Új Ember, 1952 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1952-02-10 / 6. szám

Kultúra — a békéért Az Országos Béketanács kultu­rális bizottságának elnöke a Ma­gyar Távirati Irodának adott nyi­latkozatában elmondotta, hogy or­szágszerte ünnepségeket rendeznek a világ nagy kultúr­értékeinek év­fordulóin: Victor Hugo, Gogoly, Leonardo da Vinci és Avicenna születésének, illetve halálának em­lékezetére. Ezzel nálunk is meg­valósul a Béke-Világtanács hatá­rozata s így hazánk is rálép e nagy emberi értékek közös ápolásán ke­resztül a békéért folytatott küzde­lem újabb területére. Az irodalom és a művészet nagy alkotásainak és alkotóinak tisztelete közelebb hozza egymáshoz a népeket, mert az alkotók szellemén át a népek lelkébe vethetünk megismerő pil­lantást. Ha illő elismeréssel tekin­tünk más népek fiaira, érzésben közelebb kerülhetünk e népekhez, megszerethetjük őket, megismerjük vágyaikat és küzdelmeiket, szenve­déseiket és örömüket. Egymás ér­tékeinek felismerése és elismerése, egyúttal mély igenlése a népek élethez, kultúrához és békéhez való jogának is. Éppen ezért van fon­tossága a békéért folytatott küzde­lemben annak, hogy az emberek milliói világszerte ünnepük a nem­zetek nagy fiait, születésük vagy haláluk évfordulóit felhasználva a szellemi találkozásra. A magyar nép készségesen elismeri más né­pek értékeit és összeforr azokkal, akik vele együtt készek elismerni a mieinket is. Ez a magatartás a béke felé vezet, míg más népek kultúrájának elhomályosítására vagy éppen megtagadására irá­nyuló törekvés a fajgyűlölet és a sovinizmus útvesztőibe és hábo­rúba kergeti bele még az egyéb­ként békeszerető nemzeteket is. Ám ez a magatartás éppúgy idegen a szocializmus útján járó népek kultúrájának képviselőitől, mint amennyire nem egyeztethető össze a keresztény gondolkodással sem. A magyar festészet százötven éve igen szép és tanulságos­ kiállítás nyílt meg a Fővárosi Képtárban: festészetünk százötven esztendejé­nek java értékeit mutatja be. S a festészet tükrében a magyar szellem és lélek másfélszázados útját, fej­lődését, kibontakozását. Weber Henrik remek »Pesti pol­­gár«-ja a múlt század első felé­ben még a »Pesther Tageblatt«-ot olvassa. Barabás Miklós már a ma­gyar jellegzetességet keresi leg­jobb arcképein, Madarász Viktor fojtott drámájú művei a magyar sors tragikumának mélységeit sej­tetik, s a tépelődő Székely Berta­lan jóval többet s lényegesebbet lát és ragad meg a történelmi té­mában, mint hatásos vagy éppen dekoratív tárgyat. Itt azután mintha a festészet is valami hasadásról, kettősségről tanúskodnék: egy igaz magyarságról és emberségről, amely kisebbségbe szorultan s tá­madások közepett, mindenféle vá­dakkal megdobálva a nemzet mély lelkét érzi magában, s vele szem­ben egy fölszínesről, nagyhangúról, illúziókban ringatódzóról, mely szo­ciális és nemzeti rossz lelkiismeretit zengő frázisokkal és agresszív hazafisággal próbálja elaltatni. Ott van egyfelől az ünnepelt Ben­czúr Gyula pompázatos, de sok­szor kínosan üresnek ható nagy vásznaival, s ott másfelől például a csodálatosan mély és emberi, az idő múlásával egyre növő Ferenczy Károly vagy a Justh Zsigmond »Fuimus« című regényében is meg­örökített Mednyánszky László. Nem látunk-e hasonló jelenséget a mű­vészet más területein is? A költé­szetben, ahol Petőfi s Arany igazi hagyománya lassan elsüllyed vagy eltorzul a köztudatban, Vajda Já­nost nem értik meg vagy nem ve­szik komolyan, s Ady ellen azután valóságos hajtóvadászatot tartanak. S mégis Ady nyeri meg az utókor előtt a harcot. Vagy a zenében, ahol Bartók és Kodály kezdemé­nyezéseit és zenéjét a gúny és a fölháborodás valóságos dühe fo­gadja; míg azután az élet és fejlő­dés törvényénél fogva természete­sen a Bartók és Kodály ügye lesz a győztes. Kit ne döbbentene meg például ezen a kiállításon Benczúr »Buda­vár visszavételeinek problémátlan­­sága, dekoratív zsúfoltsága, húsos illuzionizmusa, és ki ne állna meg mély meghatottsággal a humaniz­mus, szemlélődés és ihlet olyan remekműve előtt, amilyen Ferenczy Károly »Orpheus«-a, vagy a »Jó­zsefet eladják testvérei«, ahol a végtelenbe vesző szomorú táj oly szándéktalan monumentalitással fe­jezi ki a József arcán ülő emberi szenvedést és elhagyatottságot? — De ki győzné elsorolni e gazdag kiállítás valamennyi tanulságát és értékét? Erről csak a személyes él­mény győz meg: a személyes meg­szemlélés. («■) ******** *T+* MieHcs víd igaz!/ az egyetlen Te S­okat vitáznak francia irodalmi körökben arról, hogy Gabriel Marcel művei a katolikus világ­nézetet tükrözik-e, vagy sem. Annyira nem ismerjük Marcel írá­sait, hogy beleszólhatnánk a do­logba, egyik gondolatára azonban felhívhatjuk az olvasók figyelmét. Azt mondja Marcel, hogy bármi­ként próbálták is mások meghatá­rozni az Isten fogalmát, ő beéri azzal, hogy Isten az abszolút Te, az igazi és egyetlen Te, akinek állandó jelenvalóságát természe­tesnek vesszük. Hiszen ha remény­telenül el vagyunk hagyatva, vagy magunkat már elveszettnek tart­juk, Isten az, akit tudatosan,­ vagy ösztönösen végső menedékként segítségül hívunk. Bizonyos, hogy másként jelenik meg ez az abszolút Te a hívő, és másként a nem hívő előtt. Aki nem akar, vagy nem tud hinni, több­nyire úgy fogja fel, mint az »áme­nek önámító játékát. Klasszikusan fejezi ki ezt Dosztojevszkij híres regényhőse, Kirillov, amikor ebben szűri le hosszas tépelődését: »Isten itt van, de nem létezik.« Magyarázni pedig azzal magya­rázza, hogy Isten voltaképpen együttjárója annak a ténynek, hogy félünk a haláltól, Isten az elmú­lásra ítélt lét megszemélyesített fájdalma. Illúzió és semmi, de megvan a rettenetes hatalma, hogy szorongást kelt, jóllehet min­den hatalmát ettől a szorongástól kapta. Ezért mondja azután Kiril­lov, hogy aki legyőzi a lelki szen­vedést, maga válik Istenné. Igen, de legyőzhetjük-e a lelki szenvedést? Aki már próbálta, bizonnyal tapasztalta, mennyire nehezünkre esik vigasztalni azt a barátunkat, akinek otthonába be­látogatott a halál. Mert mivel is biztathatnék mi azt, akinek az édesanyját, vagy a gyermekét vi­szik a temetőbe s akitől most az elvesztett kedvessel együtt a saját életének egy darabja is fájdalma­san elszakadt? Többnyire csak dadogunk s ha van könnyünk, könnyes szemmel szorítjuk a ke­zét. Tudjuk jól, hogy komoly vi­gasz csak a keresztény tanítás lenne, a rámutatás arra, hogy van egy második élet, van egy túlvilág is, összetalálkozással és véget nem érő folytatással, de rendszerint csak hallgatunk erről, mert tudjuk azt is, hogy ha hiszünk, csak a magunk számára és a magunk számlájára hihetünk. Akihez szenvedő ilyenkor fordulhat, nem a a másik ember, az egyszerű »te«, hanem még azon keresztül is az egyetlen és igazi »Te«, az a min­denható Isten, aki a hívőnek nem a szorongást és az aggódást je­lenti, hanem a virrasztó és kifogy­hatatlan szeretetet. Az ember hihet is, meg nem is. Aki azonban hisz, azt a legna­gyobb szenvedés közepette is meg­nyugtatják az Üdvözítő szavai: »Boldogok, akik sírnak, mert meg fognak vigasztaltatni.« Isten meg­engedi a pusztulást, szenvedést, a halált,h­a megenged olyan ráz­­kódtatásokat is, amelyeket az em­ber az első pillanatban érthetet­lennek, sőt igazságtalannak érez, a hívőt azonban megvigasztalja hité­nek az a tétele, hogy a gondvise­lésnek ezekben is megnyilatkozó szándékait és titkait egyikünk sem ismeri. A hívő számára elegendő az a tudat, amit Dante oly szépen fogalmazott meg: »Aki nektek már annyi örömet szerzett, nem zavarja meg soha gyermekei örömét, ha­csak azért nem, hogy még bizto­sabb és még nagyobb örömöket készítsen elő.« Ti’­gészen nyilvánvaló, hogy a ke­­resztény vallás igaz volta a belső tartalmán múlik s nem azon, hogy alkalmas-e valami célra. Egymagában tehát nem dönthetné el értékét az, amit valamikor Chateaubriand a legnagyobb érv­ként hozott fel mellette, az, hogy »a kereszténység a vigasztalás örök forrása«. Ez azonban nem ok arra, hogy a kereszténységnek ezt a nagy értékét el is hallgassuk. Mint egy mai gondolkodó, Peuckert álla­pítja meg, a hit számunkra nem­csak Isten értelmi megnyilatko­zása, de szeretetének kézzelfog­ható bizonysága is, mert olyan nehézségeken emel felül minket, amelyekkel szemben a tudásunk tanácstalanul állna. Az állatnak ösztöne van — fej­tette ki Bergson —, az emberben mintha a vallás pótolná az ösz­tönt. Sok mindent fűzhetnénk ehhez a bergsoni állításhoz, kriti­­­kát is, de kétségkívül igazolják azok a határesetek, amikor az »én« számára csak egyetlen szó marad: a Te. »Creasti nos ad Te, Domine« — »Amikor teremtettél, Tenmagadhoz mértél, Uram« — mondta Szent Ágoston is. Harmadik hónapja feküdtek egy­más mellett a nagy földszinti kór­teremben. A közelség és testi ba­juk azonos súlyossága kissé elvá­lasztotta őket a többiektől, s már az első napokban kialakította kö­zöttük a barátságnak azt a fajtáját, mely kórházi betegeknél gyakori A kórtermi barátságok szokása sze­rint először elmesélték egymásnak betegségük történetét. Az idősebbet, az őszülő hajú fizikus egyetemi ta­nárt hosszabb ideje kínozták már a nyúltagyból kiinduló fájdalmak, míg egy napon összeesett a kated­ráján s lábai megbénultak. Több­hetes kezelés, súlyos műtét és hó­napok óta tartó fekvés sem hozott eddig javulást. A másikon — az országos hírű sportbajnokon — még így az ágyban is látszott atléta test­alkata, domború mellkasa, széles válla. Tél végén a nagy sáncugrás­­nál felbukott és medencecsontja, valamint combcsontja eltörött, őt is megoperálták, a törött részeket összeszegezték, gépbe rakták és a gép végére nehéz súlyokat illesztet­tek. Sok napot, sok éjszakát beszél­gettek végig. Képzettségük és­ ér­deklődési körük homlokegyenest el­lenkező volt. A fizikus a kutató­munka szépségéről, a tanítás örö­méről, a kísérletek izgalmáról be­szélt. A laboratóriumok, könyvtá­rak, előadótermek világáról. Fana­tikusan hitt tudományában, mely célt és értelmet ad életének, min­den törekvését kitölti, s ami ezen kívül esik, alig is érdekli, legfel­­jebb mint távoli hangról vagy el­suhanó árnyékról vesz tudomást róla. — A modern tudomány felmér­hetetlen hatalmat adott az ember kezébe. Csodálatos eredményeink vannak, a lehetőségekbe szinte be­leszédül az értelem... A sportbajnok megfeszített figye­lemmel igyekezett megérteni, amit hallott. Mikor a másik elhallgatott, ő kezdett beszélni az egészséges test, a gyakorlott izmok feletti ura­lom gyönyörűségéről. Elmondta a mámort, mely elfogja, valahányszor elindul a magasból, hogy lélekzet­­elállító sebességgel száguldjon sí­talpain lefelé. Leírta a versenyek izgalmát, a győzelem pillanatait... Foglalkoztatta még valami egyéb is, a nők. Kamaszos büszkeséggel em­­­legette sikereit. — Tudja professzor, az egész­ség, a fiatalság, a szerelem csodá­latos dolgok. A legtöbb, amit az élet adhat. Csak ezekért érdemes élni, elhiszi? A tanár bólintott és elnézően mo­solygott. Szerette a szomszédját valamiféle apai érzéssel. Hetenként háromszor látogatók érkeztek. Néhány órára elszakí­tották őket egymástól a külső vi­lágból érkezők. A bajnokhoz több­nyire nők jöttek, kényeztették vi­rággal, gyümölccsel, cigarettával. — Nem tudok választani közü­lük ... — szokta panaszolni és na­gyokat nevetett hozzá. A tanárhoz ritkán jött látogató, leginkább munkatársai és tanítvá­nyai keresték fel. Ilyenkor tudomá­nyos beszélgetésekbe merültek, félbehagyott s munkatársai által folytatott kísérleteiről akart hallani. A látogatások után rendszerint ki­merülten hallgattak. Csak órák múlva, mikor az ajtó felett égő éj­­jeli lámpa árasztott kékes derengést az ágyakra, cserélték ki suttogva délutáni benyomásaikat így folytak a napok, hetek, hóna­pok. A betegek többször cserélőd­tek körülöttük, ők maradtak. Min­den felkelési kísérletük fájdalmas kudarccal végződött. A tanár két bottal erőlködve tudott csak néhány lépést tenni. A bajnokról pedig, mikor először próbált végigmenni a kórtermen, kiderült, hogy himbálva sántít. Törött lábszára jó néhány centiméterrel megrövidült Úgy csuklott össze, mint a rémült gyer­mek. — Professzor... — dadogta —, professzor, vége mindennek. Sán­títani fogok egész életemre. Nincs többé sport, versenyek, vége... A másik hiába próbálta vigasz­talni, a bajnok tenyerébe rejtette az arcát, széles vállait rázta az elfojtott sírás.­­— Vége ... Én a hibátlan fiziku­momra építettem, ez adta értéke­met. — Nono... nem minden a test. Keresnie kell valami mást, ami új értelmet és célt adjon az életének. Ez keresnie egy nőt, aki igazán sze­reti ... Éjszaka a tanár hajnalig feküdt álmatlanul. Saját szavai visszhang­zottak benne : valami mást ke­resni, új értelmet, új célt, igen, de mit? Mit keressen majd a maga számára, ha nem tud talpra állni és nem tudja munkáját folytatni? ... Az orvosok új kezelési­­ eljárások­kal próbálkoztak s nyomukban új reménységek támadtak Elmúlt egy újabb hónap, immár a negyedik. A bajnok közül elmaradtak a nők egyetlen egy kivételével. A tanár betegágyból irányított kísérletei el­akadtak. Ha megkérdezte az orvo­soktól, meddig tarthat még a bé­nultsága s van-e remény a­­ gyó­gyulásra, azok kitértek a nyílt vá­laszadás elől. Egyre csendesebben feküdtek egymás mellett. Néha fél­napokon át nem beszéltek. Nézték a fehér mennyezetet vagy az ablakok előtt álló kopár, téli fákat. Egy napon azután búcsúzott sportbajnok. Erősen lefogyva, sz­a­padtan, de mosolyogva ült a tanár ágya szélén. — Hát sánita maradok, muszáj beletörődnöm... Lehet, hogy igaza volt azzal az új énelemmel és egy nővel. Megnősülök, feleségül ve­szem azt a szőke lányt, aki végig kitartott mellettem, ő majd átse­gít az új életbe... Sokáig fogták egymás kezét. Az­után a hajdani bajnok botjára tá­maszkodva kibicegett. A tanár utána nézett. Sokáig bá­mult­ az ajtóra, mely becsukódott a másik mögött. Egyedül maradt. Tétován keresgélni kezdett a fiók­jában. Hetekkel ezelőtt egy könyvet hozott be valaki, fekete kötésén apró arany betűkkel csillogott a cím — »De imitatione Christi«. Most eszébe jutott. Hátha talál benne va­lamit a maga számára. Lapozgatni kezdte, itt-ott beleolvasott, átfutott egy-egy bekezdést. Majd egyszerre visszafordított az első oldalra... Dü IDOLLOK HÍJÁN írta: Halász Alexandra Az „ismeretlen evangélium" Egyik szerkesztői üzenetünkben foglalkoztunk a minap azzal a fel­tevéssel, mintha az úr Jézus nyil­vános életének megkezdése előtt éveket töltött volna Indiában. A kérdés olyan széleskörű érdeklő­dést keltett, hogy legalkalmasab­­ban külön cikkben adjuk meg a kívánt felvilágosítást. Magát a feltevést, mint már a múltban mondottuk, a tudomány régen megcáfolta. Ma már nem is tudo­mányos probléma ez, amin cseppet sem csodálkozhatunk, ha ismerjük azt, hogy kik és milyen módon koholták elő Jézus állítólagos in­diai életének állítólagos okmányait és adatait. A történet majdnem humoros. Louis Jacob­­ot, egy gyarmati szol­gálatot végző francia hivatalnok, amatőr ponyvaíró aratta életének egyik sikerét azzal a könyvével, amelyet rövid indiai tartózkodása után Jézus indiai működésének állítólagos dokumentumaiból zagy­ván és felületesen összeszerkesz­tett. Egyéb művei utazási és ka­landorregények voltak, ilyen cí­mekkel: »Utazás a bajadérok honában«, »A gályarab«, »A Bank­utcai bűntény«. Jézusról szóló könyve is a legrosszabb fajta tör­ténelmi ponyva. Lefordították an­golra is, de igazi szerepét és máig érezhető utóéletét a könyv egy Plange nevű német fordító átdol­gozásán keresztül ugyanis komolyan nyerte. Plange vette a Jaceb­­­­ot-gyártotta dokumentumokat és hatalmas »történelmi hátteret« is épített hozzá, egyenesen azért, hogy a kereszténységnek a buddhiz­musból való eredését igazolja. Az igazi szenzáció azonban csak ezután jött, amikor 1894-ben egy Notovics nevű író, aki Indiá­ban járt, meghozta a maga olyan hírhedtté vált »ismeretlen evan­géliumát«. Notovics, mint megál­la­pították róla, tibeti kolostori fel­jegyzéseket hamisított és belőlük szabályos Krisztus-regényt költött. A Jézus indiai tartózkodási helyéül emlegetett buddhista kolostor­nevek az 5 regényéből kerültek a köztudatba. De Notovics nemcsak Krisztus­regényt írt, hanem e regény köré is egész regényt költött. Művének keletkezéséről azt mondta, hogy mielőtt kiadta volna, járt Rómá­ban és Párizsban s Rómában nagy pénzen akarták megvásárolni tőle a »becses iratot«, nyilván azért, hogy örökre »elrejtsék« az emberi­ség elől. Párizsban Renan akarta volna megfosztani őt a publikálás dicsőségétől. A valóság ezzel szem­ben az, hogy a római hittudósok az első pillantásra felismerték No­tovics »ismeretlen evangéliumá­nak« egészen kezdetleges hamisí­tásait, Párizsban viszont még Renan is mosolygott rajta . Noto­­vics csak Renan halála után merte kiadni könyvét, először franciául. Utána megjelent a könyv németül is, sőt 1914-ben lefordították ma­gyarra is. Tartalmára nem is érdemes szót vesztegetni. Notovics »öreg budd­hista szerzetesek elbeszéléseire« és az általa meg sem látogatott buddhista kolostorokban »talált« feljegyzésekre hivatkozik. Mindez azonban mese. Ám ettől eltekintve sincs — mint egy kitűnő protes­táns ismertető állapította meg —­­»egyetlen eredeti gondolata és sem a kereszténységről, sem a buddhiz­musról nem tud mást, mint köz­helyeket«. Tökéletesen meg is fe­ledkeztek volna munkájáról... A könyveknek azonban megvan a maguk sorsa. Notovics könyvét jó negyedszázaddal megjelenése után újra »felfedezte« valaki, még­pedig a keresztény- és zsidóelle­nes propaganda egyik írónője, az öreg Ludendorff tábornok fiatal felesége, a hírhedt Ludendorff Ma­h­id. Neki azért volt­ szüksége Krisztus Indiába utaztatására, hogy a kereszténység »megfelelő­nek« ítélt eszméit megtehesse árja eredetűeknek. galma, majd az Ludendorffék­hoz­induló nácizmus fel is kapta Notovics »adatait«, beleillesztett­­­ azokat a fajimádat és fajgyűlölet mítoszába. Rép­­iratok tucatjai jelentek meg csak­hamar Jézus »indiai éveiről«, nem­sokára azonban az új hullám is elmúlt, olyan váratlanul, mint ahogyan keletkezett. Egyszerre csak nem beszéltek róla többet. Az akkoriban megjelent írások kö­zül kerülhetett hozzánk is példány. A német püspöki kar januári fuldai konferenciáján foglalko­zott a nyugatnémetországi kata­sztrofális lakásínséggel. Legújabb adatok szerint 4—5 millió új la­kásra van sürgősen szükség. A püspöki konferencia határozata ér­­­­telmében felhívták a hatóságokat, híveket és szakembereket, hogy tegyenek meg mindent e szociá­lis baj elhárítására. JANUÁR közepén megkezdte munkáját a milánói katolikus egyetem mellett létesített új társadalomtudományi iskola. A pápa az egyetemhez Intézett üzene­tében dicsérettel emelte ki az új vállal­­kozást és áldását adta reá. t i

Next