Új Ember, 1967 (23. évfolyam, 1-53. szám)

1967-09-17 / 38. szám

Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál xyetv.ki­rányvtár „Imi a madár se jár” Ezt a címet adták Carlo Levi dél-olaszországi doku­mentumregénye magyar fordításának. A magyar cím azonban az eredetihez képest rosszul sikerült. Me­sék világát idéző hangula­tával éppen az író monda­nivalójának a lényegét kö­dösíti el, azt a bátor és megdöbbentő kritikát, amely szerint a kereszté­nyeknek egyetemleges fele­lősséget kell érezniük a dél­olaszországi szociális hely­zetért. A könyv eredeti címe ugyanis így szól: „Cristo si e fermato a Eboli” Vagyis: „Krisztus csak Ebo­­liig jutott el.” Az olasz cím­ből mindenki azonnal érti, hogy itt a történelemben to­vább élő Krisztusról, az egyházról, a keresztény­ségről van szó. Carlo Levi könyve nem mai alkotás, még 1943— 1944-ben íródott. A regény cselekménye a második vi­lágháború előtt történik, s azóta — ha nem is minden­ben — sokat változott a dél-olaszországi helyzet is. Mindenképpen időszerű azonban és ma is megdöb­bentő a regény címe és az első fejezetben kifejtett vilá­gos magyarázata: Krisztus, azaz a kereszténység, nem jutott tovább a salernói öböl déli részénél. Ebolin túl úgy élnek az emberek, mint­ha pogányok lennének, erre a földre „Krisztus nem ha­tolt be.” Első pillanatban talán na­gyon kényelmetlennek érez­zük ezt a kritikát. De érzé­kenykedés és elutasítás he­lyett inkább örüljünk ennek a bírálatnak és tartsunk lel­­kiismeretvizsgálatot: ha a kívülállók ilyen komolyan veszik hitünk gyakorlati megvalósítását, nekünk ma­gunknak­ mennyire komo­lyan kell vennünk?! Követ­kezetesen: mindenhol, min­denkor és mindenben. Szán­dékban, törekvésben, oda­adásban és cselekvésben. Elgondolkoztató adatokat közölt nemrég az egyik kül­földi vallásszociológiai inté­zet. Megkérdeztek amerikai katolikus hívőket: elfogad­­ják-e az egyház tanítását akkor is, ha a négerek egyenlő emberi jogairól van szó? Sokan nemmel vála­szoltak. És ha a vietnami háborúról van szó? Hány lé­lekben gyullad ki Krisztus szeretete előtt a „stop”­­lámpa? És ha más, egyéni „kényes” dolgokra vonat­koznak ezek a kérdések? Sokszor valahol a felszínen megreked bennünk a vallá­sosság, a kereszténység. Különösen a hit évében többször kell gondolnunk rá: a hit nemcsak értelmű meghódolást jelent, hanem a krisztusi élet gyakorlatá­nak vállalását is. Nincs iga­zi hite annak, aki csak eszé­vel ismeri Istent, a minden­napi gyakorlati következte­tésekben azonban sorompó­kat állít eléje: eddig, és ne tovább! Csanád Béla A pápának vesegyulladása van Róma, szeptember 7. VI. Pál pápa, aki szeptem­ber 26.-án tölti be 70. élet­évét, orvosai tanácsára né­hány napos teljes pihenésre szorul. Betegsége nem új kele­tű, a túlzott megerőltetés leg­utóbb ismét fellobbantotta. Diagnózisa: gasztroenteritisz. Már januárban ideiglenesen le kellett mondania a kihall­gatásokat. VI. Pál pápa most ágyban fekvő beteg, könnyebb láza van és erős gyomortáji fájdalmakra panaszkodik. Az előző értesüléssel ellen­kezőleg, a pápa nem tudta megtartani a múlt szerdai ál­talános audienciát sem. Kény­telen volt ezenkívül lemon­dani Kisboldogasszony-nap (Mária születésnapja) alkal­mából szeptember 8.-ára be­jelentett látogatását is a Ró­ma mellett genazzanoi Mária­­szentélyben. Róma, szept. 9. Mario Fontanának, VI. Pál pápa kezelőorvosának vélemé­nye szerint, a pápának kezdő­dő vesegyulladása van. Álla­pota egyébként kielégítő, de még pihenésre szorul. A Szentatya a betegség értékeléséről A Szentatya utolsó castel­­gandolfói kihallgatásán — megbetegedése előtt — fel­használva az alkalmat, hogy a zarándokok közt ott volt a „Szenvedés apostolsága” moz­galom tagjainak egy csoportja is, arról beszélt, hogy milyen szerepet tölt be az ember éle­tében a fájdalom. Azzal kezdte elmélkedését, hogy szeretné üdvözölni és megáldani mindazokat, akik fizikailag vagy erkölcsileg szenvednek, a betegség, a gyengeség, szegénység és el­­hagyatottság terheit hordoz­zák, de azokat is, akik segít­séget nyújtanak nekik. Mind­egyiküknek szeretné megismé­telni Jézus szavát: „Ne sírj!” — A fájdalomról szóló ke­resztény tanítás valóságos en­ciklopédia — folytatta a pápa. — Betölti az ember életét, át­hatja a megváltás történetét, behatol az aszkézisbe és misz­tikába, hozzákapcsolódik az ember örök rendeltetéséhez. A szenvedés problémáját a misztikus testről szóló tanítás világítja meg. Krisztus miszti­kus testében egyetlen lélek sincs feledésre kárhoztatva, nem haszontalan. Mindenki­nek megvan a maga szerepe, amiben pótolhatatlan s amit be kell töltenie. Mindenkinek megvan a maga hivatása, amely összefonódik a miszti­kus test többi tagjainak hiva­tásával. Vigasztaló igazságok ezek azok számára, akik szenved­nek: egyetlen tag sem szenved egyedül. Senki szenvedése nem hiábavaló. Aki Krisztus­sal együtt szenved, együtt munkálkodik a Krisztus által kimunkált megváltásban, aho­gyan Szent Pál ragyogó teoló­giája tanítja: „... testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésé­ből, Testének, az Egyháznak javára.” (Kol. 1. 24.) — Mindenesetre — állapí­totta meg a Szentatya — a szenvedés e végső értékelésé­nek két feltétele van: az elfo­gadás, és a felajánlás. A szen­vedést a hit távlataiból kell átelmélkedni és megmagya­rázni. Bármennyire is ellen­tétben állanak a belőle fakadó felszabadító igazságok az élet naturalista felfogásával, köny­­nyebbséget nyújtanak azok­nak, akik a szenvedés kegyet­len valóságát érzik és viselik. A szenvedésről szóló keresz­tény tanítás mélységes öröm­mel tölti el a lelket. Nagyon jól tudják ezt azok, akik Krisztussal együtt viselik szenvedéseiket. A keresztény hősiesség belső izzásában el­­mélkedhetik át az apostol szavát: „Vigasztalás tölt el, s minden bajom közt is túlárad bennem az öröm.” (2. Kor. 7, 4.) Új h­orvát nyelvű szentírás-fordutás készül A „Stvarnost” zágrábi könyvkiadó azt tervezi, hogy karácsonyra kiad egy új hor­vát nyelvű szentírást. A szent­­írást bibliaszakértők fordítják horvátra, majd ismert horvát írók — legtöbbjük a kommu­nista írószövetség tagja — nyelvi és stilisztikai szempont­ból átdolgozzák a fordítást. A végleges kinyomatás előtt, a fordítást egy katolikus biblia­szakértőkből álló bizottság még egyszer átvizsgálja. A jól megszervezett együttműködés­nek köszönhető, hogy az új horvát nyelvű szentírás első íveit már nyomdába adhatták. Itt említjük meg, hogy az amerikai bibliatársaság várat­lan nagy sikert aratott az Új­szövetség zsebkönyvként ki­adott fordításával. A bibliatár­saság a könyv megjelenésének első évében csak egymillió pél­dány eladására számított. Ez­zel szemben 9 hónap után, már több mint négymillió pél­dány kelt el Saád Béla előadása Bécsben Az osztrák rádió székházá­ban szeptember 20—23. kö­zött nemzetközi konferenciát tartanak európai rádiószer­kesztők részvételével ezzel a címmel: „Egyházi rádió (Kirchenfunk) kelet és nyu­gat között.” Az első napon Stephan László püspök meg­nyitója után dr. René Marcié, a salzburgi egyetem rektora „Ausztria helye a világban” címmel, Saád Béla, lapunk felelős szerkesztője , Kirchen­funk és a szocialista orszá­gok katolikusai” címmel tart előadást. A további napokon: Varsóból Witold Jankowski főszerkesztő, Zágrábból Wla­dimir Pavlinic, Prágából Wla­dimir Olexa előadásai hang­zanak el. Az első előadásokat vita követi. A konferencia tag­jait fogadja St. Pöltenben Zak megyéspüspök, Bécsben pedig az utolsó nap König bíboros ad vitával egybekötött foga­dást ■BBBEBfl A katolikus múlt öröksége Az Egyházak Világtanácsá­nak heraklioni ülésezése aug. 26-án ünnepélyes záró isten­­tisztelettel ért véget. A Kath­­press jelentése szerint a záró­üléseken, miközben előkészí­tették a jövő évi uppsalai ta­lálkozót, behatóan foglalkoztak a Rómával való párbeszéd és együttműködés módozataival. Lukas Vischer előadásában hangsúlyozta, hogy az 1965. évi erigyi határozatokkal és Bea bíboros genfi látogatásá­val bevezetett és a Rómával való együttműködésre törekvő kapcsolatokat tovább kell fej­leszteni. Az Egyházak Világ­tanácsának plénuma az indít­ványt elfogadta és véghatáro­zatában az éhség és a fajgyű­lölet elleni küzdelemben a katolikus egyházzal való ösz­­szefogást határozta el. Az 1968. évi­­uppsalai ta­nácskozást a „Megújul a föld” vezéreszméjének hangsúlyozá­sával tartják meg és 12—15 katolikus megfigyelőre szá­mítanak. A tárgysorozatra „Az egyház katolicitása” című vi­tatémát is felvetették, hiszen az egyházak felekezeti szét­­szaggatottsága ellenére is a tökéletes katolicitás az öku­menikus végcél. Az ortodox delegátusok azonban aggályu­kat fejezték ki ezzel a fogal­mazással szemben, mert sze­rintük a katolicitás egy bizo­nyos szent egyháznak az is­mertetőjele és így a katolici­tás egyedül az egyházak ösz­­szesítése folyamán nem érhető el. Az új-delhi kongresszus óta, amikor is az ortodox egyhá­zak sorozatos kapcsolódása folytán a keleti egyházak sze­repe rendkívüli módon meg­nőtt a Világtanácsban, figye­lemre méltó eseménynek kell tekinteni egy görög teológus, Nikolaosz Niziotisz főtitkárhe­lyettesi megválasztását. Az or­todox egyházak pozíciójának eme megerősödése a jelek sze­rint gyümölcsözően fog a Ró­mával való viszony fejlődésé­ben közrehatni, hiszen a ke­reszténység első évezredének katolikus örökségében a nyu­gati és a keleti egyház egyfor­mán részes. A római Pápai Magyar Intézet idei ösztöndíjasai A Magyar Püspöki Kar az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulásával az 1967/68. egyetemi évre a következő ösztöndíjasokat küldte ki Ró­mába, a Pápai Magyar Inté­zetbe: 1. Tanulmányainak foly­tatására: Leányfalusi Vilmos, a kalocsai egyházmegyéből, egyházzenei tanulmányokra, Dankó László, a Csanádi egy­házmegyéből, erkölcstudomá­nyi tanulmányok folytatására, Keresztes Szilárd, a hajdúdo­rogi gör. kat. egyházmegyéből, a keleti szertartás és egyház­zenei tanulmányok folytatásá­ra. II. Új ösztöndíjasok: Tar­jányi Béla, a kalocsai főegy­házmegyéből, biblikus tanul­mányokra, Diós István, a győri egyházmegyéből, erkölcstudo­mányi tanulmányokra, Szalai János, a pécsi egyházmegyé­ből, dogmatikai tanulmányok­ra, Rőtfalusi Tibor, a székes­­fehérvári egyházmegyéből, egyházjogi tanulmányokra, Pa­taki László, a szombathelyi egyházmegyéből, archivisztikai tanulmányokra. Itt jelentjük meg, hogy dr. Zemplén György rektor nyári szabadságát befe­jezve, visszautazott Rómába. (M. K.). Katolikus hetilap 1967 szeptember 17. XXII. évfolyam, 38. szám Dell’Acqua bíboros gazdálkodásáról és Szentszék pénzügyi , egyházi pompáról A „Populorum Progressio” tanulmányi hét befejezése előtt Dell’Acqua bíboros, a vatikáni államtitkárság volt substititusa sajtókonferenciát tartott. A konferencián az új­ságírók, többek között, a Szent­szék pénzügyeivel és az egy­házi „pompával” kapcsolatban is feltettek kérdéseket. A bíboros válaszában kije­lentette, hogy véleménye sze­rint a Szentszék pénzügyeinek adminisztrációjában egy bizo­nyos szintézist kell megterem­teni: meghagyni a különböző szervek széles körű autonó­miáját, ugyanakkor egybehan­golni működésüket és gondos­kodni ellenőrzésükről és fel­ügyeletükről.­­ Az újságok néha fantasz­tikus számadatokat közölnek a Szentszék vagyonáról és pénz­forrásairól — mondotta —. Ezek sokkal szerényebbek, mintsem általában hiszik. A Kúria prelátusainak néha ugyancsak törni kell a fejüket, hogy „kijöjjenek a pénzük­ből”. Bevallotta a bíboros, nem­egyszer nagyon szeretett volna engedélyt kapni arra, hogy számadatokat közöljön a Vati­kán pénzforrásairól, mert azok megcáfoltak volna bizonyos „legendákat”. A Szentszék sú­lyos pénzügyi nehézségek kö­zött találná magát, ha meg­szűnnék az egyházmegyék tá­mogatása, amely a Péter-fillé­ í­rek, a hívek nagylelkűsége révén érkezik hozzá. Dell’Acqua bíboros semmi­féle nehézséget nem lát abban, hogy a Szentszék költségveté­sét nyilvánosságra hozzák. A döntés természetesen a Szent­atyától függ. Az újságírók feltették a kér­dést: nem kellene-e mérsékel­ni a pompát az egyházban. A bíboros azt felelte: különb­séget kell tenni. Más a „litur­gia pompája”, a tisztelet, ame­lyet az ember az Isten dicső­ségének ad meg, és ismét más az „egyház embereinek pom­pája”, amely öltözetükben és életmódjukban nyilvánul meg. Ezeket hozzá kell alkalmazni a korhoz és a környezethez, amelyben élnek. Mgr. Dell’ Acqua Borromei Szent Károly példájának követését ajánlja, aki rendkívül szerény, szinte szegényes volt személyes meg­jelenésében, a liturgia méltó­ságának és szépségének foko­zása szempontjából azonban megkívánta a díszes öltözete­ket és a templom díszítését. Ez idő szerint különben egy bizottság a pápai szertartás­rend újabb módosításait, le­egyszerűsítését készíti elő. A pávatollas legyezőket és a bal­­dachinokat már eltörölték. Rö­videsen újabb egyszerűsítése­ket vezetnek be. Magyar szakértő a nemkeresztények titkárságán A Franz König bíboros veze- Szennay Andrást, a Központi tése alatt álló „Nemhivők Tit- Hittudományi Akadémia pro­­kársága”, mely az újjászerve- fesszorát delegálta a titkárság­­tett vatikáni hivatalok közé hoz magyar szakértőként. Az nyert besorolást, szakértő erről szóló kinevező iratot munkatársakat kért a világ- Hamvas András kalocsai érsek egyház minden püspöki kara- már meg is küldte Szennay­tól. A Magyar Püspöki Kar Andrásnak. (M. K.). Váradi Béla tartomány­főnök: A ferencesek nagy káptalan­jár­ól Lapunk szeptember 3-i szá­mában rövid beszámolót kö­zöltünk a ferencesek Assisi­ben megtartott nagykáptalan­járól. A bécsi katolikus hír­­szolgálati iroda (Kathpress) — ahonnan a tudósítást átvet­tük — nyilván félreértés alapján közölte, hogy a nagy­káptalanon a ferencesek har­madrendje, valamint a kon­­ventuális rendek (minoriták, klarisszák) is hivatalosan kép­viseltették magukat. A félreértésre Váradi Béla ferences tartományfőnök hív­ta fel figyelmünket, tájékoz­tatva, hogy a nagykáptalanon csupán maga a 27 000 tagot számláló ferences rend 85 rendtartományának képvise­lői vettek részt , mégpedig nyelvterületek szerint 20 an­gol, 21 francia, 24 latin-ame­rikai, 19 német, 38 olasz, 18 spanyol, 23 magyar és szláv, összesen 163-an. Ugyancsak kiegészítésre szo­rul a külföldi hírforrások­nak az az észrevétele is, hogy a nagykáptalan legfontosabb kérdése a szegénység szent­­ferenci értelmében való gya­korlásának mai módja volt. Váradi Béla tartományfőnök ehhez azt fűzi, hogy a feren­ces rend apostoli rend; nincs sajátos, külön tevékenységi területe, hanem az apostolko­dás minden lehető formáját gyakorolja az egyház min­denkori szükséglete szerint, most a zsinat által meghirde­tett szolgálat szellemében. A lelki függetlenség érde­kében a nagykáptalan to­vábbra is fenntartja a teljes szegénység elvét — tehát sem az egyén, sem a rendi közös­ség nem birtokolhat —, az egyes országok törvényei szerint azonban használhatja a neki juttatott javakat intéz­ményei fenntartására, de ezt is a szegénység szellemében. Ennél is jelentősebbek vol­tak azonban a rendi szerve­zetet érintő kérdések. Az pél­dául, hogy a rend szervezeté­ben tovább fejlődik a decent­ralizáció. A rendi központi kormányzat csak a legszük­ségesebb irányítást tartja fenn magának, ugyanakkor a rendtartományoknak messze­menő rendelkezési jogot biz­tosít. Újabb lépést jelentenek azok a döntések is, hogy a nagykáptalanon az 500 rend­tagnál többel rendelkező pro­vinciák a tartományfőnökön kívül még egy rendtaggal képviseltetik magukat, az ez­res létszámnál nagyobbak pe­dig két rendtaggal. A püspö­ki szinódus mintájára egy rendi konzíliumot (tanácsot) hoznak létre, amelybe minden nyelvterület két-két vezetőt küld és a tanács a központi rendi vezetőséggel együtt évenként ülésezik, míg a nagykáptalan csak hatéven­ként. Ugyanilyen tanácsot létesíthetnek maguk a pro­vinciák is, ahol a tartományi káptalan ezt jónak látja. A magyar tartományfőnök megjegyezte még azt is, hogy a nagykáptalan által megsza­vazott határozatok hat éves kipróbálásra szólnak és csu­pán a hat év eltelte után ösz­­szeülő nagykáptalan végzi el majd rajtuk a végső simítá­sokat

Next