Új Ember, 1950 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1950-04-09 / 15. szám

I Pénzes Balduin tán leteszem életemet, hogy issmét felvegyem. Senki sem veszi el tőlem, hanem én teszem le azt magamtól, és hatalmam van annak letételére, és ismét hatalmam van annak felvételére. (Jún. 10, 17—18.) Jézus valóra váltotta a feltámadására vonatkozó eme jövendölést és ezzel hitelesítette egész működését. Éppen nem csodálatos, hogy amióta csak folyik a harc Krisztushitünk ellen, támadják hitünk eme alapkövét is. Még azt sem átallotta tagadni a Krisztus istensége ellen tiltakozó emberi elme, hogy Krisztus valóban meghalt. Nem halt meg, csak elalélt, s valami titokzatos jóbarát a sírban életelixirrel újra életre keltette. íme, mire képes az emberi elme! Hol élt hát Krisztus a sírból való kiszállása után? Hogy tudott úgy rejtőzködni, hogy csak kevesen látták? És a szívét kettévágó lándzsa, a szakértő bakók tanúságai... Hiszen ha az emberek gonoszságaa megostorozás, a tövissel való megkoronázás, a kereszt vivése, a keresztre feszítés és lándzsával való átdöfés nem is ölte volna meg, megölte volna a szerető aszszonyok gondossága, akik, mivel nem volt idejük az ünnep miatt bebalzsamozni testét, legalább 100 font, azaz 50 kiló mirrhával kevert alpet tettek a vászonlepelbe csavart holttestre. E kétfajta porrátört keleti gyanta a magas láz hevétől még forró holttesten megolvadva páncélt alkotott a test minden pórusán és a börlélegzés megszüntetése miatt a biztos halálnak akkor is be kellett volna állania, ha Jézus a teljesen elzárt, szűk sírkamrában nem is fulladt volna meg. A főpapok persze, biztosak voltak Jézus halálában. Mivel pedig ismerték a feltámadásról szóló jövendölést, még a temetés napján este lepecsételték a sírt, Pilátus kitért kérésük elől, mondván: „Van őrségtek, menjetek, őrizzétek ,amint tudjátok!” (Mt. 27, 63—65) A zsidók meg is fogadták Pilátus tanácsát s a templom őrzésére rendelt katonaságból erős, valószínűleg 16 emberből álló szakaszt küldöttek ki. Pedig holmi sírrablástól azért sem nagyon kellett félniök, mert a sír közel volt a városhoz és az ünnepek alatt a Golgota környéke tele volt sátor alatt lakó zarándokokkal. De ki is vállalkozott volna a veszélyes és törvény szerint oly súlyosan büntetendő kalandra? A tanítványok sokkal kevesebbre se vállalkoztak; a Mester elfogatásakor úgy széledtek szét, mint a nyáj, amelynek megverték pásztorát. Közülük a legbátrabbik is egy szolgáló szavára esküvel tagadta meg a Mestert. Még temetésére sem mertek elmenni, hogy csak őket is valami baj ne érje, hanem elzárkóztak a Felsőváros egyik előkelő magánházának reteszei mögé. Hiszen ők dicső messiási országot vártak, s íme a Mester a gyalázat fáján halt meg. Ez az iszonyú tény kétségbeejtette őket, éjtszaka borult a lelkükre, mert a kereszt útját még nem értették meg. És ezek lopják el a Mester holttestét? Nemcsak, hogy értelme nem lett volna ennek, de bátorságuk is hiányzott hozzá. |_armadnap korán reggel meg* * rendült a föld, angyal szállt az égből alá, hogy elhengerítse a sírkövét és Krisztus dicsőségesen feltámadt. A feltámadást magát ugyan senki sem látta, az őrök mindössze annyit láttak, hogy a sír üres. Egész idő alatt ott voltak, senki sem vihette el a holttestet és az mégsem volt ott. Ők is látták azt, amit egy-két óra múlva János: miként volt a halotti lepel összehajtogatva, melléje letéve a szemfedőkendő. Tolvajok nem csinálnak rendet. Megijedve az égből suhanó jelenéstől, mely „olyan volt, mint a villám” rohantak a város felé, az alvó város visszhangzott caligáik csattogásától. A papi fejedelmeknek jelentették a tényt: az angyalt és az üres sírt. Tőlük azután pénzzel aláhúzott parancsot kaptak: „Mondjátok, hogy mialatt aludtatok, a tanítványok jöttek és ellopták őt.” És meg is tették ezt — csak azért, hogy ezzel a feltámadásnak legerősebb tanúi legyenek, mert, amint Szent Ágoston mondja: aluszékony ravaszság az, amely alvó tanukra hivatkozik. És ha a tanítványok ellopták volna a testet, valahol el kellett volna azt helyezni. Az meg lehetetlen, hogy a bátor asszonyok, majd a félelem csökkentével a gyávább férfitanítványok is időközönként meg ne látogatták volna Mesterük elrejtett tetemét. Mily felbecsülhetetlen fegyver lett volna a főpapok kezében a holttest helyének kinyomozása, amit óhatatlanul elárult volna az éjtszaka leple alatt odasettenkedő tanítványok és nők serege. A főpapok a holttesttel a nép elé állva mondhatták volna: „íme, az óriási, minden gonoszságnál gonoszabb világcsalás! Azt mondják, hogy feltámadt. Íme, itt a holtteste annak, aki feltámadt halottaiból! Haljon meg hát mindenki, aki ebben a szörnyű csalásban részes!” Ezzel egy csapásra megsemmisíthették volna a Názáretit művével együtt. Ámde nem ez történt: pár héttel rá az apostolok nyíltan prédikálták a feltámadt Krisztust. A főpapok megvesszőzték őket és hallgatást parancsoltak rájuk, de soha senki kérdőre nem vonta őket az állítólagos rablás miatt. A „mindörökre meghalt Krisztus" természetesen meg sem jelenhetett halála után. A feltámadásában és megjelenéseiben való hitet a tanítványok, különösen pedig Mária Magdolna hallucinációs hiszékenységének rovására kell írnunk. Így gondolkozott többek között Renan, aki oly szép nekrológot írt a feltárrtaszthatatlanul meghalt Krisztusról és aki Mária Magdolna istenfeltámasztó szerepéről is ihletett sorokat ír: „Isteni hatalma a szeretetnek! Szent pillanatok, amelyekben egy hallucináló nő szenvedélye egy feltámadt Istent ad a világnak!... A feltámadás dicsősége tehát magdalai Máriát illeti. Jézus után Mária az, aki legtöbbet tett a kereszténység megalapítására. Az árny, amelyet Magdolna fogékony érzékei teremtettek meg, ott lebeg a világ fölött, királynéja és patronája az idealistáknak. Magdolna mindenki másnál hathatósabban tudta fenntartani álmát, átszármaztatni az összesekre szenvedélyes lelkének szent látomását. Nagy női állítása: „Feltámadt!”, vetett alapot az emberiség hitének.” Mi viszont azt kérdezzük: mire képes az emberi elfogultság? Mert de másképpen áll ez az alig néhány évtizeddel később keletkezett evangéliumokban. A jámbor aszszonyok hírt visznek a Tizenkettőnek. Elbeszélik azt, amit láttak. Az apostolok azonban az egészet asszonyi fecsegésnek tartják és nem hisznek. Sőt akkor sem hisznek, mikor a két nagyon is kiábrándult és nagyon is reális felfogású emmauri tanítvány azzal rohan vissza Jeruzsálembe, hogy megjelent nekik az Úr. Azután megjelenik az Ur Simonnak és az apostolok még mindig kételkednek. Ekkor a zárt ajtókon keresztül egyszer csak ott áll közöttük Jézus. S most az apostolok még a saját szemüknek sem hisznek. Erre mondja Jézus: „Lássátok kezeimet és lábaimat, hogy innen magam vagyok; tapintsátok meg és lássátok.” Az apostolok azonban még mindig kételkednek. Ekkor Jézus „halat és lépesmézet evett előttük, hogy őket meggyőzze” (Lk. 27, 34). Tamás ekkor nincs jelen. A többiek örvendezve újságolják neki: „Láttuk az Urat!” De Tamás nem hisz nekik: „Hacsak nem látom az ő kezein a szegek liogatását, és ujjamat a szegek helyére nem bocsátom, és kezemet az ő oldalába nem bocsátom, nem hiszem!” Íme, ilyen férfiakat csapott be egy asszonyi hallucináció! Nyolc nap múlva azután zárt ajtókon keresztül újra megjelenik az Úr és Tamásnak saját szavait idézve mondja: „Ereszd ide be ujjadat és lásd kezeimet, és hozd ide a kezedet és bocsájtsd az én oldalamba és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Azután még megjelent többször is a Tizenkettőnek, egyszer megjelent egyszerre ötszáz testvér előtt, akik közül, amint Szent Pál írja: „Sokan máig is élnek”. Ése hogy is lehetne megérteni a tanítványok lelki változását Krisztus feltámadása nélkül! A gyáván szétszéledt, reményt vesztett apostolok rettenthetetlenekké váltak és minden erőszak ellenére hirdették az evangéliumot. Ott hagyták családjukat, üzletüket, foglalkozásukat, hogy a feltámadt Krisztus apostolai legyenek. És sanyarú földi élet után vértanúhalált haltak, hogy halálukkal is hirdessék ... mit? Egy hallucináló nő szenvedélyét?” Nem! Azt, hogy volt valaki, aki feltámadt, mert valóban Isten Fia volt, valóban feltámadt Aral forint MI. évfolyam 15. sz.* KATOLIKUS HETILAP* 1950 április 9 . M'c* ■ : ’ Nagypénteki sirató — fottisták és ypszilonisták — Zarándokként Jeruzsálemben — Új és régi húrok — Szent Péter sírja — Tojáshé,darabkák ! Keresztények öröme Irta: Rónay György Krisztus megtestesülésével, halálával és feltámadásával, a megváltás isteni művével lezárul az emberiség történetének az a korszaka, amely az első emberpár bukásával, az eredeti bűnnel kezdődött.. Üdvözítőnk — mondja Szent Justinus — „szűztől született emberré, hogy a kígyó által keltett engedetlenség ugyanolyan úton tétessék jóvá, aminen véghezvitetett“. Éva szűzen fogadta be a csábító szavát, hogy engedetlenséget és halált szüljön nekünk, s Máriát is szűzen árnyékolta be a Szentlélek, hogy az Isten Fiának, a Megváltónak legyen az édesanyja. A Megváltónak, aki által „Isten megdönti a kígyónak és a hozzá hasonlatosakká váltaknak az uralmát, és felszabadítja a halálból azokat, akik megbánják bűneiket és hisznek őbenne". Ezzel új világ, új éra nyílik meg, a jelképek világa után a valóságé, az ószövetségi félelem világa után az evangéliumi szabadságé. AZ ÓSZÖVETSÉG EMBERE a próféták ajkával „de profundis damavit“, a mélységből kiáltott. Az egész Ószövetség egyetlen nagy sóvárgás a „mélységből“ a Megváltó után. Ebbe a mélységbe száll le az Istenember, ebből a mélységből emeli fel az embert a megváltott istengyermekség magasságába. Mint ahogy a Szűzanya amaz ősi paradicsomi kígyónak a fejét tiporja szét, úgy Krisztus is a világnak az eredeti bűnnel megzavart őseredeti rendjét állítja helyre, üdvözülésünk okává váltva át azt, ami kárhozatunk oka volt- A kígyó azzal az ígérettel csábította bűnre ősszüleinket, hogy ha esznek a tiltott gyümölcsből, „olyanok lesznek, mint az Isten“, valami teremtett természetükön túlesőt, teremtett természetük fölöttit ígért nekik, olyasmit, amit csak úgy érhettek volna el, ha megszűnnek emberek lenni, ha mint ember megsemmisülnek; a gőg ösztöne az önpusztítás ösztöne. Krisztus pedig parancsul szabta az ember elé, hogy törekedjék többé nemesedni önmagánál, hogy törekedjék, most már nem a Sátán romboló, hanem az isteni Szeretet alkotó értelmezésében, „olyanná lenni, mint az Isten“, azaz Krisztus. Mintha egy nagy ciklus zárulna le, egy nagy zarándoklat érné el célját: mintha az emberiség, mely a paradicsomból kiűzve, halállal megverten indult el keserves vándorútára, most, amint az Üdvözítő kilép sírjából, most, midőn az angyal jelenti, hogy „nincs itt, hanem feltámadt”: — mintha most ez az ószövetségi mélységekben vándorló emberiség elérkeznék az élet kapujához, mintha az éjtszakából kilépne a hajnali fényre; és mintha ebben a sugárzó fényességben újjászületnék, új emberiséggé változnék, megváltott emberiséggé. A feltámadt Krisztusban csalhatatlan bizonyossággal látja a remények megvalósulását, a próféciák beteljesedését, a jelképek és példabeszédek mögül metsző világossággal előlépő Igazságot; látja Benne az utat, melyen el kell indulnia, hogy elnyerhesse azt a romolhatatlan, mert az ő vérével megváltott életet, amelynek nem lesz soha vége, látja ezt a diadalmas, halált legyőző Krisztust, aki a Krisztuskövetés, a Krisztus-utánzás révén lehetővé teszi az ember számára ősi becsvágyának most már nem kárhozatba döntő, hanem üdvösségre vezérlő megvalósítását. Megvalósítását egyben Isten teremtő tervének is, hogy olyanná legyen ez az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember, „mint az Isten“. Amit az első Ádám elveszített, így nyeri meg azt számunkra ez „új Ádám“, Krisztus. Az Isten egyszülött Fia emberré lett, meghalt és feltámadt, hogy az ember istenivé lehessen, meghaljon a bűnnek és feltámadjon az igazi életre. „Ő az igazi Bárány, aki elveszi a világ bűneit, halálával megsemmisítette örök halálunkat és feltámadásával visszaszerezte életünket“ — énekli a húsvéti prefáció. EZT A HALÁLT LEGYŐZŐ, életet megnyerő Krisztust, az „élet vezérét“ ünnepli a Húsvét egész liturgiája; ünnepli Krisztus győzedelmes feltámadását és hirdeti a mi feltámadásunkat, új emberré születésünket Krisztus feltámadása által „Exultemus et laetemur“, örvendezzünk és vígadozzunk! A kereszténység, az Egyház tónusa nem a szomorúság, nem a komorság, nem a ridegség; az Egyház alaphangja ez a húsvéti himnusz, ez az örvendezés és vígadozás, a megváltottság tudatának öröme, az örök életre hivatottság élményének „exaltatio“ja. Annak a vándornak a kiáltása, aki előtt egyszerre feltűnik az áhított Város. Az a meg nem szakadó himnusz, mely mint a boldogság szárnyaló vallomása csap felénk az első keresztények minden szavából, az egyházatyák minden írásából. Milyen rosszul, mennyire csak karikatúráiból ismerik az Egyházat, akik a kedélytelenség, világfájdalom, gyász képviselőjének látják! S mennyire tévednek, akik a Krisztus halálát ünneplő Egyházzal a pogányság tavaszi életörömét, kikeleti exaltációját, a természet újraéledésén kitörő dioniszoszi mámorát állítják szembe! Igen, a téli sötétség elmúlta, a föld megfrissülése, a természet kizsendülése valóban életörömmel töltötte el a pogány embert s valóban létrehívta a Tavasz, a Termékenység, a Fény ünnepeit, de ezekre a tavaszi ünnepekre mindig elkövetkezett az ősz és a tél. A pogányságnak ezek a termékenységet fakasztó „üdvözítői“ végül minden esztendőben újra és újra megadták magukat a sötétség, a hideg, a kopárság hatalmainak Míg el nem jött az igazi Üdvözítő, aki megfordította a sor-