Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)

1956-09-16 / 38. szám

Az emberi munka határkérdései írta : MI HE LI CS VI O Sok írás jelent meg napjaink­­­­ban az értelmiség problémáiról. Mint mindenki, aki az értelmi­séghez számítja magát, nekem is lennének bőven észrevételeim, ezúttal azonban egyetlen kérdés­­csoportra kívánok szorítkozni, amelybe — úgy érzem — nem fog ártani, ha mint keresztények is kissé belemélyedünk. Jóboru Magdától, az oktatásügyi minisz­ter első helyettesétől olvastam: „Helytelen és nem fogadható el az olyan törekvés, hogy az értel­miség gyengén tanuló, vagy sem­milyen szakmához különösebb te­hetséget nem mutató gyermekei egyetemre kerüljenek csak azért, mert tradíció a családban az egyetemi végzettség. De ugyan­akkor teljesítenünk kell jogos igé­nyét: legtehetségesebb gyermekei számára lehetővé kell tenni a ma­gasabb tanulmányokat.” Hogy mi­lyen sérelmeket panaszolhatott fel e téren az értelmiség, eléggé is­meretes, az illetékes állásfog­lalásra tehát méltán figyeltek fel mindenütt. Nem tudhatom per­sze, hogy a „legtehetségesebb” jelző ilyen hangsúlyos kiemelését milyen tények követik majd a gyakorlatban, ettől függetlenül azonban nagy és megszívlelésre érdemes igazságot is tartalmaz­nak az idézett sorok. Amiről szó esik bennük, végeredményben nem más, mint a munka, éspedig mindenféle munka helyes értéke­lése. Nem vitás, hogy ebben a tekin­tetben sok ferdeség, iránytévesz­tés, bűn és igazságtalanság terheli a múltat, aminek nyomai sokak életszemléletében máig megma­radtak. Annak ellenére ugyanis, hogy a kereszténység közel két­ezer éve meghirdette a munka be­csületét és Krisztus meg az apos­tolok példájára hivatkozva egye­nesen piedesztálra állította a fi­zikai munkát, mindez a múltban már a feudalizmus kiteljesedésé­vel, de még inkább a kapitalizmus kibontakozásával üres szólammá silányult. Cáfolhatatlanul kitűn­nék ez akkor, ha a „munkás” szó jelentését próbálnék elemezni úgy, ahogy az a történet folyamán alakult. Nincs talán egy fél száza­da sem, amikor még határozott lekicsinylés rejlett abban, ha va­lakiről úgy nyilatkoztak, hogy „csak egy munkás”, értve rajta mindig a fizikai dolgozót. Így voltaképpen azon sem csodálkoz­hatunk, hogy mai értelmiségünk részbeni elődje, az akkori úgyne­vezett „középosztály” — amely nálunk egészen más jellegű és összetételű volt, mint a nyugati országokban — végsőkig idegen­kedett attól, hogy gyermekeit olyan pályára adja, amelyen a testi erőkifeszítésnek is nagyobb szerepe akad. Mi több, az után­zás és az alkalmazkodás társadal­mi törvénye még származásuk el­­tagadására és fizikailag dolgozó derék szüleik elhallgatására, oly­kor egyenesen elbújtatására is rá­késztette azokat, akik története­sen odaülhettek, akár mint díjno­­kok is, valamelyik iroda rozzant asztalához. A fizikai munkának, még a ke­resett és jól díjazott fizikai munkának is — gondolok itt főleg a nyomdászatra és a műiparokra — ebben a beteg megítélésében csak az első világháború után fe­dezhettünk fel kedvező változást, amikor a szocialista pártok előtö­­résével karöltve az értelmiségiek is, elsősorban a szakszervezetek­be tömörülő értelmiségiek, anya­gi és létbiztonsági okokból igye­keztek magukra venni a „mun­kás” megjelölést. Akkor került felszínre a „szellemi munkás” és a „fizikai munkás” megkülönböz­tetés. Világos, hogy mind a két kifejezés rossz, de e kifejezések már minden pontatlanságuk mel­lett is előre vetítették azt a ha­talmas fordulatot, amelynek nap­jainkra tanúi lettünk. Ha ugyanis valamikor még el­csúszhatott fölötte a szem, ma már vaknak kellene l­ennünk hogy fel ne ismerjük: nincs tisztán fi­zikai munka s nincs tisztén szel­lemi munka. A szellemi munka csak addig tekinthető tisztán szel­lemi munkának, amíg megmarad a lélek bensejében, vagyis amíg eredményei nem jutnak mások tudomására. Mihelyt azonban a szellemileg dolgozó ember társa­dalmi munkát is végez, tehát már emberekkel is kapcsolatba jöp, akár azért, hogy közölje velük, akár azért, hogy részeltesse őket eredményeiből, már nem lehet meg bizonyos mérvű fizikai mun­kavégzés nélkül. Jól szemléltetik ezt még az olyan magas rendű szellemi munkák is, amilyet — a felsorolás teljessége nélkül — a tudományos kutató, a műszaki tervező, a lelkész, az oktató, az író, a művész, vagy az orvos fejt ki. Ami viszont a fizikai munkát illeti, lépten-nyomon tapasztalhat­juk, hogy minél szédületesebben halad előre a technika, annál job­ban növekszik a fizikainak lát­szó munkában is a szellemi rész. S ehhez mérten egyre többet és egyre hosszabb ideig kell tanul­nia minden dolgozónak. Már ma az a helyzet, hogy számtalan „fizikai munka” sok­kal nagyobb képzettséget és sok­kal csiszoltabb értelmet kíván, mint számtalan „szelemi munka”. Vegyük csak kezünkbe az üzemi lapokat, amilyeneket a nagyobb vállalatok adnak ki dolgozóik szá­mára, s alighanem el fogunk ámulni, hogy mekkora tudásra, mennyi szakismeretre kell szert tenniök, kivétel nélkül mindazok­nak, akik a mai ipari és mező­­gazdasági termelésben, a közleke­désben vagy az áruforgalomban­­boldogulni akarnak. S a nagyobb felkészültség és szélesebb látókör, a nagyobb ügyesség és szellemi fürgeség rendszerint már ma is meghozza jutalmát. A fokozódó technifikálódás nyomán még in­kább meg fogja hozni a jövőben. A Láng-gépgyár „Turbina” című, igen jól szerkesztett lapja közli például legutóbbi számában, hogy a külszerelésben vannak dolgo­zók, akiknek havi keresete meg­haladja a 2500 forintot, a szer­számüzemben pedig szerepel 13,80 forint átlag órakeresetű dolgozó is, ami kereken 2900 forintnak fe­lel meg. Hasonló keresetekkel ta­lálkozunk — úgymond — igen nagy számban a turbina-szereldé­ben, a Diesel-szereldében és a kazánüzemben is. Igaz, hogy ugyanakkor olyan munkaköröket is megemlít a lap, ahol a dolgo­zók, ámbár alapos szakmai tudás kell hozzá, aránytalanul keveset keresnek. De ha még van is tennivaló a munka frontján, mindebből még­is nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a modern ipari társadalomban nemcsak „szellemi munka” s éppenséggel a nem egyedül az egyetemi oklevél biztosíthat életszínvonalban elő­menetelt és­­ társadalmi rangot. Hogy pedig ez a fejlődés a helyes és az igazságos, ahhoz kétség sem férhet. Az ember ugyanis nem­csak személy, de társult lény is, aki ha a „jobb életre” vágyik, kö­zösségben kénytelen és tartozik élni. Éppen ezért a keresztény szociáletikának kifejezett tanítá­sa, hogy konkrét esetekben még egy alacsonyabb rendű fizikai munkát is többre kell értékelni és jobban kell javadalmazni, mint általában a szellemi munkát, fel­téve, hogy az illető munka szük­ségesebb a társadalom egésze szá­mára. S ami itt a konkrét esetek­re vonatkozott, általánosságban is érvényes akkor, ha a szóban forgó „fizikai munka” az értelemmel szemben is magasabb követelmé­nyeket támaszt, mint a vele ös­­­szehasonlított „szellemi munka”. Vannak természetesen és lesznek is mindenkor egészen magasrendű szellemi munkák, amelyeket meg­becsülés és javadalmazás tekin­tetében a társadalomnak minden körülmények között a legmaga­sabb polcra kell emelnie. Egy szervező, egy kitűnő tudós, mű­vész vagy író, egy zseniális technikus, mindezek olyan érté­ket jelentenek számára, amelyet valamennyiünk igazában le­mérni igen sokszor csak a késő utódaink tudnak. Keresztény világnézetünk azon­ban arra is figyelmeztet minket, hogy mindenki csak azzal a te­hetséggel sáfárkodhatik, amelyet fölülről kapott. Ezért van az, hogy különbséget kell tennünk a munka társadalmi értéke, és bel­ső erkölcsi értéke között. Amíg az előbbit a nagyjában megbe­csülhető társadalmi hasznosság szabja meg, addig a munkának — akár szellemi, akár fizikai — belső erkölcsi értékét annak az odaadásnak, köt­etessé­g érzésnek és hűségnek a foka határozza meg, amelyet végzőjében a vonat­kozó tevékenység emberi és tár­sadalmi jelentőségének felisme­rése ébreszt. Ebben az erkölcsi értékelésben könnyen az első vo­nalba szökhetik a legalacsonyabb­­rendű munka is, ha azt — miként a mi szentjeink annyi példáját nyújtották — az Isten és az ál­tala megteremtett embertársaink szeretetének magasabb indítására vállaljuk magunkra. Amit végül semmiképpen sem szabad felednünk, az a kötele­zettségünk, amely az erkölcsi kö­telességérzésből ered. Ez pedig az, hogy amikor az ember pályát választ, vagy valamely munka­körre vállalkozik, komoly lelkiis­­meretvizsgálatot tartson, vajon megvannak-e benne az érzületi követelményeken fölül azok a ké­pességek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy munkája eredmé­nyessé, tehát társadalmi értékké is váljék? S nyilvánvaló, hogy e képességek elbírálásában annál szigorúbbnak kell lenni, minél magasabbrendű a feladat, amelyet végezni kíván. Debrecen — Köln —­ Prága TUDÓSÍTÁSAINK: Budafok Agapé a pezsgők városában Budafokot leginkább pincéiről és pezsgőiről ismeri az ország. Arról már persze sokkal keveseb­ben tudnak, hogy a háború előtt milyen pezsgőéletű egyházközsé­ge volt a városnak. Még keve­sebben tudják, hogy a budafoki egyházközség a mai Magyaror­szág egyik legpéldásabb és leg­­öntudatosabb egyházközségévé vált. Pedig hát nemcsak a Tör­­leyek, nemcsak a pezsgő, hanem érdekesek azok az egyszerű dol­gos emberek is, akik itt laknak és szívükben eleven hit forr és gyöngyözik. Szinte hörpintenek belőle, amint itt vagyok köztük ezen a helyi ünnepnapon. Shvoy Lajos fehérvári püspök már elvégezte az újonnan kifestett belvárosi templom megáldási szertartását, köszönetet is mondott a híveknek áldozatkészségükért és Ásguti Ádám főesperes-plébános is el­mondta már a templom megáldá­­sára következő esti szentmisét. Mise után az egyházközség népe összejött a plébánia virágos ud­varán és a tanácsteremben üldö­gélnek az asztal mellett. Pogá­­csáznak és — nem pezsgőt — csak­ sört isznak a püspökkel. Ba­rátságos és közvetlen ágápól A plébános, aki egyúttal püspöki biztos is, már bemutatta Rickert bácsit, a 74 éves nyugdíjas kő­művesmestert, aki felajánlott munkájával a legnagyobb adako­zóvá vált, no és a legkisebb ada­kozót, aki megtakarított 40 fillé­rét adta a templom céljára. Is­meri már a restaurátort, aki Ta­kács Istvánnak, a híres egri festőművésznek itt készült első freskóját hozta rendbe, beszélge­tett már a festőkkel, fényezők­kel, villanyszerelővel, a takarító­nőkkel és persze a legalább egy évtizede ismert egyházközségi képviselőtestületi és tanácstagok­kal is, akik — ugyancsak kemény munkával — a templom padjait hozták rendbe. A diskurzust röp­ke szónoklatok szakítják félbe. Mindebből látni való, hogy men­­nyire otthon érzik magukat az emberek. A Budafok-belvárosi plébánia a fehérvári egyházmegye legna­gyobb plébániája: 13 000 hívője van. Valamikor a sokkal nagyobb területű plébánia felett a király gyakorolta a főkegyúri jogot, majd a város, amely ezért rév­jogot és ráckevei királyi földeket kapott. Az új Magyarországon se király, se város nem gyakorol ki­rályi jogokat. A terheket — még­pedig nagylelkűen — az a mun­kásokból és egyszerű kisembe­rekből álló egyházközség vette át, amely most itt pogácsázik püspökével és plébánosával és öntudattal képviseli a hívek vá­gyait, érzésvilágát és kívánsá­gait. Egyháziak és világiak vi­szonyát azonban nem a jogok és kötelességek jól szabályozott rendje szabja meg, hanem az a családias melegség és józan erő, amit az új demokratikus elvek szerint szervezett egyházközség élén Rácz Béla elnök képvisel. Bevallom, tetszett, hogy az egy­házközség elnöke és vezetősége járták végig a templomot és gyűjtötték össze az adományokat és most az egyházközség ünnepi levegőjében is megérzi az ember a feléjük áramló bizalmat, a tisztesség tiszteletét. És ebben az együttesben jut eszembe, milyen találóan mondotta szép szentbe­szédében Shvoy püspök: a temp­lomépítés nemcsak áldozat, ha­­nem kegyelem is. a Veni Sancte Szent Anna lábainál A debreceni Szent Anna utca­ árnyas fasorai alól lépek be az országnak a budapesti mellett másik katolikus leánygimnáziu­mába, a Svetits-intézetbe. Iskola­kezdet napja ez: szeptember 1., de augusztusinál is erősebb nap­fény záporzik le mindenre. A boltíves kapualjból, mint egy hűs pincetorokból, több öles képkeret­ből nagy barokk festők színes lá­tomásaihoz méltó kép fogad: a patriarchálisan és debrecenie­­sen tágas udvar közepén hatal­mas, többöles szalmahalom, ennek aránya veri reánk vissza a fényt a tobzódó napsütésben. De ez a megbolygatott szalmakazal más színekkel is ékes. Több tucatnyi tizennégy-tizennyolc éves leány­alak döngi körül, mint méhek a kast a nap arany ömlésében. Kék a szoknyájuk, fehér a blúzocská­­juk és a hajuk sárga-aranyosan, tüzes-barnán vagy kékes-feketén csillog. Hosszú zsákokat hurcol­nak komoly szakbuzgalommal. Az intézet most bevonuló leány­­rekrutái ők s fekhelyükhöz ma­guk tömik ki az aranyló szalmát öles derékaljakba. Ha elgondo­lom, mennyi gondot okoz fes­tőinknek egy realista s mégis ma­gas festői igényt kielégítő képet festeni, ezt a pillanatot kívánnám megleselni. A másnapra virradó még tüze­sebb hevű napon — a filmesek már két hete hiába lesnek egyet­len felhőcskét a hortobágyi ég­bolton egy félbemaradt filmjük­höz — a Szent Anna templom hűvösen higgadt falai közt szo­rong a város katolikusságának apraja-nagyja és a közel három­­száz főnyi leánysereg. A templom a magyar barokk lehiggadt műre­meke, az Egerből idehozatott Carlone Keresztelő János építette nyugodt, nagy csarnokkal, amely­ben most méhkaptárok népeként zsong a Veni Sanctet énekelve a leányok serege. Elhangzik a ke­reszténység egyik legszebb, Szent­­lelket hívó és erdő himnusza, amely mint a lélegzésétől élő test, olyan sóváran pihegi a szá­mára nélkülözhetetlen lényeget. Az intézet igazgatója, dr. Kiss László mondja a végzi a szertartást, ő szentbeszédet is. És amíg szól, tekintetem a mögötte levő oltárképre téved, amelyen két nőalak dominál. Az idősebb, az anya, irattekercset tart a tér­dén s az odahajló tíz év körüli serdülő leányka anyja ölébe ha­jolva tanulj­a-olvassa az írást.­­Szent Anna az és a kicsiny kis Mária, a Megváltó-anyaságra ki­szemelt leányka. Tőle, a keresz­tény leányságra és asszonyiságra nevelő Nagyanyától és Anyától indulnak. Az igazgató még aznap végig­vezet az intézeten a sürgő-forgó, szekrényekbe rakodó, tankönyve­ket vásárló növendékek között. Közben egy-egy ágy- vagy pad­sorra, egy szekrénycsoportra mu­tat, amelyek innen jó néhány száz kilométernyire levő szeminá­riumok, vagy éppen a helyi re­formátus kollégium ajándékai. Az intézet néhány évvel ezelőtt ala­kult újjá s a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetik. A nővérek valóban élik a szegénységre tett fogadalmu­kat, s az intézet minden házi­munkáját is maguk végzik. És úgy végzik, hogy gondozottjaik­nak nemcsak szállást, hanem ott­hont is biztosítanak. Possonyi László Tudósítás a kölni Katolikus Nagygyűlésről Augusztus 26-tól szeptember 2-ig tartották meg Kölnben a 77-ik német Katolikus Nagygyű­lést a hívek százezreinek részvé­telével. A nagygyűlés tartamára valóságos sátorvárost építettek fel, hogy a résztvevőket elszállá­solhassák. A Magyar Kurír tudósítása részletes beszámolót ad a nagy­gyűlés három utolsó napjáról. Az ö­tdik napon reggel körmenet­ben vitték át a kölni dómból a minoriták templomába Szent Fe­rencnek Assisiből érkezett erek­lyéjét, valamint a nagy ferences filozófus, Duns Scotus földi ma­radványait. A templomban a rend római általános főnöke, P. Victo­­rius Constant­ mutatta be az ünnepi nagymisét. Ugyanekkor főpapi szentmise volt a Béke Ki­rálynője templomban a Pax Christi mozgalom tagjai számá­ra. Délelőtt 11 órakor kezdődött és 13 órakor ért véget az utolsó nyilvános nagygyűlés, amelyet a nagy kiállítási csarnokban tar­tottak. Felszólaltak: dr. Ludera Kersthat (Münster), a holland dr. Marga Klempé és Hugó Rah­ner S. J. innsbrucki professzor, akik »­Az Egyház, Isten ereje a mi gyengeségünkben« címmel mondtak beszédet. Ennek a gyű­lésnek is éppenúgy, mint az elő­zőknek tárgya, szervesen kapcso­lódott a kölni nagygyűlés Szent­írásból vett alapgondolatába: »■Az Egyház — Isten jele a világ­ban«. Azt fejtették ki ebben a gondolatkörben a nyilvános gyű­lések szónokai, hogy az Istenhez közeledni akaró embernek azt az utat kell járnia, amelyet az Egy­ház mutat. Este 6 órakor a dómban tar­tották meg az apácák imaóráját a pápa szándékára. Ezután dóm délkeleti oldalán fekvő té­­­ben nyilvános hitvallás volt. Itt dr. Josef Meurers bonni profes­­­szor beszélt »Isten országa reá­­tok bízatott« címmel. A nagygyűlés hatodik napján a sportstadionban volt a »Találko­zások napja«, amelyen a legkü­lönbözőbb egyesületek és intéz­mények tartottak gyűléseket és összejöveteleket. Frings kölni bí­boros-érsek több ilyen gyűlésen részt vett. A gyűléseken »mun­kaköröket« alakítottak, amelyek foglalkoztak a család, a házas­ság, az iskola, a nevelés, a szociá­lis munka, a falusi lakosság, a karitász, a nemzetközi együtt­működés, a sajtó, a rádió és a film kérdéseivel. Szombaton, a hetedik napon az ifjúság sportünnepségét rendez­ték meg a nagy spo­rtstadionban. Ezt követte a »tánckútnál« a nemzetközi ifjúsági találkozó. Hajókörmenet, majd tábortűz fejezte be a napot. De ez a nap is bővelkedett hitbuzgalmi meg­nyilvánulásokban, amelyek az Eucharisztia és a Mária-tisztelet jegyében folytak le. Reggel 8 órá­tól egymás után voltak szentmi­sék a különböző templomokban. A szent zene barátai számára külön szentmisét mutattak be, ezen a dóm gyermekkórusa és a zeneakadémiai növendékek Roes­­ling »Puer Jesus« miséjét adták elő. Piazza bíboros, a konziszto­­riális kongregáció titkára — aki­nek hatáskörébe tartozik a ki­vándorlók és a hazátváltoztatot­­tak lelkigondozásának ügye — a kiállítási terület tornyánál emelt díszes tábori oltárnál főpapi mi­sét mondott annak a 60 000 részt­vevőnek, akik ezekbe a kategó­riákba tartoznak. A nap főájtatossága a hatal­mas vízi eucharisztikus körme­net volt, amelynek megtekinté­sére a Rajna mindkét oldalán több százezernyi hívő helyezke­dett el. Az Oltáriszentséget Frings bíboros délután 6 órakor vitte körmenet élén a dómból a Rajna partjára és ott felszállt a Cecilia nevű hatalmas termés­gőzösre. A hajó fedélzetén oltár várta az Oltáriszentséget. Az ol­tárasztal fölé három árboc kö­zött kifeszített háromszögletű vi­torla borult baldachin gyanánt. A fehérre festett hajótesten ki­ (Folytatás a 4. oldalon)

Next