Új Ember, 1967 (23. évfolyam, 1-53. szám)
1967-12-24 / 52. szám
Nemzetközi értekezlet a család egységének védelméről írta: Mihelics Vid Nem volt még kor, amelyben ne beszéltek vagy ne írtak volna a házasság és a család válságáról, ennek ellenére mind a kettő ma is olyan intézményként áll előttünk, amely nélkül nem lehet meg és nem is képzelhető el semmiféle társadalom. Az idők során csupán a létesítő viszonyok módosultak bennük: a férj és a feleség, a szülők és a gyermekek viszonya egymáshoz. Intézményekről lévén szó, ezeket a változásokat előbb-utóbb jogszabályokba is kell foglalni, s ezek vitatása, helyeslése vagy helytelenítése az, ami a válság benyomását kelti. Szerkezeti változások Klemens Brockmöller, a neves jezsuita szociológus, Industriekultur und Religion (Ipari kultúra és vallás) címmel 1964-ben megjelent könyvében döntő mozzanatnak mondja, hogy mind a házasság, mind a család a régebbi hierarchikus közösségből „partnerséggé” válik napjainkra. Amilyen mértékben ipari társadalommá fejlődik a mezőgazdasági társadalom, abban a mértékben lép előtérbe a férj és a feleség egyenlősége és ugyanígy a gyermek önállósági igénye. Sem a házasság, sem a család intézménye nem rendezhető többé „atyajogi” alapon. Amíg az agrárjellegű társadalomban az apától függött minden, őt illette a tekintély és a parancsolás, a család pedig engedelmességgel tartozott neki, a modern ipari társadalom sokkal inkább a készséget és a képességet követeli meg az együttes felelősségre, mint a hajlandóságot az engedelmességre. Ám nemcsak a házastársaknak, hanem a szülőknek és gyermekeknek is mindinkább személyi közösséget kell alkotniuk. Oka ennek — mutat rá Brockmöller —, hogy amíg a főleg mezőgazdasági szerkezetű gazdasági rendben a gyermek a szülők haláláig gazdasági függőségben maradt, ma ez a függőség legtöbbször még a gyermek teljes önállósulása előtt megszűnik, a kenyérkeresőfoglalkozására már nem a szülők, hanem az iskola és szakemberek képezik ki, és pályáját is maga választja meg. Mindezek nyomán a gyermek nem szívesen veti alá magát a szülői tekintélynek akkor, ha ezt pusztán formális uralomnak érzi, annál kevésbé, mert a mai nevelés éppen arra irányul, hogy a fiatalok mielőbb megálljanak a saját lábukon és felelősségteljes magatartás érlelődjék ki bennük. Az igazi probléma így napjainkban nyilván az, hogy az atyajogi alap megszűntével és a partnerség felülkerekedésével hogyan biztosítható mégis a család egysége. Ezért olvastam akkora érdeklődéssel a Signes du Temps párizsi katolikus folyóirat beszámolóját arról az értekezletről, amelyet a „Centre international de la Magistrature” („A bíráskodás nemzetközi központja”) tizennyolc nemzet köréből való mintegy 90 bíró és ügyész részvételével az idei év szeptemberében tartott Peruggiában. A napirendre tűzött kérdés ugyanis éppen a család egységének miként való megvédése volt. Három témacsoport került tárgyalásra, nevezetesen: 1. a tekintély a családban, 2. a házastársak között felmerülő konfliktusok és a család érdeke, 3. a konfliktusok kezelése. Ugyanúgy, mint a szociológus Brockmöller, a Peruggiában összeült jogászok is megállapították, hogy miután a házastársak ma egyenjogú partnerek, a római jog és a germán szokásjog előírásai nem járhatók. Amikor még alkalmazni lehetett ezeket, a feleség nem kívánta meg az egyenlőséget. Ma viszont merőben más a helyzet. Ahhoz tehát, hogy a család egysége valóság legyen, olyan tekintélynek kell kialakulnia benne, amely nem jogszabályokra támaszkodik, hanem személyes természetű. Azt jelenti ez, hogy a tekintély irányában az engedelmesség bizalomból és a vele való egyetértésből eredjen. Személyi tekintély a gyermek irányában Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodnunk az egyik hozzászóló, Bellochi nézetén, aki ekként fogalmazta, meg a házasság egységének három feltételét: 1. a férj határoz az összes fontosabb ügyekben, 2. a feleség dönt a kisebb jelentőségű dolgokban, de 3. a feleség állapítja meg, hogy melyek a fontosabb és melyek a kisebb jelentőségű kérdések. Vita is támadt erről, de a többség végül beérte annak a kívánalomnak rögzítésével, hogy miután a család egyre demokratikusabb társas alakulattá válik, az összes döntéseket férj és feleség közös megfontolás alapján együttesen hozzák meg. Nem vitás ugyanis, hogy a család egysége sokkal inkább a szülők összhangján, mint akár a férj kikapcsolásán, akár a feleség egyszerű engedelmességén nyugszik. Akárcsak Brockmeller, a jogászok is arra az álláspontra helyezkedtek — még kifejezéseikben is —, hogy a szülők annál inkább érvényesíthetik tekintélyüket a gyermekek irányában, minél személyibb jellegű az. Pusztán törvényi előírásokkal nem lehet már a családban szülői tekintélyt teremteni. Továbbmenve, a mai életnek az felel meg, ha ezt a tekintélyt az apa és az anya egymással megosztva és egyformán gyakorolja. Sajnos azonban — fűzték hozzá — a család egységét ma nem is annyira az veszélyezteti, hogy egyoldalúan az apa vagy az anya számít-e tekintélynek, hanem az, hogy egyikük sem az a gyermekek szemében. A szülők igen gyakran maguk mondanak le nevelő és irányító szerepükről, avagy az ő gyermekkorukban bevált hagyományos eszközökhöz folyamodnak, noha ezek napjainkban egyre hatástalanabbak. Az a sokat emlegetett nehézség, amit a nemzedékek különbözősége és ellentéte okoz, az utóbbi években folyvást éleződik. Ennek hátterében a társadalmi és civilizációs változások gyorsulása áll, ami alatt azután a szülők, ha maguk is nem tartanak lépést a korral, úgy tűnnek fel a fiatalok előtt, mint egy túlhaladott vagy félresiklott világ maradványai. Csupán szavakkal nem segíthetnek ezen, hanem azt a szellemi és viselkedési magatartást kell megtalálniuk, amely vonzó lehet gyermekeikre. A szülői hatalmat egyébként is kevésbé fognak, mint eszköznek kell felfogni a nevelés szolgálatában. ipari kultúra hoz magával, amúgy is megbontja a család hagyományos berendezkedését. A múltbelieknél sokkal könnyebben támadhatnak így olyan konfliktusok, amelyeket maga a család nem képes leküzdeni. Elkerülhetetlen ilyenkor a bírósági beavatkozás. Ennek a beavatkozásnak azonban — szögezte le az értekezlet — mindig arra kell irányulnia, hogy olyan megoldást találjon, amely javára válik a család szilárdságának és egységének. A bírónak sokkal inkább az egész család s különösképpen a gyermekek érdekeit, mint a férj családfői jogait vagy a feleség elvi egyenlőségét kell szem előtt tartania. Adódnak esetek, amikor a kívánatos összhangot lehetetlen helyreállítani s így hiábavaló itt a házastársakat együttmaradásra kötelezni. Valamennyi modern törvényhozás számol is a családi közösség megszűnésével. Ám ilyenkor is a legfőbb feladat az, hogy a gyermekek részére elviselhető fejlődési és életfeltételeket biztosítsanak, írta: Fekete István Ilyenkor — így karácsony táján — a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése. Ilyenkor jólesik az elsülylyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, a szelíd kalandok tiszta éjszakáit és látni az elment patakok ringató játékát a holdvilággal, a szánkós utak alig pendülő éjszakáit, a karácsonyfákat, amelyek el nem múlnak soha és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek. És Ilyenkor nem jut eszembe: pénz, jólét, dicsőség, nyers vágy és elmúlt szerelem, csak a múló élet apró örömei, távoli nevetés a szívemben és emberek, akik halkan járnak valahol a ködben, csendesen szólnak az idő árnyékai mögött, mégis őket hallom és nem a fájdalom ordítását, a dicsőség nyers kiáltását, vagy a szerelem bódult és rekedt suttogását. őket hallom, akiket szerettem és szerény emberi mivoltukban tiszteltem is, akik — néha — tíz évig hordtak egy pár csizmát, fél évig faragtak egy pásztorbotot, a betűt nem ismerték, de életük maga volt a törvény... és egyedül se tettek soha semmit, amit ország világ előtt is meg ne tehettek volna. Őket látom és hallom karácsony hetének emlékező, esti tűnődéseiben; néha vidáman, nem szomorúan, de mindvégig mélyen a szívemben, köztük is első helyen az öreg Királyt! Amikor megismertem és megbarátkoztunk, már javakorabeli ember volt, és — sokkal későbben — mint segédtiszt, ugyanabban az uradalomban kaptam állást, ahol az öreg szolgált, akkor már negyven éve, mint számadó juhász. Régi barátságunkon azonban ez már nem változtatott semmit Egyforma urak voltunk és egyforma szolgák, azzal a különbséggel, hogy az öreg Király két bojtárnak parancsolt, három pulinak és hatszáz birkának, én pedig nem parancsoltam senkinek és semminek, hanem nekem parancsoltak... Barátságunk azonban töretlen volt, de Király bácsinak én nem is parancsolhattam, hiszen többet tudott a birkákról, mint három akadémia s az idevágó tudós szakkönyvek együttvéve, így jött el a tavasz, a nyár, az ősz, a tél egymásután többször is. Az öreg Király elnehezedett, de nem panaszkodott és amikor magtárosunk kiöregedett, a gazdaság vezetősége úgy határozott, hogy Király bácsi lesz a magtáros. — De hiszen nem tud se írni, se olvasni — mondtam. Főnököm kajánul rám nézett — Hát mit gondol, mire való a segédtiszt? ... Persze erre nem lehetett válaszolni, de a pillanatnyi ellenkezés után még örültem is, hogy nyáron majd elbeszélgetünk az öreggel a jó, hűvös magtárban ... El is beszélgettünk! Az emeleten a lányok búzát lapátoltak, néha daloltak is; az öreg meg elmondta, hogy városban csak párszor volt életében. Háromszor Kaposban valami búzaügyben és kétszer Pécsen, amikor kitört a háború és két fia belekerült a menetszázadba. — Szép vót — mondta —, amikor tizennégyben elindultak... Virág meg virág... szólt a katonabanda... ott volt az egész város .. . aztán ... nem gyűittek vissza ... " Simogatta az öregember a zsákot, amin ült... szeme olyan lett, mint ami, párás üveg, rettenetes lett a csend és én majdnem elsírtam magam. ... egyik Szerbiában maradt — suttogta — a másik muszka földön .. Az asszony is elment utánuk nemsokára. — Aztán újra megházasodtam — köszörülte meg a torkát, hogy másról beszéljen —, kétszer is, de azokat is eltemettem. Most aztán lányommal vagyok. De hiszen ezt tudja az ifjú.. . — Persze ... — Jó lány, igazán mondom, meg a vém is jó gyerek... ez a Péter ... — Igaz — mondtam... — Aztán hallgattunk s ekkor megint hallani lehetett a rosta lapátolását a padláson, mert eddig mintha halálos csend lett volna. — Szóval — emelte fel fejét az öregember — háromszor házasodtam... hát ebbül is elég vót... — legyint s ezen kicsit el is mosolyodtunk. Aztán évek jöttek, évek mentek s a puszta világában mintha semmi sem történt volna. De — talán nem is történt. Egyszer meghalt egyik öreg béresünk a szomszéd pusztán és Király bácsi elkévetődzött a temetésre. — Ez a Jóska meghalt Galambosban, elmennék hozzá ... — mondta csak úgy mellékesen, mintha lényegtelen változás lenne csak, hogy a régi pajtás immáron örökre elcsendesedett. Nem is beszéltünk róla többet, de ez időtől az öreg Király mintha meglassúdott és meg is csendesedett volna. Sokat ült a csendes magtárban egyedül és nagyokat hallgattunk, ha meglátogattam. — Fázom — mondta egyszer. — Nem is tudom, mi a fenének ül itt Király bácsi — mérgelődtem. Adja át Péternek a kulcsokat, ha nem jól érzi magát. Majd az irodában elintézem . . persze, azért maga marad a magtáros__ — Hát ifiúr az jó lenne.. meg hát köszönöm is ... Ezután már Király bácsi többnyire a pitvarban ült, ködmenben, akkor is, ha oda sütött a nap. A telet a szobában üldögélte végig, de a tavasz csak kihozta újra a napra. De ha meglátogattam, már alig beszélgettünk. Néztük a futó felhőket, a pelyhes kiscsibéket s a messzeséget túl az erdőn. Egyszer aztán papot kért öreg barátom. — Nem sürgős, Király bácsi, ahogy látom ... — Hát nem is panaszkodom, de az első feleségemmel elmondtam az éjjel... aztán nagyon hívogatott... A mi falunkban nem volt plébánia, hát elhozattam a szomszéd falu öreg papját, aki öregebb volt a mi öreg számadónknál is. Amikor hazafelé vitte a kocsi, meglátogatott pár percre és azt mondta: — Tudja, fiam, öreg szolga vagyok magam is, de ennél tisztább lelkű emberrel még nem találkoztam. És még azon a tavaszon ágyba került öreg barátom, és láttam, hogy ebből az ágyból már nincs felkelés. A tavasznak már vége volt, aztán ellobbant a nyár is, elsuhogott az ősz is és karácsony hetében voltunk már, amikor üzent értem öreg barátom. — Hogy van, Király bácsi? Látom, jobban . .. Elnézően, fáradtan mosolygott igyekezetemen. — Hát ... elmúlik az ember — suttogta —, de ez a dolog rendje. — És szépen elmondta sorjában, mit, hol hagyott a magtárban. Az új zsákokat a ládába zárta, de ennek a kulcsát nem adta át még Péternek sem ... jobb, ha mindjárt magamhoz veszem ... — Nem sürgős, Király bácsi • • a »— De csak vigye el az ifjút... a kutyák csúnyán vonítottak az éjjel... Másnap jöttek értem, hogy az öreg rosszul van, engem kéretett Akkor már alig tudott beszélni. —■ Ott van az a kis hársfa. ..« a temető sarkában... oda szeretnék ... Nem tudtam szólni, csak szorongattam hidegülő kezét ígéretképpen... és meghalt még azon az éjjelen. Reggel megásattam a sírját a kis hársfa alatt és hiába törtem a fejem, hogy miért éppen oda kívánkozott... amikor menyecske lánya jött sietve a temetőbe. — Nem jó helyre ássák, ifiúr... szegény édesanyám meghagyta, hogy melléje temessék ... — Nem lehet, Naca, Király bácsi ide kívánkozott és én megígértem neki... Amikor duzzogva elment az asszony, elmosolyodtam magamban, mint a cinkos, aki segített kifogni az asszonyokon, akik a kis temető túlsó sarkában voltak eltemetve és megértettem öreg barátom, aki — három asszony után —, végre — egészen egyedül akart maradni ... A temetésen suttogva nyitott a hó s a dombtetőről a párás végtelenségbe lehetett látni. Karácsony másnapja volt éppen. Első a gyermek érdeke Nem hallgathatom el itt azt a figyelmeztetést sem, amelylyel az értekezlet az anyák felé fordult: legyenek tudatában annak, hogy a női emancipálódás, ha kirívó formákat ölt, még a nevelésben és fegyelmezésben elkövethető hibáknál is károsabban ássa alá a szülői tekintélyt. A férj és a feleség egyenlőségének mind teljesebb megvalósulása ugyanis, amit az Ami nálunk már megvalósult Ugyanígy érdekes az is, hogy amit nálunk a szocialista törvényhozás már évekkel ezelőtt keresztülvitt, az értekezleten még mint kívánalom került elfogadásra. Ez pedig az, hogy azokat az elváltakat, akik nem hajlandók a megállapított tartásdíjat fizetni, illetve fondorlatosan bújnak ki kötelezettségük alól, büntetőjogilag is felelősségre lehessen vonni és szabadságvesztéssel lehessen sújtani. S ahogy nálunk a bíróság már cselekszi is, az értekezlet hozzátette: a börtönbüntetés végrehajtását függesszék föl, amíg az elmarasztalt fél fizeti a tartásdíjat, nehogy ne legyen neki miből fizetnie. Újszerű viszont az értekezletnek az a javaslata, hogy a bíróság, amennyiben eredményesnek ítéli, csupán a hétvégeken kitöltendő börtönbüntetést szabhasson ki. A családi konfliktusok kezeléséről teljesen szakszerű, jogi tanácskozások is folytak. A többség afelé hajlott, hogy külön családbíróságokat állítsanak föl, amelyeknek sajátos összetételük és perrendtartásuk lenne. Utaltak arra, hogy sikeres kezdeményezések történtek már ebben a vonatkozásban Franciaország, Brazília és Japán részéről. Végül egyhangúan határozatba foglalták, hogy ha másodlagos kérdésekben eltérő vélemények hangzottak is el, teljes az egyetértés abban a tekintetben, hogy a hatósági beavatkozás célja mindenkor csak a családi kötelékek fenntartása és a gyermekek helyes nevelése lehet. Genezis A szűz anyag termékeny, ifjú méhe hordozta titkodat, burjánzón szertefeslő világok életébe foganta léted első kisarjadó csiráit, kozmosz mélyén felgyűlő öntudat, sóvárgó Messiás-hit tükrözte egy-egy éledő vonásodat, s midőn megérett az idő, a Szűz Anya fogadott be s hozott világra, hogy Benned s Általad éljünk s növekedjünk, létünk falát kitárva új, életre szülessünk, hogy mindnyájan felőltsük arcod vonásait, átvegyük titkod árverését, s kiteljesítve mind, ami az emberé, eggyé nőve hívjuk, ragadjuk együtt a teremtés egészét az Élet és a Teljesség felé. Cselényi István Gábor A hanoi Mária (Ennek ) versnek első vázlata 1965. december 14-én készült Hanoiban. A szobor, amelyről szól — aRecina Pads«, a »Béke Királynévá—nak naponta friss virágokkal díszített, művészien impozáns szobra — a hanoi központi katedrális előtt áll. A katedrális épületét — a párizsi Notre Dame kicsinyített mását — a közelmúltban, egy amerikai légitámadáskor több bomba megrongálta. „Én a hanoi Mária vagyok: Regina Pacis. Karomban a Gyermek, és hirdetem, amit az angyalok a betlehemi éjben énekeltek: szeretetet és békét akarok, de föld megindul, házfalak repednek, fölénk suhant öldöklő árnyatok, és nem irgalmaztok az embereknek, fejükre lángot, tüzet hoztatok, bombáitoktól vérzik ez a nemzet, homályba fojtanátok a napot hét tőr vasat szegeznétek szivemnek; de mégsem huny ki a Sugár az éjben: béke zeng karácsony üzenetében!” 2. „Szobrom talapzatán vérző betűk de ma tündöklő fény-özönben égnek; szent ez az éj, a harci zaj elült, harangszó tölti be a messzeséget, a pálmák lombja most csupa ezüst, az ég oltárán szikráznak a mécsek, s az éjfél, mely békét hoz mindenütt, tükrévé lett a betlehemi éjnek, a térre holdszőtte szőnyeg terült, megnyílt az ég, s az Isten földre lépett... (Holnap leszáll a füst-keverte füst, fegyverdörgés veri fel a vidéket...) De küzd a nép, s beteljesül az álom: egykor majd béke lesz, s mindig karácsony!” (Hanoi—Budapest.) Balassy László Csillagos éjjel" Mért keresi zárt ablakainkat hosszú éjen egy-egy vándorcsillag? S az ember, ki gondjait bogozva alszik el, nem néz a csillagokba. Messze látok én — a csillagokig! Mikor a Földön minden álmodik. Néha azt hiszem, itt járják örök útjukat a fák hegyei fölött. — A végtelenség titkával játszom. Hol ér véget sorsom és a világom? — E sok csillagtárs ég-e, mint a Nap, vagy hideg fénnyel csak bolyonganak? Terem-e földjük boldog életet, vagy jeges csönddel csak keringenek? Oly messze gyúlnak, messze fénylenek, s kihunynak, mint az emberi szemek. Fazekas Lajos v __ 3