Új Ember, 1960 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

MIDBAR JEHUDA TITKAI Írta: ÍJJAS ANTAL A Júdeai puszta — héberül Midbár Jehuda — kietlen kőtáj a Holt-tenger északkeleti sarka fölött. Nem hiába nevezik a legeslegrégibb magyar evangéliumi fordítások a Júda Kietlenéinek, valóban a*. Bokor, de még fűszál is alig nő rajt. Vasvegyületektől sárgára és vörösre festett, hullámló, repedezett mészkőláp, visszfénye sárgára festi az eget. A Jordán völgye és a Holt-tenger metsződnek bele a mészkőbe, négyszáz méter mélyre a Földközi-tenger szintje alá. Nem messze attól a ponttól, ahol a Jordán a Holt-tenger ólomfényű vizébe ömlik, meredeken emelkedik fel a Jordán-szakadék háromszázhatvan méteres keleti fala. Képzeljük el azt, hogy a Duna Visegrádtól a Csepel-szigetig mindkét oldalon a Gellérthegy falánál kétszerte magasabb meredélyek alatt folyik , s akkor megközelítő képet kapunk a helyszínről. 1947-ben történt, hogy az említett keleti fal Qumrannak nevezett oldalszakadéka egyik barlangjában egy pásztor cserépkorsókba rejtett héberbetűs kéziratokat talált, s eladta őket Jeruzsálemben. A véletlen lelet világszenzáció lett. S hamarosan kiderült, hogy a Kr. e. I. és ugyancsak Kr. u. I. századból való kéziratokról van szó, a világtörténeti nevezetességű zsidó ezszenus szekta egész könyvtáráról. A szövegek elolvasásával, összeállításával, kiadásával két nagy tudományos intézetben tudósok egész sora foglalkozik, s az egész világ ó- és újszövetségi tudományossága — a nyelvek és hitvallások különbsége nélkül — zsidó, protestáns és katolikus biblikusok, sőt mohamedán tudósok is. Az ószövetségi kolostorváros kézirat kincsei 1955-ben nemzetközi és vallásközi tudós kutató bizottság nemcsak az összes qumrani barlangokat kutatta végig, hanem értésülte a Midbár Jehuda egész területét. Leleteik közül különösen a Vádi Murabbaát és a Chiret Mir kéziratai lettek nevezetessé. De szinte még jelentősebbek lettek az ásatások eredményei. Egész kolostor-város zárult a kutatók elé. Lakó és »hivatali« épületek, íróterem. Roncsaikból még író-állványokat is össze lehetett állítani. Tintatartókat és íróeszközöket találtak. A szertartásos mosakodásokra fürdőmedencéket. A központi épületekhez közelebb-távolabb: lakókamracsoportokat. Olyanszerű ez, mint ősrégi szerzetes-település, amely egyúttal egyetem is, azonkívül kéziratos előállításra berendezett »kiadóvállalat«. Hatásának már csak azért is jelentősnek kellett lennie, mert »kiadványaival« is — jelentős »propagandát« folytatott. A mozgalom ilyen méretű létéről eddig nem tudtak. Kétségtelenül erélyesen és tudatosan irányított mozgalma volt a kor és Palesztina vallási életének, ősrégi épületeit először egy földrengés döntötte romba, s évtizedekig elhagyatva állhattak. Majd újjáépültek, még nagyobb méretekben, új élet költözött beléjük, s végül tűzvész pusztította el őket A zsidó háború idején, Jeruzsálem pusztulásakor, a Fretensis X. légió tanyázott itt. Előlük hordták szét az utolsó pillanatokban a vallási közösség menekülői legfőbb kincseiket — irataikat — a környék barlangjaiba. Ezeket olvassák el most. Tudományos detektívmunka az üvegasztalok mellett Szemtanú beszéli: a Jeruzsálem-újváros kockaházai közt leli meg az ember a Palesztinai Régészeti Múzeumot. Ennek munkáját ma úgyszólván teljesen a sok tízezer eeszénys kézirat-töredék feldolgozása veszi igénybe. Nincs detektív-kutatás, amely érdekesebb lehetne az ő munkájuknál. Elöljáróban mindjárt meg kell jegyezni valamit. A Midbór Jehuda, a Júdeai Puszta, a hithű mohamedán Jordánia arab királyság területéhez tartozik. Az ott talált régészeti leletek is mohamedán tulajdont képeznek. A Palestine Archaelogical Museum is Jordánia állam régészeti minisztériumának közvetlen irányítása alatt áll, az itt dolgozó francia és angol, német és amerikai, protestáns és katolikus tudósok is Jordánia alkalmazottai. A mohamedán arab államnak esze ágában sincs keresztény apologetikus célokat szolgálni. Az intézet kutatóinak munkája minden vallási cél nélküli, régészeti szakmunka. Éppen úgy, mint a kutatás és közlés másik ágáé, amely a jeruzsálemi óvárosban levő Héber Egyetemen történik. S a katolikus és protestáns, zsidó és mohamedán kutatók ugyanazokkal a módszerekkel dolgoznak és ugyanazon eredményre jutnak. Az elfogulatlan tudomány diadala ez a munka. A mindkét bizottság kezébe kerülő kézirattöredékek szörnyű állapotban vannak. Foszló bőrdarabkák ezek, szétrágva kétezer év férgeitől, elfakítva és bepiszkolódva viszontagságaiktól. Az első pillanatra alig hihető, hogy bármi is volna rajtuk. Mindenekelőtt üvegedényekben kémiai kezelést kapnak, hogy az időtől nemegyszer csövekké tekeredett bőrdarabokat ki lehessen simítani. Végigtörlik őket vegyszeres ecsettel, amely feloldja a szennyet és felszínre hozza a betűket — nemegyszer csak egyetlen betűt. Ha így nincs eredmény,, infravörös sugárral olvassák le, amit a bőrdarabka rejt. Minden darabkáról fényképfelvétel készül, ennek példányait minden kutató megkapja, s ott előtte a feladat: helyezze el a pársoros töredéket, vagy néhány szót, vagy néhány betűt — oda, ahová tartozik. Minden töredéket, legyen az hoszszabb, összefüggő szöveg vagy egyetlen betű, megszámozva »nyilvántartásba« vesznek. A termek üvegasztalain ott vannak a töredékek. Ha felismerik, hova valók, kettős üveglap közé kerülnek, más asztalokon. A kutatók — akiknek legtöbbje legalább tíz év óta foglalkozik a munkával — annyira ismerik már anyagukat, hogy a héber betűk vonalvezetéséről — »duktusáról« — felismerik, melyik írnoknak milyen munkájából valók. Legalábbis órák, nemegyszer napok munkája egyetlen bőrdarabkának a megfelelő szövegbe való illesztése a két üveglap közé, a neki való üres helyre. »Olyan munka ez — mondja a szemtanú —, mintha egy cafatokká széttépett levéltárat kellene valakinek összeraknia«. Feldolgozói együtt élnek munkájukkal; benne élnek, és neki élnek, álmodnak vele. A leletek és a kérdések 1. A leletek első csoportja az ószövetség szent könyveinek másolataiból és kommentárjaikból áll; lapunk is többször megemlékezett róluk, így most nem térünk ki rájuk. Régi voltuk páratlan. Ún. »atomórával« (a radiocarbon Ci-ggel) vizsgálták meg őket — kétségtelenül a Kr. e. I. századiak. A leletek tökéletes bizonyságot adnak az ószövetség szöveghitelességéről, arról, hogy ezek a szent iratok hiteles példányokban maradtak reánk, úgy, ahogyan szerzőik annak idején megírták őket. 2. Ugyanilyen izgalmas a holt-tengeri szektának mint vallási mozgalomnak szabályzata, gondolatvilága. Belevilégít a Krisztus korabeli zsidóság vallási életébe. S ezúttal egész csomó érdekes kérdést vetnek fel ezek a kéziratok. Vajon milyen volt a viszonya e kitűnően szervezett, régi és hatalmas vallási mozgalomnak, ennek a holt-tengeri szektának a farizeuscsoport mozgalmaival? Mi volt a kapcsolata Jézussal és a jeruzsálemi ősegyházzal? A kereszténység bölcsője — ötlött egyes kutatók eszébe — nem ringott-e Betlehem helyett inkább Chirbet Qumranban? Mi a kapcsolat Jézus és egy, a Qumrani iratokból oly rejtélyes körvonaltalansággal és arctalansággal kiemelkedő papi személy között? A következő két cikkben írunk mindarról, amit Midbár Jehuda megvallott Krisztusról. Egy felhőszakadás emléke a tabáni templomban Érdekes kezdeményezés indult az elmúlt vasárnapok egyikén az újjáépítés alatt álló ősi tabáni templomban. Egy fiatalemberről emlékezett meg a hívek közössége, aki nyolcvanöt esztendeje hunyt el. A neve nem mond sokat a késő utódoknak: Berghel Lajos, a tabáni egyházközség hűséges tagja, 1875. június 26-án halt meg hősi halállal. Halála az egyik legsúlyosabb természeti katasztrófa emlékét idézi fel azok közül, amelyek az elmúlt században a fővárost sújtották. Az említett júniusi napon — szombat volt — rekkenő hőség nehezedett rá a szűk budai utcákra — amint Magyar Elek »Pesti históriák« című könyvében leírja. Délután komor felhők lepték el az eget. Megdördült a menny és emberemlékezet óta nem tapasztalt felhőszakadás omlott a városra. Egy óra sem telt bele, hömpölygő tengerré változott a Hűvösvölgy, a Vérmező — akkor Generális rétnek hívták —, végig az ördögárok környéke, főként krisztinavárosi és tabáni része. Az ár hatalmas szálfákat, mázsás kőtömböket görgetett és elsöpört mindent, ami útjába került. A víz betódult a Drascheféle téglagyárba, elöntötte a kazánházat, a kazán felrobbant és lángra lobbantotta az egész épületet. Újlakon a templom kriptájába tódult be a víz, és összetört koporsókat, emberi koponyákat sodort ki belőle. Az igazi veszedelem azonban az ördögárok torkolatának környékén támadt, a Rácz templom és a Tabáni templom közelében. Itt az árkot már jóval előbb beboltozták. A biztosnak hitt boltozat fölé emeletes házak épültek. Nos, az alázúduló víz megszorult a beboltozott csatornában és iszonyatos erővel feszítette falait. A tragédiák sora történt. A víz ereje úgy robbantotta fel a csatornát a felette álló házaikkal együtt, mintha dinamittal röpítették volna levegőbe. A házak egymás után omlottak a rohanó áradatba, mint megannyi kártyavár. A kétemeletes Mauksch-ház derékban szakadt ketté. Ugyanígy a Jankovich-ház. A Duna-parton, az ördögárok torkolata felett épült emeletes Csekeőház valósággal a levegőbe röpült, hogy aztán belehulljon a helyén támadt feneketlen tengerbe. A hirtelen támadt veszedelem számos emberáldozatot is követelt. A Csekeő-házban például egy mérnökcsalád éppen az asztal mellett, vacsoránál ült, mikor iszonyú reccsenéssel megnyílt a padló alattuk. A családanya kisfiával nyomtalanul eltűnt a szörnyű nyílásban és ott maradt az őrjöngő apa. Az egyik kis lisztesüzletben az öreg boltosasszony kisunokájával együtt fulladt meg a rájuk omló falak alatt. A közeli Horváthkerti színkörben éppen operaelőadás folyt. Az épület hátsó fala beomlott, elképzelhetetlen pánik tört ki, a közönség az iszapos hullámokban derékig gázolva menekült. Egy fiatal párt a templomból jövet ragadott el az áradat. Holttestüket lent, Bajánál fogták ki. A frakkos vőlegény halálában is görcsösen átölelve tartotta menyasszonyát. Az általános pánikban csak kevesen tudtak odáig felocsúdni, hogy mások mentésére gondoljanak Ezek közé a kevesek közé tartozott a huszonegy esztendős tabáni fiatalember, Berghel Lajos is. Szembeszállva a felhőszakadással, lezúduló árral, mindenütt ott volt, ahol hirtelen veszedelem támadt. Húsz embert mentett ki a vízből. A huszonegyedik magával rántotta a mélybe. Ott pusztult el a hullámok között. Másnap harminchárom holttestet terítettek ki a Jánoskórházban. Az emberek borzadva járták végig a katasztrófa színhelyét. Hajlékuktól megfosztott, szeretteik után jajgató áldozatokkal volt tele az egész Tabán. A katasztrófa híre bejárta a világot. Párizsból, Londonból is érkeztek az adományok a szerencsétlenség áldozatai részére. Persze, a legnagyobb katasztrófa emlékét is elhomályosítja az idő. Az olyan hősiességét is, mint amilyenről Berghel Lajos tett tanúságot, amikor a felebaráti szeretet oltárán feláldozta fiatal életét. Méltó a tabáni templomhoz és a tabániakhoz, hogy kiemelik nevét a feledés homályából és a szomorú esemény évfordulóján imádkoznak érte. Azért mondjuk, hogy méltó a szép kezdeményezés a tabániakhoz, mert a hagyományok ápolásának más szép példáját is láttuk ottjártunkban a templomban. Valaha, itt a közelben állt a nagy magyar költő, a »szent öreg«, Virág Benedek háza. A nagy paptudós és költő a tabáni templomban mondotta el naponta miséjét a Szent Család oltáránál. Az emlékét híven őrzik a tabáni katolikusok. Az idén, halála százharmincadik évfordulóján, megkoszorúzták az oltárt, ahol misézni szokott. Amint a helyreállítás befejeződik, táblával kívánják megjelölni. A templomban, amint említettük, a főváros és az állam támogatásával ez idő szerint még hatalmas ütemben folynak a munkálatok. Az életveszélyesen meglazult falakat, amelyekről már-már lecsúszott a mennyezet, tizennégy hatalmas betonpillérrel vették körül. Vasbeton abroncsokba foglalták a mennyezet boltíveit is. Ebben az évben, valószínű, helyreállítják a tornyot és megindul a belső és külső festő is. Eddig több mint kétmillió forintot fordítottak a restaurálásra. Ha elkészül, büszkesége lesz a magyar restauráló építészetnek. Méltó hajléka lesz a nagyok és a hősök emlékének. Sínkó Ferenc A művészet és valid írta: Kunszer Gyula Fenti címmel érdekes tanulmány jelent meg az Univerzum című tudománynépszerűsítő füzetsorozat legutolsó számában. S ez kedvező alkalmul szolgálhat arra, hogy ezt a kérdést mi is közelebbről megvizsgáljuk, s bár nézőpontjaink természetesen különbözőek, azért mindjárt bevezetőben megállapíthatjuk, hogy eredményeink éppen nem minden tekintetben ellentétesek, legtöbbnyire inkább csak korrigáló természetűek az Univerzum cikkének megállapításait illetően. »Istentől ered-e a művészet?« — teszi fel a kérdést a cikkíró, majd így folytatja: »A burzsoá kultúra védői azt állítják: a művészetet isten adta az embereknek, s a művészet el sem képzelhető vallás nélkül, mindig a természetfölöttit, az istenit fejezi ki. A francia Maritain például azt állítja, hogy a művészi szépségnek semmi köze sincs a reális valósághoz, és isteni eredetű. Andrew Cecil Bradley szerint a költészet értékének fokmérője a vallás szolgálata.. . A burzsoázia ideológusai... a vallást és a művészetet mindenáron egy nevezőre akarják hozni...« A katolikus felfogás szerint a szépség — mint a bűnön kívül minden — végső fokon Istentől ered, de azt már éppen nem állíthatjuk, hogy a művészet el sem képzelhető vallás nélkül, és megfordítva sem, hogy a vallás el ne lenne képzelhető művészet nélkül. A művészetet és vallást semmiképpen nem kell egy nevezőre hozni. Ez az azonosítás azzal a veszéllyel járna, hogy a vallást is csak mint főként az érzelemvilágra ható művészi élményt fognánk fel. A vallás ennél sokkal, de sokkal több. A vallás nem elégszik meg az emberi lélek érzelmi szférájának birtoklásával, feltételezi a teljes emberi egyéniség lelki-testi átitatottságát. Csonka vallásosság az, amely csak érzi, de nem tudja és nem akarja az Istent. Berzsenyi Fohászkodásának szép sorai, melyek szerint a bölcs lángesze fel nem érheti, csak titkon érzékeble óhajtva sejtheti az Istent — dogmatikai szempontból nem helytállók, mert nem »lángész«, hanem egyszerű emberi értelem is elegendő hozzá, hogy a gondolkodás vonalán is eljuthassunk az istenséghez. Ám ez a határozott szétválasztás korántsem zárja ki a vallás és művészet gyümölcsöző, értékes eredményeket produkáló kölcsönhatásét. A vallás — a műtörténet tanúsága szerint — nagyon is szerencsés ihletője lehet a művészetnek, a művészet pedig kiváló eszköze a vallásos áhítat fokozásának. A katolikus egyház ennek kezdettől fogva tudatában volt, s az egyházi művészetpártolás s az egyházművészet csírái a katakombák koráig nyúlnak vissza. Hadd idézzük egy egyháztörténeti szakértőnk sorait: »Míg az ószövetségi zsidóság, főleg a bálványimádó környezettől elkülönülés hangsúlyozásaképpen, nem kedvelte az ábrázoló művészeteket, addig a kereszténység mindjárt kezdetben a művészetet is bevonta eszméinek terjesztő eszközei közé annak helyes felismerésében, hogy az ember test-lélek jellegének megfelelően a láthatatlan értékeket látható képek s kifejező eszközök által kell a lélekhez közelebb hozni.« Az európai művészetek fejlődése szempontjából felmérhetetlenül jelentős állásfoglalása volt az egyháznak, hogy a Vili a IX. században a fanatikus bizánci »képrombolók« ellen erélyesen harcba szállott a keresztény művészetek érdekében, s hasonlóképpen a reformáció idején. Abban is igaza van az Univerzum cikkírójának, hogy mikoraz osztálytársadalomban a vallás uralkodó eszmévé válik, a művészet erős vallásos befolyás alá kerül«, ám abban nem adhatunk igazat, hogy a művészetek »reális vonásai sohasem a vallás hatására, hanem éppen annak ellenére fejlődnek ki«. »A vallásos befolyás« ritkán törekedett arra, hogy irányítsa a művészetek váltakozó stílusának kialakítását, általában elfogadta és a saját mondanivalóinak kifejező eszközeiül alkalmazta azokat, mégpedig meglepő rugalmassággal. Az egyház amennyire — jóértelműen — konzervatív volt a lényeg, a hittan tisztaságának megőrzése tekintetében, épp annyira — ugyancsak jóértelműen — liberális volt a kifejező művészeti formák tekintetében. Amikor építészeti sztatikai felfedezések lehetővé tették a zömök román architektúra függőleges irányú kitágítását, az egyház katedrálisainak felépítésében töprengés nélkül rátért erre az új stílusra, nem törődve azzal, hogy a finnyás latin népek ezt a stílust »gót«-nak, azaz barbárnak nevezték. S amikor — különböző világtörténeti erőhatások eredőjeként — a reneszánsz stílusjön divatba«, az egyház ebben a stílusban építtet és festtet, nem törődve az újpogányság vádjával. A barokk vérbő mozgalmassága éppúgy nem idegen az egyházművészettől, mint a gótika aszkétikus merevsége. A művészet nem vallás, és a vallás nem művészet. Felesleges minden arra irányuló törekvés, hogy »egyenlő nevezőre hozzuk« őket. De — hogy a matematikai hasonlatnál maradjunk — nem árt, ha összeszorozzuk őket. Hiszen a vallási ihletésű művészi tevékenységből olyan alkotások erednek (helyszűke miatt mellőzzük a felsorolást), amelyek egyaránt dicsőségére válnak vallásnak, művészetnek s az egész egyetemes emberi kultúrának is. a Huszár Elemér Utcumque nyolcvan esztendős barátság fűzött minket egymáshoz és most a vén conscholaris itt vesz búcsút tőle. Az evangélikus főgimnázium falai között kerültünk össze. Ott együtt nyüttük a „hichaechoc”-ot és együtt declináltuk a „Hic gallus cantans”-t... Aztán múltak az évek, mindketten eleven fickók lévén színészek akartunk lenni, és így egészen természetes, hogy az önképzőköri szavaló versenyeken igyekeztünk mindketten egymást tönkre deklámálni: nagy pénz és dicsőség volt az az ötforintos arany! Majd aztán a pesti egyetemen is együtt hallgattuk Juatinián eleganter et belle elkanyarított római jogbölcseletét és együtt buktunk meg Mariska tanár úrnál pénzügyi jogból. Aztán elváltak útjaink, ő Sanctissima Theologia fényét kereste, jómagam a tinta sötétjébe merültem el, de mindkettőnk életeleme volt az „hichaechoc”. Utóbb egy időre eltűntünk egymás látóköréből. A világi pálya messze esik a hierarchkustól s ő Rómába került, ahol a Vatikán magyar gyóntatója volt éveken át... Innen hazatérve, latin szaván megérzett a római, nem is a római, de az olasz, az angeli-tanzseli-nek mondotta, szegény barátom, de az is jól állott neki! Az élet megint akkor hozott minket egymás közelébe, amikor ő a terézvárosi plébánia egyik káplánja lett, ahonnan aztán a gyönyörű zugligeti lelkészi hivatalba ment át és ott volt mindaddig, mígnem a nyugalmazásra megérett. Mint nyugalmazott lelkész, egy rövid időre vidékre ment, de annyira pesti volt, hogy ott nem tartotta ki sohá és viszszatért a fővárosba, és hogy közel legyen jó édesanyja sírjához. Farkasrétre ment lakni ott, a rommá lett temetői templomot helyettesítő kis kápolnában végezte napi ájtatosságát. Kitűnő szónok volt, elragadó magasztosság és költészet volt előadásában. De általában igen nagy tudás volt az övé: jogi doktor és theológiai doktor volt és komolyan mélyedt bele a tudományos vizsgálódásokba. Szelleme csupa élénkség és frisseség volt a legutolsó időkig. Aranymiséjét a belvárosi főplébánia templom gótikus szentélyében az elmúlt esztendőben mondotta el s az bizonysága volt annak, milyen őszinte mély ragaszkodással csüngtek rajta mindazok, akikkel a Gondviselés összevezérelte. Úgy két hónappal ezelőtt a Bartók Béla úton egy motoros kerékpár elütötte, akkor olyan súlyos csonttörést szenvedett, hogy nem volt kilátás arra, hogy valaha járni tudjon még. A kórházi ágyban töltött hoszszú idő re is végzetes volt. Tüdőgyulladást kapott és az, hiába volt az orvosi tudomány és lelkiismeretesség, végzett vele. Rexa Dezső Fumasoni Biondi kúriai bíborost — mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung jelenti — súlyos szívrohammal a római Villa Stuart klinikára szállították. A bíboros 87 éves, s LÁTTUK A Szomjúság c. magyarul beszélő szovjet film a második világháború egyik megható epizódját meséli el. A németek körülzárták Odessza városát, elfoglalták azt a szomszédos községet is, ahol a város vízműveinek telepe volt, az üzemet leállították, hogy a szomjúsággal kényszerítsék megadásra a város védelmét. Egy tengerész-osztag kilopózott, éjszaka megindította a gépeket, hogy a szomjúhozó népet vízhez juttassa. A németek felfedezték a vállalkozást és felmorzsolták a bátor csapatot, de a szomjazó onesziszaiak vízhez jutottak. A vasárnap egyházi zenéje Országúti ferencesek 106. Mórért: Koronázási mise (vez. Tamás Alajos). Szent Imre templom 10 0. ún. gregorián mise (Kyrie Hex splendens). Belvárosi főplébánia templom 10 6. Beliczay: F-dúr mise (vez. Pintér József). Kőbányai Szent László plébánia 10 6. Motetták (vez. Incze Aurél). Rokolya u. lelkészség 17 6. Orgonaművek (játszik: Stomfay Károly).