Új Ember, 1961 (17. évfolyam, 1-53. szám)

1961-02-05 / 6. szám

KATOLIKUS SZEMMEL A napokban hozta nyilvá­nosságra­ az Országos Béke­tanács ez évi tevékenységének programját. Az időszerű nem­zetközi kérdések rendszeres is­mertetésére a Béketanács tag­jaiból, neves külpolitikai szak­értőkből, újságírókból előadó­csoportot szerveztek. Az ak­tuális nemzetközi , eseménye­ken kívül országszerte előadá­sokat tartanak majd a többi között olyan kérdésekről, mint a békemozgalom, a leszerelés, verseny és kereskedelem a szocialista és kapitalista or­szágok között stb. Márciusban Indiában tartja legközelebbi ülését a Béke-Világtanács. Ezen magyar delegáció is részt vesz. A népek közötti barátság ápolására a Béketanács meg­szervezi, hogy külföldet járt hazánkfiai és a hazánkba ér­kező külföldi békeharcosok üzemekben, hivatalokban, vá­mosokban és falvakban beszá­molókat tartsanak. • A népek közötti barátság szellemében szervezik meg majd a háromnapos magyar— csehszlovák és magyar—oszt­rák határtalálkozókat. A nem­zetközi békemozgalom hazánk­kal együtt ünnepli az idén liszt Ferenc születésének 150. évfordulóját is. Ebből az alka­lomból Sopronban magyar— osztrák zenei fesztivált tervez­nek. A gazdag program bizonysá­ga annak az értékes munká­nak, amelyet az Országos Bé­ketanács népünk széles réte­gének együttérzésével végez a világbéke nagy ügyének és a népek barátságának szolgála­tában. K **Legyőzött a kártyázógép« címmel érdekes riportot közöl az Esti Hírlap egy negyedik gimnazista fiú szellemes talál­mányáról. A »logi« — ahogy a gépet alkotója nevezi — egy óvatosan játszó, közepes játé­kos képességével rendelkezik. A feltaláló diák tanárja, Ko­vács Mihály így méltatja a ri­portban a találmányt: -A vilá­gos, kitűnő kapcsolótechniká­nak valóságos mintapéldánya. Mindössze 25 jelfogóval mű­ködik ez a zseniális játék. Európai viszonylatban is egye­dülállóvá teszi, hogy ilyen so­kat tudó logik­ai készülék ilyen kevés eszközzel eddig sehol sem készült. Az Akadémia kü­lönbizottsága megnézte és ki­tűnőnek találta«. A riporter meginterjúvolta a fiatal feltalálót, Perjés Zol­tánt, aki kijelentette, hogy atomfizikus szeretne lenni s jelenleg egy jelfogós kockázó­gép tervezésén dolgozik s ez a találmány a komplikált külföl­di elektronikus szerkezetek egyszerűbb és szemléletesebb válfaja. Nagy élménye volt a nyáron, hogy a Központi Fizi­kai Kutató Intézetben részt vehetett egy Ural számológép összeállításában. Az Esti Hír­lap riportja elmondja még, hogy Perjés Zoli, a Móricz Zsigmond körtéri újságárus fia, a Mikszáth Kálmán téri gimnáziumba jár s ott tagja a kibernetikai és fizikai szak­körnek. A riportot mi kiegé­szítjük olvasóink felé azzal a tájékoztatással, hogy a szóban levő gimnázium a piaristák budapesti gimnáziuma, amely a Mik­száth Kálmán tér 1. szám alatt van s amely már eddig is országos nevet szerzett termé­szettudományos­­ oktatásának színvonalával és eredményei­vel. Kovács Mihály tanár, a szakkör vezetője, piarista ta­nár s Perjés Zoli, az újságárus nagytehetségű fia, érettségi előtt álló piarista diák, és Világszerte nagy visszhan­got váltott ki az a kísérlet, amelyet Petrucci bolognai professzor végzett el minap munkatársaival. Mestersége­sen megtermékenyített embe­ri petesejtet huszonkilenc na­pig életben tartottak in vitro — azaz méhen kívül, lombik­ban. A kísérletről beszámol­va a professzor kijelentette: a tudománynak e pillanatban rendelkezésére áll minden szükséges eszköz hogy ha­sonló környezetben egészen a­­mesterséges szülésig eljuttas­sák az ilyen módon megter­mékenyített emberi petét. Az olasz professzor kijelen­tését tudományos körök is ké­telkedéssel fogadták. A Le Monde tudósítója megjegyzi, hogy hasonló kísérleteket ál­latokon már húsz éve végez­nek (persze a petét és a spermát nem tudják mester­ségesen előállítani, csak ma­ga a megtermékenyítés törté­nik művi úton), nem tudtak azonban az »in vitro« tenyész­tésben túljutni azon a kriti­kus szakaszon, amelyben az embrió fejlődése már bonyo­lultabb életfeltételeket kíván. Ez a kritikus szakasz az ideg­­rendszer kifejlődésével esik egybe s lényegileg ennek a szakasznak a küszöbén zárult a bolognai kísérlet is. A vitában katolikus részről is elhangzottak hozzászólások, az emberi méltóság figyelem­­bevételére intve a tudósokat. Voltak, akik ezt a figyelmez­tetést úgy kezelték, mintha az egyház a tudományos haladás ellen lépett volna fel. Pedig korántsem erről van szó, ha­nem az ember méltóságáról és személyiségéről. Kétségtelen ugyanis, hogy nagy szolgála­tot tesz a tudomány az embe­riségnek, ha feltárja az emb­rió fejlődési titkait, de leala­csonyítja az embert, ha olyan kísérletre használja — mint Hitler orvosai tették a kon­centrációs táborokban —, amelyeket állatokon szokás elvégezni. Az egyházi állás­pont erkölcsi szempontból mindenképpen ellenzi az em­bernél a mesterséges meg­termékenyítést Életet adni embernek olyan tény, amit az Isten bensőséges családi sze­retet garanciáival kívánt kö­rülvenni. Két ember, az apa és az anya lelki egységével, lelkiismeretével, áldozatkész­ségével biztosította Isten, hogy az a lény, akit az ő szerete­­tük révén létre akar hozni, valóban megkapja mindazt, ami egy-egy embernek nem csupán testi, hanem lelki­­fej­lődéséhez szükséges. 1H A Pajtás című ifjúsági fo­lyóirat két kis olvasója kér­dést intézett a lap szerkesz­tőségéhez: »A világűrben — a Földön kívül, más bolygó­kon van-e élet?« — A kérdés­re adott válasz így kezdődik: »A Biblia szerint a világmin­denségben a Föld az egyetlen hely, ahol élet van. A Napot csupán azért teremtette a vi­lág ura, hogy melegítse a Föl­det, a Holdat, meg a csillago­kat pedig az emberek gyö­nyörűségére, a­z égnek ékesí­­tésére.« A válasz e részének meg­fogalmazása nem pontos. A biblia alapján az emberiség mindmáig abban a meggyőző­désben él, hogy az égitestek közül egyedül a földön van élet, de egyetlen szó sem ta­lálható benne olyan, amely kifejezetten állítaná, ho­gy a »Föld az egyetlen hely, ahol élet van.« Az égitesteikkel kapcsolatban sem beszél az ószövetségi teremtéstörténet arról, mintha a napot a föld melegítésére, a holdat és csil­lagokat az emberek gyönyö­rűségére és az égnek ékesíté­­sére teremtette volna, hiszen az égitestek teremtése meg­előzte az emberét. » Ami pedig a válasznak egy másik megállapítását illeti, ezt nagyon elgondolkoztatónak találtuk, így szól: »A tudo­mány tökéletes pontossággal megállapította, hogy az egész világmindenség valamennyi égiteste ugyanabból az anyag­ból­­ tevődik össze. Ma már azt is tudjuk, hogy az élőlények­nek is ez az alapanyaguk.« Feltételezve, hogy valóban »valamennyi égitestre« általá­nosítva áll a tudományos meg­állapítás, indokolt figyelembe vennünk Mózes könyvének (I. 2, 7) ezt a mondatát: »Meg­alkotta tehát az Úr Isten az embert a föld anyagából...« Kétségtelen te­hát, hogy a XX. század tudományos megállapí­tásai az élőlények alapanya­gát illetően egyeznek azzal, amit sok ezer évvel ezelőtt Mózes teremtéstörténetében leírt. A békés együttélés világ­probléma. Nagyban is, ki­csinyben is az. A népek között is, meg az egyes emberek kö­zött is. Ez utóbbiról mondom, hogy kicsinyben is. A drámaírók régóta tudják, ismerik a »semmiségek szere­pét« sorsunk alakításában. Hogy a nagy tragédiákat min­­■ di« kicsiségek váltják ki. Az Vallás és fanatizmus Már a múltban is sűrűn összekapcsolták ezt a két fo­galmat, s valami túlságosan nem is lepődhetünk meg raj­ta. Hiszen már a »fanatikus« szónak is, ha eredetét vizsgál­juk, az az értelme, hogy »va­lamely istenség által őrjöngés­be kergetett«. S valóban, ezer és ezer példát hozhatnék fel magam is arra, korántsem egyedül a kereszténység tör­ténetéből, hogy megnyilatko­zások mögött, amelyek ártot­tak művészetnek és tudo­mánynak, sértették az ember­ségesség követelményeit, ked­vezőtlenül befolyásolták a bé­kés együttélést és a társadal­mi haladást, ismétlem: ilyen megnyilatkozások mögött nem­egyszer vallási jogok húzódtak meg. S nem is mindig »húzód­tak«­, sokszor bizony fölöttébb nyíltan és leplezetlenül érvé­nyesültek. Amit azonban nem érzek sem helytállónak, sem igazságosnak: hogy engem, a modern kor gyermekét, csu­pán azért, mert hivő kato­likusnak vagy általában hivő kereszténynek vallom maga­mat, bárki fanatikusnak te­kintsen. S meg is próbálom magyarázni, hogy miért nem. Egy meghatározás szerint, amely nem tőlem való, a fa­natizmus erős, minden ellen­érvet elhárító meggyőződés: az igazunkra vonatkozó elmé­leti meggyőződéstől abban kü­lönbözik, hogy rendkívül he­ves, a szenvedélyig menő iz­galmak kísérik, amelyek a magatartást és a cselekvést is ellenállhatatlanul vezérlik. Ekként nézve a fanatizmust, nem kétséges, hogy rengeteg jó is származhat belőle akkor, ha nem téves a meggyőződés és erkölcsileg igazolhatók a célok, amelyeknek elérését sürgeti. Az emberiség nagy szellemei valami módon mind »fanatikusok« voltak. Ha nem lettek volna azok, nem tudtak volna tömegeket sorakoztatni fel maguk mellé, mert csak az erős és tűzön-vízen át kitar­tó meggyőződés szülhet hason­lót másokban. Általában azonban, amikor fanatizmust emlegetünk, nem ilyen elvontan, hanem konk­rét esetekre utalva elítélően beszélünk róla. S különöskép­pen áll ez a vallási fanatiz­musra. Ennél mindenkor olyan értékek rorzibolása és pusztulása jut az eszünkbe, amelyek már akkor is min­denki számára kézzelfogható értékek voltak. Emberéletek és emberi eszmények, emberi javak és nemesebb emberközi viszonyok. Ma visszatekintve rájuk, kimagasló értékek azok számára is, akik akkor fana­tizmusból ellenük törtek. Nincs persze kisiklás és té­vedés az emberiség történeté­ben, amit elfogadható módon meg ne lehetne magyarázni. Mi több, kell is, hogy meg tudjuk magyarázni azokat. Végtére ez a feladata a tudo­mánynak, amelynek összes művelői abban az egyben föl­tétlenül megegyezhetnek, hogy minden, ami történt, értelem­szerűen történt. A dolgokat azonban éppen azért magya­rázzuk meg, hogy nyert felis­meréseinkből levonjuk a kö­vetkeztetéseket. S bennünket, hivő katolikusokat, csak meg­elégedéssel és megnyugvással tölthet el, hogy egyházunk is, amint megnyílnak rá a távla­tok, folyvást ezt cselekszi. Szemben a vallási fanatiz­mussal, amelynek jelenségei után az újabb időkben már nagyon tallóznunk kellene, legjobb katolikus gondolko­dóink világszerte azt a tole­ranciát hirdetik, amely feltét­lenül tiszteletben tartja bárki másnak világnézeti meggyő­ződését. S nemcsak azon van­nak, hogy ezt a toleranciát rendíthetetlenül tanúsítsuk a gyakorlatban, hanem azon is dolgoznak, hogy ezt a tökéle­tes toleranciát elméletileg is megalapozzák. Az pedig tel­jesen nyilvánvaló, hogy ha mi, hivő katolikusok, nemcsak természetes emberi igénynek, hanem kereszténységünkből folyó erkölcsi parancsnak is nyilvánítjuk a világnézeti toleranciát, akkor a szélét sem súrolhatjuk semmiféle vallási »fanatizmusnak«. Mihelics Vid Egy fiatal pap emlékezete Lánycsókon — Mohács kül­városában — a mohos falú öregtemplom és a kálvária stációi mögött fehérült a te­mető. Magas kőfal keríti be a néma birodalmat, ahol a bar­na téglás, gólyafészkes régi temetőkápolna mellett egy sírt keresünk. Hoffmann Ádám fiatal lelkipásztor sírját, aki mindössze harminchét éves volt, amikor 1950-ben a tolnai plébánia káplánszobájából ide érkezett, hogy rokonai és szü­lei között pihenve várja a fel­támadást. Amikor a papi hivatás útjá­ra lépett, már érezte betegsé­gének jeleit, de hihetetlen szorgalommal és akaraterővel tanult és harcolt az életért. Szemináriumi évek alatt veszí­tette el szüleit, bátyját, s mi­kor első szentmiséjét bemutat­ta, »legalább két esztendőt« kért Istentől, hogy híveinek tiszta életű papja lehessen Krisztus egyházának szolgála­tában. Sírkeresztjének felira­tából kiolvasható, hogy az Örök Főpap a tőle kért két esztendőt tízre egészítette ki. Ezt a tízéves ajándékot úgy hálálta meg Istennek, hogy pa­pi munkálkodásával mélyen beleírta nevét és emlékét azok­nak szívébe, akik ismerték, vagy hívei voltak ez alatt az idő alatt. Minden nyáron elbo­rítják sírját azok a virágok, melyeiket egykori hívei hoznak az »ifjú pásztor« sírkeresztjé­nek tövébe.­­ Hoffmann Ádám lánycsóki, német ajkú ifjú volt. Felszen­telése után a pécsi egyházme­gye nyolc — három nemzeti­ségű — plébániáján működött. Betegségének elviselésében az adott számára sok vigaszt, hogy három­­nép nyelvén hir­dethette minden vasárnap az evangéliumot. Napi munkája után sokszor látták őt könyveire hajolva a petróleumlámpa fénykörében. Nyelveket tanult, bár sohasem akart több lenni, mint egysze­rű lelkipásztor és mást, többet végezni, mint amennyit annyi más paptársa. A diákban való hittantanítás hosszú kilométe­res gyaloglást vagy kerékpáro­zást követelt tőle, de sohasem volt olyan fáradt, hogy minden napját ne azzal fejezte volna be, amivel mindig elkezdte: a templomi adorációval. Erről mondta egyik plébánosa: »Idő­sebb pap számára is ép­ületes, ahogyan Ádámunk mindennap megújul Krisztusban és újulá­­sa mindannyiunkat magával ragad.« Szívesen volt vidám fiatalok között, de igazán jól csak az ő betegei között érezte magát. Ez volt lelkipásztori munkájá­nak legsajátosabb vonása: a betegek lelki gondozása. Most, annyi év után, itt, a lánycsóki sírnál, még mindig hallani véljük rekedtes hang­ját, vidám hanglejtésű szavait, ahogyan a legkomolyabb dol­gokról is mindig azzal a derű­vel tudott beszélni, ami csak a legtisztább lelkek tulajdona. Emlékezünk felejthetetlen sza­vaira: »Semmi sem érdemesebb befektetés a földön, mint az imádság és a szeretet!« Lelkének gazdagságából ezt a két szót visszük magunkkal útra valóul és adjuk tovább: imádság, szeretet. Ennek a két szónak ő a maga papi életében is olyan hitelt szerzett, mely­­lyel a síron túlról is vigasztal­ja és erősíti azokat, akiket szeretett és akik őt szerették. Dénes Gizella újabbkori drámaírók meg egyenesen modort csináltak belőle, valósággal a végzet angyalaivá léptették elő őket, mindentől és mindenkitől füg­getlenített démonokká. A »ki­csiségek« lettek a századfordu­ló színpadának uralkodó kí­sértetei, a polgári világ utol­só, kiűzhetetlen párkái és érenniszei. S valóban ezek a gonosz ki­csiségek, zsarnok semmiségek ma is itt élnek közöttünk, s örök forrásai csomó bajnak, veszekedésnek, gyűlölködés­nek. És nem is sikerül elűznünk őket, ha védelemért nem me­nekülünk az egészhez, az ap­ró-cseprő gyilkos semmiségek, haszontalajt részletek elől a távlatokhoz, a kilátást elfog­laló napi gondoktól a benső­séges teljességhez. Fohászkodás 125 éve, 1836. február 14-én halt meg Berzsenyi Dáill, a nagy magyar ódaköltő. Ez alkalomból közöljük egyik legszebb versét, az egész magyar költészet klasszikus remekét. Isten­­kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: Léted világít mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet. A legmagasb menny s aether Uránjai, ■ Melyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek, a te Bölcs kezeid remekelt­ csudái. Te hoztad e nagy Minden ezer nemét A semmiségből, a te szemöldöked Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri. Téged dicsőit a Zenith és Nadir, A szélvészek bús harca, az égi láng Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásait. Buzgón leomlom színed előtt, dicső! Majdan ha lelkem záraiból kikél, S hozzád közelb járulhat, akkor Ami után ép­­í, ott eléri. Addig letörlöm könnyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s­zerk­esb telkeknek útján, Merre erőm s inaim vihetnek. Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád, ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják. FRANCOIS MAURIAC: Ha Krisztusra gondoltok • • • Krisztusra mindig úgy kell gondolnotok, mint élőre, aki most is él, aki benne van a világban és aki kiválasztott benneteket a többi millió és millió ember közül. Mert is­merni et annyi, mint kivá­lasztottnak lenni. Krisztusra úgy kell gondol­notok, mint egyetlen baráto­tokra, akinek tekintete beha­tol életetek legtitkosabb zu­gába, személyiségetek ama ré­szébe is, ahová nem tud be­lépni semmiféle teremtmény és amelyet talán ti magatok sem ismertek. Szándékai vannak veletek, úgy, amilyenek vagytok. Is­meri bennetek a szentet, aki különbözik minden más szent­től, aki potenciálisan benne­tek rejlik, akit meg akar te­remteni belőletek, ismeri bennetek azt, ami a legjobb és ami a legrosszabb volna, ha nem támaszkodnátok az ő szeretetére. Életetek drámája azon for­dul meg, hogy ellenálltok-e Krisztus türelmes munkájá­nak, amelyet sorsotok alakítá­sában végez. Sajnos, mi emberek szünte­len megsemmisítjük magunk­ban azt a művet, amelyet ő újra és újra megkezd ...­­ Olyan korban éltek, amikor nem nehéz rátalálni Krisztus­ra: magánossága közel hozza őt szívetekhez. Nem sokat követel: annyit fogad el, amennyit adtok ne­ki.­­Ugyanakkor azonban az egész embert óhajtja benne­tek. Ennek a szeretetnek olyan a természete, hogy elég egyet­len gondolat, egyetlen tekin­tet, a vágy egyetlen mozdulá­sa, hogy hűtlenné váljunk hozzá. Nemcsak egy­ bizonyos belső beállítottságot, nem áj­­tatossági formulákat kíván csupán tőlünk, hanem tiszta szívet. Ha mélyen magunkba tekin­tünk, pontosan tudjuk, mit kíván tőlünk. Ismerjük gyön­ge oldalainkat, azokat, ame­lyekben meg kell változnunk. Jézusnak vannak óhajai, ame­lyek csakis felénk irányulnak A kereszt, amit cipeltek — akár könnyű, akár nehéz — minden más ember keresztjé­től különbözik. Életetek legcsekélyebb vi­szonylataiban is meghatározza magatartásotokat az ő barát­sága. Ne higgyétek, hogy nél­küle bármilyen ügyeteket le­bonyolíthatjátok,­­ legyen az akár a legcsekélyebb. A ke­resztény számára különben sincsenek csekély ügyek, min­den beleszámít az örökkévaló­ságba. Általa ismerhetitek fel vilá­gosan, kik vagytok , hogy halhatatlan lelketek nem ten­gődik magában, sokan veszik körül, mások, akikre jó és rossz viszonylatban egyfor­mán hatással vagytok. Amikor csökken bennetek a szeretet erőforrása, csökken mindazok­ban is, akiknek támasza vagy­tok. Akármilyen kicsinyek vagy*­tok, Krisztussal való barátsá­gotok másokat is felhevít, mint a tűz, sokakat megvilá­gosít. Vétkeitek sötétsége pedig megvakítja azokat, akik­nek most világossága vagytok. És azon a napon, amikor kial­szik bennetek a szeretet, so­kan halnak fagyhalált. Csak a burj fenyegeti az em­bert azzal a veszedelemmel, hogy belesüllyed a megszo­­kottságba, a vétek teszi »gé­piessé« az életet A Krisztus­sal való barátság elszakítja azt a komor pórázt, ami az embert a bűnhöz köti. Minden emberi nyomorúság között legkirívóbb az eltom­­­pultság, a közöny. Maga Krisztus mondotta ne­künk, hogy tüzet gyújtani jött a földre, azért jött, hogy ki­válasszon. Ne akarjatok tehát kényel­met­ni, akikhez Jézus odafor­dul. A szeretet soha sem pi­hen. Egyházi kinevezések Papp Kálmán győri megyéspü­­­pük egyházmegyéjében az alábbi címeket adományozta: c. lébényi apát lett: Baltavári Gyula kano­nok, gy­őrbei városi plébános, tb. kanonokok lettek: Kovács György szemináriumi rektor, győrnádor­­városi esperes-plébános és Kata­­vics Márk egyházfalusi esperes­plébános; helyettes főesperesek lettek, a komáromi főesperesség­­ben: Pa­­­tény­i László püspöki helynök, tatai apátplébános, a mosoniban Szele József püspöki­­ tanácsos, mosoni plébános, míg a székesegyháziban Józsa Lajos győrszabadhegyi plébános s­tb. es­peres lett. Horváth János sopron­kőhidai lelkész, helyettes espere­sek lettek: a székesegyházi kerü­letben: Sághy Károly gy­őrgyár­városi plébános, a mosoniban Horváth Vendel hegyeshalomi plébános, a nagycenkiben Fülek­ Ferenc hidegségi plébános, a ka­puváriban Horváth István kapu­vári gartai plébános, a lébényi­­ben Telekesi József magyarkimlei plébános, a fertőszépLakiban Tuba Elemér agyagosszergényi plébá­nos, a bánhidaiban Horváth Jó­zsef alsógartai plébános, a tatai­ban Kenesei György vértesszöllősi plébános, a tétiben Egervölgyi Ernő sokorópátkai plébános, míg a beledi kerületben Szabó István püspöki tanácsos, himódi plébá­nos, püspöki tanácsosok lettek: Nag­y István bánhidai lelkész, Kár­­páthy Károly soproni lelkész, Erős István püspöki levéltáros Győr, Horváth Lajos győri székesegy­házi sekrestye-igazgató és Preme­­ter Ferenc felsőbajai bányalelkész. Film Cabrini anyáról Rövidesen megkezdik a nem­rég szentté avatott Cabrini Franciska élettörténetének megfilmesítését. Az érdekes életű szentét Olaszország egyik legnagyobb filmszínész­­nője, a nálunk is jól ismert Counetta Masina alakítja. Ma­sinát férje, Fréderico Fellini két híres filmjéből ismeri kö­zönségünk, az »Országúton«­­ból és »Cabiria éjszakái«-ból. Halálozás Szabó Sándorné, Schneider Róza ny. fővárosi tanítónő ja­nuár 22-én 72 éves korában meghalt.

Next