Új Ember, 1952 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1952-01-07 / 1. szám
Remcsak a Cranela dolgozók, de a béke jogszerte felsorakozott mellett vszázmilliók akaratát és biztos reményét fejezte ki az a hatalmas kongresszus, amelyet Karácsony ünnepén Párizsban tartottak. Mint ahogy a béke megvédéséért folytatott harcban mindannyiunkat szigorú kötelezettség gyanánt egyformán terhelnek azok a feladatok is, amelyeket a kongresszus szónokai a francia nép elé állítottak. Mert sehol sem akadhat ember, ha józan ésszel, becsületesen gondolkodik és szereti nemzetét, családját és önmagát, aki fel ne ismerte volna, hogy a legsürgősebb feladatok tengelyébe valóban annak a három követelésnek kikényszerítése került, amelyeket most Párizsban újból meghatároztak: 1. tárgyalásokat folytatni a lefegyverzésről, 2. véget vetni a koreai és vietnami háborúnak, 3. békeszerződést kötni a demilitarizált Németországgal. »A helyzet súlyos — állapította meg a kongresszust megnyitó Joliot-Curie — de ünnepélyesen kijelentjük, hogy a háború nem elkerülhetetlen. Álljunk valamennyien munkába és meg fogjuk menteni a békét.« Igenis, álljunk mi is valamennyien munkába és álljuk is meg helyünket a béke munkájában. Ez a legfőbb teendő az újesztendő indulásakor. Mert van kivezető út — hangoztatta záró felhívásában a párizsi kongresszus is. »A béke győzedelmeskedni fog, ha minden erőnkből megvédjük azt.« »,Születésszabályozás" Lapunk hasábjain már többször megemlékeztünk arról, hogy egyes keleti országokban parlamentáris úton akarják intézményesíteni a születésszabályozást, s arról is, hogy ezek a tervek a katolikus közvélemény legélesebb ellenzésébe ütköznek.• Hadd mutassunk rá most röviden egy magyar hogy — nem szólva példával arra, erkölcsi vonatkozásairól — az ú. n. »születésszabályozás« milyen mérhetetlen károkat jelenthet egy nemzet életében s ezen keresztül az egész emberiség számára. Ha a múlt században divatos lett volna a »születésszabályozás«, nem született volna meg Széchenyi István, aki ötödik, Jókai Mór, aki szintén ötödik, Madách Imre, aki szintén ötödik gyermek volt a családban, nem született volna meg Deák Ferenc, aki szüleinek hetedik, sem Arany János, aki szüleinek tizedik gyermeke volt AZ ANYA ÉLETE VAGY A GYERMEKE ? Protestáns, különösen anglikán részről több ellenvetés hangzott el a közelmúlt hetekben azzal a beszéddel szemben, amelyet XII. Pius pápa egy bábákból álló küldöttséghez intézett. Életveszedelem esetén az anyát kell-e megmenteni, vagy a még meg nem született, illetve most születő gyermeket? — ekörül indultak meg a viták. Ahogy azonban nem sokkal utána egy szerkesztői üzenetben mi magunk is rámutattunk, a kérdésnek ebben a formában való megfogalmazása csak a katolikus tanítás teljes félreértésén alapulhat. Ilyen vagylagosságot ugyanis — vagy az anya, vagy a gyermek — az Egyház sohasem állított fel, mi több, ilyen vagylagosságnak még a lehetőségét sem ismerte el. Hogy ez a megállapításunk és a hozzáfűzött érvelésünk mindenben helyes volt, világosan kitűnt most abból az újabb beszédből is, amelyet XII. Pius akkor mondott el, amikor a sokgyermekes családok olaszországi szövetségének vezetőit fogadta. Külön hangsúlyt ad ennek a megnyilatkozásnak, hogy a pápa abban kifejezetten kitért az említett ellenvetésekre is. Amit az Egyház sohasem állított A katolikus tanítás szerint— mondotta a pápa — a házasság olyan intézmény, amely az élet szolgálatában áll. Semmikép sem engedhető meg tehát, hogy közvetlen merénylet történjék benne egy ártatlan emberi élet ellen. Akkor sem, ha azzal csupán egy másik életet akarnának megmenteni. Egyébként is egyetemes érvényű tétele a katolikus erkölcstannak, hogy az emberi élet semmi körülmények között sem minősülhet eszköznek. Az élet megőrzésének kötelessége éppúgy fennáll a magzat, mint az édesanya irányában. Az Egyház azonban — s itt következik a válasz az első ellenvetésre — soha és semmi esetben sem tanította azt, hogy a magzat életét többre kellene becsülni, mint az anyáét. És teljesen hamis a kérdés olyatén beállítása is, hogy vagy a magzat, vagy az anya élete. Amit az Egyház hirdet, úgy szól, hogy sem az anya, sem a magzat életét nem szabad olyan beavatkozás alá vonni, amely közvetlenül a kioltásukra mindkettőjükkel szemben irányulna, ugyanaz a kötelesség áll fenn: meg kell tenni minden erőfeszítést, hogy mind az anya, mind a magzat életben maradjon. Ez az orvosi segédkezés legszebb és legnemesebb feladata. Ha pedig a tudomány minden haladása ellenére is adódik.A még kockázatok abban a tekintetben, hogy az anyának életébe kerülhet a magzat kihordása és világrahozása, akkor nem marad más hátra, mint utolsó pillanatig fáradozni a segítésen és megmentésen, tisztelettel meghajolva a természeti törvények és az isteni gondviselés rendelkezései előtt. Melyik értékesebb ? De az édesanya élete, különösen egy sokgyermekes anyáé, hasonlíthatatlanul magasabb érték, mint a meg sem született gyermeké hangzik a második ellenvetés. — A katolikus válasz erre is határozott — mondotta a pápa. Egy ártatlan élet sérthetetlensége semmikép sem múlik annak kisebb vagy nagyobb értékén. Az Egyház már több mint tíz éve forma szerint is elítélte az »értéktelennek« nyilvánított élet megölését. A jelen esetben pedig különben is ki tudná előre megállapítani, hogy a két élet közül valójában melyik az értékesebb? Akár a társadalom szempontjából is. Ki tudná mondani, hogy mivé nőhet fel mega gyermek, aki most születik a tökéletesség és az alkotó nagyság a micsoda magaslatát érheti el? Nyilvánvaló, hogy akik az anya és a magzat értékkülönbségéről beszélnek, azok olyan két mennyiséget hasonlítanak össze, amelyek közül az egyiket egyáltalán nem ismerik. Megengedett lehet... További ellenvetésekkel foglalkozva a pápa rendkívül nyomatékosan hívta fel a figyelmet arra, hogy az eddigiekben és minden idevágó tanításában az ártatlan élet ellen irányuló »közvetlen merénylet« és a »közvetlen öles« kifejezéseket használta. Mert a legtöbb félreértés, ami a élessé tette, a »közvetlen« vitákat megszorítás figyelembe nem vételéből eredt. »Mert ha például — s most szószerint idézzük — a leendő anya életének megőrzése, függetlenül terhességétől, olyan sürgős sebészi beavatkozást vagy más olyan gyógykezelést igényelne, amelynek csak járulékos, tehát nem nem akart, sem nem szándékolt következménye, viszont elkerülhetetlen következménye a magzat akkor az ilyen beavatkozást halála. Vagy kezelést nem lehet többé egy ártatlan élet ellen irányuló közvetlen merényletnek minősíteni Ilyen körülmények között a műtét és kezelés megengedett lehet, mint sok más hasonló orvosi beavatkozás mindannyiszor, amikor olyan magas értékű jóról van szó, amilyen az élet. Feltétel természetesen, hogy a műtétet, illetve nem lehet elhalasztani a kezelést megszületése utánra, sem magzat nem lehet helyette más hatályos gyógymódhoz folyamodni.« A másik probléma A családi élet keresztény vonásairól szólva kitért a pápa határozott és nyílt formában igen másik súlyos problémára is. Istennnek tetsző és a társadalom háláját kiérdemlő cselekedet az, ha a szülők bátran vállalják a gyermeket s azokat erejüktől sok teuton fel is nevelik. »Az Egyház azonban — mondotta a pápa — együttérzéssel és megértéssel tudja nézni a házasélet valóságos nehézségeit is. Egyik utolsó beszédünkben, amely a házastársi erkölcsről szólott, megállapítottuk, hogy indokolt és megengedett lehet a születések olyan szabályozása, amely — ellentétben az ú. n. »születésellenőrzéssel — összeegyeztethető Isten törvényével. Megjelöltük ugyanakkor e szabályozás határait is, amelyek igazában igen szélesek. Remélnünk lehet — bár az ilyen ügyben az Egyház természetesen az orvostudományra bízza az ítélkezést —, hogy sikerül e megengedett módszer számára kielégítően biztos alapot teremteni és a legújabb értesülések megerősíteni is látszanak ezt a reményt.« Az a szabályozás, amelyre a pápa utalt, tudvalévő évi a házastársak csupán időszakos megtartóztatása, amely nem gátolja normális házaséletet. Meg kell jegyeznünk, hogy az erre vonatkozó vizsgálatok eredményeivel és a megfelelő tabellák kidolgozásával az utóbbi években már több orvosi kongresszus is foglalkozott, köztük katolikus kongresszusok, amelyeknek munkájában az orvostudósok mellett morálteológusok is részt vettek. Ha megfontoljuk a most olvasottakat, könnyű megállapítanunk, hogy a legfőbb egyházi tanítóhivatalnak ez a megnyilatkozása, amelyet az Osservatore Romano a legelső oldalon négyhasábos címmel adott közre, vallási szempontból katolikus életünk legnagyobb eseményei közé tartozik. Kovács válasza egy társbérlőnek Kedves Társbérlő Uram, ön tudja, hogy a nevem Kovács János, egyszerűen csak Kovács és azt is tudja, hogy született naivságom következtében néha rá tudnak szedni egynémely emberek arra, hogy tanácsot adjak nekik saját öreg korom és fiatal hitem tapasztalatai és szabályai szerint. (Jól, Uram, mivel az ön problémája mások érdeklődésére is igényt tarthat, először hozzám írott levelét:idebiggyesztem »Társbérletben lakom, olyan családnál, amelynek havi jövedelme négyszerese az enyémnek, ők is dolgozó emberek, akár én. A lakás háromnegyed részét lakják, én pedig az egynegyedét, a lakbért mégis felesben, fizetjük, mert annak idején, mint albérlő költöztem a lakásba és a lakbért ők szabták meg. Engem ennek következtében 55—60 forintos kár ér. Tisztelt Kovács Úr! Kérném adjon tanácsot. Engem ez a dolog nagyon nyugtalanít. Ha én kérem a lakbérkiigazítást vagy akár csak szóba is hozom, az a jó viszony, amelyet a legnagyobb lelkierővel tudok csak fenntartani, rögtön megszűnik. Tekintettel a felsoroltakra, azt kérdem: regresszálhatom-e magam némiképpen olyan formában, hogy apró-cseprő dolgokat (például kávét, teát, kakaót, amiből nekik bőven van) én a társbérlőmtől elveszek, így megnyugodnék, hogy mégsem használ ki annyira.« Nyugtalan Társbérlő Uram! ennek csakugyan minden oka megvan ara, hogy nyugtalan legyen.. Elöljáróban levelének néhány stílusbeli finomságára szeretném figyelmeztetni. Az kérdi: regresszálhatja-e magát... olyan formában, hogy apró-cseprő dolgokat elvesz társbérlőjétől, és Miért nem kérdezte egyszerűen tőrőlmetszetten így: lophatok-e? Emlékezetem szerint a kőtáblán is így szól a parancs: Ne lopj! És nem így: Ne regresszáljl úgy látszik, ön is jól érzi, hogy ebben az esetben a lopás bűnét követné el és azért nem mert azokhoz a holmikhoz hozzányúlni. Érzi és tudja, hogy a jog szerint, de talán — és én remélem — lelkiismerete szerint is bűnt követ el. Viszont becsapottnak érzi magát, mégpedig azért, mert mint kisebb fizetésű dolgozó és egynegyed lakrészes, a háromnegyed lakrészes társbérlőnek mintegy 55 forinttal »többet fizet«. Szerény véleményem szerint becsapásról szó sem lehet. Még megrövidítésről sem. Hiszen ön így szerződött velük. Azonkívül a társbérlőnek olyan előnyei vannak, olyan szolgáltatásokat kap, amiért a másik fél megdolgozik. Hogy csak mást ne említsek: valószínűleg használja a közös előszobát, a fürdőszobát, annak bútorait és berendezési tárgyait. Valószínű az is, hogy postáját, üzeneteit gondosan megőrzik és átadják önnek... Addig, ameddig munkában van, a társbérlője képviseli érdekeit, mégpedig ingyen. Bizonyára kifizeti gáz- és villanyszámláját, esetleg hitelez is önnek... Akkor, amikor ön társának szőnyegére lép vagy bútorát használja — nem érzi őt megrövidítettnek? Higgye el nekem és ne csodálkozzék naiv életszemléletemen, a társbérleti kapcsolat arra is jó, hogy az ember az erényekben tökéletesítse és gyakorolja magát, örömmel olvastam levelében, hogy sok lelkierővel igyekezett fenntartani a jó viszonyt. Legyen még türelmesebb, még megértőbb és még jobb felebarát. A »becsapottság« állapotán egyébként változtathat gyakorlatilag olyan módon is, amitől nagyon fél: próbálja meg emberien, nyugodtan, barátságosan megmondani társának, hogy a bért aránytalannak tartja. Az emberi egyezkedésnek ez mégis a legkézenfekvőbb formája. Egyébként abban az esetben, ha kétségeit az én, mégiscsak világi embertől származó tanácsaim nem tudják eloszlatni, keresse fel gyóntatóját, ő pontosan felvilágosítja önt a »rejtett kárpótlás« kérdéséről. Nyugtalanságának megszűnését kívánja és üdvözli. Kovács János korábbi időkben az előnevet figyszerezte az ember, hogy vagy levágott néhány török fejet, vagy az ő fejét vágták le. Tény az, hogy a béke emberei sokkal ritkábban jutottak címerhez, mint az erőszak véres lovagjai. Nincs értelmem a további kertelésnek, tehát férfiasan bevallom: Berta Jancsi is ilyenformán jutott előnévhez. Azért jutott ez múltkor az eszembe, mert advent volt akkor is csillagos advent, amikor a Boráták hajnali zsongása úgy áradt szét a sötét utcákra pillogó ablakszemek között, mint a és Jóság meleg ígérete. Ez Szépség volt az az idő, amikor a betlehemes társaságok kialakultak s egyúttal a tagok is megkapták szerepeiket. Igen, mert más angyalnak lenni és más pásztornak, más gazdának lenni és megint más bojtárnak. Rátermettség kell ehhez, öz tehetség, nem is beszélve a ’lékekről... szakállról, bajusz 5l, subáról, láncos botról és főleg magáról a Betlehemről, melyet a tavalyi tapasztalatok alapján kell megépíteni. A mi társaságunkban először Berta Jancsi vette kezébe a kezdeményezést és irányítást, ami helyénve is volt, mert ezenkívül aztán egy lyukas garassal se járult hzá a »befektetéshez«... Míg mi szorgalmasan — sőt túl szorgalmasan — gyűjtöttük az anyagot, addig Jancsi csak dirigált, - got. v - meg is feddte azt a toa túlzó szülői felügyelet mega, z.iá'yozott a szükséges holmi »beszerzésében«... f- li 1 -ks’ércemmel viselte ’ . ".c«ilyet, amíg egy nalodó nce kereken meg. ELŐNÉV írta: Fekete István semmit, csak parancsolgat, hát egyszerűen szájon vágja. — Engem? — kérdezte Jancsi. — Téged ! És mivel Vince szótartó fiú volt, Jancsi meggondolta a dolgot és aznap délután már két teljes szakállal és egy lepedővel jelent meg, mondván, hogy a lepedőben 5 lesz az angyal, a szakállokat pedig öregapja subájából vágta ki. A Betlehem kész lett és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megmelegedett a szívünk is és szivünk melegénél a Szent Család is élni látszott. Szóval — ilyen még nem volt — vallottuk büszkén — és amikor Jancsi is felöltözött lenge fehérbe — nyakában egy madzagon lógó persellyel — megbocsátottuk régebbi parancsolgatásait is. A persely kulcsát átadta Vincének. — Majd akkor nyitjuk ki, ha a betlehemjárásnak vége lesz. Addig nem nyúlhat hozzá senki. —, Ez igen! — mondta még Vince is, aki pedig nem volt könnyen lelkesedő — így van jól... okos gyerek vagy Jancsi, így semmiféle lopás nem történhetik... Sajnos, Vince megállapításának csak az első fele volt igaz. Jancsi tényleg okos gyerek volt... Ámbár a végén minden kiderül. Igenis ki! Karácsony napján derült ki, amikor is összegyűltünk litánia után az iskolában a persely ünnepélyes és izgalmas kinyitására. — Na, nyisd már ki — mondta valaki. Jancsi keze izgatottan kotorá•gy ha Jancsi nem hoz szott a záron, azután felpattansz tótta, belenézett és kidöntötte egészet az asztalra. Csend! Az egész szobát betöltő, fagyos és egyre feszültebbé váló csend. — A kulcs a Vincénél volt — rebegte, de még ettől se mozdultunk meg, mert szemünk odaragadt a pénzhalmazra, nagyjából olyan volt, mint amely egy régi pénzzel vegyes nadrággombgyűjtemény. Ebben a pillanatban világosodott meg előttünk, hogy az angyal miért tartotta markát az adakozók elé és miért nem a perselyt. A perselyben már nem a »nemes valuta« torrent, hanem katonagomb vagy poltura, sőt laposra nyomott álomdarab ... Az iskola délutáni méla csendje szétrobbant. Jancsi küzdött, mint egy oroszlán, sőt mint egy arkangyal, de talán szétszedtük volna, ha egy felsőbb hatalom szét nem szór bennünket. — Megbolondultatok? Ez a felsőbb, sőt egyházi hatalom a káplán volt, kétméteres órás, ami káplánban ritkaság, ámbár ez a káplán falubeli termés volt, így érthető... a mi falunk mindenféle nyesizlett egyeddel nem csúfította az egyházmegyét. " — Megbolondultatok? — dördült meg újra. — Ezen a szent napon —és Átóna alá fogta Jancsit, mert Vince, mint egy hörcsög, indult el újra feléje. Vince ugyanis unokaöccse volt a káplánnak és a rokon: kötelékek neki több szabadságot engedélyeztek. — Akarsz egy pofont? — és elindította öccsét.’— Oda üljetek valamennyien és csak egy beszél, akit kérdezek. A törvényt tartóit A vádak csak úgy zuhogtak. Jancsi most már sápadt volt és néha felemelte kezét. — Káplán úr, isten bizony... — Ne esküdj, fiam! Amikor aztán csend lett, ránk nézett, aztán a pénz, a régi pénz és nadrággomb gyülekezetre. — Lehet, hogy Jancsi bűnös, de ez még nem biztos ... (Jancsi lehajtotta fejét és könnyezni kezdett.) Ha pedig ti a Szenti Családot pénzért hordtátok, hát itt van! — és kicsapott egy kisebb bankót az asztalra. — Gyere, Jancsi fiam... Mi csak ültünk megrokkanva. Szívünkkel kétségek és labdáztak és szégyeltük valóságok magunkat, ámbár nem tudtuk volna megmondani, miért. Vince mozdult meg először, mert Vince rokon volt és gyakorlati ember. — Majd én felváltom... * És Jancsi ettől kezdve első minisztráló tett, első harangozó, sőt a következő karácsony előtt a káplán azt mondta, hogy Jancsi ártatlansága kiderült, miután reméli, hogy az angyal másnak nem adjuk... de szerepét hogy megnyugodjunk, Jancsi kapott tőle egy noteszt, amibe a kegyes adományokat azonnal, a helyszínen be fogja írni. — Igenis — hajolt meg Jancsi és ez a meghajlás meghatott bennünket. És abban az évben — jaj, de régen volt — Jancsi nyakában egyfelől a persely lógott, másfelől könyvecske. Az adományokat eleagáns meghajlással köszönte meg s azonnal beírta. Másnap aztán már úgy beszélt a falu a mi Betlehemünkről, mint amelyben angyal a »Könyves« Berta Jancsi. Hát így születik az előnévl