Új Ember, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-03 / 1. szám

tip. 72. **■ postahivatalnál51816 h érmen terítve Ára: 1 forint nics 1965-ben is *— a valóság útján Írta: Sinkó Ferenc Most, mikor egy újabb esztendőváltás mérföldköve mellett haladunk el és egy pillantást vetünk az óévre, keresve, mit vigyünk át belőle a jövő esztendőkbe, számunkra a kialakult légkör, közhangulat, közszellem látszik az elmúlt évek eredményei közül a legfontosabbnak. A jó közszellem tud teremtő munkát végezni, az változtatja termő mezővé a homokot, az hozza fel a föld gyomrából az ércet, az épít hidat a folyam felett és a jó közszellem képes megteremteni az egészséges munkamorált. E közszellem egyik főeleme és pillére a valósággal számoló gondolkodás. Ez nem magától értetődő tény és jelenség. Felfedezhető ugyanis a magyar lélekben az ősi paradoxon, hogy egyaránt hajlamos a délibábok kergetésére, ahogy józan is tud lenni, a valóság talaján is tud járni. Az országvezetés és a népi adottságok szerencsés találkozásának nagy mértékben köszönhető, hogy az egészséges látás az elmúlt esztendőben még általánosabbá, még határozottabbá, még erősebbé vált, s hogy egyre több emberben figyelhetjük meg a „realitás iránti érzéket”, amelyről Kádár János miniszterelnök oly megszívlelendően beszélt a KISZ kongresszuson mondott felszólalásában. Ezt kell a következő években erősítenünk és érvényesítenünk életünk alapvető kérdéseiben, mint amilyen mindnyájunkban a hazafias érzés, amely nem szavakban, hanem öntudatban, nemzeti és munka öntudatban nyilvánul meg. S ebben nem lehet különbség hivő és nem hivő között. Hogy miért éppen nemzeti öntudatunkban kell mindenekelőtt irányelvvé tenni a józan valóságlátást, arra vonatkozólag különösen fontos és nagy távlatok felé mutató megállapításokat tett a miniszterelnök imént említett felszólalásában. Szavait ugyan pártja fiatalságához intézte, mondanivalója azonban tartalma és hangszerelése folytán általános jelentőségű. A helyes magyar magatartás alaptörvényeit fogalmazta meg, a nemzeti öntudatot, amelynek tartalma, hogy a magyar nem tartja magát alávalóbbnak egy népnél sem, de nem akarja magát a másik fölé vagy elé helyezni sem. „Az igazi nagy hazafiak tudták, hogy a népek egyenlőek, nincs jó és rossz nép — mondotta Kádár János. — Egyetlen népet sem lehet a másik elé helyezni, de nem lehet mögé sem: a népek egyenrangúak. Mi büszkék vagyunk és örülünk, hogy magyarok vagyunk. A mi népünk történelme hányatott, de nem kell miatta szégyenkeznünk ... Elvünk az, hogy szabad fejlődést kell biztosítani a népeknek minden értelemben, a nemzeti függetlenség és a társadalmi szabadság értelmében is.” Ennek az emberi és emberies tartalmú józan hazafiságnak kialakulása és megerősödése szempontjából felmérhetetlenül nagy a jelentősége, hogy egyre több külföldi fordult és fordul meg hazánkban és egyre több magyar járja a külföldet, főképp a szomszéd országokat. Az elmúlt századok során nemzeti megújulásunk jónéhány hulláma az utazó, külföldet járó magyaroktól indult el, a középkorban a nagy európai egyetemeket látogató deákoktól, a reformkorban a világjáró Széchenyiektől és Wesselényiektől, majd később a Párizsban töltekező Adyktól. Amíg azonban régen csupán néhány gazdag főúr vagy egy-egy nagyon elszánt szegény diák merte felvenni a vándorbotot, az elmúlt évben több mint egymillió magyar utazott külföldre. Ennyi ember világjárása minden bizonnyal elősegíti a reálisabb önlátású s világszemléletű nemzeti öntudat fejlődését. Főként annak felismeréséhez járul hozzá, amit a miniszterelnök így fogalmazott meg: „A népek a Dunamedencében sorsközösségben élnek. Vagy együtt boldogulunk vagy együtt pusztulunk. Más út a Duna-medence népei számára nincs. Ha különböző társadalmi rendszerben élünk, a békés egymás mellett élés alapjaira helyezkedjünk, ha pedig szocialista társadalmi rendszerben élünk, akkor a szocializmus elveinek megfelelően fogunk össze külpolitikánkban, gazdasági együttműködésben, gyorsítsuk meg mindnyájunk fejlődését az összes itt élő népek javára és boldogulására.” „Az emberiség ügyét szolgálja, ha a népek jobban megismerik egymás kultúráját, nemzeti sajátosságait, alapvető jellemvonásait” — hangsúlyozta a miniszterelnök. Valóban, a világ békéjét is munkálja éssegíti elő, ha a népek megismerik egymást, megtanulják, hogy a másik nemzet nem angyalok, nem is ördögök, hanem küzdő emberek közössége. Emberi kapcsolatok szövődnek a nemzetek között és révükön talán még az is összekötő híddá változhatik, ami a múltban szakadékot támasztott közöttük. A realitások iránti érzéket tovább kell fejlesztenünk vallásunk és egyházunk helyzetének további alakításában is. Az elmúlt esztendőben éppen e téren könyvelhetünk el nagyfontosságú eseményt. A Magyarország és a Szentszék közötti megállapodásra gondolunk, amelyet szeptember 15-én írtak alá Budapesten. A részleges megállapodás, mely hosszú tárgyalások nyomán született meg, iskolapéldája, hogy a valóság józan tiszteletének és elismerésének alapján egymástól világnézetileg egészen távol álló partnerek is leülhetnek a zöld asztal mellé, békés eszközökkel konkrét eredményeket érhetnek el, anélkül, hogy bármit is feladnának elveikből. A részleges megállapodást nemcsak azok készítették elő, akik a zöld asztal mellett ültek, hanem azok a főpapok, papok és katolikus világiak is, akik kezdettől fogva igyekeztek megtalálni a valóság útján járva az egyház helyét a szocializmust építő hazában, akik a valóságot valóságnak, nem vágyálomnak nézték, akik főként azt keresték, ami összeköt, szolgálván a világbéke gondolatát éppúgy, mint a társadalmi és gazdasági haladást, összeköt bennünket a haza előrehaladásának közös ügye, amely akkor is a miénk, amikor a vasárnapi misén résztveszünk, akkor is, amikor otthon gyermekeinkkel együtt imádkozunk s akkor is, amikor munkahelyünkön dolgozunk. S ha igaz az, éspedig igaz, hogy gyümölcseiről ismerni meg a fát, úgy légyén igaz az is, hogy a hívő ismertetőjeléül kínálkozik a kiválóan teljesített munka. Ez hazafias kötelesség is, de keresztény kötelesség is. Megfogalmazhatjuk úgy is, hogy emelnünk kell a munka hatásfokát, javítanunk minőségét, de úgy is — s ez a katolikus tanítás —, hogy mindnyájan tökéletesen teljesítsük állapotbeli kötelességünket. Ez is realizmus. Mindez realizmus. Nagy célokat csak józanul, realista módon lehet igazán munkálni. Igaza van Mouniernek, a nagy francia katolikus gondolkodónak: „A valóság elfogadása minden teremtő élet első lépése. Aki elutasítja, téved és akciója kisiklik.” Mi pedig továbbra, s mind nagyobb készséggel a valóság elfogadásának útján akarunk járni 1965-ben is. Liturgikus kongresszust tartanak Berlinben a Német Demokratikus Köztársaság katolikus ordináriusai, papjai és hívei 1965. január 25-től 28-ig. A kongresszus tárgya: „Pasztorális liturgia”. A tanácskozások a Szent Hedvig katedrálisban hallgatott szentmisével kezdődnek s ugyanott előadásokkal folytatódnak. Nyolc speciális munkaközösség vitatja meg sajátos feladatait. A kongresszuson részt vehet minden katolikus pap és minden, a liturgikus kérdések iránt érdeklődő világi. A Szövetségi Köztársaságból magasrangú egyházi vezetőférfiak látogatását várják. A pásztorok elmondják... Irta: Ijjas Antal Bárki légy, óh Idegen, tudd meg, hogy mi is Ábrahám fiai vagyunk Hágártól és Izmáéitól, akiket ő kiűzött Párán pusztáinak kopár kietlenébe. Izmáél népe vagyunk s ott hajtjuk nyájainkat tavasztól túlélőig De amikor az ég haragfekete lesz a hidegtől, és a nap tompa rőt golyó, s a fekete szakadékokból köd szállong elő, és a gyér füvek a télre elenyésznek, otthon hagyjuk az asszonyainkat és a gyermekeinket az oázisok sárkunyhóiban s mi férfiak északnak vonulunk Judea legelőire. Fel egészen Béth-Lahemig. Csak eddig s nem tovább, mert itt már megállítanak bennünket a megművelt mezők, a gyümölcsfák s a vincellér-tornyok és a kertészek vízárkai. Áttelelünk a nyájakkal a szabad ég alatt, a gyenge juhokkal és a terhes anyabárányokkal a rövid téli napokon és a hosszú éjszakákon a várossal szemközti domboldalon. Annak a helynek közelében, ahol még mindig áll Jákob köve, az égből hullott vaskő. Amikor menekült bátyjának, Ézsaunak haragja és dárdás szolgái elől, ennél a kőnél éjszakázott s látta álmában meghasadni az egeket, és a földig ereszkedett kőlépcsősorokon itt látta alálépdelni olajkorsóval kezükben a szárnyas mennyei ifjakat és a lépcső másik oldalán őket az égbe visszatérni. Szent hely ma is, hatalmas, ritkás kőkör övezi, s az ittlakók félnek tőle és meszsze kerülik. A hely körül gazdátlanok a rétek, éppen jók minekünk a sivatagban lakó pásztoroknak ilyenkor télire. Azon a napon is korán esteledett. A halvány nap vörös párák között bukott le a domb mögött és nyugat felől vizes köd kezdett szállongani. A nyáj állatai szorosan egymás mellé fekszenek, hogy melengessék egymást, tevéit, melyek türelmesen állták egész napon át, mind a négy térdükkel lebuknak a földre és előre nyújtják görbe kígyónyakukat. Mi is egymás mellé ültünk a tűz körül, amely most magas lánggal égett a sivatagi gaztól és Jákob álmának kőköréig világított a ködön át; oda mégis mi sem merünk bemenni. Köröttünk halvány, tejszínű éjszaka a ködtől és alacsonyra szállott átláthatatlan ég, amelyen most nem voltak csillagok. De még éjfél előtt magasba száll és eloszlik a köd. Betlehem fölött feltűnnek csillagai és amikor a Szűz csillagképe delel a város fölött, mi felkelünk, felváltjuk azokat a társainkat, akik idáig kívülről őrködtek a nyájak mellett Ezen az éjszakán is úgy volt, hogy lefeküdtünk a tűz körül és mindjárt elaludtunk. Hosszú időre rá, noha még nem lehetett éjfél, először riadtunk föl. A tevék nyugtalankodtak. Föl-föl emelték fejüket, egyikük másikuk megpróbált felállni, de azután visszaroskadtak a földre és nyűgöző álmukba. Mi is. A köd ege még alacsonyan lebegett fölöttünk. A parázsba roskadó tűz vörösen világított és súlyosan hangtalan volt az éjszaka. Amikor másodszor is fölébredtünk, már eloszlott a köd és a csillagok teljes pompájukkal ragyogtak. De csillagzatuknak az éjfélt jelző delelése még messzi volt. Ismét visszahulltunk az álomba. Ez akkor történt, amikor harmadszor is fölébredtünk és velünk együtt roppant rémülettel talpra szöktek a tevék is egyetlen mozdulattal, majd fejüket kinyújtva újra földrehasaltak. Fölöttünk az ég felét beborítón, vakító fénytáj látszott. Sugarak, fényözön és csodajelenés! Fellobbant mint a láng és eltakarta az eget anynyi időre, míg egyet pillant az ember, azután ott állott előttünk. Nem tudni, hogy a fény honnét esett rá. Fénylőn merült föl az égből, mintegy önnön sugaraitól megvilágítva. Hozzánk egész közel a Híradás Angyalai lebegtek. Szemükön néha csillogás kelt át, akár a borzongás. Megállt az égi seregek között egy hozzájuk hasonló, de őket nagyságban felülmúló és szólott: — Én Gábriel vagyok. A Hírvivés Főangyala. Tudjátok meg, fiú adatott nektek, gyermek született nektek, akinek ezek a nevei: Csodálatos, Erős, a Béke Fejedelme. És dicsőség a magasságban Istennek, s békesség a földön a jóakaratú embereknek! Közébük lépcső nyílott alá az égi palota magasba vesző tűzkapujából. Szélesen kezdődött, alant egészen alacsony lépcsőfokokkal s a felső vége olyan messze volt, hogy keskenynek látszott, akár éle a késnek. A lépcsőn az egyik oldalon fényből szőtt ruhájú ifjú lények serege hullámzott alá lassú sorral, kezükben vörösre égetett olajos korsót tartva, míg a másik oldalon felfelé szállott"ugyanez a sokaság. S akkor valaki kilépett a kapun. Az első pillanatban nem ismertük fel, csak amikor megnagyobbodott. Lángoló szolgái — mintha ők hozták volna — lebegtek bokái és vállai körül az óriásnak, aki alálengett a tűzből való lépcsőfokokon. Előttünk állt a menny közepéig magasodva és eltakarva előlünk a fénytájat. Szólott ő, és ah, a mi nyelvünkön szólott hozzánk, az Angyalok Legnagyobbja. — Én vagyok Mi-Ka-Él, az egek óriása, a Leghatalmasabb Szolga. Ti azonban ne féljetek, íme azon a helyen, ahol álmát látta Jákob, valósággá válik álmának látomása. A mennynek szolgái újra a földre szállnak, korsóikból az emberek között a kegyelemnek olajat kiosztani. Tudjátok meg: Megszületett az Üdvözítő! Menjetek el a városba és találtok egy gyermeket pólyába takarva és jászolba fektetve. Menjetek el és imádjátok! És nem szabad erről szólanotok sokáig, amíg meg nem engedem néktek. — Szálaam! — kiáltottak mindnyájan. És amikor a jelenés eltűnt, tudtuk meg, hogy mindezt csak mi láttuk és mi hallottuk. Az ég világos volt a csillagfénytől. Szemközt a domboldalon éjbe takarva egyetlen földi fénypont nélkül aludt a városka. Mi pedig egymásra néztünk. Nyájainkat otthagyva azonnal útrakeltünk, s végül találtunk egy barlangistállót, ahol mécs égett és tűz, és nem világított meg mást, mint őket hármukat. A pólyába betakart Kisdedet, és anyját és a férfiút, aki minthogy Dávid házából való volt, ideérkezett, hogy a neve fölírassék a rómaiak Cézárjának alattvalói közé az Asszony és Gyermek nevével együtt. És az egész dologban az volt a legcsodálatosabb, hogy körülöttük nem látszott semmi csodálatos. Mi azonban tudtuk, mi az, és tudjuk, hogy most már szólhatunk neked. Idegen. lév' - 1 r I / Katolikus hetilap 1965. január 3 XXL évfolyam, 1. szám / PAPA karácsonyi üzenete VI. Pál pápa december 22-én, kedden este 8 órakor mondta el szokásos karácsonyi üzenetét, amelyet mintegy húsz európai és tengerentúli rádió és televízió közvetített. A beszédből a Magyar Kurír jelentése nyomán közöljük az alábbi részleteket. Bevezetőül a Szentatya boldog karácsonyi ünnepeket kívánt minden hívőnek és minden jószándékú embernek „korra, országra, felfogásra való tekintet nélkül az egész földkerekségen.” Karácsony szent ünnepén — mondta a pápa — különösen átérzi küldetésének kötelességét: az evangélium „jó hírét” hirdetni az egész világnak. A következőkben rátért a Szentatya bombayi útjának élményeire. „Utazásunk emléke még most is elevenen él lelkünkben. Utunknak, mint ismeretes, vallási célzata volt, de ugyanakkor felbecsülhetetlen emberi értékekkel is gazdagított bennünket. Idegenként utaztunk számunkra ismeretlen, távoli országba. Könnyen elképzelhető lett volna, ha idegenül és elszigetelten álljunk ott és csak saját hitünkön levő testvéreink vegyenek körül. Ehelyett megszámlálhatatlan ünneplő, ujjongó tömeg vett bennünket körül, mely szinte egész Indiát és egész Ázsiát képviselte. Ez a földrész nem katolikus, de emberi erényei: az udvariasság és az őszinteség. Mély rokonszenv nyílott lelkünkben és még jobban világossá lett előttünk az, amit a kereszténység századok óta hirdet: hogy mi emberek mind testvérek vagyunk.” Korunkban a távolságok egyre kisebbek lesznek — mondta ezután a pápa. — Ez a fejlődés megköveteli, hogy minden ember testvért lásson a másikban. A modern technika ismertté teszi az egész világot, és ugyanakkor az emberiség kezébe adja a lehetőséget, hogy a problémákat megoldhassa. Lehetővé teszi, hogy mindenkinek jusson kenyér és mindenki megbecsülésben élhessen. Ahelyett, hogy egymásban idegent, vetélytársat, ellenfelet vagy ellenséget látnánk, meg kell értenünk, hogy minden ember velünk egyenlő értékű. „Mi a fiatalsággal érzünk együtt — mondta a továbbiakban a Szentatya —, amely azt akarja, hogy ez a föld az emberiség közös otthona legyen és hallani sem akar arról, hogy lövészárkok hasogassák fel a földet állandó háborúk közepette.” Beszédének második részében a pápa azokról az akadályokról szólt, amelyek a világ boldogulását gátolják. Kitért ezek közt az újjáéledő nacionalizmusra. „A világháború rettenetes tapasztalatai után — mondta erről —, azt lehetett volna hinni, hogy az emberiség örökre kijózanodott ebből az örökségből. Könyörögve kérjük a népeket és vezetőiket, mérsékeljék a versengést, a hatalmi ösztönt, ha nem akarják, hogy végzetessé legyen a világ számára.” A másik akadály — mondotta a továbbiakban — az újjászülető faji gyűlölködés, „mely ellentétbe állítja az emberiség nagy családját alkotó népeket, és a faji gőgnek, bizalmatlanságnak, diszkriminációnak, néha még üldözéseknek is forrása. További szerencsétlensége korunknak — mondta a pápa — a militarizmus. Rettegéssel látjuk — hangoztatta —, hogy ennek a fegyverkezésnek célja már régen nem a jogos önvédelem és a világbéke fenntartása, hanem sokkal inkább az egyre szörnyűbb és egyre pusztítóbb fegyverek halmozása. A Szentatya beszéde végén fölvetette azt a kérdést, vajon a vallás nem oka-e az emberek közötti megosztottságnak? Főleg a katolikus vallás, mely annyira dogmatikus, nem akadálya-e a dialógusnak és egyetértésnek? Erre a kérdésre így felelt: „Igen, minden vallás, a katolikus is, akárcsak a többi, különbséget tesz az emberek között, ugyanúgy, mint ahogy különbségek vannak a nyelvben, a kultúrában, a művészetben és a foglalkozásokban. A különbség azonban önmagában véve még nem okoz ellentétet. A kereszténység nem az emberiség ellen harcol, hanem az emberiség javáért.” „Le kell győznünk az önzés szellemét — mondta befejezésül a Szentatya —, a világnak ma mindenek felett szeretetre van szüksége.”