Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)

1970-11-22 / 1272. szám

A magyar szabadságharc le­verése után hazájában már „döglött kutyának” bélyegez­ték egyesek a XIX. század egyik legnagyobb gondolkodó­ját, Hegelt. Ma, születésének kétszázadik évfordulóján, a gondolkodó Európa hódot te­remtő szelleme előtt és a leg­ellentétesebb filozófiai irány­zatok is versengve méltatják, magyarázzák, vagy éppen igyekszenek kisajátítani a ma­guk számára. Nálunk a közvélemény leg­­■zélesebb rétegei általában csak annyit tudnak róla, amennyi a marxista szeminá­riumokban ragadt rájuk, vagy­is, hogy Marx Hegel filozófiá­ját a fejéről a talpára állította , így idealista dialektikája a történelmi materializmus mód­szertanává vált. Azt már keve­sebben tudják, hogy a Filozóf Hegel és Jézus hat Írók Tára az elmúlt hu­szonöt évben dicséretesen pó­tolta azt, amit az egyébként kiváló magyar fordító­ iroda­lom a múltban elmulasztott, s kiadta nyelvünkön a sváb gon­dolkodó legjelentősebb műveit, ami fordítói és kiadói teljesít­ménynek sem jelentéktelen. Mint az európai gondolkodók legtöbbje, Hegel is a Szentírás­ból, a keresztény hagyományok­ból, a régi görög és a középkori katolikus filozófiából merítet­te ihletét, nem szól azokról a keresztény gondolkodókról és dialektikusokról, például Duns Scotusról, akiknek kér­désfeltevéseit tovább fejlesztet­te. Első művét 1795-ben Jézus életének szenteli és vallásos eszméinek magvát már ebben felfedezhetjük. Hegel merész és mély gondolatrendszere vitat­hatatlanul keresztény ihletésű. Dogmatika — dióhéjban 45. A pokol Sokszor halljuk, hogy pa­naszkodik valaki: „Pokol az életem!” Ha keressük a pa­nasz okát, csakhamar kiderül, hogy a kétségbeesés szavát teszi szenvedés, betegség, si­kertelenség, magány, kedve­zőtlen élet- vagy munkakörül­mények, szellemi kielégület­­lenség mondatja az emberrel. Ha ezeket a bajokat összegez­zük és soha véget nem érőnek valljuk, eljutunk a pokol teo­lógiai fogalmához. Az ember nem szívesen is­meri el a pokol létét. Van baj a földön is elég, mondja, a ha­lál után — ha nem is örök bol­dogságra — legalább örökös megnyugvásra, ha nem végle­ges megsemmisülésre vágyik. A hívőben is gyakran felme­rül a kínzó kétely. Hogyan egyeztethető össze az Isten igazságosságával — nem is az irgalmasságával —, hogy te­remtményét örökös kárhozat­tal bünteti!? Mégis van pokol! Az utolsó ítéleten Krisztus „így szól a balján állókhoz: Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördög­nek és angyalainak készült.” (Mt. 25,41.) Ott külső sötétség, sírás és fogcsikorgatás lesz. (Mt. 8,12.) A bűnösök „örök kárhozattal lakóinak távol az Úr színétől és fölséges hatal­mától”. (II. Tessz. 1,9.) A pokol létét indokolja is a kinyilatkoztatás: „Ha ugyanis az igazság fölismerése után szánt szándékkal vétkezünk ... rettenetes ítélet és lobogó tűz vár ránk, mely emészti a láza­dókat ... Rettenetes az élő Is­ten kezébe jutni.” (Hb. 10, 26—27., 31.) Ez az utóbbi idézet kimond­ja: csak az jut az örök kárho­zatra, aki tudatosan és szaba­don — „szánt szándékkal” — nemet mond az Isten üdvözí­teni akaró szándékára, — mert önmagát tartja abszolútumnak. Nem a jó Isten taszítja kárho­zatba az embert, hanem az ember kárhoztatja pokolra ön­magát. — Mintha valaki a föl­dön azt mondaná: nincs szük­ségem a Nap éltető melegére, elég nekem a magam belső heve — és hátat fordít a Nap­nak: csak a saját árnyékát szemléli, elveszíti a világossá­got a valóság, az igazság és a szépség látására. A Nap izzá­sa továbbra is élteti ezt az em­bert, de ugyanaz a tűz éget is, mintha valaki örök sötétség­ben élne tikkasztó forróság­ban és sohasem láthatná meg a meleg fénylő forrását , a Napot. Az anyagtól megszabadult szellemi lélek döntése egysze­ri és végleges. Amikor a ter­mészetfelettit a kinyilatkozta­tásból ismerő ember a halál folyamatában eljut az érzékek bizonytalanságától való teljes megszabadulás pillanatáig, csak akkor dönthet teljesen szabadon: mondhat igent vagy nemet. És az igen vagy a nem kimondása után már nincs visszaút, — szellemi döntés végleges. De a lélek már a döntés pillanatában ráébred arra is, hogy elhatározása bor­zalmas tévedés, — és ez a rá­­ébredés azután örök kínnal égeti. Az Isten akarata ebben a véglegességben csupán annyi, hogy örökre létben tartja — nem semmisíti meg, mint ahogy egyetlen teremtményét sem zárja ki a létből —, minden egyéb az ember hamisan sza­bad elhatározásának az ered­ménye. B. A. sőt — ami kevéssé ismeretes — Koncz Ilona tanulmánya sze­rint dialektikájának gyökere visszavezethető t„A keresztény­ség szelleme és sorsa” című 1798-ban keletkezett művére, amelyben a nagy gondolkodó „Jézus tanítását és szerepét elemzi a dialektika akkor már meglehetősen fejlett eszközei­vel.” Jézus személyében az isteni és az emberi egyesül — álla­pítja meg Hegel —, de az em­beri értelem nem tudja megra­gadni őket s így az értelem csak halott tartalmak kifejezé­sére válik alkalmassá, holott — amint a filozófus mondja — „a véges és a végtelen össze­függés maga az élet”. Hegel bölcseletének gyökere tehát belenyúlik a keresztény hit lé­nyegébe, a megtestesülés titká­ba, és evangélikus létére elvá­laszthatatlan marad nem egy középkori katolikus gondolko­dótól. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Hegel minden gondolata megfelel a hagyományos katolikus filozó­fia felfogásának. Vagy a létre vonatkozó idealista felfogása a Szent Tamás-i realizmusnak, esetleg éppen a keresztény is­tenfogalomnak. Az egykori Szent Officium, a Syllabus (1864) és az első Vatikáni Zsi­nat (1870) korában és szellemé­ben Hegel bölcseletének a létre vagy az ő szellemében szólva inkább a levélre vonatkozó hét tételét veszélyesnek és panteiz­­musra vezetőnek minősítette (1861). Meg sem próbálom te­hát Hegelt kisajátítani a val­lásos, a keresztény vagy éppen a katolikus gondolkodás szá­mára születésének kétszáz éves jubileuma alkalmából, hiszen Hegel gondolat-áradatában a legkülönbözőbb irányok is ke­reshetnek és keresnek is tá­maszt, s így alakul ki a „több­értelmű” Hegel, a forradalmár, a reakciós, a fasiszta, az evan­gélikus, a katolizált, az egzisz­tencialista, vagy éppen a „bű­nös” gondolkodású Hegel. De bárminek tekintsék is őt a hivatásos Hegel-kutatók, köztük katolikus és protestáns teológusok, és persze nálunk elsősorban a marxista filozó­fia-történészek, a magyar ka­tolikusok részéről — fenntar­tásaik ellenére is — megilleti őt a nagy gondolkodónak kijá­ró tiszteletadás. Szigeti Endre A FAO (az ENSZ Mezőgaz­dasági és Élelmezésügyi Szer­vezete) fennállásának 25 éves évfordulója alkalmából no­vember 16-án rendezendő ün­nepségen VI. Pál pápa is részt vesz, és beszédet intéz a szer­vezethez tartozó 119 ország képviselőihez.­ ­ Fehér nővérek Szent Ágoston földjén Miközben tavaly ősszel be­kukkanthattam a Maghreb földjére, Észak-Afrika marok­kói tájaira, találkoztam Fehér Nővérekkel is. Alkalmam volt egyik házacskájukban az élés­kamrájukat is szemügyre ven­ni. Kápolnájuk ugyanis az emeleti egyetlen nagyobb szo­bájukban volt, és oda az ap­rócska fogadószobából az élés­kamrán át egy padláslépcső­­szerű feljáró vezetett. Láthat­tam tehát szűkös életük bizto­sítékait: egy félvékonyi száraz babot, egy kosár krumplit, né­hány bágyadt zöldpaprikát, ki­csattanó vöröshagymát és me­nyasszony színbe öltözött fok­hagymakoszorút. Sienai Szent Katalin köre élt ilyen kevés­ből, vagy talán még régebben a­ numidiai remeték. S még ezt sem tudtam, hogyan szer­zik meg, hiszen a fejletlen or­szágok legszegényebb népréte­geinek asszonyait segítik szü­lésnél, betegségnél, gyermek­­gondozásban, pótolják a szo­cialista világ intézményes be­teg- és csecsemőellátásást, s mindezt ingyen és állami tá­mogatás nélkül. Illába jártam azonban arab tartományokban, arab nővel nem beszélhettem, mert Ma­rokkóban például máshitű em­ber még az istentiszteleti helyi­séget, a mesét sem látogathat­ja meg, nemhogy nővel szól ■válthatna. Kapóra jött tehát egy francia írónő, Monique Cys beszámolója a Croix ha­sábjain. Monique Cys az algé­riai Tizi-Ouzou-parti városból fölzarándokolt egy idős Fehér Nővérrel, Adeline-nel a kabi­­lok sasfészkeibe, ahol éppúgy, mit Brassó mellett a hétfalu, hét kabil rezerváció tengeti éle­tét terméketlen hegyek közé szorítva, vendégmunkásnak szegődött férfilakosság árván maradt sárkunyhóiban, a min­dennapi betevő falatért, a gyermekekért és unokákért küzdő dzselabbába burkolt asszonyi árnyalakok közt. Asz­­szonyok közt, akik kikénysze­rülnek szemaljig fátyolozott lárvakönetseikben az izzó si­vatagszéli hűségben mezei munkát végezni, de férfival soha nem állhatnak szóba, mégha maradt volna is férfi a hétéves felszabadítási háború és a munkáselvándorlás után azon a tájon. Tragikus táj Észak-Afrika földje, s még tragikusabb az a sziklavidék, ahová az ősi pun, numidiai, kabil, berber, rnfíka­­bil törzsek maradványai fel­szorultak. Karthago elpusztí­tásáról sóval való behintéséről, olaj és szőlő ligeteinek letaro­­lásásról mindnyájunkban de­reng valami látomás. De a ró­maiak azután legalább építet­tek. Hatalmas alkotásaik ma­radványai ma is ott árulkod­nak sivatagi romvárosok sa­káljárta tájain. Volt aztán egy rövid bizánci korszaka is e földnek, de jöttek a vandálok és utánuk az arabok. Az ara­bok szintén építő nemzetként foglalták el a dúsan termő partmenti vidéket, de az ősla­kosságot felszolították a siva­tagszéli terméketlen hegyvi­dékre, vallási fanatizmusuk­ban pedig mohamedánná va­rázsolták az akkor jelentős ré­szében már megkeresztelkedett népet. A kabilok megszokták terméketlen sziklafalaikat, megszokták a mohamedániz­must, de valamit átmentettek ősi büszkeségükből is. Az arab népek felszabadítá­­si háborúiból alaposan kivet­ték a részüket, a férfilakosság nagy része ekkor pusztult el. Aki pedig máig megmaradt, vagy Európába szegődött ven­dégmunkásnak, sokszor nyolc­tíz évi távollétre, vagy a tenger­parti termékeny olajfa, füge és szőlő ültetvényeken kapott né­mi, legtöbbször csak időszaki munkát. Az asszonyok és a gyerekek tehát egyedül marad­tak a fennsíkon, a hegyek kö­zött és egyszercsak Fehér Nő­vérek bukkantak fel közöttük, orvosságokat hurcolva tarso­lyukban, vajúdó nőket ápolva, csecsemőket pólyáivá és ment­ve a 33%-os csecsemőhalandó­ság világában. Idegen, fehérar­cú asszonyalakok, akik majd­nem úgy burkolóztak be ruhá­jukba, mint ők maguk és akik­kel kabil nő is szóba állhatott Az idős Adeline nővér évti­zedekig élt már közöttük, fo­lyékonyan beszéli a kabil nyelvet, amelynek a mai napig írása sincsen. Itt élt közöttünk, de a rendházat a háború után a tengerpartra telepítették, és az engedelmesség törvénye az idős, idegyökerezett apácát is kötelezte. Vén lábait megeről­tetve most fölment Monique Cys-szel a kabil hét faluba, ahol felszabadítási harcukat átélte, hogy talán utoljára lát­hassa még az annyira megsze­retett kínban, bajban, háború­ban saját lelkével összenőtt asszonyokat. Oudiahs a hét falu neve és Oudiahs öröme leírhatatlan, amikor az öreg apáca szama­rán bekocog a vályogházak kö­zé. Az asszonyok, a serdülő lányok elébe rohannak, s há­romszor megcsókolják kabil üdvözlés szerint a kezét. S az öreg Adeline ugyancsak há­romszor adja vissza a srézcsó­­kot, kabil szokás szerint. Az egésznek evangéliumi illata van, bár a Fehér Nővérek nem hithirdetők. Véleményt sem mondanak semmiféle kabil, vagy egyéb törzsi szokásról. „Nem azért vagyunk itt, hogy ítélkezzünk, hanem hogy kö­zöttük legyünk.” — mondja Adeline Monique Cysnek har­mincévi kabilföldi szolgálat után. „Oly sokáig éltem kö­zöttük, hogy egy lettem közü­lük. Az a huszonhét év, amit Oudiahsban töltöttem, éppoly drágává tette nekem ezt a föl­det, mint francia szülőhazámat. Mióta a tengerpartra kellett költöznünk annyira hiányoz­nak nekem ezek az asszonyok, hogy minden alkalmat megra­gadok a közéjük való visszaté­résre.” Sok találkozás bizony szo­morú. Tizenkét éves kislány fut elébe sírva. Kivették az is­kolából, mert férjhez adják, azaz eladják a vőlegény által fizetett hozományért. „Ez a kislány 14 éves korában szülni fog és talán tizenhat éves sem lesz még, mikor férje elhagyja. Hiszen a mohamedán férfi bár­mikor bejelentheti az egyházi és világi hatóságoknál, hogy feleségét elhagyja és tartásdí­jat sem köteles fizetni, hacsak nem igen tehetős. A gyerme­kek gondja pedig az asszonyo­kon marad... Ezt magának mondom, hogy megértse, miért sír ez a kislány, s ne vegye el­lentmondásnak, amit az előbb mondtam, hogy nem ítélke­zünk. Mi az ő szokásaikba nem avatkozunk semmiképp, csak segítünk, ahol tudunk.” „Legutóbbi szabadságom alatt aztán mind viszontláttam őket Franciaországban — foly­tatja élményeit. — Az itteni asszonyok üzentek az apjuk­nak, a fiúknak vagy a férjük­nek és én keresztül-kasul be­utaztam Franciaországot, hogy ezeket a fügén és datolyán élő, súlyos munkát végző és min­den pénzüket hazaküldő fér­fiakat meglátogassam. Mikor aztán hazatértem Franciaor­szágból, az asszonyok sereges­tül jöttek a kolostorba, hogy a férfiakról meséljek nekik... Három nap alatt több mint 300 tojást kaptunk és oly sok ká­vét, hogy a rendház öt hónapig élhetett belőle. Megsértettük volna őket, ha nem fogadjuk el adományaikat..." Possonyi László Az. olvasóinak ajánljuk Felnőtteknek: Passuth László RAVENNÁBAN TEMETTÉK RÓMÁT 520 oldal, kötve — — — — — — — 53,— Ft Szomory Dezső A PÁRIZSI REGÉNY 367 oldal, kötve — — — — — — — 26,— Ft Jókai Mór A MI LENGYELÜNK 453 oldal, kötve— — — — — — — 29,— Ft Móricz Zsigmond ERDÉLY 1077 oldal, kötve — — — — — — 100,— Ft Serdülő ifjúságnak­­ Karliczky Margit JANUS PANNONIUS 267 oldal, kötve— — — — — — — 15,— Ft Holdas Sándor KÜLÖNÖS VADÁSZAT 143 oldal, kötve — — — — — ■— — 22,— Ft Kicsiknek ! Móra Ferenc A KÓCHUSZÁR 198 oldal, kötve — — — — — — — 29,50 Ft Varga Katalin MOSÓ MASA MOSODÁJA 95 oldal, kötve — — — — — — — 29,— Ft A KÖNYVEK MEGVÁSÁROLHATÓK: Budapest, V., Kecskeméti u. 2. szám alatti KÖNYVESBOLTBAN Megrendelhetők postai levelezőlapon is. A 100,5 Ft-nál nagyobb összegű rendeléseket portamentesen szállítjuk. A jobbágyi egyházközség életéből Felejthetetlen egyházzenei élményben volt részük októ­ber 25-én az egyházközség hí­veinek. A nagylelkű adomá­nyokból felújított és kibővített orgonát mutatta be hallgató­ságának Koloss István zene­szerző, művész, a budapesti Szent István Bazilika orgonis­tája. Műsoron Pachelbel, Bach, Boelman, Dubois művei szerepeltek. A templomban jelenleg a fűtés szerelése folyik. Nagyha­tású OTR 71/a. típusú ter­­moventillátoros olajkályhát (MÜÁRT, Budapest, VI., Ru­das L. u. 18.) szerelnek fel, mely a befújt meleg levegő­vel rövid idő alatt biztosítja a kellő hőmérsékletet. Az egyházközség 1971-re a templom külső felújítását is tervezi. A pápa édesanyja Szent Szilviáról november­­ben emlékezik meg a római egyház. A róla szóló feljegy­zések úgy tudják, hogy 570 kö­rül halt meg, tehát 1400 éve. Rómában találkoztam elő­ször a nevével, mint szenttel, és ő lett egyik „kéretlen” kí­sérőm a Coelius-hegy környé­kén. Szent Szilvia mondta el, milyennek kell valójában el­képzelnünk a VI. század „pá­paságát”, annak egyik legna­gyobb alakját, Nagy Szent Gergely pápát. Szent Szilvia ugyanis a pápa édesanyja volt. Megszoktuk, hogy a törté­nelmi nagyságokat a kor szín­padias beállításában szemlél­jük. Rendkívüli események, rendkívüli emberek, ünnepi ruhák és körmenetek vonul­nak el előttünk, ha rájuk gon­dolunk. Amikor a San Grego­rio templom melletti kicsiny cellában láttam Nagy Szent Gergely kőből faragott karos­székét és falba vájt, kemény és hideg fekhelyét, éreztem, hogy nagyon hiányosak elkép­zeléseink a „történelmi” idők­ről. A hétköznapokat is ismer­nünk kell, hogy igaz és teljes képet alkothassunk. Nagy Szent Gergely pápa nagyságá­hoz nemcsak az tartozik hoz­zá, hogy reformálta az egyhá­zat, megújította a liturgiát, és „megalapította”­­ a gregorián zenét, hanem az is, hogy min­dennap együtt étkezett a sze­gényekkel, édesanyja, Szilvia asszony főzött számára és vit­te vagy küldte fiának (és ven­dégeinek) az ebédet, Pápa ko­rában is. Valahogy úgy, mint régen az aratómunkásoknak a falusi édesanyák és feleségek. Csak éppen közelebbről, mert Szent Szilvia özvegy ott lakott a szomszédos Aventinus-he­­gyen, a mai Szent Sabbasi templom helyén. (Csanádi)­ ­ Nemcsak a természi Az idei nyáron bőségesen ki­jutott a természeti csapások­ból. Nemcsak az árvíz pusztí­tott, hatalmas károkat okoz­tak helyenként a viharok is. Így a Hortobágy szélén levő Egyeken. A zivatart kisérő nagyerejű szél valósággal le­tépte a toronyról a bádogsisa­kot. Szomorú látvány. Olyanok a semmibe meredő, csonka ge­rendák, akár a nyílt töréses sebesült csontjai. A templom tornya a háború folyamán is megsérült, 1948- ban állították helyre. Azóta megkorhadt a gerendázat — így bánt el vele a szélvész is. Óriási a kár, mely a biztosí­tással csak részben térül meg, éppen a korhadt gerendázat le­­százalékolása miatt. Van tehát gondja bőven az egyházköz­ségnek és Rédai János h. es­peres-plébánosnak. Kár a szép, tágas, barokk­ ­, az elvándorlás­os épületért, amelynek kicsinosí­tásában annyi költséget és fá­radságot ölt a plébános. Kár, mert ha jön az esős, havas idő, nagyon meg fogja sínyleni. Ha pedig a torony állaga tovább romlik, kárt szenved a temp­lom is. Egyek mintegy tízezer lélek­számú nagyközség. Olyan te­lepülés, amelynek lakossága úgyszólván csak hétvégeken van odahaza. A férfilakosság nagy része ugyanis a szélrózsa minden irányába szétszéled vasárnap este , vonatra ül­nek s utaznak Győrtől Debre­cenig, hogy valamelyik ipari üzemben munkába álljanak Helyben TSZ van, más mun­kalehetőség úgyszólván semmi. Úgy hírlik, hogy a debreceni Medicor szándékozik új gyár­telepet létesíteni a közelben, de ez még csak terv. Természetes folyománya en­nek az állapotnak, hogy a hét­végeken, vagy csupán kéthe­tenként hazajárók már ottho­nukat is majdnem csak ven­dégként keresik fel, gyökérte­­lenekké válnak, közvetlen csa­ládjukon kívül nem érdekli őket semmi, nem érzik többé magukénak a községet, nem­igen osztoznak örömében, gondjában. Hasztalan hangsú­lyozza a plébános: övék a templom, nekik illene gondos­kodniuk róla, ha jóformán ide­jük sincs ellátogatni oda — a nagyobb ünnepek kivételével. Pedig a templom egyike a leg­erősebb kapcsoknak, amely a szülőföldhöz köt. Az a szen­tély, ahol keresztelték, bér­málták, eskették őket, amely­hez életük legjelentősebb moz­zanatai, szívhez nőtt élményei fűződnek. Ám nem kizárólagosan he­lyi probléma ez. Mondhatni, országos jelenség. A migráció, a munkaerő elvándorlása igen sok gondot okoz a vasútnak, az autóbusz társaságnak, de az érintett községek lelkipászto­rainak is. Mint Egyeken is. A jelen­legi állapot nem végleges, át­meneti csupán. Előbb-utóbb megoldódik a migráció prob­lémája, de addig is tenni kell valamit. Különösen olyan ese­tekben, amikor nem várt ter­mészeti csapás vagy más ká­rosodás éri az amúgy is nagy nehézségekkel küzdőket. Ez kötelességünk, a szeretet, az egymás iránt érzett felelősség keresztényi, emberi parancsa írja elő mindnyájunk számára. És nemcsak Egyeken. Bittel Lifve

Next