Új Ember, 1964 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1964-06-14 / 24. szám

LEAR KIRÁLY Írta: Pilinszky János Egy-két hónappal ezelőtt angol tolmácsolásban láthattuk a „Lear király”-t. Az előadás nemcsak a színészvilágra, hanem az egész művészvilágra hatást gyakorolt. Ez az együttes valóban együttes volt; minden mozdulásában érezhettük, hogy nemcsak művészi, hanem morális és intellektuális értelemben is az. A rendezést alkotó művészeknél megszokott elmélyülés jellemezte, s alázat, mely mindig tisztában van színész és rendező másodlagos szerepével, azzal, hogy a tolmács számára (paradox módon) a teljes alázat az egyedüli kreatív út. Soha hitelesebb és korszerűbb Shakespeare-előadást nem láttam. Színészek és rendező itt nem hatásokban gondolkoztak, hanem mindig a darabon belül, nem a hatást keresve, hanem a tárgynál maradva. Mertek a mű belső energiájára hagyatkozni, fenntartás nélkül és okosan, s merészelték Shakespeare kohójába vetni saját problematikájukat, ami viszont korunk szinte maradéktalan átéléséről tanúskodott, s a „Hegyi Beszéd”től Beckett színpadáig ívelt. A művészetben a remeklés egyszerre jelent segítséget és akadályt. Az angol Lear rendkívüli feladat elé állította a tragédia magyar tolmácsolását. A különös eredményt próbáljuk meg őszintén fölmérni. A színpadkép. Az angolok a vígjátékhoz fekete hátteret választottak, a tragédiához világosat. Döntésük nyilvánvalóan a viszonylatok egyensúlyát szolgálta s azt a művészi ökonómiát, hogy ami megvan, azt fölösleges jelezni. Adott esetben: a tragédiánál a tragédiát. Az ilyen jelzés szükségszerűen hatássá válik. A magyar rendezésnek ez volt első tévedése: a sötétségbe aggatott fényfüggönyök. Minden hatás csak először hat, azután zavar és fáraszt. Egy remekmű: sose nappal! Mindig csak esti kivilágításban! ■ A rendezés. Lényegében elfogadta az angol értelmezést, de szűkebb sugarúnak bizonyult amannál, s már az indulás pillanatát is szimplifikálta. A színház nyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Lear történetét sokszor úgy értelmezték, mint a gyermeki hálátlanság példáját. Az apjukat őrületbe kergető leányok egy agg, már cselekvésre képtelen, éppen ezért kiszolgáltatott emberrel kerültek szembe. Shakespeare az emberi lélek mélységeinek ismeretében ennél sokkal többet mond. A hatalmában elvakult, önfejű király a magateremtette látszatvilágban hisz, környezete pedig mindenben engedelmeskedik parancsainak, félreismeri az embereket, aki igazat szól, azt megátkozza, száműzi. Ez tragédiájának magva...” Ez igaz. De csupán ennyiről lenne szó? Hiszen Lear önként mond le hatalmáról, s még életében! Bizony, a jóság kísérti itt meg a királyt, vagy ha úgy tetszik, félénken, biztosítva magát, a hatalmaskodás bűneitől borítva, az országosztó Lear megkísérti az önzetlenséget, a jóságot! Tette természetesen felemás. De épp ez robbantja ki benne és körülötte a tragédiát, különben sose jutna el őrületén át a katarzisig s épp oly mechanisztikus bukással végződne élete, mint két gonosz leányáé, Regané és Gonerilé. Lear a legtávlatosabb sorsú Shakespeare-hősök egyike, másképp hogy is választotta volna maszkjául az angol rendezés Greco Assisi Szent Ferencének arcát? Sajnos, az angol rendezésnek ez a kezdettől leszűkített változata jellemezte végig a magyar előadást. Az angol változat külsőségeihez tapadt, ahelyett, hogy mélységeiben osztozott volna Vele. Az araszolásban így veszett el az ívelés. A szövegmondás. Egy előadott művet először érteni kell, azután bízni kell benne. Minden modorosság értetlenségből és bizalmatlanságból ered, s ahelyett, hogy közvetítene, szigetelőként ékelődik szerep és szöveg közé. A modoros színész hiúságában egyedül marad: szerep és szöveg elpártol tőle. A jó színész: közvetítője, médiuma a költőnek. A költőre, egyedül a költőre figyel s nem a saját szavaira. Akkor fog csak igazi mondatokban beszélni s nem szavakban. A jelen együttesben valójában csak ketten-hárman beszéltek zavartalan hitellel és senkiben sem volt meg az erőnek az a fölöslege, ahogyan az angolok még a nézőtér csendjét is befelé, a mű, a tragédia felé fordították, miközben ők maguk aszketikus pontossággal tértek ki minden közbeeső siker elől. Alakításuk így vált a folyamatosság csodájává. Az alakítások.. A művészetben szabad, sőt kell is tanulni, de másolni lehetetlen. A másolás legmegfontoltabb, legtartózkodóbb változatában sem juthat el az eredetinek intellektuális és morális egységéig, mélységéig; szükségszerűen fakóbb és széthullóbb lesz amainál. Az angol Leart joggal tartják minden idők egyik legnagyobb Shakespeare-előadásának, s a magyar együttes tudta ezt. Emberi alázatát dicséri, hogy mégse tért ki a feladat elől. S most mindegy, hogy milyen sikerrel. Vállalkozásában a nagy művészet azon erényeinek megszerzéséért indított harcot, amely erények az alkotóművészeket mindig is kötelezték s megőrizték.• A két előadásból azonban a legtanulságosabb: micsoda küzdőtér, eleven színpad és termékenyítő élet ma is Shakespeare költészete! Már azt hittük, hogy megértettük, hogy talán ki is merítettük, s akkor elképzeléseink alól elmozdul az élet, s kiderül, hogy Shakespeare még mindig győzi szóval és ihlettel, új művészi és társadalmi, intellektuális és morális emelkedésre ösztönöz valamennyiünket. És ugyanakkor milyen egyszerű és örök is a mondanivalója! Például a „Lear király”-é: „Boldogok, akik simák ..." Fiatalok a szennyirodalom ellen Angol fiatalok a múlt évben mozgalmat indítottak a szennyirodalom ellen. A mozgalom vezetője egy liverpooli diák, a tizenkilenc esztendős Frank Lee. Diáktársai élén egy liverpooli céget a közelmúltban rákényszerített, hogy hagyja abba pornográf képek és sajtótermékek kiadását. Most a diákok egy csoportja felkereste az angol miniszterelnökséget, a londoni Downing street-i székhelyén és kérést nyújtott be, amelyben törvényt és erélyes intézkedést sürgetett a pornográfia ellen, amely — mint az emlékirat mondja — tönkreteszi az ország erkölcsi színvonalát. A fiatalság zsargonja A sajtónyilvánosság illetékes fórumai pályázatot írtak ki, hogy összegyűjtsék a fiatalabb nemzedék argot-jának most már valóságos szótárát, megvizsgálják az egyes szavak jelentéstanát, eredetét, feltérképezzék a valóságos külön nyelvvé vált beszédnek elterjedési körzetét. A jelenség mindenképpen megérdemli a vizsgálatot. Már a középkorban megvolt pl. a csibésznyelv, amelyen Villon még költeményeket is írt, megvolt a koldusnyelv, a köz latinban gyökeredző diáknyelv s a céhek fiataljainak külön nyelve. A diákzsargont többé-kevésbé mindnyájan beszéltük annak idején. A fiatalságnak mindig tetszett és tetszeni is fog, hogy a beszédét feltételezetten „nem értik meg” a felnőttek. Ezért is változott olyan villámsebesen a diák-argót „szókincse”: mikor egy-egy kifejezése közismert lett, új, egyelőre még ismeretlen szó került a helyébe. Ártalmatlan dolog volt ez a zsargon. A kedélyt, humort jelentette, tömören, ízesen fejezte ki a diákélet kisebb-nagyobb élményeit. Az ember átesett rajta, az iskolásévek elmúltával, később mosolyogva figyelte a saját fián ugyanazt. Amire azonban most irányul a figyelem, az egészen más. Ifjúságunk valóban az iskolásévekből hozza magával zsargonját. Ez a zsargon meglepően bővül, valahol, valamilyen hatással beleömölt az alvilágnak majdnem teljes szóanyaga, a frivol, durva rassznyelv, s nemcsak a még iskolába járó fiatalság beszéli, hanem az egyetemek ifjúsága épp úgy, mint a falu fiataljai, az egész munkásifjúság és mindkét nem fiataljai, felhangzik az épületállványokon, eszpresszókban, szórakozóhelyeken s nem múlik el a tanulás éveivel, hatása és használata állandósulni látszik. Érdemes tehát pontosan felderíteni, hogy a fiatalság élete hol érintkezik a rassznyelven beszélő alvilágéval és hatásával. Ma már az egész fiatal nemzedék nő fel ennek szavaival, s mint kulturális és morális jelenségre is érdemes felfigyelni rá, mert már nemcsak beszélnek, de gondolkoznak is azon a nyelven, amelyen pl. az anya néha nem több, mint egyszerűen „öreglány”, az ember csak „hapsi”, az érdekesség felső foka az „állati” vagy „oltári”. Több mint ezer fogalom korrumpálódik lassan-lassan ezekben a torz szavakban. A nyelv kulturális morális, esztétikai tartalmakat is hordoz. Az egész magyar társadalomnak érdeke ezeknek a nyelvhasználat eszközeivel való romlását megakadályozni. Egy harang újjászületése Messziről, a Hernád partjáról hozta a vonat ide, Őrszentmiklósra Gesztely község háborúban sérült harangját. Érctestébe bombaszilánk fúródott, ez a seb lassan, alattomosan ölte meg. A repedés egyre terjedt úgyannyira, hogy végül teljesen bererjedt az érctorok, nem szólította többé a híveket Isten házába. Lebocsájtották hát a toronyból, elküldték ide, Ducsák István műhelyébe, hogy ércéből új harang szülessen. Fájdalmas Sorsára gondolok, a pusztító háború tengernyi, soha be nem hegedő sebére, míg itt a békés munka csarnokában rámsüt a jókora olvasztótégely perzselő lehellete. Minden készen áll az öntésre, a magra köpenyként borul az agyagforma, a kettő közötti hézagba zúdul a folyékony fém. Hatalmas gödörbe helyezik le a formát, majd körüldöngölik földdel, hogy szilárdan álljon és hogy lassan, fokozatosan hűljön ki. Kora reggel kihantolják a feltámadt ércet. Az udvaron szürkéllik az újjászületett gesztelyi harang fémteste, szorgos kezek tisztítják meg a ráégett agyagtól. Előtűnik a Szűzanya domborművű képe, majd az ismert latin mondás: „Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.” — magyar nyelvű fordítása: „Az élőket hívogatom. A holtakat elsiratom. A villámok erejét megtöröm.’’ — Permetel az eső, mintha maga is segíteni akarna a harang megtisztításában, hogy mielőbb felkerülhessen az ideiglenes haranglábra, ahol nyers ércét majd két héten át naponta többször is „beharangozzák”. Ettől kapja meg a bronz a kellő csengést, mielőtt hazaindulna, hogy végleges helyére kerüljön. Tekintetem simogatja a szelíd tehetetlenséggel fekvő újjászületett harangot, szeretném átadni neki a gesztelyiek üzenetét: „Jöjj haza szép harangunk, szólítsd imára az élőt, sirasd el a holtat és törd meg a villámok erejét, hogy soha többé harc, háború, ne tehesse tönkre azt, amit az emberi szorgalom teremtett.” Schiller „Ének a harangról” zárósora muzsikál bennem, mint igazi kívánság, mikor beteszem magam után a kaput: Legyen első szava: béke! B. U PINDURKA Írta: Barsy Irma — Mondd, Szöcske, akarsz sokat nevetni? Bibi fordult hozzám ma, algebra óra előtt ezzel a kérdéssel. Bibinek vannak ilyen fölösleges kérdései, amelyekre csak igennel lehet válaszolni. — Halljuk, miről van szó. Úgyis tudod, hogy benne vagyok, ha valami jó mulatság készül. Az igazság kedvéért be kell vallanom, hogy mulatság helyett a rövidebb „zn” szót használtam, de ezt a világért le nem írnám, mert így csak a huligánok beszélnek, nem technikumi hallgatók. Különben is elhatároztam, hogy választékosan és szépen akarom édes anyanyelvünkön megörökíteni életem kimagasló eseményeit. Bányai tanár úr hatására megfogadtuk, hogy vigyázunk a nyelv tisztaságára és nem használunk idegen meg rassz kifejezéseket, ha nem okvetlen muszáj (Honor Nem muszáj „muszájt” írni, ha éppen kell valami.) Tehát Bibi a tíz percben felvetette a gondolatot, hogy látogassuk meg Pindurkát. Tavaly még tanított minket magyar irodalomra, de aztán nyugdíjba ment. Valahol a Ferencvárosban lakik, eldugott kis utcában. — Hidd el, nagyon fog nekünk örülni. Viszünk pár szál virágot. Ma van a neve napja, meg pedagógus nap is lesz. Emlékszel, mennyit tudtunk rajta nevetni? Ki ne emlékeznék Pindurkára? Nálunk csak így hívták a diákok maguk között. Igaz, hogy nálunk mindenkit elneveznek, engem sem hív senki a becsületes nevemen Lenkének, de mindenki Szöcskének, mert hosszú a lábam és tornában, meg kosárlabdában jó nagyokat tudok ugrani. Pindurka olyan kicsi volt, hogy alig látszott ki a katedra mögül. Nevetséges kis kontyot hordott, mindig ugyanabban a szürke ruhában járt, csak télen még egy szürke kardigánt vett magára. A felsőkabátja is szürke volt. Vannak ilyen kis szürke emberek, akik halkan, alig észrevehetően surrannak át, az életen, megbújva sötét kis udvari tálcások mélyén. Az utcánis úgy járnak a többi ember között, mintha mindenkitől félniök kellene, szürke, kopott, riadt kis egerek ... Adél azt mondta, hogy Pindurka minden fillért a fogához ver, mint egy skót és halála után milliókat fognak találni a matracában. Hiszen elég szép fizetése van, egyedül él, nem jár sehová, nincsen, csak egy árva macskája. A hangja is olyan vékony egérhang volt, nem tudott kellő eréllyel rendet parancsolni. És mi negyvenketten lármáztunk az osztályban. — Emlékszel, mikor tavaly vizsga előtt szavalópróbát tartottunk a lakásán? — Hogyne emlékezném! Te szavaltad a Puszta télen-t, én meg Ötödik Lászlót, mert drámai hangom van: ki az, mi az, vagy vagy! Pindurka nem árulta el, hogy ezeket a verseket fogjuk szavalni a vizsgán, de tudtuk a tavalyiaktól, hogy minden évben így csinálja; nem akarja, hogy a tanári kar szenvedjen, mert esetleg a Berta szaval, aki hadar, vagy Sári, aki rosszul hangsúlyoz és nem hozza ki a versből azokat a szépségeket, amiket a költő belerakott. A szavalópróbán nagyon sokat nevettünk, mert Adél vett útközben tíz deka óriási savanyút és megkínált minket. Mire odaértünk Pindurka lakására, egyikünk sem tudott kinyögni egy szót sem és az arcunk dagadt volt a cukortól. Adélnak a nagy darab cukor leszaladt a torkán, majdnem megfulladt. Bibi hátbaütögette, Pindurka pedig kiment egy pohár vízért. Ezalatt én kivettem a számból a cukrot és odarejtettem a függöny mögé Pindurka bejött, nekem kellett szavalni és akkor előkerült valahonnan egy szürke, kopott cica, a lábával kipofozta a cukrot a sarokból és elkezdett vele gurigázni a szobában. És még azt kérdezte Pindurka, hogy mit tudunk mi lányok folyton nevetni. De ma délután csakugyan elmentünk. Látható örömmel fogadott minket, mondván, olyan hamar elfelejtik a régi tanítványai ... Komolyan beszélt velünk, mintha felnőttek volnánk. Elmondta, hogy meghalt az édesanyja — csak most tűnt fel, hogy feketében jár —, sokba került a betegsége, a temetés és most olyan egyedül maradt. Régi fényképeket szedett elő, a szüleiről és egy édes arcú, fehérruhás fiatal leányról: Pindurka fiatalkori képe volt. Néztük a képet és néztük a kis öreg tanárnőt. Csak most láttam, hogy a szeme milyen szép, meleg, bársonyos. Az iskolában sohasem néztük meg a Pindurka szemét. És most arra gondoltam, hogy talán soha senki sem látta meg furcsa, kopott külseje alatt a szeretetre szomjas, vergődő szívet. Megmutatta a dédanyja fényképét is. — Fiatal leány korában Szendrey Júlia barátnője volt. Petőfi is írt az emlékkönyvébe. Majd megmutatom. Különös meghatottsággal néztük az emlékkönyv megfakult sorait. Sok olyan névre bukkantunk, amelyet az irodalomtörténetből ismertünk. És Pindurka tovább mutatta a képeket: — A húgom kis gyermekével, özvegyen maradt fiatalon, kereset nélkül. Idegsorvadása van, alig tud mozdulni. Most én gondoskodom róluk. Nehéz ebből a kis nyugdíjból. Levett két piros almát a szekrény tetejéről. — Nem tudom magukat mással megkínálni, gyerekek. Nagyon kedves volt, hogy eljöttek hozzám. Tehetséges tanítványaim voltak mind a ketten. Mikor újra az utcán voltunk, Bibire néztem, de ő lesütötte a szemét. Némán bandukoltunk egymás mellett. Végre rám nézett, csodálkozva: — Mi az Szöcske, te sírsz? — Dehogy... csak olyan füst van itt... — Pedig milyen jót akartunk nevetni — mondta halkan Bibi, mikor már a körúton jártunk. Nem tudom miért: az ő szeme is tele volt könnyes. tévedés gyümülcse „Olykor egy tévedés is jó gyümölcsöket teremhet” — ezzel a mondattal vezeti be a Neue Zürcher Zeitung azt a könyvismertetést, amelyet J. W. Pollet teológiai doktor és dominikánus szerzetes most megjelent Zwing-könyvének áldoz. A protestáns nagypolgárság szellemét képviselő svájci újság szerint ugyanis egy hibának lehet köszönni, hogy a protestáns Zwinglikutatók felfigyeltek Pollet munkásságára. Tizenöt évvel ezelőtt ugyanis a katolikus L. Christiani, lyoni egyháztörténész felkérésre cikket írt Zwingliről, a svájci reformátorról, a Dictionnaire de Theologie catholique-ban, egy katolikus hittudományi lexikonban. A szerkesztőség nem szívesen vette a polemizáló cikket, de nem akarták a szöveget visszaküldeni. Elhatározták azonban, hogy a második kiadásban megfelelőbb szellemben írt Zwingli-cikket közölnek. Így történt, hogy a lexikon most megjelent második kiadásának XV. kötetében Christiani huszonnyolc hasábos Zwinglicikke után a zwinglianizmusról megjelent Pollet atya száznyolcvanhárom hasábos Zwingli-cikke. A módszer és a hang úgy elütött a régi cikktől, hogy a protestánsok örömmel figyeltek rá fel. Persze, tegyük hozzá — ez nem az első eset, hogy katolikus egyháztörténészek nagyon alapos és tárgyilagos módon foglalkoztak a protestantizmus nagyjaival, Lutherral és Calvinnal is. Az Erzsébet-híd környékének rendezése közben az idén föltárják a magyar kereszténység egyik legrégibb templomát, a Rudas-fürdő ivóparkjában lévő szent Gellért kápolnát, amelyet a Csanádi püspök itteni halála után, a XI. században építettek. Süt a nap javakorabeli férfi. Arca azelőtt pirosabb lehetett, bajuszában itt-ott megcsillan egy ezüst szál. Ünneplőben van. Új ruhája nincs, hát felvette a legújabbat, miután gondosan kikefélték. Hangulata is ünneplő, vagy inkább ünnepélyes. Ez az arcán látszik, a komor tekintetén. A férfi tolókocsiban ül. Mögötte a felesége, ő kezeli az alkalmatosságot. Körülöttük gyermekeik, frissen vasalt ruhában három kislány, imakönyv és egy szál olcsó virág a kezében mind a háromnak. Most érnek be a templom népes udvarára. A három kislány, miután anyjuk igazít egyet a hajukba kötött szalagcsokron, besiet a — gyere csak vissza, Sárikám, kösd meg a cipőfűződet — besiet a templomba és elöl foglal helyet a gyerekek közt. A tolókocsinak kint a megszokott helye, az egyik kitárt ablak alatt, a fal mellett. Ma ünnepe van a templomnak, most kezdődik a főpapi szentmise. A férfi ölében a takarón énekeskönyv de nem nyitja ki, nincs rá szüksége. Kint az udvaron szép tenorján ő viszi a szólamot. Fejből — dehogy is fejből szívből énekel és ezt megérzi körülötte mindenki. Csak úgy zeng az egész udvar. Evangélium után szentbeszéd. Az ember a tolókocsiban csupa öszszeszedettség. A feszültség kiül az arcára. Időnként a feleségére tekint — hallja-e, érti-e ezeket a mondatokat. Az aszszony vasalt zsebkendőt vesz ki táskájából és gyengéden felszedi férje homlokáról a gyöngyöző harmatot. A mise véget ér és akkor valami szóváltásféle támad köztük. — Ugyan, ugyan — csitítja az asszony —, hát már hogy gondolsz el ilyeneket? A férfi nem akar engedni. — Nézd aranyom, az apát úr nem olyan ember — vitatkozik tovább. — Csak annyit mondj neki, hogy szépen kéretem. Az asszony szabódik, az ura köti magát az ötletéhez. Körülöttük többen a férfi pártján vannak. Miért, mi van abban? Ő nem tud odamenni, hogy köszönetet mondjon, hát az apát urat kéreti magához. Csak menjen lelkem bátran, nineabban semmi. Ki tudja, meddig tartana még ez a tanakodás, ha meg nem látják, hogy jön az apát úr. Valaki megvihette neki a vita hírét a sekrestyébe. Az embert a tolókocsiban a meglepetés és meghatottság elfogódottá teszi. Ke kezével kap az apát úr jobbja után és alig tud szólni. — Köszönöm ... köszönöm uram... — hebegi, majd mér ilyeneket motyog. — Nincs nekem... nincs már nekem semmi bajom ... Legszívesebben elsírná magát, csupa küszködés az arca Az apát úr mosolyogva beszélget vele, majd megsimogatja a fejét és ő is a két kezét nyújtva búcsút vesz től és a feleségétől. Közben előkerült a három kislány is. A család megindt hazafelé. Elöl a gyerekek, mögöttük apa és anya. Az embszinte hetykén ül a tolókocsban Élénken köszönget az e merősöknek. Egy kedves emrberének még a túlsó oldalra átkiált: — Mit szól hozzá, szomszéd milyen gyönyörű ma az idős Szalóky István OLVASTUK IGNÁCZ ROZSA „TOROCRól GYÁSZ’» című regénye a kics.A„ unitárius bányaváros hősies folvatainarcát eleveníti meg. a h*.tér a kuruc—labanc világ és 4**. akkor még Lengyelország szervezkedő Rákóczi, akinek fegyvereket gyárt a székelyekbőls németekből összeötvöződött, 1.. Béla király óta önálló kis köztársaságot képező Torockó. Torockot kicsiny, dz elszánt férfiak, erős asszonyok lakják, a labancvilág, Rabutin császári helytartó valóságos irtóhadjáratot indít ellenük. A regény történelmi alapja minden ízében hiteles, a szerző életszemlélete, bányászvilága, közösségtudata példamutatóan tiszta. A regényt, amely most második kiadásban és nagy példányszámban jelent meg, újra és újra szívesen olvashatja ifjú és felnőtt, aki a vegyesvallású Erdély történelme, a magyarság közösségi tradíciói iránt komolyan érdeklődik. P. L.