Új Ember, 1962 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1962-10-14 / 41. szám
Szűz Mária oltalma A Rózsák terei görög szertartású katolikus plébánia búcsúja (okt. 1.) a keleti kereszténység Mária-tiszteletének kegyeletes és ősi emlékét őrizte meg. Az V. században viteti I. Leó bizánci császár Szűz Mária palástját Kafarnaumból a konstantinápolyi Mária-főtemplomba, a Blachennaiba. Már a 626. évi perzsa támadás idején, mikor a v várost végpusztulás fenyegette, a hívő nép állhatatosan könyörgött a kegyeletes palást előtt,kérve az Istenszülő Szűz oltalmát. A vihar hirtelen szétveri a perzsa hajóhadat és a város csodálatos módon megmenekül. Máriának, mint védelmezőnek és oltalmazónak kultusza akkor borult virágjába, mikor a X. században a szaracén támadással szemben az oltalmazó Szűz újra kiteríti palástját a város fölé. András és Epifanios szerzetesek látomása valósággá válik: Bizánc újra megmenekült. A patriarcha és a császár a hívők nagy sokaságától kísérve, ekkor ajánlja fel Kelet fővárosát Máriának, az »oltalmazónak«. A kultusz mindenfelé terjed, amerre Bizánc misszionáriusai járnak. Kijev főtemplomának, az Isteni Bölcsesség bazilikájának apsisában ma is látható a kiterjesztett kezű, védelmező Mária mozaikja, amelyet a hívő áhítat »leronthatatlan és védelmező falnak« nevez. 1453 után Konstantinápolyban megszakad a kultusz, de a szláv kereszténység híven megőrzi az október 1-i ünnepet Máriaünnepei sorában. Hazánkba jövő magyarságunk nemcsak talált bizánci, rítusban élő kereszténységet, virágzó kolostorokat Magyarországon, de szent István első apostoli királyunk édesanyja, Sarolta személyében — ki Konstantinápolyban nevelkedett és valószínűleg kíséretében is hozott magával bizánci papokat — a keleti keresztény hagyományok művelőjére is talált. Az akkori nyugati kereszténység Mária-kultuszában nem alakult ki még a »védelmező, az oltalmazó« Mária tisztelete. Valószínű tehát, hogy első szent királyunk országfelajánlása, amelyben népének minden ügyét a »Patrona« oltalmába ajánlotta, a keleti kereszténység hagyományából sarjadt kezdeményezés volt hazánkban. Szűz Mária oltalmának hazánk mindkét katolikus hatását eggyé ölelő kultuszában a hivő szeretet egységének azt az ékes virágát szemlélhetjük, amely szépségében és színeiben a szláv keresztény hagyományok értékeit is egyesíti. A magyar nép Patrona Hungariae-ja, a szlávság »Pokrova«-ja ugyanaz az Istenszülő Szűz Mária, aki ma is kiterjeszti védő, oltalmazó és szeretetben egységet munkáló palástját a világ minden népe fölé, amint valamikor a Blachernai templomban őrzőt palást befedte és megvédte a szeretett várost. Timisé Imre DZSEKI írta: Geriet József Puff! Ezt jól becsapta. Dzseki az ajtóra szegezte tapasztalatokban elmélyült, öreg szemét. Nem nyüszített, nem kapart — tizenöt év megtanította, ha Bella becsapja nagymiami mögött az ajtót, jobb hallgatni. Nagymami is ezt teszi. Az ajtó mögött távolodnak nagymami léptei, előbb a folyosón, majd a lépcsőházban. Dzseki nagyot hallott, mégis úgy tett, mintha még kivetni tudná ezeket az édes, csoszogó hangokat a lépcsőn lefelé. S látta is nagymamit — akár egy perccel előbb —, látta régi tollas kalapjában, melyet kedve lett volna megugatni, de sohasem tette; látta olyan színű kabátjában, mint amilyen az ő szőre, amint makacs kis botjával reszkető sírása ütemére veregette a folyosó kövét, a szél pedig, ez a láthatatlan ismeretlen, aki az őszi levegőben lakozik, már az ajtóban rátört, és a folyosón tés tova döngette. — Csak menjen! — kiáltotta dühösen Bella. — Ilyen időben! ... Dzseki nem értette, mit mond, de látta Bella arcát: akár egy tál, hirtelen magába gyűjtötte mindazt a haragot, fölényt és megvetést, ami egy tupírozott hajú tizenhárom éves lány testében jól eldugva szunnyadozik, s a haja tövéből, szája vonalából és szemes gödréből előtörve felismerhetetlenné tette. Dzseki előtt megjelent nagy mami — ő érti is Bella szavait, mert ember, s abban az adományban sem részesült, hogy minkot halljon. Bár megtöpörödött, az ismerős formák cserben hagyták, mindig kevésbé hasonlít az emberekhez, kivált azért, mert egy idő óta éppen olyan néma és szomorú, mint az állatok. Dzseki nagymami szoknyája és cipője kedves szagán, akár egy ódon utcán végiglépdelve, lógó orral nagymami karosszéke alá bújt, karikába csavarodott, állát lábára fektette, s laposan, nehesztelőn pislogott Bella felé. Bella máskor már odament vona hozzá, simogatná és faggatná: »Mi bánt, Dzsekikém, mondd még Bellának!« — Ynost azonban csak azért sem szólt neki — tudta jól, miért szomorú. Még egy csattanás! Ez a szobaajtó volt. Aztán: »Pim-pam-pam, pam-pimpim ...« — Bella zongorázni kezdett. Dzseki füle cimpája rándult egyet, mintha legyet rázna le róla. Persze, Bella tudja, hogy a magas hangokat még hallja, s azt hiszi, ezekkel a fényes, kerekből sokkal kiveri fejéből nagymamit. De téved! — mikor kisvártatva kijött a konyhába, hogykenyeret kenjen magának Dzseki ugyanúgy fogadta. Sőt ugyanabból!— most már rá sem nézett. Nagymami megsértése után ezzel a vihogó pimpegéssel Bella — kezében vajaskenyérrel — testetlen társgyá változott Dzseki előtt. De e testetlenség résein a vajaskenyér illata szállt felé, lehunyta szenvedő szemét, hogy ne is tudjon róla; orrát azonban nem hunyhatta le, szuszognia mégiscsak kellett. Van mélyebb pokol az éhség poklánál? Az emberek mással is foglalkozhatnak, de egy állatnak mégis az evés a legfőbb foglalkozása. Dzseki nyögve meghemperedett ebben a pokolban, a vajaskenyér szabnak láncain, mégsem mozdult — erőt adott neki az a valami, melyet állat létére csak pedzett, a nagymamihoz való hűség és ragaszkodás, az érte kiállt aggódás és szomorúság; nem merte még szeretetnek nevezni, mint az emberek, akik azt hiszik, hogy csak ők képesek rá, de tudta már, közeledik hozzá ez az érzés, fölemeli a vajaskenyér lángjairól, hogy boldoggá tegye. — Dzseki, gyere ide! Erőlködnie kellett, hogy ne halljon semmit, s hogy képzelete előtt a vajaskenyér helyett nagymami jelenjen meg — nagymami, a lépcsőn, nagymami az utcán, de aztán már könnyen ment az egész... Akkor jelent meg nagymami első ízben, mikor Bella egyéves volt. — Jaj, de jó, nagymami, hogy hozzánk költözik — mondta az asszonyka. Gazdi pedig azt dörmögte: — Meglesz mindene, mama. Csak a gyerekre kell vigyázznia, mert mi este járunk haza. És főzni ... És takarítani... Persze mosni is ... Vasaljon is, mama, mert ma moziba megyünk, holnap pedig értekezlet van... Bevásárolhat, mikor Bellát az óvodába viszi... Félegyre legyen az iskola előtt, hogy Bellát átvezesse az úton ... Jaj, nagymami, eltörte a készletem második poharát is, a másikat két hete ejtette le... Ha ez így megy... Ne idegesíts, nagymami, látod, hogy tanulok, nem érek rá, neked lejárni a boltba ... Jól nézünk ki, most meg beteg... Dzseki, akár a szagok és állatok világát, ezeket a hangokat is magába zárta, emlékezett minden hangsúlyra, amint kérésből követelődzésbe, lelkendezésből türelmetlenségbe és veszekedésbe hajoltak, végül pedig ... Lehunyt szemhéjára rásétált nagymami, amint a gyerekkocsiból kiveszi a Bellának nevezett ostoba kis teremtést, aki sem ugatni, sem beszélni nem tudott, de Dzseki nagy csodálkozására két lábon akart járni. Később nagymami ráültette Dzseki alacsony és hosszú hátára, persze csak játékból, de Bella aztán komolyan folytatta. Dzseki egy ideig tűrte, majd lehasalt — egyre kevésbé bírta Bella súlyát. De hogy a hátát verje, fülét cibálja, és a száját összefogja, ezt bírnia kellett. Melyik kutya szereti, ha kát kézzel összeszorítják a száját? Dzseki azonban ilyenkor nagymamira nézett, és Bella minden szeszélyét elviselte. Azt is, ha igazán verni kezdte. Most már késő. Akkor kellett volna morognia, mikor Bella nagymamit először, kicsikorában visszaütötte. De nagymami is hallgatott. Akkor most nem csapta volna be nagymami mögött az ajtót, nem kiabált volna vele. Dzsekihez egy érzés sompolygott, a bűntudathoz hasonló, csakhát nem ismerte, s megnevezni sem tudta. Mintha valamit elmulasztott volna, mintha fizetni kellene érte... Észrevétlenül gyűlt benne az elmúlt évek tétlensége, s valami ellenkező tettre készült. Felugrott, az ajtóhoz futott, fakón felvakkantott, akárha várna is, ugatna is valakit, majd dolgavégezetten visszafeküdt nagymami széke alá. Hányszor figyelmeztette nagymamit, asszonykát vagy Bellát, hogy jön valaki, ellenség, tolvaj, idegen, mert mindenki ellenség volt egy kicsit, aki nem tartozott ide — igen, előbb figyelmeztette őket, mint a csengő, s valami fontosat mégis elfelejtett: figyelmeztetni őket egy egészen nagy ellenségre! Mert az utóbbi években, rmely«k t»v»szi, ivari, majd őszi és téli szagokkal váltak el egymástól s felváltva másmás szelek ficánkoltak bennük. ilyen szavakat hallott: — Nem tud vigyázni a szőnyegre? Máskor meg: — Mi mossuk már a zsebkendőjét is? Utoljára pedig Bella: — Maga hallgasson! Nem kérdezte senki! És hallotta nagymami reszketeg hangját: — Elmegyek, elmegyek ... Dzsekinek egyszerre úgy rémlett, nagymami újra a széken ül, s ismétli ezeket a szavakat, ő pedig felkel, nagymami térdére teszi a fejét, s érzi, hogy a ráncos kéz megkeresi sima homlokát, végigsiklik öreg nyakán, és a ráncok között megpihen, ő óvatosan megmozdítja örökké nedves állát, megnyalja nagymami kezét, aztán nézik egymást hosszan; nagymami szeméből fényes kis gömbök gurulnak elő; Dzseki nézi őket, de sehogy sem tudja megkülönböztetni azoktól, melyek most már orra hegyén is megjelentek; aztán hirtelen hátrakap, egyenesen oda, ahol a csípést érzi, átadja magát az üldözés ádáz gyönyörének, s mire foga közt roppan valami, és magához tér, nagymami már az ajtó felé megy kabátban, tollas kalapban. Újra feugrott, hallani vélte az ajtócsalódást. Most már ugatott, bolondul, céltalanul. Pedig az ajtóüvegén egyetlen árnyék sem mozdult. Ő azonban más árnyakat látott. Képeit borultak rá, nagymami képei, sűrű egymásutánban. Alig hagyta ott az ajtót, újra vissza kellett térnie — minden percben nagymami állt az ajtó előtt, nagymami kért bebocsátást, s ő ment el ismét messze valahová. Végül már Vue sem akart jönni, ésak Dzsekit hívta arra az ismeretlen helyre. Bella rákiáltott: — Dzseki, mész helyre! S mivel Dzseki morgott, ugatott, meg az ajtót kaparta, Bella megragadta fülét, s konyha felé vonszolta. Ekkor Dzseki — igen, ez volt az elégtétel pillanata! — a kétségbeesés, fájdalom és megaláztatás aljáról feldobta magát, s keményen, hosszan belemart Bella kezébe. — Veszett dög! — ordította Bella. Előkapta nagymami másik botját, s verni kezdte Dzsekit. Dzseki a szék alá bújt — máskor is bújt ide Bella elől, akkor azonban nagymami mindig megvédte. Most csak a szék lába fogta fel Bella ütlegelt. Az ütésektől mintha egész ősi természete fölébredt volna, szeme vérben forgott, körmei megfeszültek, s fogai végre készen voltak harapásra. Elsőnek a botot marta meg, aztán kirohant a szék alól. Bella lábába kapott, s az ajtóig kergette. Puff! Az ajtócsapás kijózanította Kintről Bella sírását hallotta, és embereket, amint azt mondták: — Megveszett! Dzseki megveszett! De Dzsekit ez már nem érdekelte. Véres száját nyalogatva visszafeküdt nagymami aszéke alá, az orrát szoknyája* tegnapi ráncaiba dugta. Váratlanul gyengeség szállt rá, álomhoz hasonló. Mire kijött a sintérautó, a szürkülettel együtt fáradtan, elégedetten elbalafott '■’•’■a, amerre nagymamit sejtette. Mikor rányitottak, már kinyúlt. Bizalom A Keleti pályaudvarra siettem. Az Orbánhegy alján felszálltam a 2-es autóbuszra, s mikor már a kocsi elindult, vettem észre, hogy nincs nálam az erszényem. Az orrom előtt egy útitársnő éppen százast váltatott a kalauznővel. Kutatok a táskámban, hátha akad ott egy rongyos tizes. Nincs. Átturkálom a zsebeimet, de ezúttal egyetlen fitying sincs bennük. Mostanáig rendes embernek tartottam magam, nem is ért még ilyen kellemetlen meglepetés. A kalauznő látja zavaromat, motyogok valamit, hogy a pályaudvarra sietek, de majd csak leszállok, mert hiába, nincs aprópénzem, s ő meg már — látom a kasszáját — minden aprópénzét odaadta az előttem felszállt útitársnőnek. De nem kell leszállnom. A kalauznő átad egy átszállót. — Adja be majd az árát az indítónak ■— mondja. — De kinek a nevére? — kérdem úgy efogyottan. A kocsi zsúfoltan fut be a végállomásra, és leszállás előtt megköszönöm a kalauznő jóságát. — Kérem, semmi az egész. Ez a legkevesebb, amit embertársainkért megtehetünk — feleli. A 7-es autóbusz felé sietve elgondolkodom. Valóban ez volna a legkevesebb? Vajon nem a legnagyobb dolgok közé tartozik-e, ha valakinek bizalmat tudunk előlegezni? (Szigeti Endre) Pascal példája az ördöggel kötött fogadásról Ebben az esztendőben ünnepli a tudományos világ Pascal halálának háromszázadik évfordulóját. Csak 39 évet élt meg, mégis kiemelkedő nevet szerzett az emberiség nagy gondolkodói és tudósai között. A matematikában és fizikában egyaránt nagyot alkotott. Egyik, angol méltatója azt mondotta, hogy a XVII. század közepe a francia matematika nagy korszaka volt, ekkor az országban egyedül annyi nagy matematikus élt, mint egész Európában az elmúlt évezredben, s ezek között is kiemelkedett Pascal felülmúlhatatlan matematikai éleselméjűségével. Már 16 éves korában nagy jelentőségű geometriai tételt fedezett fel, később a projektív geometria és, a valószínűség számítás kialakulásában volt jelentős része. Ehhez az utóbbihoz fűződik az a példája, amit »fogadás az ördöggel« néven szoktak emlegetni. A valószínűségszámítás a szerencsejátékokkal való foglalkozásnak köszönheti eredetét, bár ma már egyik legszélesebb körben alkalmazott tudományág lett belőle. Aszerencsejátékoknál annál többet érdemes a játszónak befektetni, minél nagyobb a nyeremény, és minél nagyobb a nyerés valószínűsége. Kicsiny valószínűségnél is érdemes fogadni, ha kiemelkedően nagy az eredmény. Ennek köszönheti a mai lottó is a népszerűségét. Pascal szerint tulajdonképpen az élet is egy nagy szerencsejáték. A tét, nyeremény az örök üdvösség. Lehet, hogy kicsiny a valószínűsége annak, hogy a bűnös ember ezt el tudja nyerni (tudnunk kell, hogy Pascal hajlott a janzenizmushoz, amelyik túlzott erkölcsi szigort hirdetett), de olyan nagy a nyeremény, az örök üdvösség, hogy az embernek érdemes megfizetni a tétet, ami a jelen esetben az élet megreformálása és az erkölcsös élet. Pascal a maga életét is eszerint rendezte be. Nagy tudós volt, de az erkölcsi értékeket többre becsülte a tudásnál is. Azt írta: »Életem nehéz pillanataiban az hogy sokat tudok, nem fog megvigasztalni, ha erkölcsileg tehetetlen vagyok. Erkölcsi képességeim ellenben mindig megvigasztalnak, ha valamit nem tudok is.« Holenda Barnabás Szent Gellért ünnep a szegedi szemináriumban Szent Gellértnek, a csanádi egyházmegye első püspökének emlékezetére ünnepséget rendeztek a szegedi szemináriumban szeptember 29-én. Az ünnepségen megjelent Hamvas Endre megyéspüspök, Merksz Elemér c. apát, generális vicarius, Pataky Kornél püspöki irodaigazgató, a csanádi székeskáptalan tagjai teljes számban, Szilas József c. apát, rektor vezetésével a szeminárium elöljárói és tanárai és az egyházmegye papsága nagy számban. Az ünnepi beszédet Léber Miklós ötödéves Veszprém egyházmegyei idei redoktor mondta. Ezt szavalatok és énekszámok követték, majd Szilas József c. apát, rektor mondott beszédet. Visszaemlékezve a megyés főpásztor tanévnyitó szavaira ígéretet tett, hogy a főpásztor zsinaton való távolléte alatt is mind a tanárok, mind a növendékek teljesíteni fogják kötelességüket. Merksz Elemér beszédében a megyés főpásztor zsinati útjáról szólt, megemlítve, hogy az év tavaszán egy másik fővárosba indult a megyés főpásztor, ahol a népek békéjének ügyét szolgálták. Tudják, hogy a szent ügy szolgálatában lesznek most is, és a zsinati atyák is a földi és a lelki örök béke ügyét fogják szolgálni. Hamvas Endre megyéspüspök megköszönte a kedves ünneplést, melyben őt, mint zsinati atyát is búcsúztatták. Nem alaptalan a keresztény egység reménysége — mondta — amelyet elő fog segíteni ez a zsinat is. A múlt bizalmatlanságát fel fogja váltani a kölcsönös bizalom Szent Péter sírjánál imádkozni fog egyházmegyéjéért és kispapjaiért — mondta befejezésül a megyésfőpásztor. Gyémántmise. BobákJános tb. kanonok, rakacai gör. kat. paróchus szeptember 27-én mutatta be gyémántmiséjét a máriapócsi bazilikában. A közvezetői tisztet Dudás Miklós hajdúdorogi megyéspüspök látta el. Szentlélek Isten nyomában a gyümölcskertek között A hivatalos híradás így szólna: Várkonyi Imre kalocsai főkáptalani helynök, az Actio Catholica országos igazgatója október 7-én Kecskésen szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. * Jánoshalmáig jár a vonat, innen egy régi köves út, majd egyszerű földút visz Kecskés felé. Az egykori kecskelegelők helyére száz esztendő alatt gyümölcskertek összefüggő sorát varázsolta az emberi szorgalom. Bokáig érő homok. A kanyargós út mentén ,a lassan sárgába hajló szőlősorok egyenes vonala fut, a tömött gyümölcsfák összeborulnak a keréknyomok felett. Dús őszi illat árad a lombokból. Óriási kert a táj, merre a szem ellát. Távolból harangszó úszik, s az utakon feketébe öltözött emberek lépegetnek, tarka ruhák villannak a szőlősorok közül. Tömörkényi novellája elevenedik szemünk előtt. Kecskés nem falu, még tanyaközpont sem, nincs utcája, a házak szétszórtan bújnak a szőlőik és gyümölcsfák között, messziről úgy tűnnek, mintha fehér kerti díszek lennének a lombsátrak alatt. 1954-ben kápolnát építettek maguknak a kecskésiek, kiket a határ fog össze közösséggé. Vert földből emelték, mellette harangtorony áll. Papjuk is úgy él, mint ők, kicsiny háza a gyümölcsfák alatt a kertek ölelésében. A kápolna üres, tábori oltár áll oldalában, körötte vastag gyűrűben a hívek, kiknek nagy része kilométereket kerékpározott, vagy gyalogolt, míg ideért. Ez az áhítat más, mint a kőtemplomoké, öt évenként látogat ide bérmálni a főpásztor, s ilyenkor látják a kecskésiek, hogy ott a kalocsai székesegyház barokk ívei alatt számontartják őket, érettük is szól a harang. Ezt mondja a főpásztor is nekik. A hit sok székesegyházat emelt szerte a világban, de Isten éppen úgy itt van a kicsiny, vertfalú kápolnában, mint a kőcsipkék között. A legnagyobb, el nem pusztuló székesegyház a lélekben áll. A kis magyarokat megérinti a Szentlélek, a találkozás meghitt, családias. Alkonyodik, mire a szertartás véget ér. Petróleum lámpa sárga fényénél köszöntik Várkonyi Imre főkáptalani helynököt az egyházközség tagjai. Hazaindulnak az emberek. Apró fények imbolyognak a homok között, mintha mindegyikük magával vinne egy keveset az ünnepből. Márkus László Meghalt Gilardi, a háborús vakok apostola Milánóban 70 éves korában meghalt Mgr. Edoardo Gilardi, aki egész Olaszországban úgy volt ismert, mint a háborús vakok apostola. Gilardi az első világháború alatt találkozott a háború borzalmaival. Mint fiatal hadseregkáplán, végig részt vett az ütközetekben és már akkor nagy hírnévre tett szert páratlan bátorságával, amellyel a legnagyobb tűzben is a sebesültek segítségére sietett Az első világháború után otthont teremtett a háborús vakok részére és ugyanakkor arról is ismert volt, hogy a legnagyobb erkölcsi bátorsággal szállt szembe a fasiszta diktatúrával. Igen sokan, akiket akkor üldöztek, neki köszönhetik életüket. A második világháború után találkozott a múlt évben meghalt Carlo Gnocchival, aki Gilardiéhoz hasonló nemes munkát végzett a háborúban megcsonkultak érdekében Kettőjük munkájának eredményeképpen tíz külön erre a célra épített otthonban, 2500 háborús csonkolt és több száz háborús vak nyert elhelyezést. Gilardi egyéniségére legjellemzőbb az a levél, amit röviddel halála előtt, ez év júliusában írt egy barátjának, s amelyet halála alkalmából a lapok is leközöltek. »Az fog történni — írja ebben a levélben —, amit az Úr Isten akar. Hiszen máris annak az„. életnek világosságában élek, amely nem múlik el, és tudom, hogy holnap, túl az átmeneti földi léten, elkezdődik a tökéletes ismeret és szeretet napja.« , _ 3