kiindulva az emberek lelkét és a nemzet lelkét naggyá építeni és újjáépíteni ... Blazovich Jákó: A NAGY DRÁMA HUSZADIK század első fele az emberiség eddig megfutott útjának egyik legtragikusabb, legkegyetlenebb szakasza. Heves ideologikus, világnézeti villongások közt indul el a század, a második évtized közepén már lángokba kerül a világ, s négy esztendőn keresztül tombolnak-rombolnak a háború fúriái. Tengernyi vérveszteség, megszámlálhatatlan érték pusztulása után végre elül ugyan a fegyverek zaja, de az igazi béke a mérhetetlen szenvedésből sem születik meg, a harc tovább dúl először a gazdasági élet porondján, majd áttevődik újra ideologikus, világnézeti szférába, s rövid néhány év múlva ismét eltépi gyenge láncát a legszörnyűbb háború fenevadja, hogy több mint öt éven át pokollá tegye a szerencsétlen bolygón az élet. A harc végre elült s az Ó világ itt il, halálsápadtan, megtépázna, koldusszegényen. Elsősorban Európa szenvedett tengernyit, vesztett pótolhatatlanul sokat. Az öreg kontinenst, amely évezredeken keresztül az emberiség nevelője, vezetője volt, széltében-hoszszában romok borítják. S hogy a század tragikuma teljes legyen, még a békekötésig el sem jutottunk, s fejünk fölött újra viharfelhők tollászkodnak. Amikor az első világháború után a német történetbölcselő kivetítette Európa kormos égboltjára Nyugat pusztulásának lehetőségét, a világ botránkozva, kétkedéssel hallgatta a germán próféta — ma nem történetbölcselők, hanem a győztes államok reális értékű, nagytekintélyű államférfiai figyelmeztetnek bennünket minduntalan arra a sötét veszélyre, amely egy újabb háború lehetőségének alakjában üti föl hol itt, hol ott a fejét. Amikor fáradt tekintetünk újra meg újra végigpásztázza a század elejétől kezdve pergő nagy történelmi dráma egyre kegyetlenebb jeleneteit, mindig ott ólálkodik bennük a súlyos, nyugtalan kérdés: mi is történt? Nem tudjuk magunkévá tenni azt a történetszemléletet, amely a történelemben egyszerűen véletlenek, fátumok szövedékét látja. A nagy Valóságnak, amelyet a „történelem“ szóval jelölünk, sziklaszilárd meggyőződésünk szerint akkor is értelme van, ha az számunkra ideigóráig, vagy talán örökre is rejtve marad. A történelem nem értelmetlen sorsdráma, hanem a nagy folyamat mögött mint sodró tovavivő erők, gondolatok, eszmék ideológiák lappanganak. Lényünkből folyó igényünk, hogy ezt a szellemi hátteret valahogy megismerjük, fölfedjük. Eme mélyről föltörő igényünk jelentkezik annak a kérdésnek egyszerű formájában, amelyet az utolsó félszázad a maga megrázó eseménysorozatával szükségszerűen vált ki belőlünk: mi történt , hogy történt? A kérdés nem akadémikus jellegű megválaszolásának módja jövő történelmünk meghatározói közé tartozik. A középkor utolsó szakaszától kezdve Nyugat lelkiségében kezdetben Lassú, de mély elváltozás folyamata észlelhető. Metafizikai érzéke tompul, transzcendencia-igénylése satnyul, kereszténysége egyre erőtlenebbé válik, gondolatvilága, lelkisége szekularizálódik. De mert amaz igények, amelyek eddig a kereszténységben találtak kielégülést, lényükben gyökereznek s mint ilyenek ki nem ölhetők, kielégítésükre a kereszténység háttérbe szorulásával párhuzamosan különböző mitológiák jelentkeznek. Véleményünk szerint éppen ezekben a mitológiákban kell keresnünk az újkor történelmének végső rugóit. Ilyen mitologikus jelleget látunk pl. a reneszánsz művészet kultuszában, vagy a fölvilágosultság ész-imádatában. Ez utóbbi egészen az Ész istenítéséig ment, szocializmust hirdetett s tele volt irracionáléval, mitológiával , mint ilyen csinált történelmet. Az újkor utolsó szakaszának történetét három nagy mítosz hatja át: az arany mitosza, a nemzet fajvér mitosza s végül a gép mitosza. A három mítoszból kiterebélyesedő mitológiákban véljük megtalálni a XX. század megrázó drámájának szellemtörténeti magyarázatát, értelmét, rugóit. Az arany köré fonódó mitológia megtestesítője, papja a „Homo oeconomicus“. Ez a csontig-velőkig szekularizált ember az élet értelmét, célját az arany szolgálatában, azaz a anyagigazdasági erők féktelen fokozásában keresi és találja meg. Kőszénben, olajban, részvényben gondolkodik. A társadalmi problémák iránt nincs érzéke — azt hiszi, csendőrrel-rendőrrel úrrá lesz fölöttük. A metafizikát fölcserélte a nemzetgazdaságtannal, a kíméletlen kapitalizmus a vallása, a gyár a temploma, az üzem, a vállalat az istene. A típust jól ismerjük — egész az utolsó időkig minden hatalom az ő kezében futott össze. Államideológiailag a gazdasági szféra szolgálatában álló szélsőséges imperializmus híve. Mint ilyent, őt kell elmarasztalnunk az első világháború kirobbantásában. Minél jobban távolodunk az 1914—18-as véres katasztrófától, annál világosabban látjuk, hogy fölidézéséért a kapitalizmusban fogant imperializmus a felelős. A nemzet-faj-vér mitológiájának hordozója a „Rassenmensch“. Ez az embertípus az utolsó negyedszázad történelmének végzete. Lélektanát, létszemléletét ugyancsak jól ismerjük. A fajiságban, elsősorban a vérben látja az élet legnagyobb értékét. Fölfogásában az egész kultúra nem egyéb, mint a faji élet öntudatosulásának folyamata, alkotóiban és alkotásaiban egyaránt merően a fajiság függvénye. Ez az ember a vért, a fajiságot egyenesen a religiosum, a vallási értékűség szférájába emeli. Gondolkozásában a vér, a faj tisztaságának megőrzése a nemzeti élet legfőbb célja, az erkölcsiség legmagasabb normája — még vallási életének igézetében csinált két évtizeden keresztül világpolitikát. Szenvedélyes hirdetője az állam mindenhatóságának — annyira, hogy az államot az örök erkölcsi rend fölé emeli. A legteljesebb önkénnyel osztályozza értékűségük szerint a fajokat s vonja le értékelésének következményeit reálpolitikailag is. Külszín szerint a „Rassenmensch“ a közösségi gondolat hordozója, valójában pedig az újkor nagy herezisének, a szélsőséges individualizmusnak végső kifutója — azzal a különbséggel, hogy az egyén individualizmusát a faj individualizmusával cserélte föl. A második világháború fölidézéséért elsősorban ezt az embert kell elmarasztalnunk.