Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)
1956-09-16 / 38. szám
Az emberi munka határkérdései írta : MI HE LI CS VI O Sok írás jelent meg napjainkban az értelmiség problémáiról. Mint mindenki, aki az értelmiséghez számítja magát, nekem is lennének bőven észrevételeim, ezúttal azonban egyetlen kérdéscsoportra kívánok szorítkozni, amelybe — úgy érzem — nem fog ártani, ha mint keresztények is kissé belemélyedünk. Jóboru Magdától, az oktatásügyi miniszter első helyettesétől olvastam: „Helytelen és nem fogadható el az olyan törekvés, hogy az értelmiség gyengén tanuló, vagy semmilyen szakmához különösebb tehetséget nem mutató gyermekei egyetemre kerüljenek csak azért, mert tradíció a családban az egyetemi végzettség. De ugyanakkor teljesítenünk kell jogos igényét: legtehetségesebb gyermekei számára lehetővé kell tenni a magasabb tanulmányokat.” Hogy milyen sérelmeket panaszolhatott fel e téren az értelmiség, eléggé ismeretes, az illetékes állásfoglalásra tehát méltán figyeltek fel mindenütt. Nem tudhatom persze, hogy a „legtehetségesebb” jelző ilyen hangsúlyos kiemelését milyen tények követik majd a gyakorlatban, ettől függetlenül azonban nagy és megszívlelésre érdemes igazságot is tartalmaznak az idézett sorok. Amiről szó esik bennük, végeredményben nem más, mint a munka, éspedig mindenféle munka helyes értékelése. Nem vitás, hogy ebben a tekintetben sok ferdeség, iránytévesztés, bűn és igazságtalanság terheli a múltat, aminek nyomai sokak életszemléletében máig megmaradtak. Annak ellenére ugyanis, hogy a kereszténység közel kétezer éve meghirdette a munka becsületét és Krisztus meg az apostolok példájára hivatkozva egyenesen piedesztálra állította a fizikai munkát, mindez a múltban már a feudalizmus kiteljesedésével, de még inkább a kapitalizmus kibontakozásával üres szólammá silányult. Cáfolhatatlanul kitűnnék ez akkor, ha a „munkás” szó jelentését próbálnék elemezni úgy, ahogy az a történet folyamán alakult. Nincs talán egy fél százada sem, amikor még határozott lekicsinylés rejlett abban, ha valakiről úgy nyilatkoztak, hogy „csak egy munkás”, értve rajta mindig a fizikai dolgozót. Így voltaképpen azon sem csodálkozhatunk, hogy mai értelmiségünk részbeni elődje, az akkori úgynevezett „középosztály” — amely nálunk egészen más jellegű és összetételű volt, mint a nyugati országokban — végsőkig idegenkedett attól, hogy gyermekeit olyan pályára adja, amelyen a testi erőkifeszítésnek is nagyobb szerepe akad. Mi több, az utánzás és az alkalmazkodás társadalmi törvénye még származásuk eltagadására és fizikailag dolgozó derék szüleik elhallgatására, olykor egyenesen elbújtatására is rákésztette azokat, akik történetesen odaülhettek, akár mint díjnokok is, valamelyik iroda rozzant asztalához. A fizikai munkának, még a keresett és jól díjazott fizikai munkának is — gondolok itt főleg a nyomdászatra és a műiparokra — ebben a beteg megítélésében csak az első világháború után fedezhettünk fel kedvező változást, amikor a szocialista pártok előtörésével karöltve az értelmiségiek is, elsősorban a szakszervezetekbe tömörülő értelmiségiek, anyagi és létbiztonsági okokból igyekeztek magukra venni a „munkás” megjelölést. Akkor került felszínre a „szellemi munkás” és a „fizikai munkás” megkülönböztetés. Világos, hogy mind a két kifejezés rossz, de e kifejezések már minden pontatlanságuk mellett is előre vetítették azt a hatalmas fordulatot, amelynek napjainkra tanúi lettünk. Ha ugyanis valamikor még elcsúszhatott fölötte a szem, ma már vaknak kellene lennünk hogy fel ne ismerjük: nincs tisztán fizikai munka s nincs tisztén szellemi munka. A szellemi munka csak addig tekinthető tisztán szellemi munkának, amíg megmarad a lélek bensejében, vagyis amíg eredményei nem jutnak mások tudomására. Mihelyt azonban a szellemileg dolgozó ember társadalmi munkát is végez, tehát már emberekkel is kapcsolatba jöp, akár azért, hogy közölje velük, akár azért, hogy részeltesse őket eredményeiből, már nem lehet meg bizonyos mérvű fizikai munkavégzés nélkül. Jól szemléltetik ezt még az olyan magas rendű szellemi munkák is, amilyet — a felsorolás teljessége nélkül — a tudományos kutató, a műszaki tervező, a lelkész, az oktató, az író, a művész, vagy az orvos fejt ki. Ami viszont a fizikai munkát illeti, lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy minél szédületesebben halad előre a technika, annál jobban növekszik a fizikainak látszó munkában is a szellemi rész. S ehhez mérten egyre többet és egyre hosszabb ideig kell tanulnia minden dolgozónak. Már ma az a helyzet, hogy számtalan „fizikai munka” sokkal nagyobb képzettséget és sokkal csiszoltabb értelmet kíván, mint számtalan „szelemi munka”. Vegyük csak kezünkbe az üzemi lapokat, amilyeneket a nagyobb vállalatok adnak ki dolgozóik számára, s alighanem el fogunk ámulni, hogy mekkora tudásra, mennyi szakismeretre kell szert tenniök, kivétel nélkül mindazoknak, akik a mai ipari és mezőgazdasági termelésben, a közlekedésben vagy az áruforgalombanboldogulni akarnak. S a nagyobb felkészültség és szélesebb látókör, a nagyobb ügyesség és szellemi fürgeség rendszerint már ma is meghozza jutalmát. A fokozódó technifikálódás nyomán még inkább meg fogja hozni a jövőben. A Láng-gépgyár „Turbina” című, igen jól szerkesztett lapja közli például legutóbbi számában, hogy a külszerelésben vannak dolgozók, akiknek havi keresete meghaladja a 2500 forintot, a szerszámüzemben pedig szerepel 13,80 forint átlag órakeresetű dolgozó is, ami kereken 2900 forintnak felel meg. Hasonló keresetekkel találkozunk — úgymond — igen nagy számban a turbina-szereldében, a Diesel-szereldében és a kazánüzemben is. Igaz, hogy ugyanakkor olyan munkaköröket is megemlít a lap, ahol a dolgozók, ámbár alapos szakmai tudás kell hozzá, aránytalanul keveset keresnek. De ha még van is tennivaló a munka frontján, mindebből mégis nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a modern ipari társadalomban nemcsak „szellemi munka” s éppenséggel a nem egyedül az egyetemi oklevél biztosíthat életszínvonalban előmenetelt és társadalmi rangot. Hogy pedig ez a fejlődés a helyes és az igazságos, ahhoz kétség sem férhet. Az ember ugyanis nemcsak személy, de társult lény is, aki ha a „jobb életre” vágyik, közösségben kénytelen és tartozik élni. Éppen ezért a keresztény szociáletikának kifejezett tanítása, hogy konkrét esetekben még egy alacsonyabb rendű fizikai munkát is többre kell értékelni és jobban kell javadalmazni, mint általában a szellemi munkát, feltéve, hogy az illető munka szükségesebb a társadalom egésze számára. S ami itt a konkrét esetekre vonatkozott, általánosságban is érvényes akkor, ha a szóban forgó „fizikai munka” az értelemmel szemben is magasabb követelményeket támaszt, mint a vele összehasonlított „szellemi munka”. Vannak természetesen és lesznek is mindenkor egészen magasrendű szellemi munkák, amelyeket megbecsülés és javadalmazás tekintetében a társadalomnak minden körülmények között a legmagasabb polcra kell emelnie. Egy szervező, egy kitűnő tudós, művész vagy író, egy zseniális technikus, mindezek olyan értéket jelentenek számára, amelyet valamennyiünk igazában lemérni igen sokszor csak a késő utódaink tudnak. Keresztény világnézetünk azonban arra is figyelmeztet minket, hogy mindenki csak azzal a tehetséggel sáfárkodhatik, amelyet fölülről kapott. Ezért van az, hogy különbséget kell tennünk a munka társadalmi értéke, és belső erkölcsi értéke között. Amíg az előbbit a nagyjában megbecsülhető társadalmi hasznosság szabja meg, addig a munkának — akár szellemi, akár fizikai — belső erkölcsi értékét annak az odaadásnak, kötetesség érzésnek és hűségnek a foka határozza meg, amelyet végzőjében a vonatkozó tevékenység emberi és társadalmi jelentőségének felismerése ébreszt. Ebben az erkölcsi értékelésben könnyen az első vonalba szökhetik a legalacsonyabbrendű munka is, ha azt — miként a mi szentjeink annyi példáját nyújtották — az Isten és az általa megteremtett embertársaink szeretetének magasabb indítására vállaljuk magunkra. Amit végül semmiképpen sem szabad felednünk, az a kötelezettségünk, amely az erkölcsi kötelességérzésből ered. Ez pedig az, hogy amikor az ember pályát választ, vagy valamely munkakörre vállalkozik, komoly lelkiismeretvizsgálatot tartson, vajon megvannak-e benne az érzületi követelményeken fölül azok a képességek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy munkája eredményessé, tehát társadalmi értékké is váljék? S nyilvánvaló, hogy e képességek elbírálásában annál szigorúbbnak kell lenni, minél magasabbrendű a feladat, amelyet végezni kíván. Debrecen — Köln — Prága TUDÓSÍTÁSAINK: Budafok Agapé a pezsgők városában Budafokot leginkább pincéiről és pezsgőiről ismeri az ország. Arról már persze sokkal kevesebben tudnak, hogy a háború előtt milyen pezsgőéletű egyházközsége volt a városnak. Még kevesebben tudják, hogy a budafoki egyházközség a mai Magyarország egyik legpéldásabb és legöntudatosabb egyházközségévé vált. Pedig hát nemcsak a Törleyek, nemcsak a pezsgő, hanem érdekesek azok az egyszerű dolgos emberek is, akik itt laknak és szívükben eleven hit forr és gyöngyözik. Szinte hörpintenek belőle, amint itt vagyok köztük ezen a helyi ünnepnapon. Shvoy Lajos fehérvári püspök már elvégezte az újonnan kifestett belvárosi templom megáldási szertartását, köszönetet is mondott a híveknek áldozatkészségükért és Ásguti Ádám főesperes-plébános is elmondta már a templom megáldására következő esti szentmisét. Mise után az egyházközség népe összejött a plébánia virágos udvarán és a tanácsteremben üldögélnek az asztal mellett. Pogácsáznak és — nem pezsgőt — csak sört isznak a püspökkel. Barátságos és közvetlen ágápól A plébános, aki egyúttal püspöki biztos is, már bemutatta Rickert bácsit, a 74 éves nyugdíjas kőművesmestert, aki felajánlott munkájával a legnagyobb adakozóvá vált, no és a legkisebb adakozót, aki megtakarított 40 fillérét adta a templom céljára. Ismeri már a restaurátort, aki Takács Istvánnak, a híres egri festőművésznek itt készült első freskóját hozta rendbe, beszélgetett már a festőkkel, fényezőkkel, villanyszerelővel, a takarítónőkkel és persze a legalább egy évtizede ismert egyházközségi képviselőtestületi és tanácstagokkal is, akik — ugyancsak kemény munkával — a templom padjait hozták rendbe. A diskurzust röpke szónoklatok szakítják félbe. Mindebből látni való, hogy mennyire otthon érzik magukat az emberek. A Budafok-belvárosi plébánia a fehérvári egyházmegye legnagyobb plébániája: 13 000 hívője van. Valamikor a sokkal nagyobb területű plébánia felett a király gyakorolta a főkegyúri jogot, majd a város, amely ezért révjogot és ráckevei királyi földeket kapott. Az új Magyarországon se király, se város nem gyakorol királyi jogokat. A terheket — mégpedig nagylelkűen — az a munkásokból és egyszerű kisemberekből álló egyházközség vette át, amely most itt pogácsázik püspökével és plébánosával és öntudattal képviseli a hívek vágyait, érzésvilágát és kívánságait. Egyháziak és világiak viszonyát azonban nem a jogok és kötelességek jól szabályozott rendje szabja meg, hanem az a családias melegség és józan erő, amit az új demokratikus elvek szerint szervezett egyházközség élén Rácz Béla elnök képvisel. Bevallom, tetszett, hogy az egyházközség elnöke és vezetősége járták végig a templomot és gyűjtötték össze az adományokat és most az egyházközség ünnepi levegőjében is megérzi az ember a feléjük áramló bizalmat, a tisztesség tiszteletét. És ebben az együttesben jut eszembe, milyen találóan mondotta szép szentbeszédében Shvoy püspök: a templomépítés nemcsak áldozat, hanem kegyelem is. a Veni Sancte Szent Anna lábainál A debreceni Szent Anna utca árnyas fasorai alól lépek be az országnak a budapesti mellett másik katolikus leánygimnáziumába, a Svetits-intézetbe. Iskolakezdet napja ez: szeptember 1., de augusztusinál is erősebb napfény záporzik le mindenre. A boltíves kapualjból, mint egy hűs pincetorokból, több öles képkeretből nagy barokk festők színes látomásaihoz méltó kép fogad: a patriarchálisan és debreceniesen tágas udvar közepén hatalmas, többöles szalmahalom, ennek aránya veri reánk vissza a fényt a tobzódó napsütésben. De ez a megbolygatott szalmakazal más színekkel is ékes. Több tucatnyi tizennégy-tizennyolc éves leányalak döngi körül, mint méhek a kast a nap arany ömlésében. Kék a szoknyájuk, fehér a blúzocskájuk és a hajuk sárga-aranyosan, tüzes-barnán vagy kékes-feketén csillog. Hosszú zsákokat hurcolnak komoly szakbuzgalommal. Az intézet most bevonuló leányrekrutái ők s fekhelyükhöz maguk tömik ki az aranyló szalmát öles derékaljakba. Ha elgondolom, mennyi gondot okoz festőinknek egy realista s mégis magas festői igényt kielégítő képet festeni, ezt a pillanatot kívánnám megleselni. A másnapra virradó még tüzesebb hevű napon — a filmesek már két hete hiába lesnek egyetlen felhőcskét a hortobágyi égbolton egy félbemaradt filmjükhöz — a Szent Anna templom hűvösen higgadt falai közt szorong a város katolikusságának apraja-nagyja és a közel háromszáz főnyi leánysereg. A templom a magyar barokk lehiggadt műremeke, az Egerből idehozatott Carlone Keresztelő János építette nyugodt, nagy csarnokkal, amelyben most méhkaptárok népeként zsong a Veni Sanctet énekelve a leányok serege. Elhangzik a kereszténység egyik legszebb, Szentlelket hívó és erdő himnusza, amely mint a lélegzésétől élő test, olyan sóváran pihegi a számára nélkülözhetetlen lényeget. Az intézet igazgatója, dr. Kiss László mondja a végzi a szertartást, ő szentbeszédet is. És amíg szól, tekintetem a mögötte levő oltárképre téved, amelyen két nőalak dominál. Az idősebb, az anya, irattekercset tart a térdén s az odahajló tíz év körüli serdülő leányka anyja ölébe hajolva tanulja-olvassa az írást.Szent Anna az és a kicsiny kis Mária, a Megváltó-anyaságra kiszemelt leányka. Tőle, a keresztény leányságra és asszonyiságra nevelő Nagyanyától és Anyától indulnak. Az igazgató még aznap végigvezet az intézeten a sürgő-forgó, szekrényekbe rakodó, tankönyveket vásárló növendékek között. Közben egy-egy ágy- vagy padsorra, egy szekrénycsoportra mutat, amelyek innen jó néhány száz kilométernyire levő szemináriumok, vagy éppen a helyi református kollégium ajándékai. Az intézet néhány évvel ezelőtt alakult újjá s a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetik. A nővérek valóban élik a szegénységre tett fogadalmukat, s az intézet minden házimunkáját is maguk végzik. És úgy végzik, hogy gondozottjaiknak nemcsak szállást, hanem otthont is biztosítanak. Possonyi László Tudósítás a kölni Katolikus Nagygyűlésről Augusztus 26-tól szeptember 2-ig tartották meg Kölnben a 77-ik német Katolikus Nagygyűlést a hívek százezreinek részvételével. A nagygyűlés tartamára valóságos sátorvárost építettek fel, hogy a résztvevőket elszállásolhassák. A Magyar Kurír tudósítása részletes beszámolót ad a nagygyűlés három utolsó napjáról. Az ötdik napon reggel körmenetben vitték át a kölni dómból a minoriták templomába Szent Ferencnek Assisiből érkezett ereklyéjét, valamint a nagy ferences filozófus, Duns Scotus földi maradványait. A templomban a rend római általános főnöke, P. Victorius Constant mutatta be az ünnepi nagymisét. Ugyanekkor főpapi szentmise volt a Béke Királynője templomban a Pax Christi mozgalom tagjai számára. Délelőtt 11 órakor kezdődött és 13 órakor ért véget az utolsó nyilvános nagygyűlés, amelyet a nagy kiállítási csarnokban tartottak. Felszólaltak: dr. Ludera Kersthat (Münster), a holland dr. Marga Klempé és Hugó Rahner S. J. innsbrucki professzor, akik »Az Egyház, Isten ereje a mi gyengeségünkben« címmel mondtak beszédet. Ennek a gyűlésnek is éppenúgy, mint az előzőknek tárgya, szervesen kapcsolódott a kölni nagygyűlés Szentírásból vett alapgondolatába: »■Az Egyház — Isten jele a világban«. Azt fejtették ki ebben a gondolatkörben a nyilvános gyűlések szónokai, hogy az Istenhez közeledni akaró embernek azt az utat kell járnia, amelyet az Egyház mutat. Este 6 órakor a dómban tartották meg az apácák imaóráját a pápa szándékára. Ezután dóm délkeleti oldalán fekvő tében nyilvános hitvallás volt. Itt dr. Josef Meurers bonni professzor beszélt »Isten országa reátok bízatott« címmel. A nagygyűlés hatodik napján a sportstadionban volt a »Találkozások napja«, amelyen a legkülönbözőbb egyesületek és intézmények tartottak gyűléseket és összejöveteleket. Frings kölni bíboros-érsek több ilyen gyűlésen részt vett. A gyűléseken »munkaköröket« alakítottak, amelyek foglalkoztak a család, a házasság, az iskola, a nevelés, a szociális munka, a falusi lakosság, a karitász, a nemzetközi együttműködés, a sajtó, a rádió és a film kérdéseivel. Szombaton, a hetedik napon az ifjúság sportünnepségét rendezték meg a nagy sportstadionban. Ezt követte a »tánckútnál« a nemzetközi ifjúsági találkozó. Hajókörmenet, majd tábortűz fejezte be a napot. De ez a nap is bővelkedett hitbuzgalmi megnyilvánulásokban, amelyek az Eucharisztia és a Mária-tisztelet jegyében folytak le. Reggel 8 órától egymás után voltak szentmisék a különböző templomokban. A szent zene barátai számára külön szentmisét mutattak be, ezen a dóm gyermekkórusa és a zeneakadémiai növendékek Roesling »Puer Jesus« miséjét adták elő. Piazza bíboros, a konzisztoriális kongregáció titkára — akinek hatáskörébe tartozik a kivándorlók és a hazátváltoztatottak lelkigondozásának ügye — a kiállítási terület tornyánál emelt díszes tábori oltárnál főpapi misét mondott annak a 60 000 résztvevőnek, akik ezekbe a kategóriákba tartoznak. A nap főájtatossága a hatalmas vízi eucharisztikus körmenet volt, amelynek megtekintésére a Rajna mindkét oldalán több százezernyi hívő helyezkedett el. Az Oltáriszentséget Frings bíboros délután 6 órakor vitte körmenet élén a dómból a Rajna partjára és ott felszállt a Cecilia nevű hatalmas termésgőzösre. A hajó fedélzetén oltár várta az Oltáriszentséget. Az oltárasztal fölé három árboc között kifeszített háromszögletű vitorla borult baldachin gyanánt. A fehérre festett hajótesten ki (Folytatás a 4. oldalon)