Új Ember, 1952 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1952-01-20 / 3. szám

Minden keresztény emberre megrázóan kellett hatnia annak, hogy Koreában még karácsony estéjén és napjain sem hallgathattak el a fegyverek s hogy megkezdődött az újév, sőt bele is haladtunk már hogy megvalósulhatott volna anélkül, legalább az, amiről oly hosszú hónapok óta folynak a tárgyalások, legalább a fegyverszünet. A keresztény embert nem a politika érinti ebben a dologban, a politikát rábízza a politikusok rettenetes felelősségére, más az, ami felénk kiált. Íme ezek: megfagyott könnyek asszonyi arcokon, gyermekek csontig soványodott keze, az elűzöttek otthontalansága, az otthonaikban még megmaradtak halálveszélye, emberéleteknek és a bennük hordott értelemnek és szépségnek pusztulása. Meddig lázadhat az emberi gonoszság a törvény ellen? Mikor fárad el a támadók öldöklő keze? Hiszen pontosan az emberi élet értelme és szépsége az, amit háború felőröl, szétrombol, ledönti és lealjasít. A halált teszi törvénnyé az élet helyett A váratlan és erőszakos halált az emberi élet urává. Az emberiség pedig békét akar, addig is legalább a fegyverek nyugovását, a földön és a levegőben dörgő szörnyű vas-állatok megálltát. Ez a keresztény értelem és keresztény szív óhaja — a kereszténységgel együtt az egész emberiségé. A budapesti elsőszombati ájtatosságsorozat rendezését és irányítását az 1952. évben háromtagú egyházi bizottság vette át. A bizottság tagjai: Rádl Ferenc c. apát, óbudai plébános, dr. Babocsa Endre budapesti provikárius és J. Mag Béla, a budapesti érseki helynökség titkára. Svédországban, ahol tudvalevőleg mindössze 6000 katolikus él, Credo címen folyóirat indult, azon protestánsok számára, akik a katolicizmus iránt érdeklődnek. az „mm civiAGOw* EGER 1552-beli ostromának négyszázéves fordulójára — állami kiadásban — újra megjelent Gárdonyi regénye, mindnyájunk ifjúkorának nagy bűvölője, az »Egri csillagok«. S hozzá csatoltan ezúttal először az a teljes névsor, amit műve írásához bányászott ki a levéltárakból a szerző. Az egri ostrom katonáinak listája azokkal a zengő parasztnevekkel, aminek olvastakor az embernek szinte a torkába szökik a szívdobbanás és megérti az egészet, ezt a mélységes és tüzes egri titkot, amit nem értett meg még Egerben jártakor sem, mert nem adtak rá magyarázatot az egri bástyák. Emelet-kétemelet magas kőfalak egy alig pataknyi folyócska keskeny vízárkán túl — hát ez lett volna a védelem és a győzelem alapja az akkori világ imperializmusával szemben, ostromló százezres hada s robbanó vasat, meg kőgolyókat okádó ágyútelepei ellenében? Mondjuk meg előre: nem. Azok a fiatal várbeli katonák, jászsági, meg palóc legények, al-, meg felhévizi és maklári öreg parasztok és kemény egri polgárok tartották itt a várat, akiknek nevét felsorolja a regényvégi lista és akik nem egyszer igazi nevükkel is szerepelnek a regényben. A fogalmak és méretük szerint az akkori egri vár ugyancsak parányi földdarab, kiszögellő bástyáival körülvéve valóban olyan, amilyennek Gárdonyi leírja hajdani térképét, afféle nagyobb kő-»teknősbéka«, maga előtt a város felől a patak keskeny vízárkával, túlsó oldalán pedig maga fölött a Királyszéke hegyével, ahol a támadó ágyútelepek állottak és éjjel-nappal ontották alá tüzüket a sokkal alacsonyabban fekvő várra. Az a két-háromezer ember, aki odavonult, heteken át élte magasból alászakadó iszonyat pokoli zuhogásában, körülöttük egy százezres tömegű hadiváros szívet elszorító méretű látványa és időnként újra és újra megmozduló hömpölygése falaik felé. Városuk előttük égett le. A környékről odavonultak kemény, száraz tekintettel nézték az onnét felszálló füstfelhőket, amerre hajdani falujuk feküdt. DE EZEK a parasztfiúkból lett katonák és földműves meg iparos városiak oly szépen és tisztán, mint amilyen szépen és tisztán zeng magyar nevük, vállalták valaminek a megvédését. Vajjon miért? Alighanem nehéz lett volna erre a kérdésre válaszolniok, hiszen az, amit meg akartak — és meg is tudtak — védeni, nem tudatukban és tudatukkal, hanem ösztöneikben és ösztöneikkel tükröződött. Ma ezt így fejeznők ki: a magyarság létét és a fejlődés vonalában való megmaradását az akkori imperializmus ellenében, amely imperializmus számára a maga erőinek egyik vizsgája is volt ez az ostrom. Ennek az imperializmusnak a gondolatain és eszméin akkor már régen túlhaladt a fejlődés és a történelem, eszméi és életformái nem oldottak meg semmit, s már századok óta nem jelentettek mást, mint korhatag állongást és megrekedést egyazon helyen, makacs megkövesedést, de ugyanakkor egyelőre még hatalmi akaratot. A kérdés az volt, mit választ és hogyan áll meg a magyarság? Milyen szép, hogy agyonrongyolt történelmi dokumentumaink közül ilyen épen maradt meg azoknak névsora, akik a magyarságból ott Egerben erre a kérdésre válaszoltak. Velük a válságban és rettenetben is, a látóhatáron túlról felszálló füstfelhők között is: jól válaszoltak a magyarság ösztönei, amikor a megmaradás és haladás melletti helytállást választották. EJARJA az ember ezt az egri várat, amelynek később a német uralom próbálta bástyáit lehordatni, földalatti helyiségeit, folyosóit földdel, kövekkel betemetni. Erős alkotmány, meg maga is elősegítette a védekezést. De csak elősegítette! Mert az, ami megtartotta, mégis csak az 1552-es ostrom védőinek szíve volt, magyarjainak katonai és lelki helytállása. Meg is van ennek az ellenpróbája: a későbbi ostromra ugyanezek a csillagbástyák, ugyanezek a kazamaták, ugyanezek a kettős lépcsők maradtak itt, de a jász, palóc, maklári, felhévizi, meg borsodi magyarok helyett spanyol, meg vallon zsoldosok a várban. Nos, ők megadták magukat, pedig többen voltak s szakszerűen képzettek. Nekik azonban nem volt céljuk. És éppen ez volt a döntő különbség! ÉRT azok a magyarok, akik 1552-ben nézték a látóhatáron túli tüzek füstjét, nemcsak maradni és élni akartak, hanem építeni is tovább. Az élet és a báné akarata volt az egri helytállás mögött, ez tette hősökké és nagyokká s egy történelmi szerep hordozóivá az egri bástyák neves és névtelen, vagy éppencsak fennmaradt nevű férfiait, sőt még asszonyait is. GVADÁNYI NAGYBÁTYJA Gvadányi nótárius híres Józsefről, a Peleskei szerzőjéről, akinek nemrégiben volt évfordulója, sok érdekes adatot őriznek meg azok a levelek, amelyeket az akkori tudós komáromi református lelkészhez intézett. A költő ebben több érdekes adatot mond el családjától. Az egyik levélben beszámol róla, hogy nagybátyjának, aki Olaszországból származott, három testvére volt. Ezek között a legfiatalabb Gvadányi János Antal bíboros, »agy vagyon az is — írja levelében — hogy János Antal Gvadányit XII. Kelemen pápa a kardinálisságra nemcsak felemelte, de önnön vikáriusának is megtette. Ez az nagyatyámnak három testvéröccsei között legfiatalabb vala és én vele mindaddig leveleztem, míg’.en 1758 esztendőbe meg nem holt. Hogy a nadrágját egy parasztnak adta, el lehet hinni, mert olyan szentéletü és oly adakozó volt, hogy mikor meghalt (jóllehet a kardinálisok között a legnagyobb jövedelmű volt), mégis csak annyi pénzt sem hagyott, hogy eltemettethetett volna, hanem a collegium cardinalatium takarítatta el. A már in fama sanctiatis vagyon (szentség hírében) és a processusa (szenttéavatási pere) foly is a Róla Romanan. Én a képét kilenc esztendők előtt kihozattam Rómából és nagy becsben tartom. Harminchat aranyakba került a költségem.« Aki a háborúra mély szívfájdalom nélkül tud gondolni, minden emberi érzését elvesztette. (Szent Ágoston.) Kilencven éve, hogy Arany János »fölfedezte« Madách Imrét s »Az ember tragédiájá«-t. Ott hevert már jó ideje fiókjában a kézirat, melytől, hogy először belelapozott, valósággal visszahökölt darabos nyelve, csikorgós versei miatt. Most, hogy megsürgették s elejétől végig elolvasta, tüstént meglátta kivételes értékét, hogy egyike »irodalmunk legjelesebb termékeinek«. Hamarosan ki is adatta a Kisfaludy Társaságal. Azóta elemzik, fejtegetik, értelmezik kritikusok, irodalomtörténészek, esztétikusok a művet, aligha mondhatjuk, hogy sikerült volna föltétlenül megnyugtató, egyértelmű s minden problémát megoldó, minden igényt kielégítő magyarázatot adniuk róla. Van egyáltalán ilyen magyarázata Az ember tragédiájáénak? Sikerülhet-e egyáltalán valaha is minden ellentmondását kivétel nélkül megoldanunk? S nem mindig is úgy leszünk-e vele, hogy igaza van ugyan ennek a magyarázatnak is, de amannak is, és mindent nem magyaráz meg ez sem, de amaz sem? Nem ama rejtelmes remekművek közé tartozik-e, amelyek más és más arcot mutatnak, aszerint, honnét világítják meg őket? Volt, aki úgy véli, Éva csak szükségszerű kolonc szegény Adám nyakán; van aki éppen Éva szerepében látja a mű egyik lényeges mondandóját. S mit kezdünk Luciferrel? Gúnyorkás úttársa csupán Adámnak? Isten örök ellenfele az emberi történelemben? Vagy Goethe »Faust«-jából örökölte Madách? És mi a mű értelme, alapeszméje? Mit akart mondani, példázni, tanúsítani vele Madách? Kimutatni az emberi történelem képtelenségeit s illusztrációját adni a tizenkilencedik század közepén elhatalmasodó kiábrándulásnak, pesszimizmusnak? Hatalmas körképben ábrázolni művészet síkjára vetítve a polgári a kapitalizmus benső megbicsaklását, csődsejtelmeit? Egy hosszú — s ha így nézzük, némiképpen zavaros — költeményben »megzenésítenie, hogy úgy mondjuk, a hegeli történetbölcseletet? S hogyan tartoznak össze a dolgok: a kezdet és a vég hogyan kovácsolódik a tulajdonképpeni műhöz? Nyitány és finálé, függetlenül magától a drámától? Vagy szerves kezdet és befejezés? aztán, mikor átlépünk a történelemből az utópiába, mit szóljunk ehhez a vakmerő lépéshez, s ezekhez a kietlen, a kor legvérmesebb pesszimistáira rálicitáló próféciákhoz? A magyarázatok igyekszenek felelni és sokszor nagyon talpraesetten meg is felelnek ezekre a kérdésekre, s a sok többire, amelyeit ez a talányos alkotás ébreszt az olvasóban. De az olvasó mégis valahogyan úgy érzi: a válaszok mintha kívül maradnának a művön; vagy legalább is mintha nem volnának eléggé bele ágyazva. Néha szinte kedvünk volna fölkiáltani: »Igen, tudom, tudom, s mindez igen helyes. Hanem azért még sem értem az egészet.« Mert már egy parányit változott a világítás. Egy arcon elmozdult egy árnyék. S már minden tekintet mást mond. Mi akart hát voltaképpen a költő? Ő maga adhatná meg az egyetlen hiteles választ. S ő, természetesen, néma. Hagyja, a halhatatlanok rejtelmes mosolyával, hadd szóljon helyette többszólamú felelettel a műve. Az embernek olykor, a tragédiát forgatva, különös gyanúja támad. Hogy talán maga Madách is zavarba jönne, ha mellének szegeznék az iménti kérdést. Bizonyára elismételné, amit Erdélyi Jánosnak írt 1862-ben: »Egész művem alapeszméje az akart lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad, s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt.« Mindig megbuktatja valami gyöngéje, »melyet levetni nem bír« (s ezért »tragédia« a sorsa), de bár maga kétségbeesik, fejlődése mindig előbbre megy; »s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni Gondviselő vezérlő keze pótolja, amire az utolsó jelenet küzd és bízva bizzás-ra vonatkozik«. Ki ne ismerne rá valahol a madáchi elképzelés hátterében Hegel elmosódó arcára? S milyen furcsa filozófia ez: Hegel párosítva Gondviseléssel! És ráadásul ez sem a magyarázza meg végérvényesen a művet. Sőt! Miért kell Ádámnak végigálmodnia a valóban lefolyt emberi történelmet, nagyjában úgy, ahogy lefolyt, tehát, mondhatjuk, a históriai igazságot, hogy végül fölébredve — (ha a madáchi értelmezés szerint gondoljuk végig a dolgot) — mintegy megtagadja a pesszimizmust egy optimista konklúzióval? Az álombéli történet, ez az igaz történet, egyszerűen érvényét vesztené? De hiszen igaz! Isten keze pótolja buktató gyöngénket? Hol? A jelenetek közti kis szünetekben, a díszletváltozás pillanataiban talán? S hogyan? S hogyan fejlődik az eszme, ha végül eljutunk az eszkimójelenethez? Megerősödik a gyanúnk. Mit akartál mondani? — kérdezzük komoran. S lehet, hogy erre az egyértelmű, kibúvót nem tűrő kérdésre a költő azt felelné: sajnos, nem tudom, így, ilyen megfellebbezhetetlenül, egy matematikai tétel világosságával, nem tudom. Végtére is — mondaná kissé ingerülten — nem matematikus és nem logikus vagyok, hanem költő. Éltem koromban, melyről jól tudjátok, milyen volt; kerestem az ember és a történelem értelmét. A korom talán tudott rá világosabb feleletet? Én költő vagyok, nekem volt valami látomásom a dologról. S azt elmondtam, azt megpróbáltam közölni. Hogy az Ember végtére sosem találja meg a többi embert nálam? Hát nem: olyan világban éltem, amelyben az emberek elkülönültek egymástól (amit ti izolálódásnak neveztek); olyan világban, melyben a géniusz, a nagy ember sorsa szabályszerűen a magány s a tragikum volt. Pesszimista látomásom volt: igaz. S ezt visszavethettem a történelembe: igaz. Előrevetítettem a jövőbe, egész sötéten: igaz, mert utáltam is ezt a világot a történelmével együtt: igaz, hiszen izolált voltam. De az ember nem tud pesszimistán élni; az igazi pesszimista felakasztja magát. (S mennyien lettek öngyilkosok az én kólómban!) Én azonban láttam az embert a történelemben: én nem lehettem pesszimista az emberiséget illetően. »Ember küzdj és bízva bízzál.« Persze igazatok van, »az a vég« egy kicsit zavarosnak tűnik. De bennem is az volt a dolog. Harcoltam magamban, magammal. Legyőztem magamban a kétségbeesést. Ne kívánjátok, hogy úgy fogalmazzak, mint egy büntetőjogász. Aztán — mondaná még — mikor az az epés Erdélyi nekem jött a kritikájával, s valljuk be, így kilencven esztendő után, elég vaski alaposan jött nekem, akkor megpróbáltam megmagyarázni valamit ebből a látomásból. Már ahogy egy költő meg tudja magyarázni a látomását. De azért alighanem így is a legmegbízhatóbb az összes magyarázatok közt; utóvégre a saját művemet talán magam ismerem a legjobban. S a szándékomat is. De azért azt ajánlom: inkább a művet olvassátok, mint a kommentárt ... Az idén, kilencvenedik évfordulóján annak, hogy Arany János kedvező ítélete megmentette a tűzhaláltól, amire Madách szánta: a Tragédia valóban megérdemli, hogy újra elolvassuk. A RIJTILMIS REMEKMŰ Irta: Rónay György EGÉSZ SZÍVVEL Már az első hajnalon figyelmes lett arra a zajra, amely az új káplán szobájából átszűrődött. De csak a harmadik hétvége felé kérdezte meg alázatos mentegetőzéssel, hogy mi is az voltaképpen. — Ez az én életem nagy csapásai — kezdte a káplán. — Az első helyemen minden harmadik nap a filiában miséztem. Kora hajnalban kellett kelni, holott én még késő reggel sem ébredek fel könnyen. Kitaláltam ezt az otromba ébresztést. A végén annyira hozzászoktam, hogy már csak ez tud felkelteni. Mikor bemutatta a sakktáblából, konyhamérlegből, vonalzóból, egy babszemekkel teli boldogbögréből és a könyvállványra szerelt kartontölcsérből álló ébresztőgépet, az öreg papon fuldokló nevetés vett erőt. Kevés híja, hogy rosszul nem lett. — Dehiszen én szívesen felkeltem! Úgysem alszom már ilyenkor! ... A sekrestyés is jószívvel megteszi! — Semmit nem ér!... Egy pillanatra felébrednék, kikiáltanék, hogy köszönöm s a következő pillanatban már újból aludnék... Kipróbáltam! A dett, plébános újból kacagni kezmegsimogatta a fiatal pap vállát. — Adjon hálát Istennek ezért a jó egészségért, fiam! * Mogorva téli éjszaka. Nemrég múlott éjfél. Az öreg pap hallja, hogy a kertben ropog a hó. Valaki közeledik. Nemsokára kopognak a káplán ablakán: — Főtisztelendő úri... Káplán úri... Halló!... Amilyen gyorsan csak tehette, felkelt, kinyitotta az ablakot. — Csitt, csitt, csitt/ .. Még feltalálja keltenit... Megyek én... Máris megyek, fiam! Ment is a sötét éjszakában, a töretlen havon, csúszós oldalakon. Az erdő szélén elővette a köhögés. Nekitámaszkodott egy fának és fájdalmas nyögésekkel rázkódott. Az ember, aki haldokló nénjéhez hívta a papot, ijedten nézte. — Ugye, megmondtam, hogy nem jó lesz ezt... Fel kellett volna költeni a káplánt.. ■ Mért kell ezt csinálni, mikor ott van az az egészséges, kemény fiatalember... Hetvenegy éves... már kímélhetné magát... fél tüdővel! ... — De egész szívóét, barátom! Menjünk csak!* Hazafelé már szánon hozták. A szánról egyenesen a templomba ment és elmondta a misét. Mise után ülve elaludt a szobájában, de azonnal felébredt, amint hallotta, hogy az ajtó előtt a káplánja a havat veri le a cipőjéről. Elébement az ebédlő ajtajáig. — Jó reggelt káplánt... No, mit álmodott? — Tetszik tudni, hogy én nem álmodok semmit, csak alszom! — Tudom, tudom... Szokása szerint kinyújtotta kezét a fiatal pap felé és kézenfogva vezette be az ebédlőbe. — De milyen hideg a keze. Domine! Miért nem hord keztyüt ilyen hidegben! Imádkoztak és az öreg pap mosolyogva szegte meg a kenyeret. Úgy, mint minden reggel. ________ M. F. ! A közös paradicsom Veszprém megyének a múlt században volt egy országos hírű országgyűlési követe, aki különösen szellemességéről és tréfáiról volt nevezetes. Bár protestáns vallású volt, de igaz tisztelője a katolikus Egyháznak, s több katolikus paphoz szívélyes barátság fűzte. Jó barátságban volt a bakonybéli apáttal is, s egy alkalommal ebédnél egymás mellett ülvén, éppen arról tréfálkoztak, melyik jut közülük a paradicsomba. főtisztelendő úr azt vitatta, hogy — tekintettel a vallási különbségre — nem igen lesznek együtt ottan. De éppen ekkor a felszolgáló ügyetlen inas mindkettőjüket leöntötte paradicsom-mártással. Sebestyén nyomban rávágta: — Hát mégis csak együtt Wegyünk a paradicsomban!