Új Ember, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1946-07-21 / 29. szám
Ssentheffyi látványis műteremlátogatás egy művésznél az újjáépülő főudópesten (Látogatás Istokovis Kálmánnál) MŰTEREM bombát kapott, beszar*rakadt fölötte a tető, rácsorgott az esővíz a képekre. A műterem, ahol egy festő lázas képzelete alkotott, elárvult s csöppet sem festői romrészletté vált a nagyváros roppant romtájképén. Maga a festő messzire sodródott a viharban; mikor visszatért, csak a pusztulást látta, meg azt, ami megmenekült. Mert hála a Gondviselésnek, Istokovits Kálmán képei nagyrészt megmaradtak. Óriási vesztesége lett volna a magyar piktúrának, ha a művész otthon őrzött képgyűjteményét amúgy summásan megsemmisíti a kiszámíthatatlan repülőbomba. Egy hatalmasan felívelő festőkarrier — amely mögött komoly, dolgos élet épülete emelkedik —, egy tiszta látású, becsületes festőművész eddigi alkotó tevékenységének eredménye roskadhatott volna a semmibe — egy jellegzetes színfolt törlődhetett volna el. De a sors ezt nem akarta, megelégedett a műterem helyrehozható kárával. Maga a művész is él és új indulással lát neki a munkának. Elsősorban a műtermet állítja helyre. A tetőfedés, kőművesmunka bizony fölemésztette csekélyke anyagi tartalékait; a meszelést már saját maga végzi el. Utóvégre egy mai festőnek értenie kell a meszeléshez is ... Mindenki tisztában van azzal, milyen nehéz körülmények közt élnek a képzőművészek, még azok is, akiknek minden rendelkezésükre áll, hogy dolgozni tudjanak. S azok, akiknek újra meg kell teremteniük a dolgozás lehetőségeit? Istokovits például jelen pillanatban is egy alig több mint két négyzetméter területű előszobában lakik együtt a képeivel. A képek élükkel lefelé, szorosan egymáshoz préselődve zsúfolódnak a polcokon. Várják, hogy újra fölkerüljenek a falra, hogy a világosságban kigyújtsák színeik tüzét, újra éljenek a szabad levegőn. Így fest ma egy műteremlátogatás Budapesten: egy szűk, homályos előszoba, egy csomó rejtőzködő kép, melyeknek csak a keretléce látszik, egy festő, akit meszelni készül. De az újra használható állapotban levő, még teljesen csupasz falú, kitakarítatlan műteremben mégis barátságos beszélgetés indul. Ez már az újjáépítés. Annak a levegője árad a frissen vakolt falról. — Folytatni akarom — mondja az önbizalom csillanásával szemében Istokovits. — Meggyőződésem, hogy mi, művészek, nem vagyunk fölöslegesek, s az újjáépítésben komoly szerep vár ránk. A magam részéről egyéb munkák mellett örömmel térek vissza a vallásos témakörhöz, s nagyon szívesen foglalkoznám templomfestéssel. (Zárójelben jegyzem meg, hogy amit a művész mond, annak komolyan örülni lehet. Istokovits eddigi munkásságának megítélésével nagy nyereséget jelentene az egyházművészetnek. Hiszen akik ismerik ecsetjét, jól tudják, hogy mindig köze volt a vallásos művészethez. Elég, ha a Szent István-sorozatra, vagy a Szent Imre- s utóbb a Szent Margit-jubileum alkalmával készült hatalmas méretű vásznakra gondolnánk, nem is szólva a töméntelen rézkarcról, melyek éppen azáltal váltak híressé, hogy bibliai vonatkozású témákat adnak elő. Kész freskótervei vannak, csak föl kell vinni azokat a falra. Bizonyos, hogy Istokovits, a tájkép szuggesztív festő-poétája, a kitűnő portrétista, látnoki erejű vallásos művész is. Nagyon érdekes dolgot mond. Biztosra veszem, hogy a képzőművészet legközelebbi mecénása újra az Egyház lesz, mégpedig a tömegeken keresztül. Úgy is ki lehet fejezni, hogy az Egyházon keresztül a tömegek veszik át a mecénás szerepét, új kollektivizmus keretében. Egyszerűbben: a tömegek, ebben az esetben a hívők összefogása teremti majd meg a művészetpártolás anyagi lehetőségeit. Hiszen a templomnak szüksége van a művészetre! Ma talán jobban, mint bármikor! Az Egyház viszont szerencsésen befolyásolhatja a képzőművészeti stílust. A templom ugyanis nem elégszik meg puszta dekorációval, puszta festett, képpel; tartalom, lelkiség kell abba, hogy kifejezhesse a vallásos eseményt, amelybe a festő beállítja. Kétségtelen, hogy nagy szükség van olyan tényezőre, amely elhatározókig hat a művészeti stílus kialakulására; a piktúra ma álforradalmi próbálkozásokon át zsákutcába jutott, a festők megfeledkeztek arról, hogy a művészetnek örök törvényei vannak. Sajnos, ma konjunktúrájuk van a dilettánsoknak. Szerintem az Egyház a maga kialakult felfogásával, világosan körvonalazott követelményeivel utat mutathat: az a szerep vár rá, hogy megtisztítsa a mai művészeti káoszt a dilettánsoktól. Egyszóval nem kevesebbet mond ez a józan látású, komoly művész (aki mellesleg háromszor járt Rómában s hosszú időt töltött az Örök Város művészeti és vallásos kisugárzásában), nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a történelem a művészettörténetben is visszatér: az Egyház, amely például a renaissance időkben hatalmas pártfogója volt a művészetnek (s ezt éppen Rómában lehet megtanulni), újra elfoglalja régi szerepét, csakhogy a modern időknek megfelelő átalakulással, nem individuális, hanem kollektív alapon. S ha a művészet újra megtalálja elvesztett lelkét, kétségtelenül az újjászületés sem fog elmaradni. Ezzel a biztatással búcsúzom Istokovits Kálmántól, aki futtában megmutatja még azt a hatvan akvarellt, amelyek az elpusztult Budapestről készültek, az ostrom alatt festett huszonöt tempera után. Csak annyit, hogy ezek az akvarellek, ha majd a tervezett ötszínnyomatú albumban a közönség elé kerülnek, a határokon túl is mély benyomást fognak kelteni: művész látta így a megrendítő részleteket, s a művész többet mutat meg, mint a fotográfus. 1946 JÚLIUS 21 17fiurzó Jácon A katolikus művész feladata: félelem nélkül megmondani az igazságot , nEM ELÉG hitünket gyakorolni, m meg is kell vallanunk azt. Ez a követelés százszorosan áll a katolikus művészre. A katolikus művész minden megnyilatkozása bizonyos formában és megszabott keretek között hitvallás is. Hitvallás azért, mert hatni akar a közönségre és mivel katolikus művész nyilvánvalóan katolikus módon akar hatni. Jól tudjuk, hogy az irodalom az író és a közönség kapcsolata, s ez a művészet is: kapcsolat művész és közönség között. A katolikus közönségnek és a katolikus művésznek kapcsolata még szorosabb: ők ugyanabban a körben élnek, s a művésznek az a kötelessége, hogy felébressze, ébren tartsa, megerősítse a közönség hitét abban, amit mindketten hisznek és vállalnak. Ezért olyan nagy a katolikus művész felelőssége. Neki tudnia kell, hogy közönsége várja a szavát, s véleményét és elhiszi azt. A művész és közönség viszonya máskülönben nem helyezkedik a feltétlen bizalom alapjára, s a nem katolikus művésszel bizonyos tekintetben szemben áll közönsége, a nem katolikus művésznek olyasvalamit kell felébresztenie olvasójában, hallgatójában, amit az talán nem is tud, nem is érez. A katolikus művész meglevő érzéseket emel ki és tudatosít, tehát felelőssége fokozott. Mert neki hisz a közönség, s ez így van jól. Az ő feladata az, hogy amit ő és közönsége hisz, azt magas színvonalon kifejezze, a kifejezésnek pedig számtalan lehetősége van. És izgalmas is ez a feladat, mert lényegesen nehezebb, mint a nem katolikus művészé, aki vállat vonhat érzéketlen, szempontjait befogadni nem akaró közönsége helyeslésére vagy tiltakozására, — és valahogyan így gondolkodik : «Én megírtam, amit akartam, tovább nem törődöm vele». A katolikus művész hatása azonban tovább él a kimondott szónál, hangjegyekbe rögzített muzsikánál, vászonra festett képnél: ő rombolhat is, tönkreteheti azt a lelket, amelyik feltétlenül hisz benne, mert hiszen úgy képzeli : ugyanazt a felismert igazságot közvetíti hozzá, amely mindkettőjük gondolkodásának lényege. Aquinói szent Tamás így imádkoztatja a szellem emberét: «Boldog, akit te nevelsz, Istenem és megtanítasz a törvényedre. Tanítasz is minden embert, és akit a te kegyelmed tanít, nem lál hiányt. Azt akartad mégis, hogy az ember az embertől tanuljon». És körvonalazza is a katolikus művész feladatát: «Engedd meg Jézusom, hogy félelem nélkül megmondjam az igazságot ...» ZENT TAMÁSnak ez a három mondata világosan, félreérthetetlenül beszél a katolikus művész feladatáról és lehetőségeiről, és nyíltan kimondja : mi a magatartása ? Mindent Istentől tudunk, ő tanít a törvényre és ő tesz kegyelme által alkalmassá arra, hogy a törvényt felismerjük, elfogadjuk és kövessük. Ez a kiindulópont, ebben a katolikus művész és közönsége még egy. De jön a következő mondat: Isten azt akarja, hogy az ember az embertől tanulja meg, amit elénk szab életformának és gondolkodásmódnak.Ebben fejeződik ki legélesebben a katolikus művész felelőssége. Neki azt kell továbbadnia, amit Istentől tanult, munkája tehát egy része a nagy isteni tervnek, apostol és útmutató, hithirdető és hitvalló, tanítvány és tanító egyszerre. És jól kell továbbadnia azt, amit Isten sugall, — ez a «jól továbbadni» ez már a művészet. Mert a skolasztikus esztétika a l’art pour l’art elvét hirdeti, de azzal a gazdagítással, hogy a művészileg szép egyben igaz is kell hogy legyen. S most a harmadik mondat, s ez határozza meg a katolikus művész magatartását sommásan, félreérthetetlenül: • félelem nélkül kell megmondani az igazságot. Félelem nélkül, vagyis egyenesen, köntörfalazás nélkül, és mivel félelem nélkül kell megmondani az igazságot, ez egyben annyit is jelent, hogy állandóan, résen állva, semmi külső hatással nem törődve, rendíthetetlenül, kell hirdetni azt, amit Isten elénk ad. Sokan azt felelhetik minderre, hogy rendben van : a katolikus alkotás legyen igaz, szép, egyenes és félreérthetetlen, — de vájjon nem leszűkítése-e ez minden művészi alkotás lényegének, a szabadságnak ? A katolikus szemlélet nem éppen szabadságától fossza-e meg az alkotást ? A katolikus művésznek nincs-e megkötve a keze, van-e lehetősége arra, hogy míg az igazat szépen hirdeti, kifejezze önmagát is ? Aki nem érti ezt a csodálatos szűkítést, azt hiszi, hogy a katolikus művészet mintegy szériaalkotást eredményez csak : a krisztusi igazság futószalagján termeli az egymáshoz hasonló, ridegen egyforma, magatartásban, formában mindig ugyanegy műveket. Mekkora tévedés ez ! Az az önmagáért való művészet, amelyiknek sarkpontja nem az igazság, az lesz előbb-utóbb sémaszerűvé, általánosan szürkévé. Figyeljük csak meg a parnasszista verseket: száz egyforma tojás ugyanabból a kosárból fömik, veszélyesebb annál a l’art pour Farinál, amely hirdeti a szépséget, de elfelejtkezik az igazságról. A szépség igazság nélkül menthetetlenül meddő, az idő nem enged neki utódokat, elhull, elfojtódik, nyoma is alig marad. Ami szűk és szürke, az éppen az igazságnélküli alkotás, legyen bármilyen szép is, bármilyen tökéletes formában, szavakban, hangokban és színekben. A katolikus művészt mindaz, amit hirdetnie kötelessége, feladata, életcélja izgalmassá, változatossá, élővé teszi. Nehéz ezt elhinni, mert mind márt megérkezik a felelet: hogyan lehet izgalmas és változatos az, amit megszabott törvények kerítenek körül ? Hogyan lehet valami színes, ha a dogmák szürkesége határolja ? Igaz ez ? Ez igaz lenne akkor, ha a mi dogmánk szürke lenne, mint ahogy nem az, mert a lélek távlatait nyitja meg, és igaz lenne akkor, haezek a dogmák bezárnának, szinte egy levegőtlen kockába. JUJHaSONLATTAL ÉLVE, én így képrenszelem el a dogmák közé zárt nem- LÜUH katolikus és a dogmák közé zárt katolikus magatartást: — képzeljünk el magunknak egy tágas helyiséget, melyet négy fal zár körül. Ebben a körülzárt térben minden megvan, ami az élethez kell, megvan a levegője, a szélessége, a mélysége, hegy hiányzik azonban belőle : a magasság. Ezt a helyiséget mély mennyezet szorítja össze, s mély ez a mennyezet akkor is, ha látszólag magas. A mi dogmánk az a szigorúan zárt, ha tetszik, a lelkiismeret börtönrácsaival és drótsövényével körülvett helyiség, amelynek megvan a szélessége, mélysége, levegője, de megvan a magassága is : ennek a helyiségnek nincsen mennyezete, a mennyezete maga a nyitott ég, maga a végtelenség. Ezért van aztán az, hogy a katolikus művész munkája nem szürke, nem levegőtlen, ezért van az, hogy a katolikus művek szükségszerűen nem hasonlítanak egymásra, holott, mind ugyanazt az egyetlen igazságot ismerik és hirdetik. A katolikus művész keze meg van kötve itt a földön, de nincsen megkötve a végtelenségben, talán kicsik a kombinálási lehetőségei a földön, de megszámlálhatatlanok az örökkévalóságban. Milyen csodálatos szabadság a katolikus művészé, aki alkotásaiba bevonhatja a racionális erőket, az érzelmi erőket és az irracionális erőket! Milyen végtelen gazdagság a mi művészetünk gazdagsága, mert nekünk csak hinnünk kell egyféle módon, feltétlenül, de a hithez, s meggyőződéshez, — és így a meggyőzéshez, — annyi más úton is eljuthatunk. Mondjak példákat arra, hogy ez a kifejezés : «katolikus művész» mennyi árnyalatot foglalhat magába ? Beszéljek Chestertonról, aki szembeszáll a «credo quia absurdum» elvével és harsányan azt hangoztatja : nem azért hiszek, mert lehetetlen, mert elmével felmérhetetlen, hanem azért hiszek, mert elmével bebizonyítható. Beszéljek Mauriacról, aki úgy szól az igazságról, hogy egy szót sem említ róla, és amikor egy-egy regényénél az olvasó elérkezik az «éjszaka végére», egyszerre így kell hogy felkiáltson : rettenetes az igazság nélküli élet, nem lehet más élet, csak az igazságban. Beszéljek Sigrid Undsetről, aki az élet parányi, hétköznapi indulataiban mutat rá a mindig jelenvaló Krisztusra és az igazságra ? És akinek ennyi nem elég, aki erre azt veti oda, hogy rendben van, de mindez kicsit korszerűtlen, mert a katolikus író, a katolikus művész a lélek megmentéséért küzd, tehát szűkebben csak az egyénről beszél, sohasem a közösségről, holott a katolikus magatartás hangsúlyozottan közösségi magatartás, minden élő magatartása —, aki ezt mondja, beszéljek annak Franz Werfelről, aki a Musa Dagh negyven napjában tökéletes hűséggel szól a közösség harcáról lelke megmentéséért ? Íme, mennyi lehetősége a katolikus kifejezésnek, a katolikus alkotásnak ! És ha valaki erre azt mondja, rendben van, ez csak a magatartás volt még, van ennél fontosabb is: a forma. A forma kell, hogy leszűkítsen, papossá tegyen, prédikátorrá, s ez az a pont, ahol a katolikus művész gyengeségét fülön lehet csípni, — mutassak rá ezeknek arra, hogy katolikus verset ír Claudel áradó, fenséges sodrú pátoszával és ugyanakkor katolikus verset ír Carossa a forma végtelen, szinte öncélú fegyelmében. Mutassak rá arra, hogy az a magyar költő, aki a Balázsolás, a Jónás könyve hatalmas litániáit írta, Babits Mihály, éppúgy az egyetemes katolikum szolgálatába állította művét, mint az a másik költő, a szőke Anna énekese, Juhász Gyula, aki kecses, apró formákban beszélt arról, amiről beszélnie kellett és adatott ? A katolikus művészet végtelen lehetőségeiről beszéltem, arról, hogy az Igazsághoz el lehet jutni csak az értelemmel, mint Chesterton és az angolszászok, csak a szenvedéllyel, mint Mauriac és a franciák, csak érzelemmel, mint Undiset és a északiak , németek. A katolikus művésznek a szó szoros értelmében mindent szabad, a lényeges csak az, hogy hogyan, sohasem szabad elfelejtenie azt, hogy a közönsége hisz neki, és ezért felelőssége fokozottabb, lényegesebb, mint a nemkatolikus művészé. fia ROHÁSZKA «diadalmas világnézetnek» nevezte a katolikus világnézeti tét. Diadalmas ez a világnézet a maga helyzeti erejében, de diadalmas abban is, hogy hódító. Az igazság, amit magába foglal, nem rekedhet meg csak a katolikus művészet keretei között, hatása, vonzóereje nagyobb, egyetemesebb minden más világnézeteknél. Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy ez a világnézet kezdi kicsit a maga képére átalakítani az embereket. Franciaországban, a hetvenes évek után, néhány író, néhány művész-pap kezdi meg a katolikus öntudatlan rétegek magatartását átitatni a katolikum igazságával, — és ma Franciaország, a hajdan hitetlen Franciaország, hivő, politikusán is hivő. Amerikában és Angliában a hitből való magatartás dönti el a cselekvéseket, szabályozza és alakítja ki a világ dolgaiban való magatartást, és az a messzevilágító roosevelti kifejezés: «félelem nélkül élni» csak egy hajszálnyira más mint a szenttamási «félelem nélkül megmondani az igazságot». Soha katolikus művésznek nagyobb feladata nem volt, mint ma. Egy egész, immár oszthatatlan világot kell feltöltenie a krisztusi igazsággal, kapcsolatba hozni a végtelenséggel. Nálunk Magyarországot ez a feladat sürgősebb, mint bárhol másutt. Itt is feltámadtak a katolikus tömegek, de vajmi kevéssé tudják, mit jelent a katolikus magatartás. A katolikus művész kötelessége elébetárni azt, hogy a katolikus magatartás lényege Miránk, katolikus művészekre vár a nagy" feladat, hogy a katolikus társadalmat erre a szebbik, igazabbik, katolikusabb magatartására ébresszük. Nehéz lesz ! Vagy könnyű . Nem tudom. Segítenie kell a magyar katolikus társadalmának is. Mi megtesszük a magunkét és Beethoven szavaival valljuk : «Istenem, vezesd szellememet, ragadd ki ebből a nyomasztó mélységből, ragadd el művészeteddel, hogy félelem nélkül, tüzes lendülettel törekedjék felfelé, mert csak te vagy az, aki tudsz, csak te vagy az, aki nekünk ihletet adsz«. «