Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1959-09-27 / 39. szám

2 . (Ji&Mfi KATOLIKUS SZEMMEL Szentségi élet és erkölcsi magatartás A kudarc és a rákövetkező indulat lélektani kapcsolatáról és folyamatairól olvastunk érdekes cikket dr. Harsányi István tollából az Élet és Tudományban. Kifejti, hogy a kudarcra az állatok legtöbbnyíre félreismerhetetlen indulattal válaszolnak, ordítanak, harapnak, rúgnak, döfnek. Gyakorta hasonlóképpen tesznek az emberek is. A kudarcra úgynevezett agresszióval, támadással válaszolnak éspedig olykor nem a kudarc okozójával, hanem teljesen ártatlanokkal fordulnak szembe. A hivatali kudarcot például családtagjaikon bosszulják meg. A kudarc leküzdése történhetik úgy, hogy elnyomjuk, menekülhetünk hatása elől valami álomvilágba, de ennél sokkal egészségesebb, ha megkíséreljük a sérelem racionalizálását, bánatunk másokkal való megosztását vagy igyekszünk fölébe emelkedni, felébresztve magunkban a humor érzületét. Az egészséges lelkű ember nem törik meg a kudarc hatására, nem is indulattal igyekszik a kudarc ártalmait leküzdeni, hanem erőit újabb értékek kialakítására mozgósítja. A lélekbúvár kifogástalan következtetéseihez csak azt kívánjuk hozzáfűzni, hogy a katolikus valláserkölcsi élet gyakorlása többek között éppen az ilyen kudarcokra válaszoló Indulatok erkölcsi erőkké való átalakítására készíti fel a lelket. Az erkölcsi életben is gyakorta érnek bennünket kudarcok. Újra és újra elbotlunk. Az egészséges keresztény magatartás azonban nem az, hogy elkeseredjünk, esetleg önmagunk ellen forduljunk vagy másokat okoljunk elkövetett vétkeinkért, hanem hogy felismerve erkölcsi helyzetünket, újra, meg újra összegyűjtve erőnket, megpróbáljunk túlemelkedni a bűnös állapoton. Mindezt el is várja tőlünk az Isten, aki a bűnbánat szentségében biztosítja számunkra a kegyelmi erőket. A gyakorló, vallásos ember hibái és erkölcsi kudarcai ellenére is így válik olyan egészséges és ép lelkű lénnyé, aki alkalmas arra, hogy jó, egészséges és a társadalmat is építő hatásokat sugározzon magából. A templomi hirdetőtábla, faliújság a nyilvánosság számára készül. Mindenki elolvashatja. A templomba járó hívő (akinek elsősorban szól) éppúgy, mint az oda betévedő (esetleg csak művészi érdeklődésű) nem hívő is. Ezért rendkívüli felelősség terheli ezeknek a templomi hirdetményeknek, írásos buzdításoknak szerkesztőit, mert munkájuk nyomán nemcsak róluk, hanem az egész hívő közösségről alkotnak ítéletet. Erre abból az alkalomból hívjuk fel a figyelmet, hogy egyik képes hetilapunk egy nagymúltú vidéki városról szóló riportjában részletesen idéz az ottani műemléki jellegű templom hirdetőtábláján olvasottakból. Ha nem is értünk egyet a cikkíró értelmezéseivel és bírálataival (a »Magyarország a nyugat védőbástyája« cím sokkal régebbi keletű, mint a fasizmus, eredete a török háborúkig nyúlik vissza és a címet a nemzeti romantika századaiban Ausztria és Lengyelország is követelte magának), azt el kell ismerni, hogy az idézett szövegekben, sajnos, akad néhány úgynevezett »ziccer«, és fogalmazásuk semmiképpen sem mondható szerencsésnek. A templomi hirdetőtábla mindenekelőtt mondja meg azt, mikor vannak szentmisék. Még a fővárosban is találunk templomot, amelynek hirdetőtáblájáról az istentiszteletek rendje hiányzik. Ha pedig tanít és buzdít, elsősorban azt magyarázza meg a hívőnek, hogy a ma adott helyzetben, amelyben mindennapi életét éli, hogyan járhatja Krisztus evangéliumi útját. Hiszen ez az út mindig járható és örök, függetlenül koroktól és társadalmi rendszerektől. r*w fttv Most jelent meg Móricz Zsigmond »Légy jó mindhalálig« című regénye új cseh fordításban, s ez alkalommal Szalatnai Rezső egyik napilapunk hasábjain leközli Móricz Zsigmondnak a magyar olvasóközönség előtt mindeddig ismeretlen amaz írását, amelyet előszóként írt a műve első, még 1936- ban megjelent cseh fordításához. Érdemes szó szerint idéznünk ennek az előszónak lényegét hordozó mondatait, nemcsak azért a ritka alkalomért, mert ebben az író, mintegy sajátmaga filológusaként, önmaga fejti ki művének »eszmei tartalmát«, hanem azért is, mert ez a vallomás élénk fényt vet a kitűnő magyar író mélységesen komoly — mindannyiunk által megszívlelendő — erkölcsi felfogására: »A gyermeki lélek tragédiája ez a könyv... A gyermek a felnőttben magánál különb lényeket sejt. Érzése szerint az életnek az a rendeltetése, hogy a gyermekből felnőtt lesz, egyúttal azt jelenti, hogy a rossz gyermekből a végén jó ember lesz. Valahogy úgy sejti, hogy nemcsak az iskolának, de magának az életnek az a rendeltetése, hogy erkölcsi lényeket fejlesszen ki... A felnőtt a gyermek szemében a fejlődés csúcspontján áll... Ha aztán egy szerencsétlen konfliktusban ... egyszerre csak lelepleződnek a felnőttek, nemcsak nem tökéletesebbek, jobbak, belátóbbak, mint gyermektársai, hanem ellenkezőleg, közönyösebbek, lelketlenebbek, akkor összeomlik a világkép s mérhetetlen szenvedéseken megy keresztül. — A problémában benne van az emberiség fejlődésének minden fázisa. Mi az oka, hogy az ember oly nehezen fejlődik? Mi az oka, hogy nem bírják egymást megérteni? Hogy nem bírnak a már felismert és az unalomig hirdetett erkölcsi alapokon egymásnak testvérkezet nyújtani? Mi az oka, hogy vakok a legfontosabb kérdésekkel szemben? ... (Ebben a regényben) a fő kérdés az, hogy a felnőtt elbukik a gyermeki lélek előtt, mint értelmetlen lény...« Az író gránit-keménységű szavai vádló mementóként merednek a felnőttek társadalma — szülők, nevelők, elöljárók — felé. Azok felé is, akik az Isten IV. parancsolatára hivatkozással követelik a gyermeki tiszteletet a felnőttek irányában. Mert nem elég hangoztatni azt, hogy »tiszteld atyádat és anyádat«, s általában az idősebb generációt, hanem ennek az idősebb nemzedéknek is súlyos kötelességei vannak az ifjabbak felé, amelyeket tömören talán így fogalmazhatunk meg: életviteletek, magatartástok olyan legyen, hogy valóban tiszteletre méltóaknak tűnhessetek fel gyermekeitek előtt. A Nyugat-Németországban egyetlen napon, pünkösd vasárnapján száz ember vesztette életét autószerencsétlenség következtében. S ez a katasztrófa évről évre bekövetkezik a természeti jelenségek sodrával és következetességével. Mi ennek az oka? — veti fel a kérdést a »Wort und Wahrheit« szemleírója. A közvetlen ok nyilvánvalóan a túlhajtott sebesség, a rosszul értelmezett versenyszellem, s annak a pusztán közlekedési és előzési szabályokkal körülírhatatlan valaminek a hiánya, amit felelősségnek, fegyelmezettségnek, saját és mások élete megbecsülésének lehetne nevezni. De van egy másik oka is szerintünk a katasztrófának: a menekülés. Azoknak a nyugati embereknek menekülése a »távolba« és a »sebességbe«, akik önmagukkal, környezetükkel és üres óráikkal nem tudnak mit kezdeni, s az álló ürességét kívánják dinamikus ürességre váltani. Mert ezek a száguldó kirándulók a megtett útból szinte mit sem látnak. S ez természetes is: a puszta rohanás, miért adná vissza látásukat, mit önmagukban elvesztettek? Az ünnep, a szabadidő csendes, olvasással és zenével eltöltött formája elviselhetetlenné vált számukra, miként a szemlélődés, az önmagukkal való meghitt barátkozás is, így aztán a megidézett veszély inkább vonzza, mint taszítja őket. S ezért nem tud véget vetni katasztrofális futásuknak semmiféle rendelet mindaddig, míg a rohanásba szédült ember ura nem lesz a rohanás Társasági beszélgetésekben, különösen ha katolikusok vannak együtt, a legkülönbözőbb módon gyakran felmerül az a kérdés, amelyet leegyszerűsítve ebben a formában lehetne tipizálni: X rendes ember, korrekt, becsületes, mindig segíteni kész, másoknak sohasem árt annak ellenére, hogy csak hiányosan vagy egyáltalán nem tesz eleget vallási kötelezettségeinek, sőt templomban is ritkán fordul meg. Ugyanakkor állandó látogatója a templomnak, gyakran járul szentségekhez, esetleg napi áldozó, ennek ellenére pletykás, rosszindulatú, önző, másokat fúrkáló stb. stb. Ki ne találkozott volna ezzel a két véglettel. Persze a problémafelvetés ilyen formában nem mindig jóhiszemű, gyakran van mögötte a saját jóravaló restségünk önmagunk számára is szükséges magyarázgatása, de lehet jóhiszeműen rezignált megállapítás is, amely a valóságban tapasztalt tényeken alapul. Azok számára, akik jóhiszeműen állítják így élére a kérdést, idézni lehetne az Úr Jézust, aki maga mondotta, hogy nem mindaz, aki azt mondja: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem az, aki az Atya akaratát cselekszi. Ő tehát idejekorán figyelmeztette minden követőjét, hogy a hangsúly nem a szavakon és a lobogó érzelmeken, hanem az erényes és az Isten szándéka szerinti cselekvésen van. Mindezzel azonban a kérdés még nincs egyértelműen tisztázva és ezért nem árt rámutatni néhány alapvető szempontra. 1. A legutóbbi évtizedek egyre inkább kiszélesedő lélektani kutatása tudományos eszközökkel is igazolhatóan megállapította, hogy általános magatartásunkat milyen mértékben határozzák meg velünk született jellembeli adottságaink és általában karakterológiai alkatunk. A modern pedagógia már nagyon jól tudja, hogy ezen az alapvető alkaton lényegében nem is lehet változtatni. A nevelés célja tehát nem az, hogy valakiből egészen más embert faragjanak, mint amilyennek született, magában hordozva rengeteg örökölt adottságot, hanem hogy ezt a meglevő alkatot fejlessze, tökéletesítse, kibontakoztatva benne a jó hajlamokat és visszanyomva a rosszakat, a negatívokat. Ezek a modern lélektani megállapítások tették valójában egészen világosan érthetővé számunkra az evangélium talentumokról szóló példabeszédét. Most már világosan látjuk, hogy Isten ezeknek a talentumoknak alapján ítél meg majd bennünket, illetve mindenkit azokhoz az alkati adottságokhoz képest tesz majd mérlegre, amelyekkel született. Ez természetesen nem jelenti, hogy Isten nem mér egyenlő mértékkel, csak talán objektíve nem mér egyenlő mértékkel, de szubjektíve minden bizonnyal igen. Tudnunk kell azt is, hogy a modern karakterológia és annak egyik ága, az úgynevezett tipológia, ismeri a „vallásos alkatot” is. Ebbe azok az emberek tartoznak, akikben velük született képesség van a vallásos magatartásra, annak külső formáira és ezt a magatartásukat akkor is gyakorolják, ha történetesen esetleg nem is hívők, illetve más valamiben hisznek, mint Istenben. Egészen világos, hogy az ilyen alkatú ember számára nem kerül természete küzdelmes legyőzésébe, ha vallásos életet akar élni. Ehhez nem kell önmegtagadást gyakorolnia, mert hiszen csak azt csinálja, ami felé hajlamai húzzák. Hogy a gyakori templomlátogatók és gyakori szentségekhez járulók között sok ilyen alkatú ember van, azt aligha lehetne kétségbe vonni. Szerencsések ők, különös kiválasztottjai az Istennek, ez a körülmény azonban óriási mértékben megsokszorozza felelősségüket is. Hiszen, hogy a példabeszédnél maradjunk, nekik lényegesen több talentummal kell majd elszámolniuk, mint másoknak. 2. Ide kapcsolódik azután a másik probléma, amely már a kegyelemtan körébe vág. Nagyon jól tudjuk, hogy a szentségek vétele nemcsak szubjektíve, de objektíve is rengeteg kegyelem kiáradásával jár. Hogyan lehet az, vetődhetik fel a kérdés, hogy ez a nagymennyiségű pluszkegyelem mégis nem hoz látványosabb eredményeket. A kérdésre, ha nem is tökéletesen, de szemléltetésképpen az anyagi világból vett példával lehetne felelni. Természetfölötti síkon a kegyelem éppen olyan ajándék, lehetőség és jó, mint az anyagi világban az ingyen kapott anyagi javak. A különbség az, hogy a kegyelem kimeríthetetlen, mint ahogy maga Isten is kimeríthetetlen. Tapasztalatból tudjuk azonban, hogy az anyagi javak és az azokkal való bánásmód tekintetében is milyen különbség van ember és ember között. Vannak, akiknek kezében a legnagyobb gazdagság is láthatatlanul szertefoszlik, nem tudnak vele mit kezdeni. Míg vannak emberek, akik az anyagi javak egész csekély mennyiségével is szinte csodákat tudnak teremteni, így vagyunk a szentségekből és szentelményekből kiáradó kegyelemmel is. Van, aki elpazarolja őket és egyáltalán nem is látszik, hogy hozzájuk jutott és van olyan, akit a kegyelem egyszerű fuvallata egészen más emberré formál. 3. A döntő szempont azonban mégis az, hogy az igazi keresztény élet a személyes Isten és a személyes ember viszonyának objektív tényein alapul. Az, hogy a szentségekhez járulunk-e vagy sem, elsősorban nem érzelmi vagy alkati beállítottság kérdése, hanem hitünk egyenes következménye. Az egyház tanítása nem szűnik meg hangoztatni, hogy bármilyen jelentős is a katolikus életben mindaz, amit mi közösségi istentiszteletnek, liturgiának nevezünk, a lényeg azért mindig az marad, hogy én, mint Isten lelkes teremtménye, teremtsek személyes kapcsolatot Istennel. És ebben a kapcsolatteremtésben, amely teljesen személyes magatartás, semmiképpen sem befolyásolhat engem az, hogy X így viselkedik, Y pedig amúgy. Az üdvösség útjának keresése számomra külön is kiadott személyes parancs és annak végrehajtása — ami engem illet — egyedül az én feladatom. És éppen ezért kell élnem azokkal a kegyelmi lehetőségekkel, amelyeket a szentségek biztosítanak. De ugyanilyen fontos az, hogy kifejlesszek magamban egy minél fejlettebb erkölcsi érzéket. Mert a bevezetőben említett két szélsőséges példára az is könnyen lehet magyarázat, hogy a kétfajta embertípus között az a különbség, hogy az erkölcsi érzékük éppen fordított viszonyban áll a magatartásukkal. Lehet valaki gyakori templomlátogató, de elmulasztotta fejleszteni erkölcsi érzékét és fordítva, igen fejlett erkölcsi érzéke lehet annak, aki a vallásos kötelmek elvégzésében kevésbé buzgó. Vigyázzunk azonban arra is, amire megint csak az Úr Jézus figyelmeztet, amikor azt mondja, hogy ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Csak önmagunk felett ítélkezhetünk, mert saját magatartásunknak és cselekvéseinknek rugóit ismerhetjük, a másokét nem. Bízzuk azt a mindentudó és igazságos Úristenre. Tőlünk csak azt várja Isten, hogy magunk megszentelődjünk és hogy legyen bennünk elég szeretet. Mert végső fokon ez a titka annak, hogy a kegyelem hatékonyan működjék az emberi lélekben. Minél több valakiben a szeretet, annál inkább fel tudja használni a kegyelmeket, és minél kevesebb, annál inkább elfecsérlődnek azok. Doromby Károly nak és önmagának. »Ki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja« — írta Babits Mihály. S valóban: csak az az emberiség, amely szabadidejében tudja kertjét művelni, tud olvasni vagy akár kvartettban muzsikálni, csakis az az emberiség szállhat ki veszélytelenül szárnyaló sebességgel az ünnepnapok országútjaira. A Vatikán pápai lakosztályának restaurálási és átépítési munkálatai során V. Pál pápa idejéből (1605-1629) származó értékes freskókat találtak. Szűz Mária születése Írta: CSANÁD BÉLA Ha fáradtan kiülsz a ház elé így ősz felé, nyárvégi esteken, s szívedre száll a hűvös alkonyat, míg másokkal beszélgetsz csöndesen, érzed-e, milyen érett a világ?! Majd szétpattan, mint fürtökön a szem! Sejteni már a mustok illatát hajnalonkint a vén szöllőhegyen, itt-ott csépelve feldong még a gép, — borsát, kölest munkál, nem gabonát —, fecskék hada sürög a drótokon, tárgyalják útjuk száz gondját, baját... Érzed-e, sorsunk hogy beteljesül? Mint gyümölcsüket érlelik a fák, úgy érleli a Tervet az Idő, s aki remél, ínséget sose lát. Bárdos Lajos hatvan éves Bárdos Lajos a század elején feltűnt magyar muzsikus plejádok egyik legfénylőbb csillaga, a Bartók és Kodály szellemében megújhodott magyar zenei élet nagy értéke. Most, amikor ez a kiváló művész, zeneszerző, karmester, zenetudós és zenepedagógus hatvanadik életévébe lép, meg sem próbáljuk megkísérelni jelentőségének felmérését vagy bemutatását. Nem merünk vállalkozni rá szűkre szabott hasábjainkon, hiszen ha eredményekben oly gazdag munkásságát akarnék bemutatni, komoly és elmélyedő tanulmányokra volna szükség. Elemezni kellene világszerte ismert és gyakran előadott nagy kompozícióit, zenekari és kórusműveit, szebbnél szebb miséit, népdalfeldolgozásait és zenetudományi munkáságán kívül azt a nem kisebb érdemét, hogy egyike volt azoknak, akik leghatásosabban és a legszélesebb körben terjesztették a magyar zene- és énekkultúrát. Akik hallhatták 1946-ban bemutatott Alexius szvitjét s annak mély belső drámaisággal zengő, nagy jellemző erejű hangfestő zenéjét, vagy 1947- ben a »Megszabadítottak hálaénekét«, ezt a hatalmas énekes zenekari művet, avagy egyegy miséjét, azoknak van némi fogalmuk ennek a magyar zeneszerzőnek alkotóerejéről, géniuszának tiszta és harmonikus lángjáról. De nemcsak a zeneköltő, a karnagy is világhírű. Amikor idehaza vagy külföldön a Cecilia kórust dirigálja, egy felejthetetlenül tehetséges dirigens pálcája nyomán bontakoznak ki a zene klasszikus alkotóinak művei. A legutóbbi években jelent meg Bárdos Lajos két nagy jelentőségű zeneelméleti tanulmánya s ezek méltán keltettek nem csupán érdeklődést és visszhangot, hanem nagy elismerést is. Egyike azoknak, akik Bartók és Kodály nyomán a zeneelméletben elmélyedve tárták fel nem csupán a magyar népdalnak, a pentatonikus skálának, a magyar zenei melosz összefüggéseinek, hanem az éneklésnek a titkait is. Bárdos érezte és tudta, hogy a tudományos alapvetés, a magyar zene világába való áttörés csak akkor válhatik maradandóvá, ha a feltárt értékeket, az új utakat népünk legszélesebb rétegei is megismerik. Ezért igyekezett elősegíteni az igazi magyar dalok kiadását. E téren »101 magyar népdal«-át ma is felülmúlhatatlannak tekinthetjük. Bárdos 1928 óta napjainkig, harminc esztendőn át tanított . Ilyenkor ünnepeljük Máriát, Kisasszonyunkat, ki midőn korok várakozása érett őszre vált, megszületett jelentve a napot, melyen beteljesül ezernyi Vágy, új korszak indul s Teljesség ragyog. Üdvözlégy égi Rózsa, Mária! Köszöntenek virágok s angyalok... * Talán ily fényes, szép nyárvége volt, lehet: hajnal felé történhetett. Joachim gondban járt-kelt udvarán, hisz Anna már idős volt, s gyermeket vártak. Megjött a szomszédasszony és néhány rokon nő is megérkezett... S hajnal felé, midőn a madarak hangolni kezdtek egy-egy éneket, egyszercsak nyílt az ajtó, szállt a fény, világosság űzte az éjszakát, s Joachim hallja: üdvözlő szavak szólítják őt a zengő fényen át, s mintha a föld szíve hatalmasat dobbanna, érzi, ujjong a világ ... Imába kezd, dicséri az Urat, s köszönti a Kisasszonyt, Máriát, s amellett nevelt is a Zeneművészeti Főiskolán. Növendékei nemcsak a tanárt, hanem az embert is értékelték benne, mint ahogy embersége nem marad el rendkívüli tehetsége mellett. Munkásságát 1955-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. A hivatalos indokolás szerint: »Bárdos Lajos főiskolai tanárt, zeneszerzőt, több évtizedes kimagasló pedagógiai munkásságáért, a magyar énekkart kultúra fejlesztésében szerzett érdemeiért és sikeres énekkari szerzeményeiért tüntették ki.« Hisszük és reméljük, hogy a hatvan éves Bárdos Lajos ereje teljében még sok alkotással gazdagítja a magyar zeneirodalmat. A harangöntő halálára A harangok most a halálára szóltak annak, aki annyi harangot öntött: meghalt Szlezák Rafael, a magyar harangművesség — igazában tudomány és művészet — nagymestere, akinek nevét ismerték a legkisebb magyar falvakban is. Az első világháború előtti évtizedektől máig ő öntötte templomaink szinte minden harangját, öntött egészen kicsinyeket, csengettyűnél is alig nagyobbakat, de öntött kolosszusokat is, amelyek megremegtetik tornyukat és a földet, amikor szólanak. Általában alig köztudott, hogy a harangok ércébe, fémötvözetébe aranyat és ezüstöt kell keverni. Attól függ a hangjuk szépsége, zenéje. Azt se nagyon tartják számon az emberek, hogy a harangöntés: többezeréves tudomány és művészet. A most meghalt harangöntőmester ennek a tudománynak és művészetnek szinte a költője volt. S amitől az ő harangjai oly szépen szólottak, azt nemcsak a harangércbe kevert nemesfém adta, hanem az ennél is több és szebb: az a szeretet, amivel alkotta őket. Azt mondták róla, hogy szinte szerelmes volt minden harangjába. Nem típus-harangokat alkotott, hanem harang-egyéniségeket. Most, hogy meghalt, ne feledjünk el imádkozni érte. Az ország egyik végétől a másikig szólnak a harangjai, nincs táj, amely fölött meg ne lebegne valamelyik harangjának szava: az Úrangyalát énekelve reggel, délben, este, a misére híva vasárnapokon, a sírok fölött, temetéseken. Most, hogy az ő temetése fölött kondultak meg a harangok, emlékezzünk rá, mert nagy művész és jó ember volt ő, aki most már a túlvilágról hallgatja sokszáz harangjának énekét...