Új Ember, 1954 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1954-11-14 / 46. szám
A buzsáki szőttes nyomában Krúdy Gyula fölényes könnyedséggel szállította be alakjait a pesti körúton az ódon konflisokba, hogy Podolinba vagy egy nyírségi városkába küldje őket névnapi vacsorára. Azok másnapra ott is voltak a tettí helyett. Olvasás közben elmosolyodtunk: hja, egy regényben...! Ma már nem mosolyog az olvasó, mert csak az »ódon konfortáblist« kell repülőgéppel helyettesítenie s nem regényben, de a valóságban is ott lehet egy óra alatt a Nyírség szívében. De még repülőgép se kell. Villamosra székünk a körúton s egy átszállójeggyel elérjük Könyves Kálmán-i körutat. A Néprajzi Múzeum népviseleti és népművészeti kiállításán — a csodálatos üvegek alatt — elvonul előttünk a sokszínű ország megannyi tündöklő tája a tájakban élő emberekkel és a magyar nép lelkének oly mérhetetlen gazdagságával. Ez a gazdagság nem aranyban, ezüstben és drágakőben villog felénk,hanem vásznaik tarka szőttes rajzaiból, cserépedényekről, különös alakú csontba karcolt balladákból, mindenféle paraszti és pásztorkészségekről. Egyszóval: jelentéktelennek látszó apró tárgyakról. De ha ezek a kicsiny helyen ■— néhány teremben — eltérő, apró holmik el is törpülnek azok mellett a nagyszabású létesítmények mellett, melyek a háború után épültek ebben az országban, a nagy művekkel együtt ezek is a mi népünk erejéről, alkotóképességéről, sokrétű készségéről vallanak. Itt van előttünk a híres »buzsáki« szőttes, varrottas, rátétes és az ugyancsak odavalósi dús faragás. Színek, formák, alakok, különlegesen kanyargó vonalaik és mindenekfelett ez a szomjúságos, minden rendelkezésre álló tért kitölteni vágyó díszítő technika. És itt van a buzsáki népművészet ősi talajából kissarjadt újabbkorhajtás: a »boszorkányos« öltögetés. A szinte már csipkészem, leheletfinom kézimunka! Mit mond el mindez nekünk Buzsákról? Lám, mégsem elég egy átszállójegy. Meg kell verni a vasúti jegyet is, leutazni Buzsákra, állomásról öt kilométert gyaloozolni az őszi hajnal hűvösen. Templom és népművészet Megérte a fáradságot, mert alig kel fel a nap aranyos korongja, elérik tűnik a buzsáki táj: maga az eleven szőttes. Kiváltképpen most őszi színeikben pompázó, megejtő szépségében. A szem alig győz betelni a változatossággal és a színekkel. Csak itt találja meg az ember a feleletet arra a kérdésre, hogy honnan veszi a buzsáki művészkedő kéz a különös térszemléletet és a színeket. A tájból. Végiggyalogolunk a virágoskertekkel, új házaik pirostetős foltjaival tarkázott utcákon. Azt szeretnénk látni, hogy hogyan készül a »buzsáki«. — Majd télen tessék eljönni! — felelik itt is, ott is. — Most még a mezőkön jár a kezünk! Valaki a templomba irányít. Azt mondja, hogy ott olyasmit láthatok, ami a pesti múzeumban sincs. Éppen befejeződött a szentmise. Szemesy József esperest, a buzsáki plébánost kérem meg, mutassa meg a templom »kincseit«. Valóban úgy mutogatja a szebbnél szebb miseruhákat, mint féltve őrzött kincseket. A legszebb és legősibb buzsáki minták, liturgikus színekbe olvadó színárnyalatok, őskeresztény motívumokkal ölelkező magyar díszítőelemek rajtuk. Különösen két vecsernyepalást finomsága és a mértéktartó tervezése ragad meg. Valóban muzeális értékű darab a főoltár antipendiuma, ez a régi — a legrégibb — darabokból összeállított terítő, ahol az öreg foltokat újabbkori díszítőpántok vonják egységbe. Itt, ebben a templomban — melynek szentélyfalai még látták és megszenvedték a törökvilág tüzeit — kapjuk meg a feleletet második kérdésünkre. Arra, hogy miért nem hanyatlott buzsákiak művészkedő készsége, a miért kap újból és újból előre? Nem kis mértékben azért, mert a templom felmagasztalta a népművészetet! A buzsáki nép művészi hajlamait, kifejezésre szomjas élményeit megszentelte a legmagasztosabb élmény: a vallásos élet. Maga a plébánia is valóságos helyi múzeum. Minden szöglete arról beszél, hogy a plébános rajongó lelkű istápolója a buzsáki népművészetnek. Sokáig állunk megbűvölve tágas előszoba beugróját kereakező rátétes drapéria előtt. Furán kanyargó, rejtélyes vonalak — indák, szárak, de az is lehet, hogy bujkáló utak rajza — melyekből ott fenn két páva alakja bontakozik ki. A mesebeli aranypáváé. Bele kell lapoznunk az itt élő nép történelmébe, hogy ezeket a különlegesen bujkáló vonalakat megértsük. Mert ahogyan a plébános mondja: ezen a tájon mindig bujkálni kellett valami elől. Tatár elől, török elől, labanc elől. Később meg a szegénység, a paraszti sors mozdíthatatlansága miatt kellett, hol erre, hol meg arra indulni, keresve a boldogulás aranypáváját. Ilj föld a nád helyén Egészen idáig — Buzeák, Táska, Somogyszentpál, Kéthely határáig terjengett a Nagyberek. Egészen a legújabb időkig 16.000 hold földet takart a víz, a sás, a nád és a láp egy méterrel a Balaton szintje alatt. A török időkben ide húzódtak be a nádi szigetre, ingovánnyal elrekesztett bujtetókboa az emberek. Ugyanígy a kuruc időkben is. Ez volt a somogyi betyáiivilág búvóhelye is. Nád Jancsiról még most tudnak errefelé izgalmas történneteket, érdekes históriákat. A földben szegény falvak századok óta szívsajogva néztek a hasznavehetetlen vizi világ felé. Már a háború előtt megépült a fenyvesi szivattyútelep, amellyel a Nagyberek vizét akarták átemelni a Balatonba. A visszavonuló német csapatok felrobbantották. 1949-ben azután újból elkészült s végre nekivághattak a traktorok az ősbozótnak. Ahol századokon keresztül csak a mocsárvilág nagy madarainak vijjogása s a szélfútta nád susogása hallatszott, ott ma már a munka zajra tölti be a tájat. Eddig már több, mint tízezer holdat törtek fel a Nagyberekből. A hazai föld ezzel a darabbal szebb lett, tágiaibb lett, tehát kedvesebb is. S a hálás föld, a pihent talaj gazdagon fizet a belefektetett rengeteg munkáért és törődésért. Külön lapokat érdemel a magyar mezőgazdaság új történelmében a Nagyberek és az a munka, amivel a holt területből, a nyers tájból gazdasági tájat varázsol a környék népe. Íme: a buzsáki népművészet térkitöltő szomjúsága a valóságos térben is látható! És az ember ...? A legszebb tájban is legérdekesebb látnivaló az ember. Jónéhánnyal találkoztunk és elbeszélgettünk kinn a mezőn és benn az udvarokon, a tágasodó házakban, ahol már téglaverandákat húznak a vertfalu régi házak oldalába. Ahogyan az asszonyok keze alól a »boszorkányos« öltögetés remekei kerülnek ki, a férfiak keze alatt is boszorkányos ügyességgel és szívóssággal, bizakodással és reménységgel fonódnak a fejlődő gazdálkodás új szálai. Cukorrépával, kenderrel, kultúrnövényekkel, az észszerűbb gazdálkodás fogásaival verik előre magukat a gyarapodó élet útjai felé. Különösen az új mezőgazdasági programm óta nőtt meg a termelési kedv, bár azt sem tagadják el, hogy még nem megy minden a jobb úton. A Hazafias Népfronttól éppen azt várják, hogy a termelés észszerűbbé tételével fokozzák az ország jövedelmét s a magukét is. * Este van már, mikor elhagyjuk Bozsókot. A mezőkön őszi tüzek égnek. A lobogó lángokban — mint a bibliai égő bokorban — láthatatlanul ott van az Isten, hogy sugallataival segítse a törekvő embert. Segítse a szelíd lámpafény alatti fürgéin mozgó asszonyi kezek munkáját a vásznon és a férfiakét az áldott földeiken. M. F. t SZÉLJEGYZETEK Megbotránkozva közli egy hírlapi riport, hogy Petőfiért egykori szalkszentmártoni házában jelenleg baromfifelvásárló telep működik. — Elszavalhatjuk az »Anyám tyúkjá«-bír a szalkszentmártoni baromfiaknak: »Lám csak jó az Isten jót ád, hogy felvitte kendiek dolgát.« Az Állami Balett Intézet új szervezeti szabályzata szerint képesítő vizsgára csak az bocsátható, aki érettségi vizsgát tett. — A balett-táncosoknak ezentúl nemcsak a lábfejükben lesz tudomány.* Újsághirdetés: »A zongora eladása és vétele bizalom kérdése.« — No meg egy kissé — pénzkérdés is.* Kereskedelmi hír: »A mecseki itóka rövidesen ismét a régi minőségben kerül forgalomba.« — Ám remélhetőleg új — olcsóbb — áron.* Puskás Tivadar születésének 110 éves évfordulóján megkérdeztünk valakit: tudja-e, ki az ünnepeit. — »Nyilván Puskás öcsi nagypapája« — hangzott a félélet. ______ MINDENKIT ÉRDEKEL A Magyar Közlöny november 4-i száma közli a város- és községgazdálkodási miniszter rendeletét az állami tulajdonban lévő kisebb házingatlanok és üres beltelkek értékesítéséről. A rendelet szerint a városok és községek területén fekvő, állami tulajdonban álló, legfeljebb hat lakószobáig terjedő nagyságú házingatlanok — függetlenül attól, hogy milyen rendelkezés alapján kerültek az állam tulajdonába — elidegeníthetők. Ha az ingatlan értéke 50.000 forintot, az üres telek értéke pedig 20.000 forintot nem halad meg, az elidegenítés tekintetében a megyei tanács város- és község-gazdálkodási osztálya, Budapesten pedig a Lakásgazdálkodási Igazgatóság dönt, magasabb értéknél pedig a megyei tanács végrehajtási bizottsága. Az ingatlan vételére az ajánlatot az illetékes községi tanács végrehajtó bizottságánál kell benyújtani. Üres beltelket csak magánerőből történő lakóházépítkezésre lehet elidegeníteni. A társasházakban lévő öröklakások csak abban az esetben idegeníthetők el, ha az állam tulajdoni érdekeltsége az 50 százalékot nem éri el. * A minisztertanács november 3-i ülésén határozatot hozott a tanácsok gazdasági megerősítéséről. A határozat intézkedik a tanácsok gazdasági önállóságának növeléséről és ennek érdekében elrendelte bolt, üzemegység és mintegy 7600 átadását a tanácsoknak.intézmény * A Magyar Közlöny október 31-i száma közli a város- és községgazdálkodási miniszter rendeletét, amely szerint a földreform során 1945-ben juttatott és még be nem épített házhely tulajdonosa köteles a juttatott házhelyen egy éven belül a lakóházépítést megkezdeni és két éven belül befejezni. Ha a házhely tulajdonosa ezt a kötelezettségét nem teljesíti, akkor a tanács a házhelyet igénybe veheti abból a célból, hogy azt olyan szentélynek juttassa, aki lakóházépítéshez házhelyet igényel. Országszerte* megkezdődött a fémgyűjtés. Különösen a fiatalok végzik nagy buzgalommal a vas- és fémhulladék gyűjtését. * A Magyar Közlöny november 2-i 96. száma közli a minisztertanács 69/1954. M. T. számú rendeletét a nyugdíjrendelet végrehajtásáról. / DALAIM Dalaim, boldog s szomorú dalok, elnémultok-e majd, ha meghalok, vagy tovább zengtek, elszakadva tőlem, diadalmas torokkal tíz időben? Suhantok majd a fátylas titku ég boltja alatt, rejtelmes daru ék, s megpihentek, mint fáradt zaj a réten, éjszaka egy-egy virrasztó szívében? Elzengitek majd, amit életem megváltani gyarló volt idelenn, vagy nemcizálltok, szárnyatokra dermedt titkommal, a dérverte végtelennek? Decemberben a pusztát köd lepi, döngenek a vadászok léptei, pereg a kopár erdők könnye lassan, s mintha valaki szólna a magasban. Ember? kócsag? Ali s fülel a vadász. Eltávolodik a szárnysuhogás. Egy hang sikolt. Megrebbenti a csöndet, s elhal. Nem hallja senki soha többet. ti ____________________ RÓNAY GYÖRGY £ A „Salve Regina“ centenáriuma Reichenauban, a Konstancá-tó szépséges szigetén ünnepi gyászmisét mutattak be a minap annak emlékére, hogy 900 évvel ezelőtt halt meg a bencés Hermanns Contractus — »béna« Herman —, a »Salve, Regina« szerzője. Herman 1013-ban született, volt Altshausen Wolfrat sváb főnemes tizenöt gyermeke közül a második. Nyomoréknak született. Segítség néllkül később sem tudta változtatni helyét, innen a »béna« jelző a neve mellett. Atyja már korán a reichenaui monostor gondozásába adta. A monostort Szent Bonifác kortársa, Szent Pirmin alapította. Itt nőtt fel és sajátította el Harman mindazokat az ismereteket, amelyekkel a keresztény műveltség akkoriban rendelkezett, majd amikor betöltötte harmincadik évét, maga is bencés szerzetes lett. Hamar híre terjedt egész Európában Herman tudásának és tanítói tehetségének. A »Salve Regina« mellett, amely a leghíresebb és legismertebb Mária-himnuszunk, az szerzeménye az »Alma Redemp őtoria Mater« és a húsvéti ssquentia is. Herman alakját elsősorban ezek a költői és zenei alkotások örökítették meg, nem csekélyek azonban érdemei a történetírás terén sem. Főművében Krisztus születésétől kezdve rögzíti meg a fontosabb eseményeket, éspedig időrendiben a maga halálának évéig. Krónika tehát ez is, de ő volt az első német historikus, aki már tudományos módszerrel vizsgálta fölül az addig ismert régi krónikákat és azokat az írásokat, amelyeket a monostorban talált. Ez a magyarázata annak, hogy a későbbi középkori történetírók megbízható forrásműkérnl idézik az ő krónikáját. Bár Herman halálának éve teljesen bizonyos, ma sem tudjuk, hol temették el. Van egy történetke arról, hogy a »Salve Regina« régén a befejező hármas megszólítást: »O Clemens, a pia, le duicis Virgo Maria«, nem Herman szerzette, hanem Szent Bernát rögtönözte és fűzte hozzá a szöveghez, amikor 1146 karácsony vigíliáján bement a speyeri dóimba és az énekkar éppen ezt a himnuszt énekelte. Később rézlapocskáikat is illesztettek a dóm bejárati padlózatába, hogy megörökítsék az első lépéseket, amelyeket az elragadtatásba esett Szent Bernát tett akkor. A tudományos kritika azonban nem erősíti meg ezt a kedves történetkét. Megdőlt az az állítás is, hogy a »Salve Regina« szerzője nem Henman, hanem az az Adhemar püspök lett volna, aki 1096 őszén elsőnek vette át II. Orbán pápa kezéből a keresztes hadak jelvényét, hogy Szentföld felszabadítására induljon. Már a hitelesebb történetek közé tartozik, hogy a »Salve Regina« volt az első ének, amelyre Columbus Kristóf és tengerésztársai megtanították az első keresztény indiánokat. MULATSÁSOS FBGURA Egyik régi jó ismerősömmel akadtam össze a minap. Miután kölcsönösen megállapítottuk, hogy ezer év óta nem láttuk egymást, hajdani kezdtünk cimborákról beszélgetni. — Pufi kománk hogy van? — Pufi? barátságnak.Vége a — Hogyhogy? Hiszen sülve-főve együtt voltatok. — Én szállítottam vele. Tulajdonképpen kicsiség miatt... Talán butaság is részemről ... De sajnálom, nem tudtam másképp tenni. — Mi történt köztetek? — Nem is köztünk történt, ami történt, hanem szegény kis feleségemmel. Kapott valami nyavalyát, nem is tudom pontosan, hogy nevezik. Azt hittem már, hogy eltemetem. Azonban kilábalt. De maradt utána valami kis beszédhibája. Nekikezd egy szónak, de közepén megakad és a sehogy se tud belőle kivergődni. A szívem szakad, ahogy látom vergődését. — Szegényke! — szóltam én sajnálkozva. — Talán Pufi barátom is ezt mondta volna, ha így elmesélem neki — bólint az ismerős rámpillantva. — De nem mondtam el neki. Feleségem rimánkodva könyörgött, ne mondjam el szerencsétlenségét senkinek. Nem is értették meg az ismerősök és cimborák, miért nem jár betegsége óta társaságba. — Érthető! — bólogattam.. — Az asszonyi lélek érzékeny. — Nos, így történt, hogy egy alkalommal együtt voltunk Pufi barátommal víg cimborák között. Szaporán billegett a pohár, a hangulat igen emelkedett volt. Pufi barátom sziporkázott, egymásután röppentette el szellemesebbnél szellemesebb megjegyzéseket; olyan történeteket mesélt, hogy a társaság gurult a kacagástól... Persze, én is ... — Igen. Pufi mulatságos figura. — Mulattam is, amíg utánozni nem kezdett valakit, aki. .. dadog ... önmagát múlta felül. Kísérteties hűséggel varázsolta oda elénk a kocsmaasztal mellé azt a szerencsétlent, ahogyan küszködik egy-egy szóval. A társaság üvöltve csapkodta az asztalt, én pedig dermedten és riadtan hallgattam el... Nem, nem haragudtam rá, máig se haragszom... Csak rádöbbentem, hogy semmi közünk egymáshoz ... ö csúfolódik szegény nyomorultak szenvedésén, mert még nem szenvedett és nem járta meg a gyötrelmek útját, én pedig azt járom szegény feleségemmel együtt. Innen a gyötrődés útjáról rettenetesnek, ízléstelennek, visszataszítónak látszik a szenvedők megcsúfolása ... Nem haragszom rá, csak elváltak útjaink... Majd akkor találkoznak, ha látom, hogy megtanulta óvatossággal kezelni a szenvedőket, gyarlókat és gyöngéket, S. F. 4