Új Ember, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1955-06-26 / 26. szám

XL évfolyam, 26. szám KATOLIKUS HETILAP Ára 1 forint 1955 június 26 A TE SZAVADRA Mindez akkor történt, amikor Jézus elhagyta már szülővárosát. A pusztulásra emelt kezek, meg­­kövezésére felragadott kövek, szitkok és átkok árnyékai között szelíden és némán haladt át, hogy az ő kedves Galileája felé vegye útját. A Genezáreti-tó partvidé­kének kies tájai felé indult. Be­járta a partmenti városokat és falvakat, tanított a zsinagógákban és meggyógyította a hozzá tóduló betegeket, vigasztalta az ügye­­fogyottakat. Ahol csak megjelent, nyomban hatalmas tömeg verődött köréje. Galilea bátor és becsületes népe, vendégszerető lakossága szeretet­tel vette körül. Keresztelő Szent János tanítását hallották ajkáról s az egyszerű, romlatlan paraszti és halásznép szíve kinyílt erre a Vigasztaló tanításra. Működésének központjául Ka­­farnaumot választotta, ezt a szép fekvésű várost, mely a Jordán torkolatánál a legfontosabb ke­reskedelmi utak csomópontja volt. Itt állapodtak meg az örmény ke­reskedők, Damaszkus és Babilon karavánjai, itt pihentek meg a római hadtestek és erre vitt a zarándokok útja Jeruzsálem felé. Nem messzire esett a várostól Betszaida, ahol Jónás fia Simon és Zebedeus családja élt Mind­nyájan a Keresztelő tanítványai és Jézusnak szíve szerint való ba­rátai, akik ragaszkodtak ahhoz, akit János Messiásnak mondott. Éppen hozzájuk indult ezen a reggelen, mert elérkezettnek látta az időt, hogy még erősebb szá­lakkal kösse magához első tanít­ványait A part felé tartott ház — a betszaidai halásztanyához — s amint meglátták az emberek, nyo­mába szegődtek. Azok éppen befejezték egész éjszakán át tartó fáradságos ha­lászatukat és hálóikat mosogat­ták, kötözgették. Lehangoltan és fáradt egykedvűséggel, mert sem­mit sem fogtak. A rohamosan szaporodó tömeg körülvette Jézust. A környező falvakból és lakott helyekről el­hozták a betegeket, hogy gyó­gyítsa meg őket. A lármázó parti nép szorítása elől a Mester Simon bárkájába szállt, hogy a vízről tanítsa őket. Lukács — aki leg­részletesebben írja le ezt a törté­netet — nem mondja el az aznapi tanítás lényegét, de fontosnak tartja leírni azt, ami a beszéd után történt. »•Amint pedig megszűnt szóla­­ni, mondá Simonnak: Evezz a mélyre és vessétek ki hálóitokat a halfogásra!« A legősibb foglalkozási ágak — mint amilyen a halászat is — sok­szor többezeréves hagyományokat, mesterségbeli fogásokat, törvé­nyeket őriznek. A nagy tavakon való halászás szinte napjainkig alig változott valamit. Legfeljebb a halászó eszközök tökéletesed­tek, de például a »haljárásnak« ugyanazok ma is a törvényei, mint Jézus idejében. Évszaki, holdvál­tozási, hőmérsékleti, légköri, élet­tani és egyéb körülmények bizo­nyos időkben szinte teljesen meg­bénítják a halászok munkáját. Hiába minden fáradság, a halak vagy a tó legmélyebb pontjaira, vagy a belső vizek nyugalmas »zsákjaiba«, fenék­növények alá húzódnak. Ezeket az időpontokat egyrészt jól ismerik a halászok, másrészt mesterségbeli tudásuk­kal a jelekből következtetnek rá, hogy munkájuk semmiféle re­ménnyel nem kecsegtet. Péter és a Zebedeus-fiak egész éjjel fáradoztak. Végigtapogat­ták a tó legjobb haljáratait. Mi­vel vérbeli halászok voltak, nem tehettek mást, minthogy most mosogassák a hálókat, megfoltoz­zák a szakadásokat, száradni te­rítsék ki, hiszen a közeli napok­ban esztelenség lenne újabb és újabb kísérleteket tenni. S éppen akkor hangzik el a szó: »Vessétek ki a hálókat!« Péter megkísérli pillanatnyi té­továzását magyarázni: — Mester, egész éjszaka fára­dozván, semmit sem fogtunk ... De egyszerre kilép a természetes életből, mesterségének törvényei, a tapasztalatok korlátai közül. Mintha a kegyelem egy szikrájá­nak érintésére megsejtené, hogy itt most nem is a halászatról van szó, hanem valami isteni próba­tételről: hiszel-e bennem? — De a Te szavadra kivetem a hálót! Ami utána következett, az már ismerős az evangéliumból: »A ha­laknak oly sokaságát rekeszték be, hogy szakadoz vala hálójuk.« Valóban próbatétel volt ez a minden mesterség-szabállyal el­lenkező felszólítás. Péternek talán első nagyobb próbatétele. Meny­nyi következett még utána egé­szen a római éjszakáig, amikor a mamertinusi börtönből való szabadulás után el akarta hagyni a várost, hogy meneküljön a vér­tanúság elől. Megállta ezt az el­sőt, megtántorodott egyszeregy­szer a következőkben és megállta az utolsót, amíg »felövezték«. De vajon csak az ő próba­tétele-e, vajon csak a kiválasz­tottaké-e, amikor felhangzik az Úr szava és olyasmit kér, ami minden földi, ésszel felfogható, emberileg magyarázható, evilági törvényszerűséggel indokolható lehetőséget felülmúl. Nem hangzik-e fel szinte na­ponta mindannyiunk lelkében ez az »evezz a mélyre«? És hogyan viselkedünk, ha felhangzik? Legtöbben úgy, hogy éles logi­kával fölsoroljuk magunkban ösz­­szes előkaparható érveinket, mes­terségünk minden szabályát és indokoljuk a felszólítás keresztül­­vihetetlenségét. — Ne kérj tőlem ilyeneket, Uram! Én elfoglalt ember vagyok. Sok gyermek apja. Nekem kenye­ret kell keresnem, munkámat be­csületesen és hiánytalanul elvé­geznem. Oly kicsinyek az én erőim. Kérdd ezt a nagy lelkek­től, az erősektől, a kipróbáltak­­tól! Hagyj engem itt a parton, hadd mosogassam meg szennye­­sedett hálómat! Ne vigy engem a mély vizekre! Majd, ha eljön az óra, amikor könnyebben megy a halászat. Ha majd a halak fel­hányják magukat a víz színére és mosolyogva, dalolva lehet ha­lászni. Naponta kell könyörögnünk és kérnünk a kegyelmet, melyet Pé­ter ott a Genezáreti-tó partján oly túláradó szívvel ölelt magá­hoz: a Te szavadra, Uram, min­dent! A történetnek azonban ezzel még nincs vége. Mert a megret­tent halászok döbbenettel állot­tak ott a szakadozó hálók felett. Péter odaomlott Mestere lába elé és könyörgött. — Menj ki tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! Ha az előbbiben, az ő szavára való hittel teljes engedelmesség­ben nem is követjük Pétert, az utóbbiban igen. Amikor szeretetének, helyettünk vállalt áldozatának tanújeleit ta­pasztaljuk, mindahányan kétség­beesve menekülünk még a gon­dolatától is annak, hogy kieme­lőd­jünk a szürkeségből, a min­­dennapiságból. Hogy közvetlen közelébe kerüljünk. És mi az, ami leggyakrabban történik? Emberi gyarlóságaink­ra, bűneinkre, apró-cseprő hi­báinkra hivatkozunk. — Menj ki tőlem Uram, nem vagyok érdemes a Te kitüntető szeretetedre, hiszen még arra sem vagyok képes, hogy együtt imád­kozzam gyermekeimmel. Bűnös ember vagyok én. Majd, ha min­den salaktól megszabadult a szí­vem, akkor térj hozzám! De ez még a jobbik eset, hi­szen benne rezeg a keresztény alázat és bűntudat. Más azonban az a lelkűlét, amely a keresztény élet langy­­meleg állapotában érzi jól magát. Amely nem szereti a magaslato­kat, szívesebben bujkál a bokros hegyoldalon. Azt az állapotot, amelynek az állandó sóhajtása — szinte már imává érlelt könyör­gése — így szól: — Uram! Mi már mindent olyan szépen elrendeztünk itt e földön. Még a Te képedet is a mi képünkre és hasonlatosságunkra alakítottuk át és így nagyon meg­felelsz nekünk! Olyan szépen ki­egyeztünk vallásunk törvényeivel, hitünk titkaival, annyi szép és jól hangzó magyarázatot találtunk megbocsátható botlásainkra és annyi izgalmat a Te Szívedben a mi nagy bűneinkre is, hogy nem szívesen cserélnénk fel ezt a minden kényelemmel berende­zett »siralomvölgyünket« egy megerőltetésekkel, kemény pa­rancsokkal, elalkudhatatlan tör­vényekkel teljes tökéletességgel. Hagyj meg minket, Uram, a mi kicsinységünkben, hagyj meg minket az árnyékban! Isten nagysága és szeretete ab­ban van, hogy még ezekhez a lel­­kekhez is állandóan szól. Szava állandóan hangzik a világban és a telkekben. Nem mond le arról az örökkévaló igényéről, hogy minduntalan a magunk és ember­társaink halászává tegyen benőn­ket. ______ M. F. • • • Czapik érsek Helsinkiben A Béke-Világtanács helsinkii el­nöksége a Finnországban június 23-án kezdődő kongresszusra meg­hívta dr. Czapik Gyula egri érse­ket. Az érsek elfogadta a meghí­vást és a finn fővárosba utazott. Templom-búrsú Az Óhegy utcai Mindenkor Se­gítő Boldogasszony kápolna bú­csúja július 3-án tesz. Az ünnepi szentbeszédet és ájtatosságot, va­lamint a templom új zászlójának megáldását este 7 órakor Szabó Imre segédpüspök, budapesti ál­talános érseki helynök tartja. A búcsút megelőző triduum szentbeszédeit ugyancsak este 7 órakor Pálos Iván hittanár mond­ja. A Szent László herma —• Megjelenik az új magyar zsoltároskönyv — Keresztelő János : a szentek fé­nyessége — Tordastól a Sarkkörig — Jézus vére A béke napjai Helsinkiben Mire e sorok megjelennek, már megkezdte tanácskozásait a finn fővárosban a béke híveinek min­den eddiginél nagyobb méretű világtalálkozója. A mostani nem­zetközi helyzetben, amikor a pá­rizsi szerződések ratifikálása és a német militarizmus feltámasz­tása új háború veszélyét ébresz­tette fel, de ugyanakkor küszöbön állnak a genfi nagyhatalmi tár­gyalások is, fokozott figyelemmel fordulnak a kilencszázmilliós bé­ketábor hívei a helsinki találkozó felé. A tanácskozás napirendjén olyan kérdések szerepelnek, ame­lyek ma az emberiség legégetőbb problémái: a leszerelés, az atom­fegyver eltiltása, a nyugati há­borús katonai tömbök ügye, az egyetemes biztonság, a népek együttműködése, a nemzeti füg­getlenség, és a béke fenntartása. A békére vágyó százmilliók a világ minden táján bizalommal és reménnyel tekintenek a helsinki találkozó felé, amelynek állásfog­lalása nagy lépéssel viszi előre mindnyájunk vágyát, a világbéke ügyét. A magyar béketábor képvise­letében húsztagú küldöttség vesz részt a finn fővárosban a tárgya­lásokon. Ez a küldöttség hangot ad a magyar dolgozó tömegek őszinte békevágyának és annak az elhatározásnak, hogy egész erőnkkel küzdünk a béke megőr­zéséért. A magyar küldöttség egyik tagja, Mag Béla kanonok, a Ka­tolikus Papok Országos Békebi­zottságának titkára és az Orszá­gos Béketanács elnökségének tagja a »Magyar Nemzet«-ben nyilatkozott a béke-világtalálto­­zéről. — A Helsinkiben tartandó bé­ke-világtalálkozót — mondta a többi közt —, nagy érdeklődéssel várják a békeszerető emberek. A fő feladat most a háborús veszély fokozódásakor az, hogy újból hangot adjon az emberiség több­sége békeakaratának és felerő­sítse ezt a hangot, rádöbbentse a háborúra számítókat, hogy elszá­mítják magukat és a maguk ké­szítette verembe esnek, ha fi­gyelmen kívül hagyják az embe­riség békeakaratát. A helsinki béke-világtalálkozó delegátusai nem üres tarisznyával mentek a találkozóra. Magukkal vitték milliók és százmilliók aláírásával megpecsételt akaratát, amit a Szovjetuniónak a béke érdeké­ben kifejtett erőfeszítései még jobban elmélyítettek, megerősí­tettek minden jóakaratú ember­ben. A találkozó napirendjén szereplő kérdések összecsendül­nek a keresztény elvekkel és megvalósításuk megteremti azt a békét, amiért híveinkkel együtt imádkozunk és dolgozunk.­A továbbiakban nyilatkozatá­ban közölte Mag Béla, hogy a magyar katolikus papság is mél­tóképpen készült a helsinki béke-világtalálkozóra. A csak­nem 5000 magyar katolikus egy­házi személy aláírásával ellátott békeívek tanúskodnak állásfogla­lásukról és aki kezébe veszi ezt az albumot, láthatja, hogy a ma­gyar papság főpásztoraival együtt mennyire egységes az atomhá­ború, a német újrafelfegyverzés elítélésében és az atomenergia békés célokra való felhasználásá­nak követelésében. Az új magyar ordinárium főpróbája június 14-én, kedden este tar­tották meg Nagy-Budapest temp­lomi kórusai szokásos énekes áhí­tatukat, ezúttal a városmajori plébánia­templomban. Felejthetetlen élmény volt ez a kevésszámú vendég számára, akiknek hely jutott a templom­ban. Mert most a padokat és a kö­zöttük fekvő területet is a főváros minden részéből idesereglett éne­kesek töltötték meg. Lelkiekben is, zenekultúrában is gazdagítja énekeseinket egy-egy ilyen össze­jövetel, azért vesznek részt olyan lelkesen rajta. Az énekes áhitat műsora ezúttal két részből állt. Egyrészt a maguk épülésére elénekelték a legked­veltebb motettákat, egyházi éne­keket. A hatalmas és előzetes próbák nélkül is összeforrott ének­kar ajkán egymásután hangzottak fel a Christus Vincit, a Ceciliás ének, a Zengj szívem dalt, a Glo­ria szálljon a mennybe fel, Arca­­delt Ave Mariája, Bárdos Nyújtsd ki mennyből-je, Liszt O salutaris hestiája stb. A templom sima, modern falai kettőzött erővel ver­ték vissza az ezernyi torokból fel­szálló Isten-dicséretet. Bárdos Lajos, az énekes áhitat karmes­tere, mintha ezersípú orgonán játszott volna, úgy csalta elő egyet­len intéssel az egymásba fonódó szólamokat. Az est rendezői ezt a kitűnő al­kalmat arra is felhasználták, hogy mintegy keresztvíz alá tartsák az új magyar ordináriumot. Lapunk­ban is beszámoltunk arról a pá­lyázatról, amelyet az Országos Magyar Cecília Egyesület hirde­tett meg. A feladat az volt, hogy a mise állandó részeire kellett magyarul énekelhető dallamokat komponálni. A pályázatot egy há­romtagú, szerényen névtelenség­ben maradó munkaközösség nyer­te meg. Az általuk szerzett dalla­mokat gyakorolták most be a bu­dapesti egyházi énekkarok. Egy­másután hangzottak fel magyar nyelven a Kyrie, a Sanctus, az Agnus Dei. A szerzők a gregorián ihletéből merítettek, de ugyan­akkor figyelembe vették a ma­gyar egyházi népének sajátságait és a könnyen énekelhetőségre is törekedtek. A magyar Ordinárium egyes részeit dr. Takács Nándor, a budapesti Központi Papnevelő Intézet énektanára tanította be és vezényelte, az énekes áhitat mű­sorát Nagy László káplán kon­ferálta. Szentségi áldással és himnuszok eléneklésével fejeződött be az emlékezetes este. d. k.

Next