Új Ember, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1949-12-18 / 51. szám

POMPEJI és a többi szent város MÉH KÉTSÉGES, hogy az emberek gondolkodása elmélyült. Meglátszik ez a társalkodásban is: határozottan keresik a komoly időkhöz illő komoly témákat. Most a mi kis társaságunkban épen arról beszélnek, hogy a pompéji ásatások felszínre hoztak sok olyan adatot, amelyek világosan bizonyítják, hogy a Kr. u. 70-ben elpusztult erkölcstelen város egyúttal szent város is volt, pedig Pompeji pusztulásáig csak három év telt el az apostolfejedelmek halála óta. Igaz ugyan, hogy kiáltóbb, élesebb színűek a város kiásott házaiban meglelt obszcén falfestmények, de mégis beszédesebbek azok a keresztény falfeliratok, amelyeket ugyanabban a városban találtak. És mennyit elmondanak ezek az őskeresztények mindennapi életéről! A társaság csodálkozva hallgatja ezeket a szavakat, önkéntelen öszszenézésükből megállapíthatta a szavak elmondója, hogy hallgatói éppen erről szeretnének hallani — Nem nehéz a tájékozódásunk, — folytatja tovább a társalgás vezetője — hiszen régészeti maradványokon kívül nagyszerű ókori írók is állanak rendelkezésünkre. Tertullianus például elmondja, milyen volt a keresztény család reggele. Mikor fölkeltek, a család tagjai keresztet jelöltek homlokukra. Ezt majd napközben számtalanszor meg fogják ismételni kimenéskor, bejövéskor, ruhájuk felvételekor, fürdés előtt, asztalnál, lámpagyújtáskor és lefekvéskor. Utána a családetya reggeli imádságot mond. Egy ilyen szép imádságot Origenés őrizett meg számunkra: „A lelkek és minden test Istene, hasonlóhatatlam és semmire sem szoruló, tekints jóakaró szemmel mireink! Fogadd el hajnali hálaadásunkat és könyörülj rajtunk, kik nem idegen istenhez tárjuk ki kezünket. Nincs számunkra más isten, mint Te, örök és halhatatlan! Krisztus által adtad nekünk azt, hogy jól vagyunk. Tégy minket őáltala méltókká az örök életre! Velé együtt legyen Neked dicsőség, tisztesség és tisztelet a Szentlélekkel" . — Ezután következik a nap legszentebb pillanata. A családatya jól elzárt szekrényből kis dobozt vesz elő, amelyben kenyérdarabkák vannak. A vasárnapra virradó éjjeli szent gyülekezetből vitt mindenki haza a püspök szava által átváltozott szent kenyérből. A család minden egyes tagja, mielőtt még bármi más ételt venne magához, az otthon hajnali csendjében részesül Krisztus testéből. Ebédjükben is, amelyet az antik nagyvárosok munkarendje szerint késő délután szoktak elfogyasztani, sok volt az utolsó vacsora áhítatából. Ennek leírását többek között Alexandriai Kelemennél olvashatjuk. Mielőtt étkezéshez ülnének. ..megízlelték az Istenhez való imádságot“. — Az őskeresztény család, amely a kereszt jelével indult neki imádságai lélekkel töltött napjának, természetesen estéjét is imádsággal fejezte be. A sok szép imádság közül, amelyeket a katakombák korából ismerünk, az én lelkemet — mondja az előadó — a legjobban megragadta Athenogenés vértanú imádsága: „Szent, láthatatlan, boldog mennyei Atyánk! Felséges dicsőségednek ragyogó fénye. Jézus Krisztus, most, hogy a nap lemegy és az esti csillag feltűnik, a Te dicséretedet zengjük: Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és az Isten Szentlelkének!“ — És milyen volt az első századok keresztényeinek vasárnapja? — Azzal kell kezdenem, hogy » vasárnap tulajdonképen szombaton volt, mert a gyülekezetét természetesen nem lehetett világos nappal megtartani. Meg kell jegyeznem, hogy a mostani templomoknak nyoma sem volt; magánosok házaiban, vagy a földalatti temetkezőhelyeken, a coemeteriumokban, mai nevükön katakombákban gyűltek össze. És most engedjék meg, hogy pár percre Rómába varázsoljam önöket. Épen szombat este van. Holnap az Úr napja. Az éj leple alatt mindenfelől emberek sietnek, ki magánosan, kik kisebb csoportokban a Via Appia felé. Nagyon sokan jönnek a Tiberisen túl, városrészből, ahol a szegények laknak, de jönnek az előkelő negyedekből is, sőt néhány csoport a Császárhegy, a Mons Palatínus lejtőin ereszkedik alá. A vizsgáló szem könnyen észrevenné, hogy valami történik a Via Appia mentén. Az esti vándorok most egy kertbe érnek, ahol mind eltűnnek egy kút széles kávájában. Nem kút az, hanem kúttal álcázott lejárója egy katakombának. És most már a föld alatt, a puha túra-kőzetbe vájt folyosó labirintusaiban járnak-kelnek a testvérek, kis fáklyákkal, vagy olajmécsesekkel a kezükben, így érnek mindnyájan a cubiculumbe, ahol szarkofágban, négyszögletes kőládában pihen a vértanú. A püspök mér ott ül a kathedrán. Megkezdődik az istentisztelet. Zsúfolva állanak a hívek a fáklyák rőt fényében. Az összes folyosók telve vannak velük, és hallgatják a lektor szavát, amint az messzecsengő hangon ünnepélyes lassúsággal énekel az isteni és szent Iratokból. Utána az üldözésben rettegő egyházközség zsoltáréneklésbe kezd: „Körülvettek minket a halál gyötrelmei, az alvilág fájdalmai vesznek körül minket." Sokáig zeng a zsoltár, míg a püspök felére megvigasztalt, lélekkel abbahagyják. A püspök fölkel katedrájáról, és az ég felé emeli kitárt kezét. Majd elkezdi az általános imádságot. ..Kérünk Téged, Urunk, légy segítőnk és oltalmazónk! Akik közülünk szorongatást szenvednek, azokat tedd szabaddá! Irgalmazz az alázatosaknak, karold föl az elesetteket, segéld az ínségeseket, gyógyítsd a betegeket, tápláld az éhezőket, támogasd a tapasztalatlanokat, vigasztald meg a kislelkűeket! Hadd ismerje meg minden nép, hogy csak Te vagy az Isten, és a te Fiad, Jézus Krisztus, mi pedig a Te néped és a te legelődnek juhai vagyunk.“ A nép zúgó Amen-jére elkezdődik a szent titok ünneplése. A hívőktől összehordott kenyér és bor fölött a püspök elmondja a nagy hálaadást, az eucharistiát. Szárnyaló szavakkal ad hálát a teremtésért, az életért, annak jótéteményeiért, azért, hogy elküldötte Gyermekét, Jézus Krisztust. A hálaadásba — görögül: eucharistiába — beleszövi a püspök az utolsó vacsora elbeszélését is, amelyben a szent szavak: Ez az én testem, ez az én vérem a nagy titkot végrehajtják: a hír,vők között a kenyér és a bor színe alatt megjelenik Krisztus. Keresztény őseink pontosan úgy hitték, mint mi, hogy az ő testét és vérét veszik magukhoz- odajárulnak a püspök elé, mindenki kezébe kapja az eucharisztiát, megjelöli vele homlokát, szemét és tisztelettel magához veszi. Ezzel be is fejeződik a szent titok ünneplése, így történt ez Pompejiben és igy történt a Római Birodalom ezer és ezer városában és falujában. Igaz, hogy Pompejiben is, másutt is még antik, sokszor parázna képek voltak felfestve a falakra, de már sarjadt az új búza; akkor még láthatatlanul keletkezőben volt egy új élet, az előbbinél sokkal tisztább és istenibb, majdan kiteljesedő. Ezt azonban akkor még — fejezte be tudós barátunk — a titoktartás hét pecsétje zárta él ellenségek és be nem avatottak szeme elől. V. k. FORGÁCSOK A Haladás azt írja, hogy a zsidók Istene Mózes előtt az aranyborjú volt. — Úgy látszik, a Haladás kézikönyvtárában lévő ószövetségi Szentírásnak hiányzik az eleje. Vagy a vége?? Egy missziós atya írja, hogy a karaib nők egészen más nyelvet beszélnek, mint a férfiak, így — mint mondja — sokkal kevesebb náluk a perpatvar s általában csend honol a portájukon. Érdekes, hogy a modern világban is dívik a kétnyelvűség, de ez minden egyéb, csak nem a béke kulcsa. A Vatikán állam kormányzója új pénzek kibocsátására adott ki rendelkezést. Eszerint 600,000 Ura értékben 100 lírás aranypénzt, 1 millió líra értékben pedig 10—5—2 1 lírás nemesfémből vert vatikáni pénzt bocsátanak ki. Párizsban most ünnepelték rendjük fennállásának százesztendős jubileumát az Isteni Megváltó Leányai. A rendnek, mely elszászi alapítású és jelenleg 690 rendházban 5.000 tagja él, kitűnően vezetett kórháza van Párizsban. Érdekes megemlíteni, hogy évekkel ezelőtt Clémanceau, a kém élhetetlenségéről és antiklerikalizmusáról híres „Tigris" súlyos betegségében id® kívánkozott és ebben az apácák által vezetett kórházban akarta életének utolsó napjait eltölt®». Jeruzsálem nemzetközi fennhatóság alá kerül Az Egyesült Nemzetek Szerve bízta a Gondnoksági Tanácsot, zete közgyűlésén határozatot, fő- hogy dolgozza ki a jeruzsálemiság alá helyezik. A közgyűlés megzatát. I OTT ÁLL. az öreg Harcos az embertől érintetlen őserdei tisztáson, a fenyőszagú csendben, a boly előtt, ahol hosszú idő óta zavartalanul élték állami életüket szorgos hangyatársai. Az öreg a bábkeltető városba vezető országút bejáratát őrizte ifjú barátjával. Az ifjú, a híres Futrinkaölő, a szomszéd fűszál alá húzódott s a láthatárt kémlelte. — Hidd el nekem, fiatal ember, hogy a hangya a Világtisztás legtökéletesebb lénye. S ezt nem ok nélkül állíthatja a mindenség. ■, tisztásan szorgoskodó valamennyi “ hangyapolgár. — Azt meghiszem —-- remegett bele a büszkeségbe „Futrinkaölő" csápja. — Tudod, hogy erre cáfolhatatlan bizonyítékokat gyűjtöttem öszsze. Mert bizonyítani is kell ám a dolgokat! Figyelj csak. Először :s fa fenyőfák a kedvünkért nőnekbele az égbe, hogy lehullott tűletveleikkel bőségesen ellássanak építőanyaggal. Másodszor a pilzékos és értelmetlen melegvérű állatok értünk döglenek meg, azért, hogy legyen mit lerágni csontjaikról. Jól jegyezd meg, ami a világtisztáson létezik, a Hangyaságét van, a tökéletes lényért, ki mindenen uralkodik. — Uhüm — mondta a délceg fekete harcos —, csak az a kár, hogy kicsinyek vagyunk. — Ugyan kérlek! Viszonylagos kicsinységünk ellenére a legnagyobb tettek végrehajtására születtünk. Igaz, hogy a szarvas többezerszer nagyobb nálunk és hatvanmilliószor nehezebb... De kérdem tőled, melyik az a tökéletes lény, amelyik épitkezni tud? — Csak mi! — Ki találta föl a csoportos élet kiváló rendszerét? ! — Állat erre nem képes csak fa mindenség legeszesebb ténye! — így van ez, varátom — már imogta az öreg. — A legtöbb állat meg sem tudja érteni a bolyállam tökéletességét. — Igazad van. Ki is tud ilyen gyönyörű épületet tervezni sokezer földfeletti és földalatti országúttal? És azt megszervezni. Az Öreg Harcos egyre jobban beletüzesedett, semmi kétség: a hangyasav a fejébe szállt. — Te, fiatal ember! A legfontosabbra mégcsak most hovom fel a figyelmedet. Hallottál már olyan élőlényről, aki előrelátóan és jó beosztással tud gondoskodni a kéjről és a gyönyörűségről? Hát ki ejti rabul a vak hangyabogárkát, amely kizárólag a mi gyönyöreink szolgálatában izzad édes váladékot? Ezt is csak mi tudjuk. Csak mi vagyunk olyan előrelátóak, hogy az édes gyönyörökért cserébe nagylelkű gondoskodással elesjük picike rabjainkat. — Engem nem kell meggyőznöd — csapkodott a csápjával az ifjú tudom én, hogy mi, hangyák, a mindenség legcivilizáltabb lényei vagyunk és egyben egyedüli értelme és célja. Az áfonyaszagú szél kellemes illata valósággal megrészegítette az őröket .A Futrinkaölő álmodozni kezdett. Azután hirtelen egy cinkére figyelt fel. Gőgösen rákiáltott: — Tanulj tőlünk kultúrát balga légtornász. Ám a cinke hirtelen vigyázásra kapkodta a fejét, azután elröppent. Most onnan, ahonnan az előbb áfonyailletű szél hömpölygette hódító hullámait, földrengésszerű dobogás hallatszott. A dübörgés egyre erősödött. A bábőrzők állampolgárok minden irányból vad rohanással igyekeztek a földalatti folyosók bejáratai felé. Már csak az őrök vigyáztak a helyükön. A földrengésszerű dobogás egyre vadabb, egyre szívremegtetőbb lett. És ekkor a hangya-világmindenség szélső határán, pontosan a világ végénél kettévált a páfránytenger. Soha ilyen különös kétlábú élőlényt az őrök még nem láttak. Oly furcsa volt, hogy semmihez sem tudták hasonlítani. Csak egy volt bizonyos: élt. És tőle származott a földrengésszerű zaj. Amint lépegetett, országok roppantak össze a lába alatt. Az őrök dermedten nézték a közeledő elemi erőt, A boly felé lépkedett Egyre közeledett. Az eddig nem tapasztalt, nem érzékelt lény közvetlenül az állam mellett leheveredett a harangvirágok sűrű bozótjába. Az Öreg Harcos még a lélegzetét is visszafojtotta, hiszen az ismeretlen tünemény alig néhány hangyacsápnyira hevert mellette. Azután elővett valamit a zsebéből. Fény villant s az öreg hirtelen meleget érzett. A csodálatos jelenség a tüzes fényt a szája elé tette. A szájból egy fehér cső fityegett ki. Néhány másodperc múlva maró, csípős szagot érzett az egész állam. A harangvirágban heverő veszedelem fújta ezt a csípős fehér szelet a boly északi oldalára... Azután még több megrendítő cselekedetet hajtott végre. Ahogy kinyújtózott, elsöpörte az állam külső védelmi övezetét Majd még elképesztőbb dolog történt. Egy élőlény, akit sohasem láttak, akinek tehát a hangyaokoskodás szerint fogalma sem lehet a boly tökéletes berendezkedéséről, a hátára fordult. A szemét lehányta. A lény felhúzott térdekkel feküdt egy ideig. Azután az egyik láb, ez a megrendítő és furcsa bőrbe csomagolt végtag megindult. Egyre jobban kiegyenesedett és közeledett, lassan, őrjítő és ellenállhatatlan fenyegetéssel. S ahogy kinyújtózkodott, útjában országrészek rombolódtak szét. Utak, folyosók, kaszárnyák, raktárak ezrei. Érthetetlen és szörnyű volt. A megrendítő lény hirtelen felugrott, megdörzsölte a szemét és távozott, földrengés kíséretében. A bolyban leírhatatlan dermedés, lett úrrá. Jeges csodálkozás, félelem és bénultság. Valami nagy ismeretlentől. Az öreg Harcos a nagy zűrzavar után csak másnap találkozott a Futrinkaölőva! Még most is remegtek a csápjai. Ezt dadogta: — Szóval. . hogy is van? Hát... természetesen mi hangyák vagyunk, a mindenség célja, teteje és értelme. Az öreg veterán először nem szólt, azután meghökkenve végigmérte az egykor délceg fekete hangyát. — Mi történt veled? Egészen elhalványultál, szinte kifehéredtél Fehér letté! Talán csak nem a rémülettől? A Futrinkaölő harciasan kihúzta magát: — Hát azután? Ez is csak a Hangya tökéletességét bizonyítja. Új fajtáját teremtettem az örök hangyaság géniuszának erejéből. Az Öreg Harcos komolykodva bólintott. S a bolyban a hangyák azon igyekeztek, hogy folytassák a mindennapi életet KOLOZS PÁL: HANGYASZEMMEL öregek , aAGUKRA MARADT öregek. 1®“ ki gondol rájuk így karácsony táján? Bérházak kis lakásaiban, albérleti szobákban, régi, kopott bútoraik közé húzódva vagy idegen tárgyak között idegenül viselik megfakult életüket. Filléres gondok, sok nélkülözés, apró munkák töltik ki napjaikat és jövő nélküli holnapokra virradnak. Az öregséget viselni akkor sem könnyű, ha anyagi gondtalanság jár vele és , a család melegsége veszi körül. A test megrokkant, a szem nem lát már tisztán, a hallás megromlott, a kéz reszket és az értelem elfáradt. A lélekben az élet szűkösen mért örömei és sok csalódása sűrűsödik csendes szomorúsággá. A tapasztalatok csak ritkán tudnak bölcseséggé nemesedni. Ki törődik velük karácsonykor, amikor a Szeretet született és az emberek szeretettel igyekeznek egymás felé. Pedig milyen szerény eszközökkel is lehet örömet adni! És az árva lelkek hálásabbak, mint azok, akiknek asztalánál az öröm mindennapos vendég. Van egy nagy bérház itt Budapesten, sokféle ember lakik benne. Csak könnyen élő, sok pénzű nem akad közöttük egy sem. Valamelyik kis udvari szoba-konyhás lakásban egy magára maradt öregasszony lakik. Talán még él a fia valahol, ő mindenesetre várja haza, addig csak éldegél cseppnyi nyugdíjából. Tavaly karácsony előtt összesúgott a ház: „Széppé kell tenni az öreg néni ünnepét" Felosztották maguk között a tennivalót: a tanárházaspár nagykarácsony napján hívta meg ebédre, a kereskedőik vacsorára, a második emeleti nyomdász-család második ünnepén látta vendégül. Szenteste délutánján pedig egymásnak adták a kilincset, ki feldíszített fenyőgalyat hozott, ki maga kötötte meleg keztyűt, egyik egy kiló cukrot, a másik mákos-diós patkót, akadt könyv meg szentkép, lábas és portörlő is az ajándékok között. Az öregasszony csak állt a szeretetnek ebben az áradáséban, zavart volt és megindultságában egyre ismételgette: köszönöm. •• köszönöm... és bizony csorogtak a könnyei. Mert olyan az öreg szív, hogy nemcsak fájdalmában, örömében is sírásra készteti az embert. Sokezer házban sok-sok ilyen öreg él. Nem hajtanak már látható hasznot a társadalomnak, nem jelentik a jövőt, csak a múltat, — de emberek, akik betöltötték hivatásukat,.., egyedül maradtak és szeretőire vágynak. Halász Alexandra 1919 DECEMBER 18. 3 .