Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)
1970-11-29 / 1273. szám
Az egyszülött Fiú kinyi laka.Ha az Atyát... a gyermekeknek is . A zsinati tanítás Aranyszájú Szent János szavait idézi, amikor kifejti az Istennek emberi természetünkhöz igazodó pedagógiáját, nevezetesen azt, hogy megjelent közöttünk Jézus Krisztusban. Evvel a pedagógiával kell nekünk is élnünk, amikor a kisgyermekekhez hasonulunk, hogy az isteni életet közvetlenné és befogadhatóvá tegyük számára. Ma már elég jól ismerjük természetünk fejlődési szakaszait a korai ösztönösségtől az érett felnőtt gondolkodásig ahhoz, hogy a vallási nevelésen is nyomon követhessük. A gyakorlatban ugyanis kétféle túlzást szoktunk elkövetni. Amikor még időnkből futja, mesélgetünk a gyermekeknek hitbeli dolgokat, szentírási történeteket, de már az iskoláskorban nincs rá időnk, sebtiben elküldjük esetleg vallásoktatásra, ami néha inkább nyomasztó kötelesség a gyermeknek, mint élmény, és vallási élete elakad, a naív világkép fokán, miközben másban magas tudományos képesítést szerez. A másik esetben már előre aggodalmaskodunk a felnőttkori helyes Istenkép kialakulásáért, azért a kicsinek olyan szakszerűen és elvontan magyarázunk, hogy nem érti, talán oda se figyel. Majd beemlézi a tanrendszert, eljár kötelességből templomba néha egyedül, mert a szülők küldik, de ők otthon maradnak, — hamarosan elfelejti az egészet. Ismerkedni — találkozni Amikor Jézus a tanítás után fáradtan a Jordánon túlra viszszavonult, s az apostolok elutasították az utána vitt kicsinyeket. De Ő közbeszólt: „Engedjétek csak hozzám a gyermekeket és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Mt. 19,14) Feltűnően sajátos jézusi magatartás, mert Keleten, — különösen egy törvénytanító —,nem sokat törődik a gyermekekkel, akik együtt játszanak a porban a kutyákkal. — A mi gyermekünknek is mielőbb mutassuk be Jézust, már úgy amint gyermekké lett érettünk. Nagyon beleillik a gyermek sajátos világába, ne féljünk, vele együtt növekedik az isteni Barát és a gyermek komolyan veszi ezt a belső barátságot. Tévedéstől sem kell féltenünk, ha korán megsejti a keresztény időtlenséget, hiszen liturgikusan minden évben megszületik az Úr, misztikusan él és növekedik az egyházban a történelem során az idők teljességéig, ebből következőleg minden ember testi fejlődésével arányosan kegyelmi valóságában. Ezért lehet, sőt fontos „együtt elmélkedni” a gyermekkel — ami felnőttkorban is üdvös imamód lesz — mit is tenne a kis Jézus a te helyedben, mit mondana, ha most megkérdeznéd.. Így megszokja, hogy úgy él, játszik és rendelkezik, „mintha” a kis Jézus is vele volna, mint ahogy a keresztény életben valóban „benne élünk, mozgunk és vagyunk”, megszokja, hogy „Velünk az Isten”, akinek a gondviselés folytán megtapasztalható neve: „Immánuel!” A kisgyermeknek az Istent, Jézust követve, a mi mennyei Atyánkat mutatjuk be, akinek erejéből élünk, a mint a távolban dolgozó apa gondoskodásából él a család és neki kell beszámolni életünkről. Törekedjünk őszintén és hűségesen kialakítani a kis Jézus és az Atya helyes képét. Ne hivatkozzunk rájuk, ha valamit kedvünk vagy kényelmünk érdekében akarunk a gyermektől kicsikarni, mert nem a vallási nevelés lesz az oka, ha később kiábrándulva rájön, hogy mennyire kihasználták korai fogékonyságát az önző felnőttek. Megismerni azt, ami az övé „Nem tudtátok, hogy az Atyám házában kell lennem?” (Lk. 2,50) —Amint a későbbi megismerési fokon a természet szépségeit mutatjuk a gyermeknek, és innen a Teremtőre utalunk, — addig a megismerés kezdeti fokán Isten házával ismertetjük meg, ahol jelen van Krisztus az Eucharisztiában. Ebben a korban a mozgásosan, érzékszervileg megragadó események élményszerűségeire fogékony a gyermek. Az adott helyen és helyzetben átélt, hallással, látással, szaglással szerzett élményeihez dús érzelmek, indulatok kapcsolódnak, amiben egyidejűleg valamit gyermeki vágy valósul meg. Az ilyen tudatélmények nyomai — Paget szkémái — egész életre megőrzik érzelmi feszültségüket, emlékképekben vagy a tudatalattiba süllyedve, hogy onnan később az egyéni állásfoglalást akár öntudatlanul is irányítsák. Ezért nem oktalanság, ha már az egészen kicsit is beviszik a templomba, hallja a szent muzsikát, beszívja a tömjén szagát, lát csodálatos fényeket. Az ember ugyanis természete szerint olyan, hogy „testi-lelki lényegének egészével, szemével, lélekzetével, tapintó kezével, éhségével és jóllakottságával meg kell tapasztalnia Istent” — írja Klemens Tilmann, a modern pasztorál-pedagógus. A gyermek saját öröméhez, a karácsonyfa csillogó boldogságához kapcsoljuk a születési eseményt, lássa a kis betlehemet, az ünnepi díszt, hallja a templomi muzsikát, — a fény-zene együttes örömét. Nem kell hozzá sok magyarázat, hogey élménnyé formálódjon benne. — Ha pedig valami szomorúság éri vagy „rossz” volt, a keresztenfüggő szenvedését — persze nem naturalisztikus részletességgel — vagy a fájdalmas Szűzanyát mutassuk be, hogy így időben társuljon, a saját gyermeki fájdalma Megváltónk szenvedésével, ami felnőtt lelki élete vigaszának és bűntudatának fogja a magvát képezni. — Vigyük be az üres templomba is, ahol járkálhat, kérdezhet, bemutatjuk a szenteket, a keresztutat, mert ezek az ábrázolások nemcsak a középkori tanítás bibliai pauperiumjai, hanem bibliai puerorum is, hogy az olvasás előtti korban képszerű ismeretet adjanak. Mindig rövid ideig, ameddig a gyermek figyelméből kifutja. Majd amikor a gondolatpárok kialakulása előkészíti a fogalmi gondolkodást — ahogy Henri Wallon felismerte — (7-9 és 9-14 éves korban) a régi világkép felbomlása egy új, még ismeretlen kialakulását serkenti. Ez a fejlődési szakasz válságos lesz, de a konfliktust senki sem „spórolhatja meg” gyermekének, mert ebben válik naggyá, döntőképessé. Azonban további mélyebb megfontolásokat kíván tőlünk, hogy a gyermek tudatos segítőtársa lehessünk. it 360 éve halott Comenius A Nemzetközi Nevelésügyi Év keretében Budapesten és egykori működése helyén, Sárospatakon is kiállításokkal és konferenciákkal ünnepült a modern nevelésügy egyik legnagyobb úttörőjét, Johannes Amos Comeniust. Cseh-morva szülőhazája után pedig különleges joggal ünnepelhetjük mi a világ eme nagy tanítómesterét, mert 1650 és 1654 között a sárospataki főiskolán tanított, latin nyelvkönyvét még a jezsuiták is használták oskoláikban és a legújabb kutatások szerint Jan Comenius székely határőrök leszármazottja és eredeti neve Szeges János volt. Különös érdeklődésünkre tarthat számot a Rákóczi Györgynek ajánlott „Gentis felicítás” című műve, amely sajn csak csekély példányszámú magyar kiadásokban szerepel könyvtárainkban, pedig az egész a XVII. század „két pogány közt egy hazáért” szenvedő magyarsághoz íratott. Szalatnai Rezső, Comenius egyik legjobb magyar méltatója így ír erről a műről: „A nemzeti boldogság tizennyolc ismérvét sorolja elő, többek közt az erős népesedést, az alkalmas földet, idegenekkel nem keveredést, békés szomszédokat, támadás esetén honát megvédő hadsereget, belső egyetértést, okos törvényeket és elöljárókat, akik ne legyenek idegenek s megtartják a népet szabadságban. A boldog nemzet minden tagja végzi kötelességét, a gazdasági élet virágzik, s így bőség, hatalom és jólét van az országban, továbbá van jó !Szesszes János ?) ünneplése közbiztonság, magas fokú művelődés, az ifjúság helyes nevelése s istenfélelem, vagyis jó erkölcsök... A mű befejező részében pedig Rákóczi Györgyben látja a magyar sors új útra, fejlődésre térítőjét. Az olvasó egyszerre csak észreveszi, hogy az idegen Comenius érvelése hevében úgy beszél, mint aki maga is magyar.” „Nálunk — írja a hatvanharmadik bekezdésben —, nálunk, magyaroknál.” Ez az azonosulás már nem rejtély ... 1961-ben lengyel levéltárosok hosszas nyomozás után a szászországi Herrnhutban megtalálták a német seregek által elhurcolt lesznói levéltárat s benne Comenius jegyzeteit. A kézirat végződése ez: „Kedves anyámnak, a morvák földjének, ajánlja emez írásművét hűséges fia, Jan Ámos Ko ...” Itt megtorpant a kéz. Vízszintes, vastag vonással áthúzta a két betűt s odaírta jól olvashatóan: „Szeges”. Duse örmény, Dumas néger, Puskin etióp, Petőfi szláv ősökre tekinthetett vissza s mégis a tehetségekben oly gazdag olasz, francia, orosz és magyar nép büszkeségei lettek. A vérkeveredést mai szemmel tehát már inkább hasznosnak, mint félni valónak tartjuk. Jan Ámos Comenius is az egész világé, nemcsak a cseh-morva testvéreké vagy a magyar protestánsoké. Bárha a magyar néphez írt intelmeit halála után 300 évvel kezdenénk jobban megfogadni, mint azt ezideig tennünk sikerült Megszeretni Jézust és az övéit Még gyermekkoromban történt, amikor elsőáldozáshoz válogatták össze a párokat, szépen fátyolozott kislányokhoz, nyalkán öltözött kisfiúkat, egy bőgve kiállt a sorból: „én a koldus Jóskával nem megyek!” Talán tudta ez a gyermek, hogy ki a Jézus, de hogy mindnyájunk testvére, — azt már nem, elsikkadt a nevelésben. — A gyermek értékelésének lassan kialakuló világnézetének a mércéje a mi mindennapos magatartásunk. Magatartásunk és cselekedeteink — korábban, mint gondolnánk — nemcsak Jézus valóságát sugallják, hanem azt is, hogy Jézus testvéreinkben él, és hogy — amit a legkisebbnek teszünk az ő nevében, — neki tesszük. Ezért már egészen korán a gyengébbre, az elesettre kell irányítanunk a gyermek résztvevő figyelmét, segítő készségét és szeretetét. Majd ezt az érzelmi együttest azonosítjuk az Atya, az egyszülött Fiú felé kialakult gyermeki gyöngédségével és szeretetével. A mi gyermekeink lesznek az eljövendő vallás hívei, az, amelyről Karl Rahner így „jövendöl”: „A jövő vallása nem a sablonos előírások vallása lesz, hanem az egyedüli lényeges benne az Isten és a felebarát szeretete lesz ...” ;— azért próbáljuk már jó előre megértetni velük, hogy „Isten a megtestesülés egyedülálló és megismételhetetlen eseményében — a Názáreti Jézuson keresztül — kivétel nélkül minden embernek elígéri és odaajándékozza magát, és ennek az ajándékozásnak a beteljesülése az igazi boldogságunk.” És ki ne szeretné gyermekét boldognak látni?! Sz. M. KATOLIKUS PAP AZ AMERIKAI KONGRESSZUSBAN Első ízben történt az Egyesült Államok történetében, hogy a legutóbbi kongresszusi választások alkalmával egy katolikus papot választottak a képviselőház tagjai közé. Az új képviselő Robert Drinan 49 esztendős bostoni jezsuita atya, aki Massachusetts államból a demokrata párt jelölt. Drinant, aki a Boston College elnöke volt, választóinak békejelöltként ajánlották. Mauriac ravatalánál Gabriel Marcel meghívására féléves tanulmányutat tettem Európában. Ha most emlékeimben visszalapozgatok — miről is számoljak be elsőnek? —, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra választásom. Ifjúságomban a nagy oroszok után Mauriac volt számomra a következő jelentős fölfedezés a regényírás birodalmában. Mondatai valósággal arcon lehettek. Hogy a modernség semmi egyéb, mint az örök emberinek örökös aktualizálása, tőle tudtam meg. S ő tanított meg még valamire: a nagy író föloldhatatlan magányosságára. Persze, ezt a magányt azelőtt is ismertem. Rimbaud, Baudelaire magányát De Mauriacé ezeknél is meglepőbb volt, mondhatnám, a magány egy mélyebb változatával lepett meg. Mauriac ugyanis a büszke különállás helyett az Egyház legősibb értelemben vett közösségi melegét választotta szálláshelyéül. S mégis: írásai épp alázatuk pontosságával, azzal, hogy az igazi kicsinyek hangját tolmácsolták az irgalom irgalmatlan hűségével — hosszú időn keresztül „gyanúsaknak” számítottak. Halála hozta a másik meglepetést. Most épp fordítva: a fölvonuló tömeget s a hivatalos elismerést találtam elidegenítőnek. Nagyságának különös magányát a katonai pompa, ha lehet, talán még a kezdő évek gyanakvással teli sikereinél is jobban kihangsúlyozta. , Koporsóját az Akadémia lépcsőjére helyezték el. Kétoldalt a kormány és az akadémikusok tribünje, szemben a katonai díszszázad, köröskörül a nép gyűrűje. A vakító reflektorfényben azonban időnként madarak repültek át, rendetlen árnyékokat hajítva az épület fogalommá vált kupolájára. De ez a „rendbontás” mindennél inkább őt idézte; oly jellemző ,volt rá, annyira az ő „pillantására” termett. Legstílszerűbben, úgy hiszem, ezek a „véletlenül” idevetődött madarak búcsúztatták. S támadt még egy ,,repedés” a zavartalanra tervezettrendezésen. A miniszteri búcsúztató közben egy kiskatona kiájult a feszes oszlop utolsó sorából. Az „incidens” a közelállók figyelmét percekre elvonta a beszédről. Személy szerint mégis úgy éreztem, s ismét nem véletlenül, hogy épp e hirtelen zavar illet legjobban hozzá, a „repedések krónikásához”. Az ünnepség végén, mikor a tömeg elvonulására került sor, még az eső is megeredt. „Mauriaéi eső” — fordultam hátra barátomhoz. Bólintott, elmosolyodott. A kiskatona és a madarak után a felhők is megérkeztek végre. Pontosan úgy, ahogy a mesékben szólal meg a végtanulság: egy nagy író tollát se a gyanakvás, se az ünneplés nem képes kettétörni. Pilinszky János Kék Miatyánk írta: Erdélyi József Legszebbek a néma imák. Imádkozik minden virág: kék imát mond a kék katáng, kék virága kék Miatyánk. Gyalogutak, dűlők tele kék virággal van most tele, mélyült keréknyomok között millió kék Miatyánk köszönt. Ki itt jársz, légy jó emberünk s néma imát mondj mivelünk, tekints némán az égre fel, egy pillantást megérdemel. Szekérkerékkel töretünk, kocsikenőcs a kenetünk, innen mi el nem mehetünk, mégis szép a mi életünk. Mégis víg a mi életünk, mert az égre felnézhetünk, néz ránk a nap, az ég szeme, nyitott szemünk felnéz bele. Minden tőrön száz kék katáng mondja némán, hogy „Mi Atyánk", s hervad hamar és boldogan, benne mert új élet jogán. Mert küllőkkel bár töretünk, kocsikenőcs a kenetünk, míg az égre felnézhetünk, örök élet az életünkre. Messzi utakon járó költő verse ez. Imádságos vers. Írója meghallotta a katáng imáját, amit az a színével mond el Erdélyi Józsefet, hogy megtisztelt bennünket versével, fölkerestük otthonában. Nagy, zöld cserépkályhája előtt egy kerekes, megbarnult rokka áll. A szoba közepén a fehérre lakkozott karosszékekbe virágmintás párnákat vetett valaki. Amikor a szomszéd szoba ajtaja résnyire kinyílik, egy dobfelszerelést pillantunk meg, nagydoboz cintányérral, s ritmusdobokat. Minden párkányon, asztallapon, komód tetején sárga, bordó üvegvázák sorakoznak. Ezek már az unokák művei. Amikor együtt ülünk nagyapjukkal, figyelnek minden szavára. Különös, múltat idéző, eleven beszélgetés alakul ki, s olykor úgy tűnik, mintha ő lenne közöttünk a legfiatalabb.• Szinte szorongva nézünk szét nagy öregeink között, az utóbbi években úgy villog a kasza egyre gyérülő rajukban. Bennünket, fiatalabbakat nem az érdekel, hogy az életük sikerült-e, vagy sikerületlen. Az érdekel bennünket, végigcsinálták-e? Gyarapították-e talentumaikat? Minden bizonynyal egy életnek az a legnagyobb műve, ha útközben nem noílik ki belőle sem a hit, sem a tisztesség.* Erdélyi József szikár, középtermetű, hosszú fehér haja van s fehér kecskeszakálla. Fürgén mozog, lehajtja vagy inkább részegi a fejét. Amit nyelvészeti kutatásairól mond, valósággal kizúg belőle, mint egy áradás, tele költői leleménnyel, pontosan s logikusan, illeszkedő feszültséggel. Föl-fölugrik, felemeli a kezét, s mielőtt szólna, megnémul egy pillanatig, majd kipattogtatja tőmondatait, öregkori lázának minden hevességével. A zsellérnépből érkezett. Nyersen és élesen ejtették ki ott a szavakat, mert az ember nyomorúsága nem hagy sem időt, sem kedvet a díszítgetésre. Valaki „telehinthetné szép halastavakkal — fürdőkkel a porfellegek alatt — rekkenő síkot, ahol a tüdővász — sípol és sárgult arcokat arat”, írja 1936-ban megjelent versében. És most? Amikor az ember „élete napja rég lement”, fegyelmezett rezinációval megvallja: másfajta dicsőségre vágyik. Bibliás ember. De egy egyházakon kívüli országot keres, ahol szerinte az emberre megigazulásvár, s amelynek láthatatlan határköve maga az ima. (-) Isten népének felelőssége „Ne gördítsünk akadályt Krisztus evangéliumának útjába” — figyelmeztet Szent Pál szavaival Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök körlevelében, s felhívja a figyelmet arra, hogy a papok munkájának eredményességéért a hívek is felelősek. Ahhoz, hogy a papok hivatásukat, a hívek szolgálatát zavartalanul teljesíthessék, az evangéliumot hirdethessék, s a szentségek útján az isteni kegyelmet közvetíthessék — szükséges az is, hogy megélhetésük anyagi feltételei biztosítva legyenek. A krisztusi élet elmélyítéséhez, az evangélium hirdetéséhez egyházunknak a papok és hívek áldozatos munkáján kívül intézményekre is szüksége van. Templomok, plébániák, egyházmegyei központok, papnevelő intézetek, katolikus középiskolák, papi nyugdíjas otthonok kellenek , s ezek fenntartása jelentős anyagi eszközöket igényel. E feltételek biztosítása érdekében az egyház elsősorban azokra támaszkodhat, akik céljait magukénak érzik, hisznek isteni rendeltetésében és hivatása betöltéséért, az örömhír hirdetéséért és a tanúságtételért áldozatot is szívesen hoznak — a keresztény emberekre, a hívekre. Nélkülük nem tudja leküzdeni gondjait, betölteni hivatását. „Minden egyházközségnek elsősorban saját magának kell biztosítania temploma, plébániaépülete fenntartását, továbbá lelkipásztorainak és egyházközségi alkalmazottainak méltányos fizetését” — írja körlevelében Kovács Sándor megyéspüspök. Ezen kívül az egyes egyházközségeknek hozzá kell járulniuk az egyházmegyei központ, a papnevelő intézetek, a katolikus középiskolák fenntartásához és a kisebb, szegényebb egyházközségek támogatásához is. Ehhez szükséges, hogy az egyházi hozzájárulások összegét minden egyházmegyében — az igazságosság és a szociális szempontok figyelembevételével — rendezzék. A országosan kialakult gyakorlat szerint az egyházközségi hozzájárulás (régebbi nevén: egyházi adó) minimális, tehát legalsó összege a fizetés fél százaléka. Ezt az önálló keresettel rendelkező felnőttek fizetik. Természetes azonban, hogy az egyedül élő özvegyek, nyugdíjas házaspárok, sokgyerekes családok, hosszabb ideje betegségben szenvedők kevesebbet fizetnek. Mit jelent ez gyakorlatilag? Azt, hogy a hívő, aki kereszténynek, s a katolikus egyház tagjának vallja magát, ha önálló keresettel rendelkezik, köteles az egyházat anyagilag is támogatni. Hogy mennyivel? Jövedelmének arányában: ha például 1000 forint a fizetése, akkor legalább havi öt forinttal, ha 2000 forint a fizetése, legalább havi 10 forinttal. „Ha őszinték vagyunk, könynyen beláthatjuk, hogy az előirányozott egyházközségi hozzájárulások megfizetése senki számára sem jelent nagy terhet — folytatódik a körlevél. Ugyanakkor viszont azzal a jó érzéssel tölthet el bennünket, hogy hitünk nem holt, hanem tettekben megnyilatkozó, áldozatos hit Aki azonban elfogadható indok nélkül elzárkózik a közös teherviseléstől, megtagadja a tőle várt egyházi hozzájárulás fizetését és igazságtalanul másokra hárítja át a terheket, melyeket neki kellene viselnie, önmagát zárja ki az egyházi közösség teljességéből. Tehát nem képviselheti az egyházközséget, nem lehet kereszt- és bérmaszülő, egyházi szertartásoknál nem igényelhet különös ünnepélyességet Az üdvösségre szükséges szentségek kiszolgáltatását azonban az egyház senkitől sem tagadja meg, aki hivő lélekkel és bűnbánó szívvel kéri azokat” — fejeződik be a körlevél. Főpásztoraink Isten követségében szólnak hozzánk. Szavaikkal, rendelkezéseikkel emlékeztetni és szeretettel ránevelni igyekeznek minket arra, hogy egyházunknak — a II. Vatikáni Zsinat szellemében — valóban élő, felnőtt, felelős tagjai legyünk. (galántai) A SZENTATYA LÁTOGATÁSA A FAONÁL Az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági szervezete, a FAO, november 16-án ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból VI. Pál pápa látogatást tett a szervezet római székházában. A Szentatya délelőtt 11 órakor érkezett a székház kongreszszusi termébe, ahol a FAO elnökének üdvözlő szavai után beszédet mondott. Francia nyelvű beszédében a pápa hangsúlyozta, hogy, rá kell terelni a közvélemény figyelmét a világéhség problémájára, mert az emberiség ellátása nem tud lépést tartani a népesség növekedésével. Igen nagy erőket kellene bevetni, hogy a katasztrófát megelőzzük. De hiába a tudomány minden vívmánya, ha a tudományos fejlődés nem párosul szociális és erkölcsi fejlődéssel is — mondta a pápa. Ezpedig csak akkor lehetséges, ha megvalósul a népek és kormányok közti együttműködés az emberiség megmentésére. Nem szabad megadni magunkat annak a hiedelemnek, hogy „az ember embernek farkasa”! Valamennyien testvérek vagyunk, és sohasem szabad másként gondolkodnunk. Ez a kereszténység alapvető tanítása — hangsúlyozta a Szentatya.