Új Ember, 1968 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-07 / 1. szám

Készpénzzel bérmentesítve Bp 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint igyetemi Könyvtár Beszélő delfinek Szilveszter éjszakáján éjfél felé, amikor a virrasztók ma­guk elé merengtek, s azon tű­nődtek, mit kérjenek maguk­nak, családjuknak, nemzetük­nek és a világnak — lehúnyt szemem előtt két delfin tán­colt. Fel-felemelték csőrös po­fájukat képzeletem hullámai közül és komolyan rámtekin­tettek. Nem tréfa, amit mondani akarok, nem is jelképes be­széd. A két delfin valóban lé­tezik, nevük is van, beszélni is tudnak. Legalábbis ezt írja róluk a komoly világlap, a Le Monde beszámolója, amelynek ezt a címet adta írója: »Egy állat, amelynek esze van...« A két delfin az amerikai ha­ditengerészeti kutatóintézet birtokában van. Az intézet tu­dósai nemrég bemutatták őket francia kollégáiknak. Az ámul­dozó tudós közönség előtt va­lóban »nyilatkoztak« is a del­finek. A beszámoló írója némi kajánsággal meg is jegyzi, hogy a teológusoknak bizonyá­ra fejtörést okoz majd a jelen­ség, az állati értelemnek ez a foka, ahogyan Amerika felfe­dezése után is vitatkoztak, van-e lelke az indiánoknak. A figyelmemet nem ez a csípés ragadta meg. A paraguai redukciók atyái erre az utóbbi kérdésre régen megadták a fe­leletet. Ma sem hiszem, hogy úgy járnának teológusaink, ahogyan Anatole France csú­­fondáros regényének vaksi szentje, aki embereknek nézte és megkeresztelte a pingvine­ket. Más döbbentett engem meg. Az az ok, amiért a haditen­gerészet tudósainak feltámadt az érdeklődése a tengerek va­lóban csodálatosan értelmes lakója iránt, amely ősidők óta az ember barátjának híré­ben áll, s már a görög legen­dák világában úgy szereti a zenét, hogy hátán hordozza a lantos Ariont, de korunkban is hajókat vezet biztos révbe, hajótörötteket ment meg a haláltól Háborús célokra akarják felhasználni. Atomtöltetű ak­nát akarnak a hátára kötni, hogy azzal beosonjon az ellen­séges kikötőbe s ott, mint egy új tengeralatti kamikaze — öngyilkos halálpilóta — ön­magával együtt levegőbe rö­pítsen, elpusztítson mindent, hajót, építményt, embert. E­­zért tanulmányozzák, idomít­ják, oktatják, lám, még be­szélni is a delfint a tudósok. Imádkoznunk kell az új év kezdetén, de az egész eszten­dőben, az emberi értelemért, amely egyre merészebben ha­tol be a természet, a világűr, a lét, az élőlények titkaiba. Imádkozni kell a megvilágo­sító Szentlélekhez, áldja meg, szelídítse meg az ember értel­mét, óvja meg a kegyetlen­ségtől, hogy hajótörötteket menteni tanítsa a delfineket, ne háborúzni Sinkó Ferenc 51816 A Számunkra minden esztendő a szent reménykedés ünnepé­vel kezdődik. Mi az Üdvözí­tőnk nevében és az ő erejé­ben, a Boldogságos Szűz kéz­vezetése mellett indulunk az évfordulókon a következő év teljességébe. Lelkeinkben még visszhangzik a szilveszteri számadás és a hálaadás érzés­világa. Az évnyitó nap sajá­tossága azonban már az új reménykedések, tervezgetések és vállalkozások szálaiból szö­vődik és színeződik. Az új re­ménység és Istenre hagyatko­zásunk harsan fel hagyomá­nyos egyházi énekünkben is: »Ó, szép Jézus, ez új esztendő­ben légy híveidben! Ó, Mária, esedezzél értünk, édes remé­nyünk! Hogy ez új esztendő­ben, minden ügyeinkben le­hessünk Jézus drága kedvé­ben!« Ez a mi, felétek irányuló kegyelmi jókívánságunk, fő­pásztori buzdításunk és ima­szándékunk is: »A reánk bízott hívek­ összessége minden ügyé­ben lehessen új évünkben Jé­zus kedvében.« Ezen óhajtás­sal törekszünk veletek, kedves Híveink, három gondolatot megszívleltetni, elfogadtatni és Isten kegyelmével valóra váltani. A három gondolat ugyan külön-külön területre, de azonos célra vonatkozik: Békét a világnak! Békét szép hazánknak! Békét családjainknak! Jóságos, a világ sorával annyit törődő VI. Pál pápánk meghagyta, hogy a mai nappal kezdődően Anyaszentegyhá­­zunkban az év első napja, az Újév ünnepe a béke napja legyen, a világbékét szolgálja. Amikor ezt felénk elrendelte, felkérte a népek és békeszervezetek vezetőit is, hogy csatlakoz­zanak. Milyen szép és eredményes volna, ha a jövőbenézés leg­­kínálkozóbb napján minden szív, minden nemes törekvés egyesülne a béke leesdésében és annak komoly munkálásá­­ban. Mi máris megszívleljük és megszí­vlel­tetjük Szentatyánk nemes kezdeményezését. Vele­tek együtt kérjük Urunkat, a béke fejedelmét, hogy főleg békeakarásunkkal és béke­munkánkkal járjunk kedvé­ben az új esztendőben. Szentatyánk szüntelenül munkálkodott a világbéke ér­dekében, mivel ez a leg­nagyobb földi jó veszélyben forog. Egyes helyeken — leg­inkább Vietnámban! — oly háború dúl, amellyel nemcsak egy szerencsétlenségbe sodort népet sújtanak és pusztítanak, de magát a világháborút is reánk zúdíthatják a támadó háborús erők. Ezért tolmácsoljuk felétek a mai napra szóló pápai, üzenet megállapításait is: »A béke nem lehet csupán szép szó­lam!« Ha a szavak üresek ma­radnak, akkor éppen az önző vágyakat takarják. A béke alapjait mindenkori érvénnyel XXIII. János pápánk foglalta össze négy pontban: »Igazság, igazságosság, szeretet és sza­badság.« Ha ebből a négy kö­vetelményből csak egy is hiányzik, már nem lehet igazi békéről szó. Ennek a béke­eszménynek a megsértését kí­vánja szolgálni a bevezetett újévi béke napja is. Egy ilyen eszihélés biztosan száműzi a béke veszélyeztetőit. Ezek töb­bek között a nemzeti önzés, az erőszak szelleme, a fegyverke­­zés-f­szülte hadipotencia, más­részt annyi nép­ensége, elha­nyagoltsága és elmaradott­sága. A béke ellensége az a kishitűség és tévhit is, hogy a béke csak fegyverek erején nyugodhat. Végül békeellenes az üres pacifizmus is, amely vissza­riad a béke áldozatos munká­­lása elől és haszontalan frázi­saival csak az önző restségből eredő semmittevést álcázza. Mi, magyar katolikus hívők, örömmel és készséggel vesszük Krisztus helytartójának fel­hívását. A most folyó hit évének második felét és folytatását a béke és remény évévé kívánjuk dúsítani Ezért első hivatalos egyházi békenapunkon így fohászko­dunk: »Nyisd meg Űrünk és Istenünk minden jóakaratú ember számára azokat az uta­kat, amelyek egymás megse­gítéséhez, a szívek kitágításá­hoz és testvéribb élethez ve­zetnek a valóban egyetemes emberi közösségben!« Kedves Híveink! Anyaszentegyházunk — kü­lönösen a II. Vatikáni Zsinat óta igyekszik mindinkább úgy beilleszkedni korunkba és vi­lágunkba, hogy léleküdvözítő munkája mellett felajánlja szeretettel ihletett szolgálatát a közös emberi javak elő­teremtésére és gyarapítására. Ezt mi, magyar katolikus fő­pásztorok, természetesen első­sorban drága hazánkban, sze­retett népünk érdekében gya­koroljuk, összegyházi útmuta­tást követünk, amikor színes­­lélekkel járulunk hozzá ha­zánk további felvirágoztatásá­hoz. A béke, amelynek ünnepi napját ma ígéretesen üljük meg, nemcsak isteni adomány, hanem az emberi fáradozás gyümölcse is. A béke azonos a fejlődéssel, jelentette ki Szent­atyánk húsvéti körlevelében, amikor a népek haladását tár­ta elibünk. Nos, nálunk éppen most in­dul be gazdasági életünk to­vábbfejlesztése, amely az át­fogóbb és tartalmasabb fejlő­dés útján kívánja megterem­teni a nagyobb jólétet. Mi, felelős főpásztoraitok, akik tőlünk telhetően külde­­tésszerűen fáradozunk egész népünk haladásán és békéjén, ma veletek együtt örvende­zünk e szép célkitűzésnek. Állásfoglalásunk alapozásá­hoz először közeli múltunkba tekintünk vissza. Ebben a visszapillantásban megláthat­juk és kellően értékelhetjük mindazt, amit az utolsó két évtizedben oly sciie téren elér­tünk. Jól ismerjük a második világháború pusztításait ha­zánkban. Azt is tudjuk, hogy felszabadulásunk óta évről évre előnyösen rendeződtek életkörülményeink. Népünk egésze ma a szociális és az osztó igazságosság jegyében élvezheti az eddigi közös mun­kájának legközösebb gyümöl­cseit Megszűnt a népbetegség, a nyomor, a munkanélküliség és a bizonytalan holnaptól va­ló félelem. Másrészt igen szá­mos a szociális létesítmény és vívmány. Ez a visszatekintő felmérés minden elfogulatlan szemlélőt bizalommal tölt el. Ha a két évtized eredményei bizalomban összegeződnek, ak­kor az új gazdasági reformhoz is előlegezzük a bizalmat, remélve és várva további szociális eredményeinket Reánk, hívőkre, különösen megnyugtató, hogy a gazda­sági reform oly szerencsésen mozgósítja az erkölcsi erő­tényezőket. Amíg a fő cél az általános fejlődés és annak meggyorsí­tása, a megvalósításnál tobo­­rozódnak az erényszámba me­nő erkölcsi erők is: az egyéni felelősség és lelkiismeretes­ség, a becsületesség, a tevő­leges emberszeretet, az áldoza­tosságig fellángoló közösségi érzés és áldozatkészség. Mind­ez velejáróként bontakoztat­ja ki az egyén sokoldalú ké­pességeit. A szaktudástól kezd­ve a nagylelkűségig. Maga az együvétartozás, a szolidaritás is szépen valósul. Hiszen egy dolgozik az egészért és az egész az egyért. Az egyéni lelkiismeretesség és a közös­ségi összefogás és összhang ré­vén valóban közös tulajdonun­kat képezik az elért eredmé­nyek, közösek az azok fölötti örömeink, közösek és igazsá­gosak az azokban való érdem­szerinti részesedéseink. Amennyiben a béke egyenlő a fejlődéssel, mi a most prog­ramba vett fejlődést hazánk és népünk békeszolgálataként köszöntjük. Ennek jegyében ajánljuk fel a mi osztatlan hozzáállásunkat. A feladatok kitűzése, a meg­valósítás módszereinek és esz­közeinek meghatározása és al­kalmazása a közhatalmat az államvezetést illetik. Mi ezt jól tudjuk és el is fogadjuk. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a társadalom fellendülé­se az egyén legfőbb érdekeit is előmozdítja, biztosítja és ma­gában hordozza. Épp ezért a magunk részéről azon va­gyunk és leszünk, hogy mi is serkentsük az erkölcsi ténye­zőket és ezáltal szervesen kap­csolódjunk bele e nagyszerű, mindnyájunkat közelről érin­tő és mindannyiunk javát szolgáló vállalkozásba. Ebből az is következik, hogy aki erőihez mérten nem venné ki részét a munkából, az kárát vallja, mégpedig a kemény apostoli szó értelmében: »Aki nem dolgozik, ne is egyék!« Mi, híveinkkel együtt készség­gel vállaljuk a reánk eső részt és megismételjük: Egyházunk békenapján hazánk és népünk békés , boldog jövendőjét akarjuk szolgálni a kitűzött gazdasági fejlődés útján is. Kedves Híveink! Szózatunkat nem fejezhet­jük be anélkül, hogy ne emel­nénk ki külön a család jelen­tőségét egyházunk és népünk életében. A családba születtünk bele, annak légkörében növekedünk és életünk végéig megmara­dunk annak szent kötelékében. A hit és a remény fényével világítottunk reá békét kereső világunkra és szociálisabb jö­vőt tervező, építő hazánkra. A családi körben a békesség , boldogság sokasítása és szi­lárdítása érdekében uraltassuk el a szeretetet. Gondolunk itt különösen a hitvesi hűségre és szeretetre, a gyermekáldás vállalására, a gyermek lelki gondozására. Legyen a szeretet annyira köl­csönös, hogy azt élvezzék a tisztességben megöregedett déd- és nagyszülők éppúgy, mint a családfenntartók, a gyermekek és az unokák. A békés egyház és a békés haza, a békés világ és a békés jövendő döntően a békés, családokra épül Ezért nagyon kérünk, kedves Híveink szívleljétek meg a szeretet parancsának sugalma­­zásait és hozzátok létre a szép családi közösségekben a szere­tet légkörét. Ez mindent köny­­nyebbé, szebbé, boldogítóbbá avat. Karácsonyi érzelmekkel köszöntjük és áldatjuk a pél­dás családjainkat és minden magyar családot. Veletek vagyunk és kívá­nunk maradni, kedves jó Hí­veink, e szent békenapon és az év minden napján. Számolja­tok mindenkor a mi szolgála­tunkkal. A mai lelki együttlétünk csendüljön ki a hit-remény­­szeretet énekében: »Uram, hiszlek és reméllek, tiszta szív­ből szeretlek. E szent hitben, reménységben, szeretetben erősíts!« Isten áldja, ezt esdjük egy szívvel-lélekkel minden hí­vünket, minden családunkat drága hazánkat és népünket, minden jóakaró embertestvé­rünket és a békét áhító és az ezért munkálkodó korunkat. Főpásztori szeretettel és szolgálattal Budapest. 1967. december 24-én Magyar Katolikus Püspöki Kar Püspöki Kar újévi pásztorlevele cím 00* Katolikus hetilap 1968. január 7. XXIV. évfolyam 1. szám A pápa levele Veuillot bíboroshoz A nemrég súlyos operáción átesett Veuillot párizsi bíbo­rost felkereste Szent József­­kórházi betegágyánál Benelli helyettes szentszéki államtit­kár, s átadta neki VI. Pál pá­pa személyes levelét. A pápai levél így hangzik: »Szeretnénk, ha soraink ki­fejeznék aggodalmunkat, me­lyek az elmúlt napok folya­mán töltöttek el bennünket, amikor Isten súlyos szenvedé­sekkel látogatta mag­­nt. Szol­gáljon vigasztalására a kórházi ágy, amely egyesíti szenvedé­seinket, imáinkat s egyházme­gyéink iránti szeretetünket. Áradjon el lelkében Isten vég­telen kegyelme, békéje s tűr­ni segítő ereje. Hőn óhajtjuk, hogy mindezt hozza meg ön­nek szeretettel küldött aposto­li áldásunk.« Állandó diakonátus Franciaországban A Szentatya teljesítette a francia püspökök kérését, hogy önálló és állandó egyházi rend­ként visszaállíthassák a dia­­konátust a főpásztori fennha­tóságuk alatt álló területeken. A francia püspökkari konfe­rencia teljes ülése 1966. októ­berében határozta el az állan­dó diakonátus visszaállítását, 97 szavazattal 8 ellenében a nőtlen, és 101 szavazattal 4 el­lenében a nős diakónusokra vonatkozóan. A visszaállítással kapcsolatos ügyek intézésére országos püspökkari bizottsá­got állítottak fel. A diakónu­sok toborzása nyomban mégis kezdődött, s eddig mintegy 150-en jelentkeztek Francia­­országból. Az országos püspökkari bi­zottság a Szentatya levelének vétele után úgy döntött, hogy a pápa kívánságának megfe­lelően egyelőre próbaidőre ál­lítja vissza a diakonátust; a próbaidő tíz év lesz. Ugyan­akkor minden egyházmegyé­ben egy papot bíztak meg, hogy az új jelentkezőket fo­gadja és tájékoztassa. A diakónusokat megfelelő kiképzés után szentelik fel, a kiképzésük három évig tart. Tevékenységi körük eléggé sokrétű és változatos lesz: ke­resztelnek, áldoztatnak, házas­ságot áldhatnak meg, temetési szertartást, különböző ájtatos­­ságokat vezethetnek, katekiz­must taníthatnak, az egyház hivatali és szociális intézmrmé­­nyeit irányítják. Nincs döntés a holland katekizmusról Nem hozott eredményt a holland katekizmus vizsgálatá­ra a pápa által kinevezett hat tagú bíborosi bizottság tanács­kozása — jelenti a Kathpress. Alfrink bíboros Rómából haza­térve maga is úgy nyilatkozott, hogy a bizottság nem hozott végleges határozatot, s ezért még jó időbe telik, amíg a holland felnőtt-katekizmus külföldön is megjelenhet. Ki­jelentette továbbá, hogy köze­lebbi részletekről nem kíván szólani mindaddig, amíg a holland püspöki kart az ügyek állásáról nem tájékoztatta. Mint ismeretes, a felnőttek számára készült holland kate­kizmus sokhelyütt kritikát hí­vott ki a katolikus világban. Ezért rendelte el a pápa, hogy egy hat tagú bíborosi bizottság vizsgálja át behatóan a művet. Ez a bizottság immár másod­ízben ült össze az elmúlt he­tekben. Az illések, melyekre a zsinati kongregáció termeiben került sor, szigorúan zártkö­­­rűek voltak. A bíborosi bizott­ság tagjai voltak: Frings bíbo­ros, kölni érsek, a bizottság elnöke; Lefebvre bíboros, bourges-i érsek, Jäger bíbo­ros, Paderborn érseke; Florit bíboros, firenzei érsek; Browne ír kuriális bíboros, valamint Journet bíboros. A bizottság nézete — mint ahogy erről a holland katoli­kus távirati ügynökség, a KNP megbízható forrásokra hivat­kozva hírt ad, — teljességgel megoszlott. Míg Floris Browne és Journet bíborosok kifogá­sokat hangoztattak, addig Frings, Lefebvre és Jäger bí­borosok kiváló munkának mi­nősítették, aminek széles körű terjesztését mindenképpen kí­vánatosnak mondták. Ám, hogy a Hollandián kívüli ki­adások eredményesek lehes­senek, bizonyos félreérthető ré­szek átdolgozását javasolták. Frings bíboros, a bizottság el­nöke egyébként személyesen, élő szóval részletesen beszá­molt a bizottság munkájáról a bíboros-államtitkárnak. Feltűnt a római megfigye­lőknek, hogy a pápa sem a bi­zottság elnökét, Frings bíbo­rost sem pedig a bizottság egyetlen tagját sem fogadta, csupán Alfrink bíborost, aki december 14-én újra Rómába érkezett Alfrink nem volt, ugyan tagja a bíborosi bizott­ságnak, de több ízben tanács­kozott velük. Az a körülmény, hogy a pápa nem magán­­könyvtárában, hanem lakosz­tályában fogadta a holland bí­borost, amit csak igen kedvelt személyiségekkel cselekszik, római jólértesült körök előtt arra enged következtetni, hogy VI. Pál nemcsak igen nagyra értékeli Alfrink személyét, ha­nem jele ez annak is, hogy a katekizmus ügyét a holland püspöki karral egyetértésben kívánja megoldani. .

Next