Új Ember, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1946-07-21 / 29. szám

Ssentheffyi látvány­is műteremlátoga­tás egy művésznél az újjá­épülő főudópesten (Látogatás Istokov­is Kálmánnál) MŰTEREM bombát kapott, besza­­r*ra­kadt fölötte a tető, rácsorgott az esővíz a képekre. A műterem, ahol egy festő lázas képzelete alkotott, elárvult s csöppet sem festői romrészletté vált a nagyváros roppant romtájképén. Maga a festő messzire sodródott a viharban; mi­kor visszatért, csak a pusztulást látta, meg azt, ami megmenekült. Mert hála a Gondviselésnek, Istoko­­vits Kálmán képei nagyrészt megmarad­tak. Óriási vesztesége lett volna a magyar piktúrának, ha a művész otthon őrzött képgyűjteményét amúgy summásan meg­semmisíti a kiszámíthatatlan repülő­bomba. Egy hatalmasan felívelő festő­­karrier — amely mögött komoly, dolgos élet épülete emelkedik —, egy tiszta lá­tású, becsületes festőművész eddigi alkotó tevékenységének eredménye roskadhatott volna a semmibe — egy jellegzetes szín­folt törlődhetett volna el. De a sors ezt nem akarta, megelégedett a műterem helyrehozható kárával. Maga a művész is él és új indulással lát neki a munkának. Elsősorban a műtermet állítja helyre. A tetőfedés, kőművesmunka bizony föl­emésztette csekélyke anyagi tartalékait; a meszelést már saját maga végzi el. Utóvégre egy mai festőnek értenie kell a meszeléshez is ... Mindenki tisztában van azzal, milyen nehéz körülmények közt élnek a képző­művészek, még azok is, akiknek minden rendelkezésükre áll, hogy dolgozni tud­janak. S azok, akiknek újra meg kell teremteniük a dolgozás lehetőségeit? Isto­­kovits például jelen pillanatban is egy alig több mint két négyzetméter területű előszobában lakik együtt a képeivel. A ké­pek élükkel lefelé, szorosan egymáshoz préselődve zsúfolódnak a polcokon. Vár­ják, hogy újra fölkerüljenek a falra, hogy a világosságban kigyújtsák színeik tüzét, újra éljenek a szabad levegőn. Így fest ma egy műteremlátogatás Budapes­ten: egy szűk, homályos előszoba, egy csomó rejtőzködő kép, melyeknek csak a keretléce látszik, egy festő, aki­t me­szelni készül. De az újra használható állapotban levő, még teljesen csupasz falú, kitakarí­­tatlan műteremben mégis barátságos be­szélgetés indul. Ez már az újjáépítés. Annak a levegője árad a frissen vakolt falról. — Folytatni akarom — mondja az ön­bizalom csillanásával szemében Istoko­­vits. — Meggyőződésem, hogy mi, művé­­­­szek, nem vagyunk fölöslegesek, s az újjáépítésben komoly szerep vár ránk. A magam részéről egyéb munkák mellett örömmel térek vissza a vallásos témakör­höz, s nagyon szívesen foglalkoznám templomfestéssel. (Zárójelben jegyzem meg, hogy amit a művész mond, annak komolyan örülni lehet. Istokovits eddigi munkásságának megítélésével nagy nyereséget jelentene az egyházművészetnek. Hiszen akik is­merik ecsetjét, jól tudják, hogy mindig köze volt a vallásos művészethez. Elég, ha a Szent István-sorozatra, vagy a Szent Imre- s utóbb a Szent Margit-jubileum alkalmával készült hatalmas méretű vász­nakra gondolnánk, nem is szólva a tö­méntelen rézkarcról, melyek éppen azáltal váltak híressé, hogy bibliai vonatkozású témákat adnak elő. Kész freskótervei van­nak, csak föl kell vinni azokat a falra. Bizonyos, hogy Istokovits, a tájkép szug­­gesztív festő-poétája, a kitűnő portrétista, látnoki erejű vallásos művész is.­ Nagyon érdekes dolgot mond. Biztosra veszem, hogy a képzőmű­vészet legközelebbi mecénása újra az Egyház lesz, mégpedig a tömegeken keresz­tül. Úgy is ki lehet fejezni, hogy az Egy­házon keresztül a töm­egek veszik át a mecénás szerepét, új kollektivizmus kere­tében. Egyszerűbben: a tömegek, ebben az esetben a hívők összefogása teremti majd meg a művészetpártolás anyagi lehe­tőségeit. Hiszen a templomnak szüksége van a művészetre! Ma talán jobban, mint bármikor! Az Egyház viszont szerencsé­sen befolyásolhatja a képzőművészeti stí­lust. A templom ugyanis nem elégszik meg puszta dekorációval, puszta festett, képpel; tartalom, lelkiség kell abba, hogy kifejezhesse a vallásos eseményt, amelybe a festő beállítja. Kétségtelen, hogy nagy szükség van olyan tényezőre, amely el­határozókig hat a művészeti stílus kiala­kulására; a piktúra ma álforradalmi pró­bálkozásokon át zsákutcába jutott, a fes­tők megfeledkeztek arról, hogy a művé­szetnek örök törvényei vannak. Sajnos, ma konjunktúrájuk van a dilettánsoknak. Szerintem az Egyház a maga kialakult felfogásával, világosan körvonalazott kö­vetelményeivel utat mutathat: az a szerep vár rá, hogy megtisztítsa a mai művészeti káoszt a dilettánsoktól. Egyszóval nem kevesebbet mond ez a józan látású, komoly művész (aki melles­leg háromszor járt Rómában s hosszú időt töltött az Örök Város művészeti és vallásos kisugárzásában), nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a történelem a mű­vészettörténetben is visszatér: az Egyház, amely például a renaissance időkben ha­talmas pártfogója volt a művészetnek (s ezt éppen Rómában lehet megtanulni), újra elfoglalja régi szerepét, csakhogy a modern időknek megfelelő átalakulással, nem individuális, hanem kollektív alapon. S ha a művészet újra megtalálja el­vesztett lelkét, kétségtelenül az újjászüle­tés sem fog elmaradni. Ezzel a biztatással búcsúzom Istoko­vits Kálmántól, aki futtában megmutatja még azt a hatvan akvarellt, amelyek az elpusztult Budapestről készültek, az ost­rom alatt festett huszonöt tempera után. Csak annyit, hogy ezek az akvarellek, ha majd a tervezett ötszínnyomatú albumban a közönség elé kerülnek, a határokon túl is mély benyomást fognak kelteni: mű­vész látta így a megrendítő részleteket, s a művész többet mutat meg, mint a fotog­ráfus. 1946 JÚLIUS 21 17fiurzó Jácon A katolikus művész feladata: félelem nélkül megmondani az igazságot , n­EM ELÉG hitünket gyakorolni, m meg is kell vallanunk azt. Ez a követe­lés százszorosan áll a katolikus művészre. A katolikus művész minden meg­nyilatkozása bizonyos formában és meg­szabott keretek között hitvallás is. Hitval­lás azért, mert hatni akar a közönségre és mivel katolikus művész nyilvánvalóan katolikus módon akar hatni. Jól tudjuk, hogy az irodalom az író és a közönség kap­csolata, s ez a művészet is: kapcsolat mű­vész és közönség között. A katolikus közönségnek és a katolikus művésznek kapcsolata még szorosabb: ők ugyanabban a körben élnek, s a mű­vésznek az a kötelessége, hogy fel­ébressze, ébren tartsa, megerősítse a közönség hitét abban, amit mindketten hisznek és vállalnak. Ezért olyan nagy a katolikus művész fele­lőssége. Neki tudnia kell, hogy közönsége várja a szavát, s véleményét és elhiszi azt. A művész és közönség viszonya máskülön­ben nem helyezkedik a feltétlen bizalom alapjára, s a nem katolikus művésszel bizo­nyos tekintetben szemben áll közönsége, a nem katolikus művésznek olyasvalamit kell felébresztenie olvasójában, hallgatójában, amit az talán nem is tud, nem is érez. A katolikus művész meglevő érzéseket emel ki és tudatosít, tehát felelőssége fokozott. Mert neki hisz a közönség, s ez így van jól. Az ő feladata az, hogy amit ő és közönsége hisz, azt magas színvonalon kifejezze, a kifejezésnek pedig számtalan lehetősége van. És izgalmas is ez a feladat, mert lénye­gesen nehezebb, mint a nem katolikus művészé, aki vállat vonhat érzéketlen, szem­pontjait befogadni nem akaró közönsége helyeslésére vagy tiltakozására, — és vala­hogyan így gondolkodik : «Én megírtam, amit akartam, tovább nem törődöm vele». A katolikus művész hatása azonban tovább él a kimondott szónál, hangjegyekbe rögzí­tett muzsikánál, vászonra festett képnél: ő rombolhat is, tönkreteheti azt a lelket, amelyik feltétlenül hisz benne, mert hiszen úgy képzeli : ugyanazt a felismert igazságot közvetíti hozzá, amely mindkettőjük gon­dolkodásának lényege. Aquinói szent Tamás így imádkoztat­ja a szellem emberét: «Bol­dog, akit te nevelsz, Istenem és megtanítasz a törvényedre. Tanítasz is minden embert, és akit a te kegyelmed tanít, nem lál hiányt. Azt akartad mégis, hogy az ember az embertől tanuljon». És körvonalazza is a katolikus művész feladatát: «Engedd meg Jézusom, hogy félelem nélkül megmondjam az igazsá­got ...» ZENT TAMÁSnak ez a három mon­data világosan, félreérthetetlenül beszél a katolikus művész feladatá­ról és lehetőségeiről, és nyíltan kimondja : mi a magatartása ? Mindent Istentől tu­dunk, ő tanít a törvényre és ő tesz kegyelme által alkalmassá arra, hogy a törvényt fel­ismerjük, elfogadjuk és kövessük. Ez a ki­indulópont, ebben a katolikus művész és közönsége még egy. De jön a következő mondat: Isten azt akarja, hogy az ember az embertől tanulja meg, amit elénk szab életformának és gondolkodásmódnak.Ebben fejeződik ki legélesebben a katolikus mű­vész felelőssége. Neki azt kell továbbadnia, amit Isten­től tanult, munkája tehát egy része a nagy isteni tervnek, apostol és útmutató, hithirdető és hitvalló, tanítvány és tanító egyszerre. És jól kell továbbadnia azt, amit Isten sugall, — ez a «jól tovább­adni» ez már a művészet. Mert a skolasztikus esztétika a l’art pour l’art elvét hirdeti, de azzal a gazdagítással, hogy a művészileg szép egyben igaz is kell hogy legyen. S most a harmadik mondat, s ez határozza meg a katolikus művész magatartását sommásan, félreérthetetle­nül­­: • félelem nélkül kell megmondani az igazságot. Félelem nélkül, vagyis egyenesen, köntör­falazás nélkül, és mivel félelem nélkül kell megmondani az igazságot, ez egyben annyit is jelent, hogy állandóan, résen állva, semmi külső hatással nem törődve, rendíthetetle­nül, kell hirdetni azt, amit Isten elénk ad. Sokan azt felelhetik minderre, hogy rendben van : a katolikus alkotás legyen igaz, szép, egyenes és félreérthetetlen, — de vájjon nem leszűkítése-e ez minden művészi alkotás lényegének, a szabadság­nak ? A katolikus szemlélet nem éppen sza­badságától fossza-e meg az alkotást ? A ka­tolikus művésznek nincs-e megkötve a keze, van-e lehetősége arra, hogy míg az igazat szépen hirdeti, kifejezze önmagát is ? Aki nem érti ezt a csodálatos szűkítést, azt hiszi, hogy a katolikus művészet mintegy széria­alkotást eredményez csak : a krisz­tusi igazság futószalagján termeli az egy­máshoz hasonló, ridegen egyforma, maga­tartásban, formában mindig ugyanegy műveket. Mekkora tévedés ez ! Az az ön­magáért való művészet, amelyiknek sark­pontja nem az igazság, az lesz előbb-utóbb sémaszerűvé, általánosan szürkévé. Figyel­jük csak meg a parnasszista verseket: száz egyforma tojás ugyanabból a kosárból f­ömik, veszélyesebb annál a l’art pour Farinál, amely hirdeti a szépséget, de elfelejtkezik az igazságról. A szépség igazság nélkül menthetetlenül meddő, az idő nem enged neki utódokat, elhull, elfojtódik, nyoma is alig marad. Ami szűk és szürke, az éppen az igazság­nélküli alkotás, legyen bármilyen szép is, bármilyen tökéletes formában, szavakban, hangokban és színekben. A katolikus mű­vészt mindaz, amit hirdetnie kötelessége, feladata, életcélja izgalmassá, változatossá, élővé teszi. Nehéz ezt elhinni, mert mind márt megérkezik a felelet: hogyan lehet izgalmas és változatos az, amit megszabott törvények kerítenek körül ? Hogyan lehet valami szí­nes, ha a dogmák szürkesége határolja ? Igaz ez ? Ez igaz lenne akkor, ha a mi dog­mánk szürke lenne, mint ahogy nem az, mert a lélek távlatait nyitja meg, és igaz lenne akkor, ha­­ezek a dogmák bezárná­nak, szinte egy levegőtlen kockába. JUJHaSONLATTAL ÉLVE, én így kép­­ren­s­zelem el a dogmák közé zárt nem- LÜ­UH katolikus és a dogmák közé zárt kato­likus magatartást: — képzeljünk el magunk­nak egy tágas helyiséget, melyet négy fal zár körül. Ebben a körülzárt térben minden megvan, ami az élethez kell, megvan a levegője, a szélessége, a mélysége, h­egy hiányzik azonban belőle : a magasság. Ezt a helyiséget mély mennyezet szorítja össze, s mély ez a mennyezet akkor is, ha látszólag magas. A mi dogmánk az a szigorúan zárt, ha tetszik, a lelkiismeret börtönrácsaival és drótsövényével körülvett helyiség, amely­nek megvan a szélessége, mélysége, levegője, de megvan a magassága is : ennek a helyi­ségnek nincsen mennyezete, a mennyezete maga a nyitott ég, maga a végtelenség. Ezért van aztán az, hogy a katolikus művész munkája nem szürke, nem levegőtlen, ezért van az, hogy a katolikus művek szükség­szerűen nem hasonlítanak egymásra, holott, mind ugyanazt az egyetlen igazságot isme­rik és hirdetik. A katolikus művész keze meg van kötve itt a földön, de nincsen meg­kötve a végtelenségben, talán kicsik a kombinálási lehetőségei a földön, de meg­­számlálhatatlanok az örökkévalóságban. Milyen csodálatos szabadság a katolikus művészé, aki alkotásaiba bevonhatja a racionális erőket, az érzelmi erőket és az irracionális erőket! Milyen végtelen gazdagság a mi művészetünk gazdag­sága, mert nekünk csak hinnünk kell egyféle módon, feltétlenül, de a hithez, s meggyőződéshez, — és így a meggyőzés­­hez, — annyi más úton is eljuthatunk. Mondjak példákat arra, hogy ez a kifeje­zés : «katolikus művész» mennyi árnyalatot foglalhat magába ? Beszéljek Chesterton­­ról, aki szembeszáll a «credo quia absurdum» elvével és harsányan azt hangoztatja : nem azért hiszek, mert lehetetlen, mert elmével felmérhetetlen, hanem azért hiszek, mert elmével bebizonyítható. Beszéljek Mauriac­­ról, aki úgy szól az igazságról, hogy egy szót sem említ róla, és amikor egy-egy regényénél az olvasó elérkezik az «éjszaka végére», egyszerre így kell hogy felkiáltson : rettenetes az igazság nélküli élet, nem lehet más élet, csak az igazságban. Beszéljek Sigrid Undsetről, aki az élet­ parányi, hét­köznapi indulataiban mutat rá a mindig jelenvaló Krisztusra és az igazságra ? És akinek ennyi nem elég, aki erre azt veti oda, hogy rendben van, de mindez kicsit korszerűtlen, mert a katolikus író, a kato­likus művész a lélek megmentéséért küzd, tehát szűkebben csak az egyénről beszél, sohasem a közösségről, holott a katolikus magatartás hangsúlyozottan közösségi magatartás, minden élő magatartása —, aki ezt mondja, beszéljek annak Franz Werfelről, aki a Musa Dagh negyven napjá­ban tökéletes hűséggel szól a közösség harcáról lelke megmentéséért ? Íme, mennyi lehetősége a katolikus kifejezésnek, a katolikus alkotásnak ! És ha valaki erre azt mondja, rendben van, ez csak a magatartás volt még, van ennél fontosabb is: a forma. A forma kell, hogy leszűkítsen, papossá tegyen, prédikátorrá, s ez az a pont, ahol a katolikus művész gyengeségét fülön lehet csípni, — mutassak rá ezeknek arra, hogy katolikus verset ír Claudel áradó, fenséges sodrú pátoszával és ugyanakkor katolikus verset ír Carossa a forma végtelen, szinte öncélú fegyelmében. Mutassak rá arra, hogy az a magyar költő, aki a Balázsolás, a Jónás könyve hatalmas litániáit írta, Babits Mihály, éppúgy az egyetemes katolikum szolgálatába állította művét, mint az a másik költő, a szőke Anna énekese, Juhász Gyula, aki kecses, apró formákban beszélt arról, amiről beszélnie kellett és adatott ? A katolikus művészet végtelen lehetőségeiről beszéltem, arról, hogy az Igazsághoz el lehet jutni csak az értelemmel, mint Chesterton és az angol­szászok, csak a szenvedéllyel, mint Mauriac és a franciák, csak érzelemmel, mint Undiset és a északiak , németek. A katolikus művésznek a szó szoros értelmében mindent szabad, a lényeges csak az, hogy hogyan, sohasem szabad elfelejtenie azt, hogy a közönsége hisz neki, és ezért felelőssége fokozottabb, lényegesebb, mint a nem­­katolikus művészé. fia ROHÁSZKA «diadalmas világnézet­­nek» nevezte a katolikus világnéze­ti tét. Diadalmas ez a világnézet a maga helyzeti erejében, de diadalmas abban is, hogy hódító. Az igazság, amit magába foglal, nem rekedhet meg csak a katolikus művészet keretei között, hatása, vonzóereje na­gyobb, egyetemesebb minden más világ­nézeteknél. Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy ez a világnézet kezdi kicsit a maga képére átalakítani az embereket. Franciaország­ban, a hetvenes évek után, néhány író, néhány művész-pap kezdi meg a katolikus öntudatlan rétegek magatartását átitatni a katolikum igazságával, — és ma Franciaország, a hajdan hitetlen Francia­­ország, hivő, politikusán is hivő. Ameriká­ban és Angliában a hitből való magatartás dönti el a cselekvéseket, szabályozza és alakítja ki a világ dolgaiban való maga­tartást, és az a messzevilágító roosevelti kifejezés: «félelem nélkül élni» csak egy hajszál­nyira más mint a szenttamási «félelem nélkül megmondani az igazságot». Soha katolikus művésznek nagyobb feladata nem volt, mint ma. Egy egész, immár oszt­hatatlan világot kell feltöltenie a krisztusi igazsággal, kapcsolatba hozni a végtelen­séggel. Nálunk Magyarországot­ ez a feladat sürgősebb, mint bárhol másutt. Itt is fel­támadtak a katolikus tömegek, de vajmi kevéssé tudják, mit jelent a katolikus maga­tartás. A katolikus művész kötelessége elébetárni azt, hogy a katolikus magatartás lényege Miránk, katolikus művészekre vár a nagy" feladat, hogy a katolikus társadalmat erre a szebbik, igazabbik, katolikusabb maga­tartására ébresszük. Nehéz lesz ! Vagy könnyű . Nem tudom. Segítenie kell a ma­gyar katolikus társadalmának is. Mi meg­tesszük a magunkét és Beethoven szavaival valljuk : «Istenem, vezesd szellememet, ragadd ki ebből a nyomasztó mélységből, ragadd el művészeteddel, hogy félelem nélkül, tüzes lendülettel törekedjék felfelé, mert csak te vagy az, aki tudsz, csak te vagy az, aki nekünk ihletet adsz«. «

Next