Új Ember, 1967 (23. évfolyam, 1-53. szám)

1967-12-24 / 52. szám

Nemzetközi értekezlet a család egységének védelméről írta: Mihelics Vid Nem volt még kor, amelyben ne beszéltek vagy ne írtak vol­na a házasság és a család vál­ságáról, ennek ellenére mind a kettő ma is olyan intézmény­ként áll előttünk, amely nél­kül nem lehet meg és nem is képzelhető el semmiféle társa­dalom. Az idők során csupán a létesítő viszonyok módosul­tak bennük: a férj és a fele­ség, a szülők és a gyermekek viszonya egymáshoz. Intézmé­nyekről lévén szó, ezeket a változásokat előbb-utóbb jog­szabályokba is kell foglalni, s ezek vitatása, helyeslése vagy helytelenítése az, ami a vál­ság benyomását kelti. Szerkezeti változások Klemens Brockmöller, a ne­ves jezsuita szociológus, In­dustriekultur und Religion (Ipari kultúra és vallás) cím­mel 1964-ben megjelent köny­vében döntő mozzanatnak mondja, hogy mind a házas­ság, mind a család a régeb­bi hierarchikus közösségből „partnerséggé” válik napjaink­ra. Amilyen mértékben ipari társadalommá fejlődik a me­zőgazdasági társadalom, abban a mértékben lép előtérbe a férj és a feleség egyenlősége és ugyanígy a gyermek önállósági igénye. Sem a házasság, sem a család intézménye nem ren­dezhető többé „atyajogi” ala­pon. Amíg az agrárjellegű tár­sadalomban az apától függött minden, őt illette a tekintély és a parancsolás, a család pedig engedelmességgel tartozott ne­ki, a modern ipari társadalom sokkal inkább a készséget és a képességet követeli meg az együttes felelősségre, mint a hajlandóságot az engedelmes­ségre. Ám nemcsak a házastársak­nak, hanem a szülőknek és gyermekeknek is mindinkább személyi közösséget kell alkot­niuk. Oka ennek — mutat rá Brockmöller —, hogy amíg a főleg mezőgazdasági szerkeze­tű gazdasági rendben a gyer­mek a szülők haláláig gazda­sági függőségben maradt, ma ez a függőség legtöbbször még a gyermek telj­es önállósulása előtt megszűnik, a kenyérkereső­­foglalkozására már nem a­ szü­lők, hanem az iskola és szak­­emberek képezik ki, és pályá­ját is maga választja meg. Mindezek nyomán a gyermek nem szívesen veti alá magát a szülői tekintélynek akkor, ha ezt pusztán formális uralom­nak érzi, annál kevésbé, mert a mai nevelés éppen arra irá­nyul, hogy a fiatalok mielőbb megálljanak a saját lábukon és felelősségteljes magatartás érlelődjék ki bennük. Az igazi probléma így nap­jainkban nyilván az, hogy az atyajogi alap megszűntével és a partnerség felülkerekedésé­­vel hogyan biztosítható mégis a család egysége. Ezért olvas­tam akkora érdeklődéssel a Signes du Temps párizsi kato­likus folyóirat beszámolóját arról az értekezletről, amelyet a „Centre international de la Magistrature” („A bíráskodás nemzetközi központja”) tizen­nyolc nemzet köréből való mintegy 90 bíró és ügyész rész­vételével az idei év szeptem­berében tartott Peruggiában. A napirendre tűzött kérdés ugyanis éppen a család egysé­gének miként való megvédése volt. Három témacsoport ke­rült tárgyalásra, nevezetesen: 1. a tekintély a családban, 2. a házastársak között felmerülő konfliktusok és a család ér­deke, 3. a konfliktusok keze­lése. Ugyanúgy, mint a szocioló­gus Brockmöller, a Peruggiá­ban összeült jogászok is meg­állapították, hogy miután a há­zastársak ma egyenjogú part­nerek, a római jog és a ger­mán szokásjog előírásai nem járhatók. Amikor még alkal­mazni lehetett ezeket, a fele­ség nem kívánta meg az egyen­lőséget. Ma viszont merőben más a helyzet. Ahhoz tehát, hogy a család egysége valóság legyen, olyan tekintélynek kell kialakulnia benne, amely nem jogszabályokra támaszkodik, hanem személyes természetű. Azt jelenti ez, hogy a tekin­tély irányában az engedelmes­ség bizalomból és a vele való egyetértésből eredjen. Személyi tekintély a gyermek irányában Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodnunk az egyik hoz­zászóló, Bellochi nézetén, aki ekként fogalmazta, meg a­ há­zasság egységének három fel­tételét: 1. a férj határoz az összes fontosabb ügyekben, 2. a feleség dönt a kisebb jelen­tőségű dolgokban, de 3. a fele­ség állapítja meg, hogy me­lyek a fontosabb és melyek a kisebb jelentőségű kérdések. Vita is támadt erről, de a több­ség végül beérte annak a kí­vánalomnak rögzítésével, hogy miután a család egyre demok­ratikusabb társas alakulattá válik, az összes döntéseket férj és feleség közös megfontolás alapján együttesen hozzák meg. Nem vitás ugyanis, hogy a csa­lád egysége sokkal inkább a szülők összhangján, mint akár a férj kikapcsolásán, akár a feleség egyszerű engedelmes­ségén nyugszik. Akárcsak Brockmeller, a jo­gászok is arra az álláspontra helyezkedtek — még kifejezé­seikben is —, hogy a szülők annál inkább érvényesíthetik tekintélyüket a gyermekek irá­nyában, minél személyibb jel­legű az. Pusztán törvényi elő­írásokkal nem lehet már a csa­ládban szülői tekintélyt terem­teni. Továbbmenve, a mai élet­nek az felel meg, ha ezt a te­kintélyt az apa és az anya egymással megosztva és egy­formán gyakorolja. Sajnos azonban — fűzték hozzá — a család egységét ma nem is annyira az veszélyezteti, hogy egyoldalúan az apa vagy az anya számít-e tekintélynek, hanem az, hogy egyikük sem az a gyermekek szemében. A szülők igen gyakran maguk mondanak le nevelő és irányí­tó szerepükről, avagy az ő gyermekkorukban bevált ha­gyományos eszközökhöz folya­modnak, noha ezek napjaink­ban egyre hatástalanabbak. Az a sokat emlegetett nehézség, amit a nemzedékek különbö­zősége és ellentéte okoz, az utóbbi években folyvást élező­dik. Ennek hátterében a tár­sadalmi és civilizációs válto­zások­ gyorsulása áll, ami alatt azután a szülők, ha maguk is nem tartanak lépést a korral, úgy tűnnek fel a fiatalok előtt, mint egy túlhaladott vagy fél­­resiklott világ maradványai. Csupán szavakkal nem segít­hetnek ezen, hanem azt a szel­lemi és viselkedési magatar­tást kell megtalálniuk, amely vonzó lehet gyermekeikre. A szülői hatalmat egyébként is kevésbé fognak, mint eszköz­nek kell felfogni a nevelés szolgálatában. ipari kultúra hoz magával, amúgy is megbontja a család hagyományos berendezkedését. A múltbelieknél sokkal könnyebben támadhatnak így olyan konfliktusok, amelyeket maga a család nem képes le­küzdeni. Elkerülhetetlen ilyen­kor a bírósági beavatkozás. En­nek a beavatkozásnak azonban — szögezte le az értekezlet — mindig arra kell irányulnia, ho­gy olyan megoldást találjon, amely javára válik a család szilárdságának és egységének. A bírónak sokkal inkább az egész család s különösképpen a gyermekek érdekeit, mint a férj családfői jogait vagy a fe­leség elvi egyenlőségét kell szem előtt tartania. Adódnak esetek, amikor a kívánatos összhangot lehetet­len helyreállítani s így hiába­való itt a házastársakat együtt­­maradásra kötelezni. Vala­mennyi modern törvényhozás számol is a családi közösség megszűnésével. Ám ilyenkor is a legfőbb feladat az, hogy a gyermekek részére elviselhető fejlődési és életfeltételeket biz­tosítsanak, írta: Fekete István Ilyenkor — így karácsony táján — a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedve­sebbek, olyanok, mint az el­múlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése. Ilyenkor jólesik az elsüly­­lyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, a sze­líd kalandok tiszta éjszakáit és látni az elment patakok ringató játékát a holdvilággal, a szánkós utak alig pendülő éjszakáit, a karácsonyfákat, amelyek el nem múlnak soha és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szere­­tetben megfürdött emberi lé­lek. És­ Ilyenkor nem jut eszem­be: pénz, jólét, dicsőség, nyers vágy és elmúlt szerelem, csak a múló élet apró örömei, távo­li nevetés a szívemben és em­berek, akik halkan járnak va­lahol a ködben, csendesen szólnak az idő árnyékai mö­gött, mégis őket hallom és nem a fájdalom ordítását, a dicsőség nyers kiáltását, vagy a szerelem bódult és rekedt suttogását. őket hallom, akiket szeret­tem és szerény emberi mivol­tukban tiszteltem is, akik — néha — tíz évig hordtak egy pár csizmát, fél évig faragtak egy pásztorbotot, a betűt nem ismerték, de életük maga volt a törvény... és egyedül se tettek soha semmit, amit or­szág világ előtt is meg ne te­hettek volna. Őket látom és hallom kará­csony hetének emlékező, esti tűnődéseiben; néha vidáman, nem szomorúan, de mindvégig mélyen a szívemben, köztük is első helyen az öreg Királyt! Amikor megismertem és megbarátkoztunk, már java­korabeli ember volt, és — sokkal későbben — mint segédtiszt, ugyanabban az ura­dalomban kaptam állást, ahol az öreg szolgált, akkor már negyven éve, mint számadó juhász. Régi barátságunkon azon­ban ez már nem változtatott semmit Egyforma urak vol­tunk és egyforma szolgák, az­zal a különbséggel, hogy az öreg Király két bojtárnak parancsolt, három pulinak és hatszáz birkának, én pedig nem parancsoltam senkinek és semminek, hanem nekem parancsoltak... Barátságunk azonban töret­len volt, de Király bácsinak én nem is parancsolhattam, hiszen többet tudott a birkák­ról, mint három akadémia s az idevágó tudós szakkönyvek együttvéve, így jött el a tavasz, a nyár, az ősz, a tél egymásután több­ször is. Az öreg Király elnehe­zedett, de nem panaszkodott és amikor magtárosunk ki­öregedett, a gazdaság vezető­sége úgy határozott, hogy Ki­rály bácsi lesz a magtáros. — De hiszen nem tud se ír­ni, se olvasni — mondtam. Főnököm kajánul rám né­zett — Hát mit gondol, mire va­ló a segédtiszt? ... Persze erre nem lehetett válaszolni, de a pillanatnyi ellenkezés után még örültem is, hogy nyáron majd elbeszél­getünk az öreggel a jó, hűvös magtárban ... El is beszélgettünk! Az emeleten a lányok búzát lapátoltak, néha daloltak is; az öreg meg elmondta, hogy városban csak párszor volt életében. Háromszor Kapos­ban valami búzaügyben és két­szer Pécsen, amikor kitört a háború és két fia belekerült a menetszázadba. — Szép vót — mondta —, amikor tizennégyben elindul­tak... Virág meg virág... szólt a katonabanda... ott volt az egész város .. . aztán ... nem gyűittek vissza ... " Simogatta az öregember a zsákot, amin ült... szeme olyan lett, mint ami, párás üveg, rettenetes lett a csend és én majdnem elsírtam magam. ... egyik Szerbiában maradt — suttogta — a másik musz­ka földön .. Az asszony is el­ment utánuk nemsokára. — Aztán újra megházasodtam — köszörülte meg a torkát, hogy másról beszéljen —, két­szer is, de azokat is eltemet­tem. Most aztán lányommal vagyok. De hiszen ezt tudja az ifjú.. . — Persze ... — Jó lány, igazán mondom, meg a vém is jó gyerek... ez a Péter ... — Igaz — mondtam... — Aztán hallgattunk s ekkor megint hallani lehetett a rosta lapátolását a padláson, mert eddig mintha halálos csend lett volna. — Szóval — emelte fel fejét az öregember — háromszor házasodtam... hát ebbül is elég vót... — legyint s ezen kicsit el is mosolyodtunk. Aztán évek jöttek, évek mentek s a puszta világában mintha semmi sem történt volna. De — talán nem is tör­tént. Egyszer meghalt egyik öreg béresünk a szomszéd pusztán és Király bácsi elkévetődzött a temetésre. — Ez a Jóska meghalt Ga­lambosban, elmennék hozzá ... — mondta csak úgy mellé­kesen, mintha lényegtelen vál­tozás lenne csak, hogy a régi pajtás immáron örökre el­csendesedett. Nem is beszéltünk róla töb­bet, de ez időtől az öreg Király mintha meglassúdott és meg is csendesedett volna. Sokat ült a csendes magtárban egye­dül és nagyokat hallgattunk, ha meglátogattam. — Fázom — mondta egy­szer. — Nem is tudom, mi a fe­nének ül itt Király bácsi — mérgelődtem. Adja át Péter­nek a kulcsokat, ha nem jól érzi magát. Majd az irodában elintézem . . persze, azért ma­ga marad a magtáros__ — Hát ifiúr az jó lenne.. meg hát köszönöm is ... Ezután már Király bácsi többnyire a pitvarban ült, ködmenben, akkor is, ha oda sütött a nap. A telet a szobá­ban üldögélte végig, de a ta­vasz csak kihozta újra a nap­ra. De ha meglátogattam, már alig beszélgettünk. Néztük a futó felhőket, a pelyhes kis­csibéket s a messzeséget túl az erdőn. Egyszer aztán papot kért öreg barátom. — Nem sürgős, Király bácsi, ahogy látom ... — Hát nem is panaszkodom, de az első feleségemmel el­­mondtam az éjjel... aztán nagyon hívogatott... A mi falunkban nem volt plébánia, hát elhozattam a szomszéd falu öreg papját, aki öregebb volt a mi öreg száma­dónknál is. Amikor hazafelé vitte a kocsi, meglátogatott pár percre és azt mondta: — Tudja, fiam, öreg szolga vagyok magam is, de ennél tisztább lelkű emberrel még nem találkoztam. És még azon a tavaszon ágy­ba került öreg barátom, és láttam, hogy ebből az ágyból már nincs felkelés. A tavasznak már vége volt, aztán ellobbant a nyár is, el­­suhogott az ősz is és kará­csony hetében voltunk már, amikor üzent értem öreg ba­rátom. — Hogy van, Király bácsi? Látom, jobban . .. Elnézően, fáradtan mosoly­gott igyekezetemen. — Hát ... elmúlik az ember — suttogta —, de ez a dolog rendje. — És szépen elmondta sorjában, mit, hol hagyott a magtárban. Az új zsákokat a ládába zárta, de ennek a kul­csát nem adta át még Péter­nek sem ... jobb, ha mindjárt magamhoz veszem ... — Nem sürgős, Király bá­csi • • a »— De csak vigye el az ifj­­út... a kutyák csúnyán voní­tottak az éjjel... Másnap jöttek értem, hogy az öreg rosszul van, engem ké­retett Akkor már alig tudott beszélni. —■ Ott van az a kis hársfa. ..« a temető sarkában... oda sze­retnék ... Nem tudtam szólni, csak szorongattam hidegülő kezét ígéretképpen... és meghalt még azon az éjjelen. Reggel megásattam a sírját a kis hársfa alatt és hiába törtem a fejem, hogy miért éppen oda kívánkozott... amikor menyecske lánya jött sietve a temetőbe. — Nem jó helyre ássák, ifi­­úr... szegény édesanyám meg­hagyta, hogy melléje temes­sék ... — Nem lehet, Naca, Király bácsi ide kívánkozott és én megígértem neki... Amikor duzzogva elment az asszony, elmosolyodtam ma­gamban, mint a cinkos, aki se­gített kifogni az asszonyokon, akik a kis temető túlsó sarká­ban voltak eltemetve és meg­értettem öreg barátom, aki — három asszony után —, végre — egészen egyedül akart ma­radni ... A temetésen suttogva nyi­­tott a hó s a dombtetőről a pá­rás végtelenségbe lehetett lát­ni. Karácsony másnapja volt éppen. Első a gyermek érdeke Nem hallgathatom el itt azt a figyelmeztetést sem, amely­­lyel az értekezlet az anyák felé fordult: legyenek tudatában annak, hogy a női emancipáló­­dás, ha kirívó formákat ölt, még a nevelésben és fegyelme­zésben elkövethető hibáknál is károsabban ássa alá a szülői tekintélyt. A férj és a feleség egyenlőségének mind teljesebb megvalósulása ugyanis, amit az Ami nálunk már megvalósult Ugyanígy érdekes az is, hogy amit nálunk a szocialista tör­vényhozás már évekkel ezelőtt keresztülvitt, az értekezleten még mint kívánalom került el­fogadásra. Ez pedig az, hogy azokat az elváltakat, akik nem hajlandók a megállapított tar­tásdíjat fizetni, illetve fondor­latosan bújnak ki kötelezettsé­gük alól, büntetőjogilag is fe­lelősségre lehessen vonni és szabadságvesztéssel lehessen sújtani. S ahogy nálunk a bíró­ság már cselekszi is, az érte­kezlet hozzátette: a börtönbün­tetés végrehajtását függesszék föl, amíg az elmarasztalt fél fi­zeti a tartásdíjat, nehogy ne legyen neki miből fizetnie. Új­szerű viszont az értekezletnek az a javaslata, hogy a bíróság, amennyiben eredményesnek ítéli, csupán a hétvégeken ki­töltendő börtönbüntetést szab­hasson ki. A családi konfliktusok keze­léséről teljesen szakszerű, jogi tanácskozások is folytak. A többség afelé hajlott, hogy külön család­bíróságokat állít­sanak föl, amelyeknek sajátos összetételük és perrendtartá­suk lenne. Utaltak arra, hogy sikeres kezdeményezések tör­téntek már ebben a vonatko­zásban Franciaország, Brazília és Japán részéről. Végül egy­hangúan határozatba foglalták, hogy ha másodlagos kérdések­ben eltérő vélemények hang­zottak is el, teljes az egyetér­tés abban a tekintetben, hogy a hatósági beavatkozás célja mindenkor csak a családi kö­telékek fenntartása és a gyer­mekek helyes nevelése lehet. Genezis A szűz anyag termékeny, ifjú méhe hordozta titkodat, burjánzón szertefeslő világok élet­ébe foganta léted első kisarjadó csiráit, kozmosz mélyén felgyűlő öntudat, sóvárgó Messiás-hit tükrözte egy-egy éledő vonásodat, s midőn megérett az idő, a Szűz Anya fogadott be s hozott világra, hogy Benned s Általad éljünk s növekedjünk, létünk falát kitárva új­, életre szülessünk, hogy mindnyájan felőltsük arcod vonásait, átvegyük titkod árverését, s kiteljesítve mind, ami az emberé, eggyé nőve hívjuk, ragadjuk együtt a teremtés egészét az Élet és a Teljesség felé. Cselényi István Gábor A hanoi Mária (Ennek ) versnek első vázlata 1965. december 14-én ké­szült Hanoiban. A szobor, amelyről szól — a­­Recina Pads«, a »Béke Királynévá—nak naponta friss virágokkal díszített, művészien impozáns szobra — a hanoi központi katedrális előtt áll. A katedrális épületét — a párizsi Notre Dame kicsi­nyített mását — a közelmúltban, egy amerikai légitámadás­kor több bomba megrongálta.­ „Én a hanoi Mária vagyok: Regina Pacis. Karomban a Gyermek, és hirdetem, amit az angyalok a betlehemi éjben énekeltek: szeretetet és békét akarok, de föld megindul, házfalak repednek, fölénk suhant öldöklő árnyatok, és nem irgalmaztok az embereknek, fejükre lángot, tüzet hoztatok, bombáitoktól vérzik ez a nemzet, homályba fojtanátok a napot hét tőr vasat szegeznétek szivemnek; de mégsem huny ki a Sugár az éjben: béke zeng karácsony üzenetében!” 2. „Szobrom talapzatán vérző betűk de ma tündöklő fény-özönben égnek; szent ez az éj, a harci zaj elült, harangszó tölti be a messzeséget, a pálmák lombja most csupa ezüst, az ég oltárán szikráznak a mécsek, s az éjfél, mely békét hoz mindenütt, tükrévé lett a betlehemi éjnek, a térre hold­szőtte szőnyeg terült, megnyílt az ég, s az Isten földre lépett... (Holnap leszáll a füst-keverte füst, fegyverdörgés veri fel a vidéket...) De küzd a nép, s beteljesül az álom: egykor majd béke lesz, s mindig karácsony!” (Hanoi—Budapest.) Balassy László Csillagos éjjel" Mért keresi zárt ablakainkat hosszú éjen egy-egy vándorcsillag? S az ember, ki gondjait bogozva alszik el, nem néz a csillagokba. Messze látok én — a csillagokig! Mikor a Földön minden álmodik. Néha azt hiszem, itt járják örök útjukat a fák hegyei fölött. — A végtelenség titkával játszom. Hol ér véget sorsom és a világom? — E sok csillag­társ ég-e, mint a Nap, vagy hideg fénnyel csak bolyonganak? Terem-e földjük boldog életet, vagy jeges csönddel csak keringenek? Oly messze gyúlnak, messze fénylenek, s kihunynak, mint az emberi szemek. Fazekas Lajos v __ 3

Next