Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)

1970-08-02 / 1256. szám

zpénzzel bérmentesítve 72. sz. postahivatalnál 1,50 Ft Az elhanyagolt testvériség A francia forradalom és nyomában a modern Európa szabadságmozgalmainak sora három jelszót írt zászlóira: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezek nevében szárkolták fel a magát kereszténynek hirdető, ám az evangélium törvényeit oly sokszor és sokban megtagadó, kasztrendszerré merevedett feudalizmust. Ám tegyük fel a kérdést: mi valósult meg a három eszményből a XIX. és a XX. század fehér civilizációjában? A szabadságból és az egyenlőségből kétségtelenül sok minden. Törvények és intézmények hosszú sora biztosítja a társadalmi, politikai, gazdasági és szellemi szabadság és egyenlőség olyan fokát, amelyről az előző századokban csak az utópisták ábrándoztak. Mégis, a XX. század vége felé minden gondolkozó elme azon panaszkodik, hogy bármily sok törvény és intézmény biztosítja az egyének, nemzetek és az emberiség szabadságát, egyenlőségét, szüntelen veszedelem fenyegeti valahol modern életünk ez alapvető eszményeit. Fenyegeti országok, világrészek és az egész világ békességét is. S emiatt bicsakuk meg rengeteg jó szándék, kezdeményezés, amely ki akarja küszöbölni a világból a nyomort és a tudatlanságot, járványok és népbetegségek rémeit. Ha végigelemezzük a kudarcok és válságok végső forrásait, okukat abban találjuk meg, amire a Szentatya hívja fel az emberiség, elsősorban a keresztény katolikus világ figyelmét, amikor odakiáltja feléje a következő világbékenap jelszavát: „Mindenki testvérem !” A modern emberiség hármas jelszavából, három alapeszményéből a harmadik, a testvériség mintha még a mai napig sem tudott volna megvalósulni. Azok az elmék, akik annyi szívóssággal és tudással fáradoznak a szabadság és az egyenlőség megvalósításán, a harmadik nagy eszméről mintha megfeledkeznének, nem éreznék eléggé valóságosnak és megvalósíthatónak. Az emberiségnek, főként a keresztény világnak, végre el kell jutnia a felismeréshez: igazi, átélt, megvalósult testvériség nélkül nincs igazi szabadság és egyenlőség sem. Lehet törvényeket hozni, intézményeket alkotni ezek védelmére, de az intézményekben és az alkalmazásukban a lelket, a fenntartó és mozgató erőt a testvéri szeretet jelenti és biztosítja, amely szolidárisnak és nyitottnak érzi magát minden ember felé, kész az áldozatra mindenkiért. A testvériség egyetemes megvalósulása nélkül nem lehet biztosítani a világ békéjét. De nem tud megélni nélküle semmiféle intézmény sem, legyen az akár egy ember, akár egy kis csoport, akár a nemzet vagy az emberiség szolgálatára. A harmadik eszmény, a testvériség nélkül nem tudjuk elérni azt a világot, amelyről az emberiség legjobbjai évszázadok óta álmodoznak és küzdenek. Sinkó Ferenc PMDB A négyszáz éves Pázmány írta: Rónay György Pázmány Péter 1570-ben született Váradon, 1637-ben halt meg Pozsonyban. Ami e két évszám közé esik, megtalálható minden irodalomtörténeti kézikönyvben és lexikonban. Szülei kálvinisták voltak, de mostohaanyja katolikus; ennek, meg a Váradon misszióskodó Szántó Arator Istvánnak a vezetésével lett katolikussá tizenkét esztendős korában. Aratorral nemcsak a hitvitázó és hithirdető lendület képviselője jelenik meg életében, hanem az irodalomé, az írásé is. Arator az első katolikusok egyike volt nálunk, aki tollával is küzdött a hitéért; ma már tudjuk, hogy a Káldi-féle, 1626-ban megjelent teljes katolikus magyar biblia egy része az ő fordítása. Pázmány Kolozsvárott tanult a jezsuitáknál, aztán Rómában, utána Grácban volt tanár, majd Forgách érsek jobbkeze, 1616-tól esztergomi érsek és az ország egyik legsúlyosabb politikai egyénisége. Ami ezt a már akkor is vitatott, s azóta sokszor túlmagasztalt, másszor túlócsárolt politikai magatartását illeti: ma már elég világosan látjuk, hogy egyrészt azokban a forró és forrongó időkben korántsem volt olyan könnyű eldönteni „az igazságot” (vagyis hogy mi is igazában az ország és a nemzet érdeke), mint utólag ítélkezni; hogy másrészt Pázmányt, aki valóban népe javát akarta, semmiképpen sem lehet egy kalap alá venni a Habsburg érdekek későbbi kiszolgálóival; s hogy, harmadsorban, az ő „politikája” is, mint minden igazán nagy politikusé, „fejlődött”, azaz számolt tapasztalataival és a változó körülményekkel, s végül is német és török közt olyasféle — borotvaélen álló — egyensúlyállapot kialakítását javallotta, amelyben se a német „nem lökhet a gallérunk alá”, se a török nem gázolhat le. „Kedves, édes Hazám, kedvezzen magadnak”: ez a mondat — a két rövid, könyvecske Bihar megyének szóló ajánlásából, ebből az „édes nevelő hazája” iránt tett, megindult lírájú öregkori vallomásból — ez lett végül politikájának alapszempontja is. Hatalmas méretű munkásságát már Grácban megkezdte, és ez a tevékenység már itt kétirányú: egyrészt polémia, védekezés és támadás, másrészt a hiányok pótlása, belső építés. Ha Magyari István sárvári prédikátor nézeteit kell visszautasítani (hogy tudniillik az országban való sok romlásnak okai a katolikusok); ha a Monoszlai András kezéből kihullott tollat kell fölvenni és helyette Gyarmati Miklósnak megfelelni, Pázmány tüstént készen áll. De készen áll ugyanakkor arra is, hogy eleget tegyen a katolikus magyar asszonyok kérésének, akik imakönyvet kérnek tőle, „mert szűkön és ritkán találtatnék a mi nemzetünk közt keresztény imádságos könyvecske”, és arra is, hogy a lelki igények kielégítésére lefordítsa (talán legelső „műfordítás-elméleti” megjegyzésünk szerint, „mintha először magyar embertől magyarul íratott volna”) Kempis Tamás híres és kedvelt munkáját, a Krisztus követését. igazi táplálék Fáradhatatlanul vitázik, védekezik, cáfol; szinte megsokszorozza magát és egy egész kör, egy egész front benyomását kelti, holott egymagában áll.. 1613-ban jelenik meg Kalauza, ez az egész katolikus hitrendszert átfogó nagyarányú szintézis, amelynél — Riedl Frigyes szerint — „nagyobb tudománnyal, stílusbeli ügyességgel, argumentum-öszszeggel nem védték, valamint nem is támadták többé a katolikus vallást. Ő mindent öszszefoglalt, amit pro és contra lehet mondani, minden megvan nála, többet erről a tárgyról, mélyebbet nem lehet mondani.” Amellett a Kalauz, mint Sík Sándor mondja Pázmányról írt kitűnő könyvében, „az első és nagyon hosszú ideig egyetlen monumentális gondolatépítmény, amely magyar földön megszületett”. A kalauz védelmében a szórványos , és inkább személyes, mint elvi fegyverzetű támadások ellen aztán egész seregként vonult föl Pázmány. Ő saját személyében Pázmány Péter, de ő az a Letenyei István is, aki Alvinczi Péternek „egészséget, üdvösséget” kíván, mert benne gyanítja a kassai Lelki orvosság előszavának a Kalauzt csipkedő íróját; ő Szél Miklós is, aki a Csepregi mesterségben a „sócé” Zvonarics Imre csepregi prédikátort kélményén „orcázza”, amiért a tübingai Hafenreffer (Hat-fél réf) teológiai művének fordítása elé előszót írt, s abban „lesre veszik Pázmány csavargó Kalauzát, ütik Pázmány Kalauzát, ágyazzák Pázmány Kalauzát’’. A kor marconaságai Hogy, hogyan ütik és ágyazzák? Íme ízelítőül a korabeli viták szelídnek egyik fél részéről sem mondható hangjából: — „Mivelhogy nem kevés ideje immár, hogy Pázmány Péter, rendinek hámjából kihágván, halhatatlan hamis káromló gyalázattal sok ízben terheli a mi igaz vallásunkat ... kénytelen vagyok vele, hogy az ő megszaladt elméjét, mint valami bomlott órát, hamis hírköltéstől s bába regéktől megvásott nyelvét s poklos káromlásnak tajtékjával megáztatott ajkait egy kevéssé megcáfoljam és az ő reánk köszörült cselvetéseinek álmából szoros rövid tapogatással fölrázzam, az ő kaj tér szitkainak maszlagos részegségéből emberséges beszédeknek és igazmondásnak józanságára intésemmel hozzam...” — és így tovább. Pázmány persze az efajta „szoros rövid tapogatásokért” nem maradt adós: fantomfánttal adta vissza, amit kapott. A mai olvasó esetleg finomtalannak, durvának, netán mosdatlannak találja ezt a modort, az akkori időknek azonban ez volt a stílusa, nemcsak nálunk, hanem Európaszerte. Az imént említett Zvonarics például nem nyelte le békén a Csepregi mesterséget, hanem Pázmány Péter pironságai címmel adott rá „derék feleletet” (amire aztán Pázmány a Csepregi szégyenvallást „hozta verőfényre”); ebben a „pironságban” olvasható Pázmány címére a nem éppen pallérozottan szellemes, de a kor vastag ízlésére jellemző anagrammás (betűcserés) epigramma: „A rózsa jó szagot ád, zöld majoránna is, higgyed. — Szegfű, szép liliom, ménta, cifros, viola. — Viszont a csalán, lapu, bürök, torma, belédfü — Orrodat tekeri. Neveted? Úgy vagyon ez. — Így Pázmány nem záprút bűzzel fújt, álét, izzaszt. — Mit mondasz? Higygyed: RUSNIA PAP EZ kis alak.’’ Ne gondoljuk azonban, hogy Pázmány nem kapható ilyesmire. Íme, egy hasonló „játék” az ő tollából és indulatából, az Alvinczi Feleletének megrostálásából: „Amely poétáknak feslett szidalmait ellenem köszörülted írásodban, mivelhogy csak esztelen szidalmak mind azok, nem vesztegetek papirost a reájuk való feleletre. Ugyanis ha ki szitkozódni akar, csak a titulusát és egy vagy két szót elváltoztasson — (ez a műfaj „poétái receptje”) — mind te reád forgathatja a verseket. Példád ez legyen, ha tégedet akarnálak rágalmazni, a tetőled ellenem szerzett magyar verseket... így fordíthatnám igen könnyen reád: Hogyha te nem láttál magyar ÁL MÁL férfiakat, íme — Alvinczi Péter neve is arra mutat. — Fordítsd ALVINCIT-t s ÁL s NIÁLCIV jő ki belőle. — Olvasd írását, s ezzel is arra tanít. — Semmirekellő tehát, mint NIÁL-t s Álkulcsokat, úgy tartsd — Alvinczit s könyvét, aki belőle tanulsz.’’ Mindezt, pedig — teszi hozzá — nem a prédikátor szidalmára cselekedte, „hanem csak meg akartam mutatni, hogy könnyű efféle aprólékot feltálalni, és hogy ne vélnéd nagyelméjű gondolatnak az ilyen marconaságot”. Monumentális gondolatépítmény • Ilyenek voltak az akkori idők vérbő, nagy indulatú embereinek „aprólék” szórakozásai. De ezek a „marconaságok” végül is valóban csak szórakozások voltak az igazi munkához képest, ahhoz képest, ami a Kalauz hatalmas rendszerében és a gyakorlatibb célú Prédikációk élete legvégén megjelent két kötetben maradt ránk. Ez utóbbi volt az igazi, közvetlen és valóban emészthető táplálék, amit kora hívő népének nyújtott. Akik ezeket a beszédeket a pozsonyi vagy a nagyszombati templomban végighallgatták, kerek egy órán át, útmutatást vártak tőle, gyakorlati irányítást arra, hogyan kell az életben viselkedniük, egyáltalán hogyan kell élniük. A prédikáció akkor ebből a nevelő és a szó minden értelmében „informáló” szempontból is sokkal fontosabb volt az emberek életében, mint amióta számtalan másféle forrásból kaphatnak tájékoztatást és eligazítást. 1620 körül például az, akit az az igen fontos kérdés izgatott, hogyan nevelje a fiát vagy a lányát, nem talált a keze ügyében húsz-harminc népszerű vagy tudományos pedagógiai munkát; Pázmány prédikációjából viszont bőséges erkölcsi és nevelési ismereteket szerezhetett. S ugyanígy az élet egyéb kérdéseire és állapotaira vonatkozólag: mindennek valóságos enciklopédiája a Prédikációk két vastag kötete. De nemcsak gyakorlati morált adott. Ez a szigorú, de — leveleiből látjuk — melegszívű és emberséges ember talán sehol sem mutatta meg olyan leplezetlenül a maga „líráját”, lelki életének legmélyebb érzelmi rétegeit, vallásos élményének forróságát, mint amikor a hívek fölött, a hívekhez szólva a szószék magányában voltaképpen négyszemközt maradt Istennel. Mit érezhettek ilyenkor hallgatói? Még ma is megsejthet valamit megindultságukból, aki a Prédikációkat olvassa; valamit abból, hogyan fordult Pázmány (és hogyan fordította híveit) Isten felé, hogyan forrósodott át vallásos megrendülésében a lírája (például amikor Jézus születéséről vagy Krisztus haláláról beszélt), mint ahogy kitárul az olvasó szeme előtt az a világkép is, amit hallgatói elé tárt, megmutatva, hogyan szemléli a létet, s hogyan értékeli, nagyságában milyen semminek és semmiségében milyen nagynak vallja a teremtésnek a hagyományos aszkétikai gondolkodás szerinti koronáját is, nyomorultját is egyszemélyben: az embert. Katolikus hetilap 1256. szánt 1970. augusztus 2. A Szent István jubileumi év megnyitása Augusztus 20-án, Szent István napján, reggel 9 órakor országszerte a katolikus és protestáns templomok harangszava jelzi a Szent István jubileumi év kezdetét. A római katolikus ünnepségeket megnyitó budapesti bazilikái koncelebrációs szentmise ugyancsak 9 órakor kezdődik. A Szent István jubileumi év programja a szombathelyi egyházmegyében 1970. augusztus 20-án Kovács Sándor megyéspüspök és dr. Winkler József segédpüspök részt vesznek a budapesti bazilikában mondandó koncelebrációs szentmisén. Ugyanaznap este 7 órakor a szombathelyi székesegyházban ünnepélyes püspöki szentmise lesz szentbeszéddel, mellyel a Szent István jubileumi évet a főpásztor egyházmegyéjében megnyitja. A papi rekollekciók közül Szombathelyen szeptember 28- án és Zalaegerszegen szeptemben 30-án lesz megemlékezés Szent István királyról. A szombathelyi egyházmegyében 1971. nagyböjtjén egy napot szentelnek a triduum keretében Szent István királyról szóló megemlékezésnek. Az egyházmegyében búcsújáróhely is van az országalapító király tiszteletére. Különös ünnepélyességgel tartják meg a Vas megyei váti Szentkútnál a szokásos István-napi búcsút. Árpádkor búcsújáró- Hely az ősi Vasvár. Szeptember 13-án lesz a búcsúnap. A celldömölki búcsúkat is 1. évben Szent István királynak szentelik. Kiemelkedő ünnepet rendezünk Pápócon. Pápóc papfalut jelent, olyan központot, melyet Szent István alapított. A kertzenesaljai 10 község közül Pápócon volt a templom, mely középkori kolostorral volt egybekötve. A pápóci prépostság győri, a pápóci perjelség szombathelyi kanonoki rang. A pápoci ünnepség az 1970. augusztus 6-i búcsúval kapcsolatos. A szombathelyi egyházmegyében több templom van Szent István király tiszteletére benedikálva. Ezeken a helyeken különösképpen ünnepeljük a helyiségek búcsúünnepeit. Vas megyében Szombathely külvárosában, Szentkirályon, a jánosházi esperesi kerületben: Hosszúperesztegen, Celldömölk vidékén: Vönöckön, Zala megyében: Bagodvitenyéden, a zalai olajvidéken: Gellénházán, Dél-Zalában: Gutorföldön és Kerkakutason. Természetesen a filiálisokban is vannak Szent István királynak benedikált teplomok. A Vas megyei Csatár községben szembemiséző oltárt állítanak fel Szent István tiszteletére. Az egyházmegye papsága képviselettel kíván részt venni az országos ünnepségeken. A záróünnepséget Zalaegerszegen tervezzük 1971-ben, ahol sántán püspöki szentmise lesz. A fiatal egyházmegye székeskáptalanja Árpád-kori eredetű, mint vasvári társaskáptalan a győri püspökséghez tartozott. A káptalan tagjai a jubileumi év folyamán főesperesi minőségben felkeresik az ősi plébániákat. Koronák alkalmával az illető kerület papságával koncelebrációs szentmiséket mondanak, ahol megemlékezések lesznek Szent István királyról. « A drezdai kendős asszony A legszebb, legmodernebb építkezés ellenére, akkor is, ha néhány év alatt új városrész születik a Német Demokratikus Köztársaság városaiban, ott kísért a háborús pusztítás szörnyű emléke. Megható ahogyan egy-egy régi emléket a legnagyobb gonddal újjáépítenek, felkutatva a hajdani építész minden írásos emlékét. Az egykori épületek megmaradt faragott köveit, szobrait beleillesztik a helyére épült útba. Ez a törekvés, amely a jövő mellett a múltat sem hanyagolja el, jellemző a német művészet hajdani és mai bölcsőjére, Drezdára. A szétfutó sugárutak mögött ott áll még a hatalmas evangélikus templom romja úgy, ahogyan összeomlott azon a szörnyű éjszakán, 1943. március 14-én. Ez áll egy szobor Drezdában. Kevéssé látványos, nem magas talpazaton, szinte elvész a hatalmas park zöld gyepén. Fáradt, kissé kemény vonású nőalak. Férfinadrágot hord elnyűtt ruhája alatt, lábán bakancs, fején kendő. Kezében kőműveskalapács. A drezdaiak „kendős asszony”-nak hívják. Ezzel a szoborral állítottak emléket annak a sok ezer drezdai nőnek, akik esztendőkön keresztül napról napra az ép téglákat mentették a romokból. Letisztították és halomba rakták. Az ő munkájuk nyomán indult az újjáépítés első szakasza s az a két utca, amely ott indul a szobor közelében, ezekből a mentett téglákból épült, így emlékezik rájuk Drezda. Nincs felirat. Minden szövegnél beszédesebb az a keresetlen egyszerűség, ahogyan áll a parkban. S az NDK jólöltözött fiataljai, ha átvágnak a fű között és felpillantanak a városház tornyára, hol újra aranyosan ragyog a várost jelképező férfialak, anyáikra emlékeznek. Azokra az asszonyokra, akik fiatalságukat áldozták a városért. S megilletődve gondol rájuk az idegen, nélkülözéseikre és megérti, miért szeretik úgy a szász fővárost lakói.