Új Ember, 1961 (17. évfolyam, 1-53. szám)

1961-01-01 / 1. szám

KATOLIKUS SZEMMEL Féltékenység a családon belül Az esztendő végén minden­felé tanácstagi beszámolókat tartanak. Tanácstermekben, kultúrházakban, iskolai tanter­mekben az annak idején meg­választott tanácstagok állanak oda választóik elé, hogy szá­mot adjanak munkálkodásuk­ról. Arról is, hogyan feleltek meg a beléjük helyezett biza­lomnak. Az emberek meghall­gatják a beszámolókat, vitáz­nak, kérdeznek, javasolnak. Felvetődnek ezeken a kisgyű­­léseken az országos tervek és eredmények éppen úgy, mint a helyiek. Az idei tanácstagi beszá­molókat az jellemzi, hogy mindenfelé valóságos »kis par­lamentté« alakultak át a gyű­lések, amikor a községfejlesz­tési eredményekre és a továb­bi tervekre fordult a szó. Az átfogó nemzetgazdasági ered­mények mellett ugyanis eb­ben az esztendőben a tanács­tagok beszámolóiban már na­gyobb hangsúlyt kaphattak azok a sikerek, melyeket egy­­egy község jól szervezett köz­munkával, a községfejlesztési alap jó felhasználásával elér­hetett. Országos viszonylat­ban ebben az évben több mint 140 millió forint értékű társa­dalmi munkát ajánlott fel a lakosság a községek és váro­sok fejlesztéséhez. A község­­fejlesztési alap 1960-ra meg­­nyolcszorozódott, az 1955. év­hez viszonyítva. Nagyon sok községet helyi pénzforrásból villamosítottak, számtalan is­kolai terem, művelődési ház, közkút, törpeerőmű, vízveze­ték, járda, bekötőút, utca, ka­nális, orvosi rendelő stb. épült a lakosság áldozatos összefo­gásával. Ezek az eredmények ott vannak minden községben, és további erőfeszítésekre ösz­tönöznek. A lakosság emellett azt is tapasztalhatja, hogy a kormányzati szervek sokszor a népgazdasági beruházások rovására igyekszenek mind­jobban hozzájárulni a helyi községfejlesztési törekvések­hez, különösen fontos épít­kezési anyagok felszabadításá­val. Minden agitációnál többet ér, hogy ma már a községek lakossága nap mint nap élve­zi azoknak az eredményeknek hasznát, amelyeket összefo­gással hozott létre, és amik­hez jelentős mértékben hozzá­járult maga az államháztartás is. S amikor ezekből a létesít­ményekből egyre többet köve­tel, ebben a követelésben már nem az államra való teljes rá­­hagyatkozás nyilvánul meg, hanem a közösségi ügyek irán­ti felelősségérzet. A helyi fel­adatokba való »beleérdekelt­­ség«, a hasznos létesítmények­ben­ konkrét részesülés nyitja meg a nagyobb távlatokat azok felé az országos törek­vések felé is, amelyeket egy­­egy község, járás és megye határain túlmenő összefogás­sal ugyanúgy el lehet érni, mint a helyi célokat. Ami pedig ennek a látszó­lag helyiérdekű összefogás­nak már nemzetközi jelentő­ségét érinti, az nem kevesebb, minthogy hazánk népe ezek­ben az apró munkákban tesz hitet napról napra elszánt bé­ketörekvése mellett. Közku­­takban, villany- és vízveze­ték-hálózat bővítésében, utak, járdák, iskolák, napközi ott­honok, községi fürdők és par­kok létesítésével építi a békés alkotómunka emlékműveit. Bő felsorolást ad egy nem­régiben megjelent hetilap-cikk arról, mennyire ismeretes volt a »keresztelés« — persze, mint merőben külsődleges cselekmény az a vízzel kapcsolatos névadás — a ke­reszténység előtti és kívüli pogány vallásvilágban is. Csak úgy, kapásból ismételve a cikkben felsoroltakat, már az egyiptomiak alkalmazták a csecsemők vízzel való leönté­­sét, a régi irániak (perzsák) pedig e­rr­e, vagy a szent az színe előtt a néhány napos gyermeket vízbe merítették, miközben a pan nevet adott neki: a mexikóiak napkelet felé fordulva tették ezt, s ha­sonló szertartásokat találunk Yu»”*''iban és Peruban; a ré­gi Rómában és Görögország­ban is végezték a gyermekek I vízzel való meghintését, az­­ ősi skandinávok, sőt — mági­kus megtisztulási szertartá­saikban — az ősemberek is. Tehát — következteti a cikk — a kereszténység ezekből a primitív vallásokból ered, s a pap, aki ezt a ceremóniát vég­zi, »lényegében nem különbö­zik az őskori varázslótól, an­nak kései utóda«. Ám nemcsak a mi felfogá­sunkkal, hanem magukkal a tényekkel ellenkeznek súlyo­san: egyszerűen egyenlőségje­let tenni akár az ősvallások és a kereszténység akár a po­gány kultuszok és a keresz­ténység között. Hogy az ősval­lások és a pogány kultuszok is használtak a lélek tisztulását és a bűnök eltörlését ki­fejező jelképes cselek­ményeket — így például vízzel való leöntést, víz­bemerítést — az régóta isme­retes az egyházi tudományos­ság előtt. A pogányságnak és keleti misztériumvallásoknak jelképes­­keresztelő­ szertar­tásai és az egyház szentségei közé tartozó keresztség közt azonban mérhetetlen és áthi­dalhatatlan a fogalmi és va­lóságos különbség. A különb­ség éppen az, hogy a pogány­ságban és misztérium vallá­sokban a vízzel való leöntés vagy vízbemerítés nem más, mint éppen jelkép. A kereszt­ség viszont, az egyház kereszt­­sége: szentség, amelyet törté­netileg bizonyíthatóan Krisz­tus rendelt el, az áteredő bűn­től való megtisztulás tényé­nek s az általa alapított egy­ház közösségébe való felvétel tényének végrehajtására. Fo­galma és tartalma feltételezi a kereszténység minden taní­tási tételét: Isten emberte­remtő tevékenységét, a bűnbe­esést, a megváltás ősígéretét, a megváltót, a Szentháromsá­got, az Ige megtestesülését, a megváltást, a szentségek fo­galmát a Szentlélek fogalmát és működését. És egyáltalá­ban: a kereszténység egész dogmaépületé, amelyben pél­dául a pan sem az »őskori va­rázslók kései utóda«, hanem a szentségeknek a panszentelés szentsége által felhatalmazott kiszolgáltatója. 9. A középkor minden — mo­dern szemmel visszanézve — felfedezett árnyoldala mellett az emberiség egyik leghatal­masabb építőkorszaka is volt. Nemcsak az égbenyúló dómok emberöltők alatt fölépített épí­tészeti csodáira gondolunk, ha­nem a középkori városképre is, amelyben éppen a körül­­kerítettség szűkre szabott gyűrűjében fejlődött ki az egységes házfrontszélesség hatóságilag megszabott rend­je mellett az emberi együtt­élés több erkölcsi normája is. És az a város, amelynek mag­ja a középkorban épült, mint pé­dául Prága, Nürnberg, vagy az északolaszországi városok, ma is mintaképei a megraga­dó városi épületegyüttesek térhatásának. Magyarországon kevés kö­­zépk­or eredetű város van. Buda ugyan most kél ki rom­jaiból, mint gótikus város. Kőszeg, Sopron dédelgetett műemléki kincsünk és a há­borúkban többször lerombolt Győr is őrzi, legalább alapraj­­zában, a középkori utcabeosz­­tást. A szocializmus azonban éppen most, felszabadulásunk utáni romeltakarító munkánk bevépeztével vezetett el ben­nünket egy a középkorinál is nagyobb, gyümölcsözőbb és produktívabb építőkorszakba. A Tisza és a Duna eddig vad­cserjével benőtt, kecskelegelő­szerű tájain új meg új váro­sok születnek, a régiek megújulnak, levetik a kapita­lizmus korában rájuk húzott, koporsószerű, minden építé­szeti ízlést menovalázó üzlet­portálokat, s ami kevés a ma­gyar városépítészet remekei­ből megmaradhatott, az most már méltó külsővel díszíti el­rontott városainkat. És a közvéleményünk is egyre inkább érdeklődik vá­rosépítészeti problémák iránt. Annál is inkább teheti ezt, mert a magyar városépítészet­nek tudós szakértői születtek és műemlékkincseink soha nem látott gazdagságban való publikálása, közkinccsé tétele mellett a jövendő szocialista magyar városkép kérdése is szerencsésen tisztázásra kerül. Nemrégiben hagyta el a sajtót Granasztói Pál »Város és épí­tészet« című műve a Műszaki Könyvkiadó gondozásában. Annyi levél érkezett már hozzánk ebben a tárgyban, oly sokszor feleltünk már magunk is levélben az ilyen irányú konkrét kérdésekre, hogy jó lesz talán egyszer lapunk nyil­vánossága előtt is szembe nézni a problémával. A pszi­chológia, különösen a szociál­pszichológia mai felismerései szerint a féltékenység elke­rülhetetlen a családban. Bizo­nyos mértékig útját lehet áll­ni, de ha lappangva is, mindig megtalálható. Ami a megszo­kottabb s ezért a közhelye­­sebb is, hogy a testvérek fél­tékenyek egymásra. A gyer­mekek azonban féltékenyek lehetnek szüleikre is, és szülők gyermekeikre­­ is. Az sem olyan lehetetlen, hogy az apa féltékeny a fiára, vagy az anya érzi úgy, hogy a serdülő leány vonja el tőle az apa sze­retetét. S egyáltalán nem rit­ka, hogy az anya — kivált ha özvegyen maradt — szinte gyűlölködőn féltékeny a fia feleségére. A féltékenység forrása azon­ban mindig ugyanaz: az egyén félelme a feléje forduló szere­tet csökkenésétől, vagy az a vágya, hogy a szeretett lényt kizárólagosan birtokolja. Sem­miképpen sem egészséges ál­lapot, hiszen a család lényegé­nél fogva emberi közösség, amely kellene, hogy szeretet­­közösség is legyen, olyan együttes, amelynek minden tagja kielégítő fokban ad min­denkinek, és kap mindenkitől szeretetet. Hogy ez nem min­dig van így, ezért szenvednek sokan és sokat a családban. Szorosan a legutóbbi leve­leknél maradva, egy édes­anya amiatt panaszkodik, hogy gyermekei állandóan fél­­tékenykednek egymásra, hol­ott — úgymond — »semmi okuk rá, mert pontosan egy­formán bánok velük«. Nos, szerintem éppen a »pontos egyformaságban« fedezhetjük fel a hibát. Gyermekeinkkel szemben nem a kezelés ma­tematikai egyenlőségére, ha­nem ellenkezően, a koruk, ne­mük és alkatuk kívánta egyen­lőtlenségre van szükség. Hely­telen lenne egy tizennégy éves gyermeknek ugyanakko­ra összegű zsebpénzt adni, mint a tízévesnek, ugyanúgy helytelen, mintha a tízéves­nek sohasem vennénk új hol­mit, hanem folyvást csak örököltetnek­ a nagyobbiktól. Szellemileg­ vagy fizikailag gyöngébb gyermekünket több szeretettel kell körülvennünk mint a nála tehetségesebb vagy egészségesebb gyerme­ket. Az idősebbnek többet kell megengednünk, mint a fiata­­labbnak, ellentételként vi­szont növelnünk kell családi teendőit és főleg a felelősséget mind önmaga, mind kisebb testvérei felé. Azzal, hogy pontosan egyformán bánunk gyermekeinkkel, inkább elő­segítjük, mint gátoljuk köz­tük a féltékenységet. Sajnos, nem egy szülő már kezdet kezdetén maga ül­teti el a féltékenység csíráját. Négyéves fiacskám nem ta­lálja helyét, amióta itt van az újszülött testvérkéje; hoz­zám sem olyan kedves, mint eddig volt« — írja egy édes­anya. Arra kell gondolnom, hogy alighanem hiányzott az ilyenkor szükséges tapintat. Pszichológusok régóta taná­csolják, hogy a gyermekeket ügyesen elő kell készíteni az új testvérke jövetelére, per­sze nem sokkal előtte, mert a gyermeknek laza fogalmai vannak az időről. Amikor az anya visszatér otthonába, le­hetőleg a trébi nélkül jelenjék meg a nagyobbacska gyer­meknél. A viszontlátásnak örülve gyöngéden, nagy-nagy szeretettel becézgesse, és csak bizonyos idő elteltével mu­tassa meg neki a testvérkét. Ha azután, rokonok, ismerő­sök állítanak be, oda kell hat­ni, hogy ne csak a kisbabát lelkendezzék körül, hanem a nagyobb gyermekekhez is ked­vesek legyenek. A gyermek­ben akkor mozdul meg leg­erősebben a féltékenység, amikor édesanyja a csecsemőt táplálja. Amennyire csak le­hetséges tehát, okosabb, ha nem az ő szeme láttára törté­nik ez. Különösen az első he­tekben az apa és az anya a szokottnál is több időt áldoz­zon a nagyobb gyermekek­nek. Valami módon mielőbb vonják be őket is a testvérke gondozásába. A nagyobbak így fokozatosan­­elfogadják a bébit, magukénak érzik őt és csakhamar a legkisebb fél­tékenység nélkül veszik tudo­másul, hogy édesanyjuk a testvérkére különös figyelmet fordít. Egy érettségi előtt álló leány leveléből idézem: »Boldognak érzem magamat, hogy csak fi­vérem van és nincsen nővé­­rem, mert a nővérek mindig gyűlölik egymást.« Alapos túl­zás, semmi kétség, de valami igazság mégis rejlik benne. Melyikünk ne találkozott vol­na már nővérekkel, akik ve­­télytársat és ellenfelet látnak egymásban, nem pedig a má­sik leányt vagy asszonyt, aki­hez a vér köteléke és a közös gyermekség fűrt. Hallottam én már asszonytól olyan kije­lentést is, hogy nővére lenne az utolsó, akitől bármi bajá­ban segítséget kérne. A szo­ciálpszichológusoknak is meg­lehetősen egyöntetű nézetük, hogy a nővérek viszonya a legkényesebb viszony a csa­ládban. A szülők bizony sok­szor maguk tenyésztik ki a féltékenységet, amikor leány­káik közül az egyiket szebb­nek, a másikat okosabbnak állítják be, vagy az egyiket folyton korholják, amiért ke­vésbé jó és engedelmes, mint a másik. Amúgy is nehéz küz­deni a féltékenység ellen, ami­kor már mindketten iskolába járnak, s az egyik szakadat­lanul hozza az ötösöket, a má­sik meg éppen megússza hár­masokkal. S megint csak ne­héz, amikor felserdültek és ar­ról van szó, hogy melyikük vonzza jobban a fiúpajtáso­kat és táncosokat. Maugham színdarabja, a »Színes fátyol« szerepeltet egy nőt, aki fejest ugrott szerencsétlen házassá­gába, pusztán amiatti elkese­redésében, hogy a húgának már sikerült férjhez mennie, noha őt, az idősebbet tartotta mindenki szebbnek. A vetél­kedésnek, irigységnek és fél­tékenységnek ilyen esetei egy­általán nem ritkák, de koránt­sem ok arra, hogy igazat ad­junk a fiatal levélírónak, mert nem áll az, hogy a nő­véreknek okvetlenül félté­­kenykedniük kell egymásra. Vannak leány­testvérek, na­gyon is sokan, akik a legma­gasabb fokú önzetlenséget ta­núsítják, és őszinte szeretettel viseltetnek egymás iránt. Min­denesetre tény azonban, hogy ez az a viszony, amelyet a leg­kevésbé lehet félmértékkel és fenntartások mellett boldogí­tóvá alakítani. Utoljára hagytam a legsú­lyosabb esetet. »Nővérem, bár gyakori áldozó, nem tudja sze­­retetébe fogadni a menyét, s ezzel valami lélekmérgezést végez az egész családban, széthull családunk, pedig min­dig büszke voltam rá« — írja egyik olvasónk. S megkérdezi, hogy mit tehetne, mert — mint részletesen előadja — a családból senki a legkisebb kifogást sem emelheti a fiatal­asszony ellen, s ami a legmeg­döbbentőbb, maga a nővére sem tudja megokolni ellen­szenvét és taszító magatartá­sát. A hosszú levélből főleg egy dolog ragadta meg a fi­gyelmemet. Az édesanya a múltkoriban ezt mondta a me­nyének: »Kedvesem, magának az volt a célja, hogy a házas­ság révébe beevezzen, elérte — most élvezze.« A lehető leg­tipikusabb esete a féltékeny­ségnek, mert a fiatalok na­gyon jól megvannak egymás­sal, és éppen első gyermekü­ket várják. Az ilyen, az eszüket már használni tudó felnőtteknél legnagyobb baj az — s ezt már általános érvényű megál­lapításnak szánom —, hogy még önmaguknak sem vallják be féltékenységüket. Ennek még a feltételezése ellen is til­takoznak. Nyilván azért, mert a féltékenység nem tartozik a »tiszteletre méltó« emóciók közé. Nem lévén pap, nem ül­tem soha gyóntatószékben, de bizonyosra veszem, hogy van­nak emóciók, amelyeket az emberek készséggel, szinte ön­elégültséggel rónak fel ter­hükül, olyasmit például, hogy heves természetűek, indulato­sak, extravagánsak, szenti­mentálisak, mi több, szégyen­kezés nélkül vállalják a »szok­ványos« bűnöket is. De közel sem ilyen »nagylelkűek« a kis aljasságok tekintetében, hogy például irigykednek saját gyermekeikre, vagy éppen fél­tékenyek menyükre. Az effaj­ta nehézségek orvoslására, amelyek megmérgezik a csa­lád életét, szerintem sem nyí­lik más út, mint a »komple­xus« feloldása, annak tudato­sítása révén. A konkrét eset­ben szereplő nővért, illetve édesanyát meg kell győzni ar­ról, hogy egyedül a féltékeny­ség dolgozik benne, egy olyan nemtelen érzés, amely a saját életét is megrontó ostobaság, jellemvonásnak pedig csúnya­ság. Miután pedig az illető gyakori áldozó, erre a feladat­ra legalkalmasabban a lelki­atyát kérhetik meg a hozzá­tartozók. Bármilyen természetű fél­tékenységet észlelünk, akár magunkban, akár szeretteink­Elmúlt őszén, a budai farkasréti temetőben bolyong­­ván, egy feketemárvány sír« emlék tűnt a szemembe. »Dr. Pokorny Emánuel áldozópap, pápai prelátus. 1860. december 22.—1939. július 9.« Elborong­tam, tehát 100 éve született Pokorny Emánuel, egykori hit­tanárom és igazgatóm, akinek neve úgy él a köztudatban, mint az ifjúság katolikus szel­lemű nevelésének apostola. A centenárium a megemléke­zés időpontja, de úgy éreztem, hogy nem elégedhetem meg a saját — diákszemszögű, tehát tökéletlenül egyoldalú — em­berélményemmel, felkutattam hát tanári könyvtárak poros értesítőit, megszólalásra kér­tem Schwarz-Eggenhofer Ar­túr esztergomi apostoli kor­mányzót, aki annak idején mint fiatal tanár Pokorny igazgatása mellett működött, s aki betekintést engedett az ünnepelt kéziratos hagyaté­kába is. Pokorny Emánuel aszké­­tikus, szikár alakja külső lát­szatra úgy tűnt fel, mintha egyetlen tömbből lett volna faragva, mégpedig hideg és kemény márványból. De fentebb említett többágú for­ráskutatás meggyőzött arról hogy sajátos emberi egyéni­sége nagyon is összetett volt, komplikált, sok tekintetben ellentmondásos, annyira, hogy megközelíthetően hű vázlatos portrét nem éles kontúrú plasztikus módszerrel, hanem inkább a rembrandti »árny és fény« technikával lehet raj­zolni róla. Már fiatal, kezdő pap korá­ban a budai Ferenc József in­tézethez került hittanárnak, itt működött kerek három évtizeden át. A Várhegy ke­leti lejtőjén parádésan kiemel­kedő iskola és kollégium a századforduló idején a régi Budapest »legelőkelőbb« tan­intézetei közé tartozott; nö­vendékei a »felsőbb tízezer«­­ből kerültek ki... S itt jelent­kezik a legérdekesebb, meg­lepő dialektikus ellentét Po­korny életében: a mágnás-, sőt főhercegi sarjak hitoktatója az uralkodóról elnevezett »exlu­­siv« intézet fellegvárából le­felé is tud tekinteni, a Vár alatt elterülő Víziváros szegé­nyes, földszintes viskói felé, az »alsóbb milliók« felé, s ön­magától minden felesleges fil­lért megvonva, népszerű és elterjedt hittankönyveinek és ifjúsági imakönyveinek jöve­delméből megalapítja és fel­­építi a katolikus tanoncok el­ső nevelőotthonát. Ez minden­esetre olyan cselekedet, amelynek szociális jelentősé­gét, előre mutató jellegét ta­gadni nem lehet. Mint hittanár a hitoktatás régebbi irányát képviselte, amelyben több volt a fegye­lem, a szigor, mint a közvet­lenség. A nem kedélyes, joviá­lis »tiszt« volt, hanem hit­tanár a szó szoros értelmében. És a hittan, amikor ő tanítot­ben, jussanak eszünkbe az ókori monda szüimfaloszi ma­darai, amelyek az ember min­den ételét undok modern be­­piszkolták. Az irigy gondola­tok ilyen madarak, amelyek boldogtalanná teszik az em­bert. A monda szerint Herku­lest kellett segítségül hívni, aki isteni nyilakkal pusztította el őket. Ilyen »isteni nyíl« szá­munkra az a felismerés, hogy nincs az életnek szebb és érté­kesebb ajándéka, mintha vala­kit teljes szívünkből tudunk szeretni, s az maga is szívébe zár bennünket. A német köl­tőnek, Geroknak van egy ver­se, amelynek utolsó szakasza ekként hangzik: Így örvendezz minden örömnek. Ha nem is lesz soha tiéd, Ami boldogság amazokra, Élvezd, mint a magadét. A karácsonyi időszak az is­teni és emberi szeretetről való elmélkedés ideje. Gondolkod­junk el mindannyian azokról zavarokról, amelyeket a fél­kenység váltott ki vagy vált­hat ki kisebb-nagyobb csalá­dunk életében. S ha elgondol­koztunk, bizonyára megtalál­juk a gyógyítás és gyógyulás egyetlen eszközét is annak az önzetlet­ szeretetnek gyakor­lásában, amelyről a világnak fel kell ismernie, hogy »tanít­ványok« vagyunk. Mihelics Vidl­ ­a, valóban »tan« volt, komoly stúdium, amelyet tanulni, tudni és gyakorolni kellett. S hogy ez a »kellett« sok eset­ben mit jelentett, azt most ne részletezzük; enyhítsük in­kább ezeket az éles vonáso­kat annak a másik Pokorny­­nak a felidézésével, aki együtt étkezett növendékeivel, aki bohózatos színjátékokat írt a tanoncok szórakoztatására, s aki a gyóntatószékben nagyon is emberien megértő és atyaian gondoskodó tudott lenni (sajnos, csak azon keve­sek számára, akik legyőzve a külső tekintélytartás által szuggerált gátlásokat, meré­szek voltak őt gyóntatójukul választani). ötvenhat éves volt már, amikor kinevezték a budai II. kerületi érseki katolikus fő­gimnázium (ma II. Rákóczi Ferenc-gimnázium) igazgatójá­nak, s az azzal kapcsolatos Rákóczi-kollégium kormány­zójának. Mint igazgatót tanár­társai irányában is a jó példá­val elöljáró tekintélytartás jel­lemezte. Mindenkit a maga fá­radhatatlan munkabírásának, fegyelmezett munkabeosztásá­nak, kötelességtudásának, asz­­kétikus igénytelenségének ma­gas mértékével mért.­­ De ugyanakkor közeledési, felol­dódási szándékának is tanúje­lét adta, mikor például előre­haladott kora ellenére teoló­giai doktorátusa és hittanta­nári képesítése mellé megsze­rezte magyar—latin szakból a középiskolai tanári oklevelet is, s amikor kifelé és fölfelé mindig keményen kiállt ta­nártársai érdekei mellett. Életének utolsó nagyszabású alkotása a Rákócziánum rég­óta tervbe vett templomának felépítése volt. A szép kis templom nagyrészt az ő fárad­hatatlan buzgalmának, puri­tánságából táplálkozó bőkezű áldozatkészségének, s nem utolsó sorban a vállalkozás során megmutatkozó egyéni ízlésének köszönheti létezését. S itt is jelentkezik egy érde­kes ellentmondás. Az aulikus szellemű Ferenc József-intézet egykori hittanára a magyar szabadsághős, II. Rákóczi Fe­renc piros-kék családi színei­vel dekoráltatta a kis temp­lomot, s Rákóczi születésének 250. évfordulójára fejeztette be az építkezést. 1928-ban nyugalomba vo­nult, ám — egy újabb ellen­tétesség — a nyugdíjazás nem jelentett számára munkátlan pihenést: apácák lelki gondo­zását vállalta haláláig ... Sír­köve talapzatán ez a liturgi­kus mondat olvasható: »Az örök vil­ágosság fénye-­kedjék neki.« Igen, odatúl már földi életünk árny-fény kettősségét felváltja az egyértelmű vilá­gosság. S Pokorny Emánuel jószándékú, munkás és imád­ságom tiszta papi életével bi­zonyára kiérdemelte, hogy ré­szese legyen ennek az örök fényességnek. Kunszery Gyula POKORNY EMANUEL Granasztói magasszínvonalúan illusztrált művéről nem írunk fellengzősen dicsérő szavakat, mert azt szeretnénk, hogy minden városát szépítő és még szebbet építeni akaró magyar olvassa el, forgassa lapjait, gyönyörködjék képei­ben és mélyedjen el a város­építés erkölcsének parancsai­ban. Mert ez is erkölcsi kér­déssé vált napjainkban, mint am­i­i sok más föltétele szo­ciális együttélésünknek. Ho­gyan tehetjük szebbé, ízlést fejlesztőbbé, igazán közösségi, emberlakta tájsá városainkat Granasztói műve kiváló út­mutató ebben az eddig meg­lehetősen elhanyagolt problé­mabozótban és szeretnék, ha minél több honfitársunk vá­lasztaná kalauzául.

Next