Új Ember, 1948 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1948-08-29 / 35. szám
Őszintén és egyenesen a FAMAKE — egész pontosan vetve fel a kérdést mindjárt kezdetben —, lehetnek-e akár a magyar katolicizmusnak a nyilvánosság előtt be nem vallott és be nem vallható irányvonalai, ténykedései, vagy akár csak tervei is? Fel kell vetnünk ezt a kérdést a nyilvánosság előtt és válaszolnunk kell rá. Éppen azért, mert a nyilvánosság előtt (a sajtóorgánumok hasábjain és a közéleti megnyilvánulásokban) egyre szaporodnak azok a sejttetések, egyenesen nyílt vádak, amelyek azt állítják, hogy a magyar katolikus Egyház vezetői s a magyar katolikus társadalomban jelenlévő egyes irányok: sötét pókokként sződögélnek láthatatlan terveket, építenek fel és szolgálnak ilyen programokat, irányítanak titokzatos tevékenységeket. Fogjuk meg mindjárt a kérdést a maga alapjánál, a lehetőségnél: egyáltalán lehetséges-e ez? MggINDENEKELŐTT vessünk számot azzal a fekete legendával, amely szerint maga az egész katolikus Egyház nem egyéb, mint a világtörténelem legnagyobb méretű és sikerű titkos társasága, amelyet vezetői tulajdonképpen az emberek fölött való uralomért alapítottak és vezérelnek. Majdnem az összes egyházellenes vélemények törekvések mögött ez a naiv hiedelem és még vulgáris önámítás áll, — olyan naiv hiedelem és vulgáris önámítás,amely mindenhez méltó, csak a jelenségeket éppen társadalomtudományi fogalmakkal és módszerekkel pontosan körülírni kívánó emberek és irányzatok számára nem. Megvizsgálva az Egyházat s a katolicizmust és az egész kereszténységet éppen mint társadalmi és társadalomtörténeti jelenséget, mindent lehetségesnek kell látnunk róla, csak azt nem, hogy az egyetemes emberiségnek és a kultúrának ezt a roppant méretű képződményét valami afféle titkos társaság hozta létre s valamiféle állandó titokzatos összeesküvés hálózatával kormányozza, kihasználva az emberi alkat vallásos igényét és vallásos hiedelmeit egy belső, a lelkek felett való hatalom kormányzására, lehetőleg mindenkori szövetségben az adott hatalmasságokkal — a rabszolgatartó római császárságggal éppúgy, mint a népvándorlás alakuló fejedelmi hatalmaival, a hűbériséggel éppúgy, mint a polgársággal, vagy az annak fejére növő nagytőkével. Lényegében mindig az elnyomók oldalán s mindig az elnyomottak ellen! Ez az a fantasztikus vád és vélemény, amely lehetővé teszi egy a világtörténetben szakadatlanul az örök „reakciót“ képviselő Egyház fantomjának az emberek képzelete elé való vetítését. Holott ez a félelmetes fantom maga sem egyéb, mint képzeletalkotta árnykép. Hát hiszen ha az Egyház célja pusztán az emberek fölött való hatalomszerzés és hatalomgyakorlás lett volna és lenne, akkor bizonyára azt tanítaná, ami az emberi természetnek megfelel, vagy legalább is könnyű s nem követelné pontosan azt, ami nehéz. Nem követelne tisztaságot, önmegtartóztatásokat, böjtöket, misehallgatást, imádságot, szentségekhez való járulást, és így tovább. Hanem az emberek fölött való hatalom megszerzéséért és könnyebb gyakorlásáért bizonyára könnyebb dolgokat követelne vagy egyenesen kedvezne az emberek naturális természetének. Ugyan-s így: nem tanítana olyan dolgokat, amelyeket megérteni és elképzelni — nehéz, sőt nem is egyszer nem is lehet megérteni és elképzelni — nem tanítana például a Szentháromság titkáról. Helyette könnyen felfogható és megérthető tanításokat „szerkesztett“ volna. Ha pedig a mindenkori hatalommal szövetkezett volna a mindenkori elnyomottak ellen, ugyan miért vérzett volna háromszáz éven át a római császársággal szemben? Ugyan miért nem rendelte volna alá magát államegyháziságok formájában a népvándorlás utáni idők uralkodói hatalmasságainak? Miért nem szövetkezett a feudális idők németrómai birodalmával és annak hűbéruraival és miért állt harcban velük ugyancsak többszáz éven át? Ugyanígy állt szemben az újkor kezdetén a fejedelmi abszolutizmusokkal, később a liberalizmussal, majd a kapitaliznussal, majd pl. a hitlerizmussal. A története csupa harc a tanításainak tisztazásáért éit női megszentelésének szabadságáért, s ebben a harcban, mindig tanításainak természetfölötti igazságaira és híveinek mellette való kitartásra támaszkodott. S ha afféle tömegámításra berendezett titkos társulás és hatalom gyakorlásának a társadalomba beleépített hálózata, ugyan lehetséges lett volna-e, hogy soha le nem leplezik, s akár érdekellenségei, akár maguk a tömegek, soha szétrombolni nem tudják hatalmiközéppontjait, s a megtévesztettek számára nyíltan nem tárják a világ elé az emberiség ez alakzatának embercsaló, tömegelnyomó lényegét? És ha ez a lényege, akkor ez a lényeg hogyan rejtődött el a népek elől, hogyan rejtődött el a magyarság elől is? Hogyan vált lehetségessé, hogy így ilyen lényegű társulás századokon át szívta fel magába vezetőül az egész magyar társadalomnak, benne éppen magának a magyar népnek, a magyar jobbágynépnek fiait? Hogyan tehette volna ezt anélkül, hogy ez a mivolta nem vált ezer év alatt ismeretessé, híre ki nem szivárgott? Mi volt az a titokzatos eszköz, amellyel egy ezer éven át való monumentális összeesküvéssé tuda fogni azokat, akik papokként, szerzetesekként vagy más módon, szolgálóivá és irányítóvá lettek? S mi volt az a monumentális emberámító fogás, amellyel gyűlölet helyett, millióknak tőle való elfordulása helyett szakadatlanul szeretetet tudott maga felé kelteni, ■agaszkodást tanításaihoz és szerkezetéhez, tüzes vonzást és vonzódást s nem egyszer halált megvető hűséget? *VÉGÜL PEDIG: lehetséges len*ne-e ma, a modern társadalmban, amikor a társadalmi tevékenység természete, az írásbeliség, a társadalmat alkotó emberek és irányok szellemi színvonala, az értelmi és akár közigazgatási elenőrzés olyan fokúak, hogy röntgenfényként képesek átvilágítani bármely titkos folyamatot, amint akciókkal érinti a társadalmat, —los, lehetséges-e ilyen nyilvánosságot meg nem bíró tevékenységet elképzelni ma, hozzá olyan nyilvánosságot nem bíró tevékenységet, amely mégis százezrek, sőt milliók előtt folyik?! Az egész Egyház és a magyar katolicizmus minden szellemi és akarati vénáidnak, minden törekvésének és szándékának az a törvényességi garanciája, hogy igenis, szakadatlanul százezrek és milliók előtt folyik, a legnagyobb nyíltsággal és egyenességgel. Százezrek és milliók előtt folynak Ibiséi, s olvasódnak föl körlevelei; akárki letérdelhet a gyóntatószékekben és feljelentést tehet, ha titkos utasításokat kapott; valamennyi párt tagjai jelenlétében történnek az összes katolikus öszszejövetelek , és így tovább ... Tudott dolog, hogy az Egyház a legszigorúbban tiltja tagjainak bármilyen titkos társaságba való belépést, éppen azért, mert minden titkosság leplezést, a leplezés hazugságot feltételez, ezt pedig a Tízparancsolat tiltja. Hogyan állhatna meg az Egyház, ha saját rendelkezésével ő maga helyezkednék szembe?. Egyszóval minden mögött és mellett, ami az Egyház bármely életmegnyilvánulása s akár legkisebb lélegzetvétele, akár legbensőbb életfolyamata: ott áll a nyilvánosság és annak legszélesebb körű ellenőrzése. Titkaink nincsenek. Csak életünk van, s ez az élet bármely megnyilvánulásában szabadon áll a vizsgáló tekintet előtt s az is az igénye, hogy így álljon: titkok nélkül és őszintén, valóságosan és egyenesen. De az is igénye, hogy így mérjék föl (s így számoljanak vele] (^Bismarcktól Esztergomig írta: dr. HAMVAS ENDRE Csanádi püspök A „MAGYAR NEMZET“ f. é. aug. 15-i száma fen’i címmel vezércikket közöl, melyben egymás mellé állítja a northdakotai pöspökök és a hercegprímás eljárását a Szerzetes tanítók iskolai alkalmaztatása tárgyában. North Dakota államban ugyanis, melynek fővárosa Bismarck, 93.000 szavazattal 85.000 ellen népszavazással kimondták, hogy egyházi jellegű ruhában (tehát apácaruhában) nem szabad az iskolákban tanítani. Valószínűleg nem is katolikus iskolákról volt szó, hanem más közületi iskolákról, melyekben apácákat alkalmaztak, tehát feltételeket is szabhattak. Akárhogy is volt, North Dakota állam két katolikus püspöke megengedte az apácáknak, hogy komoly szabású világi ruhába öltözve menjenek az iskolába tanítani. Íme, mondja a cikk, milyen okosak a northdakotai püspökök, és velük szemben milyen merev a magyar prímás, aki a szerzetes tanároknak és apácáknak nem engedi meg a tanítást az államosított iskolákban, noha nem is kívánják tőlük, hogy levessék szerzetesi, ruhájukat. A párhuzam azonban nem állítható fel a két eset között. És pedig egyszerűen azért nem, mert North Dakotában senki sem vonta kétségbe az Egyház iskolaállítási és fenntartási jogát és senki nem mondta ki az állami iskolamonopóliumot, minden iskolaszabadság megszüntetését. Senki sem vette el az Egyház iskoláit és internátusait. Csak a szerzetesi ruha izgatta az állam lakóinak egy részét, nem is a nagy többségét, csak ez ellen volt kifogásuk a szektáriusoknak. A ruha pedig nem teszi az embert. Franciaországban már régóta világi ruhában tanítanak a szerzetesek, hasonlókép Törökországban. Nem kell tehát éppen North Dakotába menni példáért, ha a bíboros prímás eljárásával szemben más püspökökre hivatkozni akarunk. Sőt megmondhatjuk, maga az Apostoli Szentszék adott engedélyt ezen országokban a szerzeteseknek világi ruha viselésére az iskolákban, a dakotai püspökök tehát már megelőző példák szerint cselekedtek. Magyarországon azonban nem a ruháról van szó! Itt az elv forog kockán. Itt arról van szó: van-e az Egyháznak Istentől nyert elidegeníthetetlen joga iskolákat fenntartani, vagy nincs? Van-e a szülőknek természetjog alapján szabadságuk a maguk vallási felfogásának megfelelő iskolát választani, vagy nincs? Ismételjük: a természetjog alapján, nem pedig visszavonható miniszteri engedély alapján. Az Egyház ily elvi, kérdésekben nem köthet kompromisszumot. Nem mondhatja: elismerem, hogy az iskolák államosítása jogos volt, ha a miniszter meghagy nekem sokszáz iskolámból tíz-tizenötöt. A miniszter távozhat és a következő miniszter elveheti a meghagyott iskolákat is, hisz a törvény szerint joga van rá, és akkor még nem is panaszkodhatunk, nem is tiltakozhatunk, hisz a tíz-tizenöt iskola kedvéért már előzőleg lemondtunk alapvető jogunkról. Vannak jogok, amelyekről a püspökök le nem mondhatnak hivataluk súlyos elárulása nélkül. És ilyen jog az Egyház iskolajoga. Az Egyháznak joga van iskoláihoz a többi közt azért, mert tökéletes társaság, azaz fennállásában és tevékenységében minden más társasággal, az állammal szemben is független, önálló. Ezt a tételt Schütz, ha nem is hittételnek, de biztos tannak, majdnem hittételnek mondja. (Dogm. H. 1923. 139. 1.) A tökéletes társaság fogalma azonban magában foglalja az önálló célt, és az ehhez szükséges eszközökhöz, tehát, az iskolához is való jogot. Ezt a jogot kodifikálta az Egyház törvénykönyvének 1375. kánonjában: ,Az Egyháznak joga van mindenféle iskoláknak, nemcsak elemi, de közép- és felsőfokú iskoláknak is, létesítésére.“ Hogy gondolja a Magyar Nemzet érdemes cikkírója, hogy a magyar püspökök az Egyház ilyen egyetemes törvényét önhatalmúlag felfüggeszthetik, vagy hatályon kívül helyezhetik, rest ütve az általános egyházi jogrenden és így rossz példát nyújtva más országok katolikusainak, vagy jobban mondva, megbotránkoztatva a világ katolikusait? Ha ilyen meg nem értést nem katolikus vonalon tapasztalunk, azt nem vesszük rossz néven, de hogy valaki katolikus voltára hivatkozva bírálja a püspöki karnak törvényhez, hű álláspontját, azon meglepve csodálkozunk. A püspöki kart említjük, mert nem Mindszenty bíboros prímás önkényesnek képzelt elhatározásairól van itt szó, hanem az egész püspöki kar egyértelmű határozatáról, nem véve ki azokat a püspököket, akik nemrég Rómában jártak, és az ott nyert benyomásaikat követhették. És a püspöki karral együtt haladnak a szerzetesrendek főnökei is,, teljes egyetértésben az Egyház tanításával és hűségben fegyelmével. E ROSSZUL ISMERIK Rómát, akik “A. a magyar püspöki kar állásfoglalásában csak egyéni felfogás és akció kifolyását szeretnék látni. Ilyen alapvető kérdésekben, mint az iskolajog, Róma szilárd és hajlíthatatlan. IX. Pius pápa híres Syllabusa négy tételben is elítélte az állami iskolamonocolium tanát, így azt a tételt, mely szerint „az nyilvános iskolák kizárólagos vezetését, kivéve a püspöki szemináriumokét, lehet, sőt szükséges az államhatalom körébe utalni úgy, hogy semmiféle más hatóságnak joga ne lehessen az iskolai nevelésbe, a tanítás irányításába, az akadémiai fokozatok osztásába, a tanítók választásába és megerősítésébe beavatkozni.“ (Lyll. 45. 1.) A múlt század liberális kormányainak a „liberális“ szó meghazudtolásával szintén programjuk volt az iskolamonopólium, a Napóleon által megvalósított iskolamonopólium mintájára, és Róma ezen iskolamonopólium elleni harcaikban erélyesen támogatta a német, francia, ír és amerikai katolikusokat. Hogy mennyire nem engedhet az Egyház alapvető jogait illető kérdésekben, arra példa a francia szeparációs törvény (1904), mely lehetővé tette volna a francia egyház 332.619.000 frank értékű vagyonának megmentését, egy ilyen alapvető jog feladása árán, de X. Pius pápa megkövetelte a francia katolikusoktól, hogy inkább e jelentős vagyonról mondjanak le, semminthogy feladjanak egy Istentől származó elidegeníthetetlen jogot. A magyar püspöki kar állásfoglalása is áldozatot kíván a szerzetesrendektől. A tanító szerzetesek azonban tudják, hogy miről van szó, és az áldozatot meghozzák azzal a fegyelemmel és lelkűséttel, mely jellemzi azokat, kik a világról lemondottak. Hogy is kívánhatják tőlük, hogy abban az iskolában, mely tulajdonuk volt, abban az internátusban, melyet ők nagy lemondások árán építettek, felszereltek, most mint idegen házban dolgozzanak úgy, hogy felelősségre is vonhassák őket egy esetleg elvesző leltári tárgyért, melyet ők saját pénzükön szereztek, és amelynek tulajdonjogát jószántukból ők senkire át nem ruházták. A katolikus szülők megértik őket. Megértik, ha fájdalmukban félreállnak és így félreállással halkan protestálnak. Ezt nem veheti senki zokon tőlük-Ami pedig a „Magyar Nemzet“ ismételt hivatkozását a kiközösítésre illeti, melyben azok részesültek, akik az államosítást megszavazták, hangoztatjuk, hogy ezt a kiközösítést nem Mindszenty hercegprímás, sem a püspöki kar mondta ki, hanem az Egyház törvénykönyve a 2334. és 2346. kánonokban. Ezekkel a kánonokkal az Egyház védekezik saját fiai támadása ellen, mert más fegyvere nincs, önvédelemre pedig joga van. A püspököknek csak fájdalmas feladatot jelent, ha ilyen büntetéseket kell kihirdetniök. 99