Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)

1972-06-04 / 23. (1352.) szám

Békeszerzőként élni és dolgozni Timkó Imre dékán tájékoztatója az ENSZ Társaságok konferenciájáról Hírt adtunk róla, hogy má­jus 8-10-én tartották az eu­rópai ENSZ-Társaságok regio­nális konferenciájukat Brüsz­­szelben. Ezen az ülésen a Ma­gyar ENSZ-Társaságot delegá­ció képviselte prof. Simai Mi­hály főtitkár és prof. Timkó Imre intézőbizottsági tag sze­mélyében. A Magyar Kurir felkereste Timkó Imrét, a Hit­­tudományi Akadémia dékán­ját, hogy tájékoztassa a ma­gyar katolikus közvéleményt a konferenciáról és annak ered­ményeiről. — Mi volt az európai, regio­nális konferencia témája és célkitűzése? A nemzeti ENSZ-Társaságok nemzetközi szervezete, a WFUNA (­World Federation of United Nations Associa­tions) kétévenként rendezi meg a kontinensek regionális konferenciáit. Európa ENSZ­­Társaságainak ez volt a har­madik ülése (1968: Genf; 1970: Várna). Mint az első kettő is — az ez évben Brüsszelben tartott eszmecsere is — aktuá­lis, európai problémákat tűzött napirendjére. Az első és leglé­nyegesebb téma: Európa biz­tonságának és Európa népei békés együttműködésének kér­dése volt. Különös aktuali­tást kapott ez a kontinensünk minden népét érdeklő és érin­tő feladat, mert a kongresszus ideje alatt zajlott éppen a Bundestag éles vitája az európai biztonság megteremté­sének lényeges előfeltételét jelentő szerződések ratifiká­lásáról. Konferenciánk refe­rátumai, a hozzászólások és a javaslatok egyenként hang­súlyozták, hogy a biztonsági konferencia összehívása múl­hatatlanul szükséges. A dele­gátusok annak a bizalmuknak adtak kifejezést, hogy ennek a konferenciának eredményei lesznek hivatottak megterem­teni az egymás mellett élés és a szolidaritás azon feltételeit, amelyek már nem a katonai blokkok erőviszonyain és a kölcsönösen táplált félelem „egyensúlyával”, hanem a tényleges bizalom alapján szolgálják a biztonságot, a fej­lődést és a békét.­­ A második napirendi pont: Európa szerepe a világ­béke és a fejlődés világméretű előmozdításában volt. Euró­pa felelős a világbékéért — hangoztatták a delegátusok — mert századunk két világhá­borúja Európából indult ki; európaiak voltak a Harmadik Világ kolonizálói; európaiak szították fel más kontinen­seken a háborúk jelentős részét. Európa országai politikusainak és minden békeszerető polgá­rának kell szorgalmaznia az általános leszerelést; követel­nie kell a kolonializmus min­den formájának megszünteté­sét és fokoznia kell a sokol­dalú támogatást, amelyre a fejlődésben még elmaradt or­szágoknak szükségük van a vi­lágban. Európa népeinek visz­­sza kell szerezniük emberi megbecsülésüket más konti­nensek népei előtt ahhoz, hogy ténylegesen támogathassák azok előbbrejutását. A harmadik napirendi té­ma azokat a feladatokat fog­lalta össze, amelyek az ENSZ­­Társaságok Világszervezete (WFU­A) és a Világszervezet Ifjúsági Mozgalma (ISMM­) munkaprogramját jelentik az európai szolidaritás, az együtt­működés és a világbéke szol­gálatában. — Mi a tapasztalata dékán úrnak, van-e jelentősége és hatékonysága annak, hogy kü­lönféle társaságok, egyesületek és mozgalmak — rendszerint egymástól függetlenül — fog­lalkoznak ezekkel a kérdések­kel? Véleménye szerint, az ENSZ-Társaságok jelentős mértékben képesek hozzájá­rulni az európai és a világkér­dések megoldásához? Ami az első kérdést illeti: minden emberi közösség cse­lekvő mozgósítása a béke kér­désében fontos és jelentős. A béke, a szolidaritás és az együttműködés sürgető meg­valósítása nemcsak érdeke minden embernek, hanem lé­te és haladása biztosításának feladata is. Mint ahogyan jogos az, hogy az emberi közössé­gek egymástól eltérő világné­zeti, politikai, társadalmi és gazdasági helyzetben élnek, jo­gos — sőt éppen a világméretű problémák közös megoldása érdekében szükséges is, — hogy a különféle csoportok a pluralizmus tiszteletben tartá­sa mellett, sajátos indítékaik szerint keressék a megoldás feltételeit. Minél több vallási, nemzeti, politikai vagy nemzet­közi csoport keresi majd a jö­vőben a béke, a fejlődés és a szolidaritás útján a kölcsönös emberi támogatás lehetőségét, annál biztosabb annak a re­ménynek megvalósulása, hogy a népek végül is képesek lesz­nek legyőzni önmagukban — és másokban is — az előítéle­teket, a gyűlöletet, a másik fölé emelkedés vágyát, az ön­zést és a félelmet. A második kérdéssel kap­csolatban el szeretném monda­ni, hogy az ENSZ-Társaságok munkáját nemzetközi figyelem kíséri és jelentősége és súlya egyre növekszik. Részt vett a konferencián M. Waldheim ENSZ-főtitkár személyes meg­bízottja, Luc van Bellinghen. Nemcsak elhozta a főtitkár üdvözletét, hanem a konfe­rencia határozatairól is tá­jékoztatta a világszerveze­tet. Ugyancsak felszólalt Mel­vin M. Fagen, az Európai Gaz­dasági Bizottság (ECB) genfi titkára valamint Julien Gren­fell, a Világbank (IBRD) euró­pai igazgatója. A magyar delegáció javasla­tára a regionális ülés három tagú delegációt küldött ki az ugyancsak Brüsszelben, jú­nius első napjaiban megtar­tandó, a nemzetközi közvé­leményt mozgósító kongresz­­szusra, amely szintén az euró­pai biztonság és az együttmű­ködés kérdésével fog foglal­kozni. Érdeklődést tanúsított a konferencia témája és ered­ményei iránt Belgium prímása, Suenens bíboros és Igino Car­­dinale érsek, Belgium és Luxemburg apostoli nunciusa.­­ Tapasztalatom szerint az ENSZ-Társaságok európai konferenciája egyik jelentős faktora annak az Európát és a világot átszövő láncsornak, amelynek az a hivatása, hogy laikust és egyházi embert, hí­vőt és nem hivőt, Keleten vagy Nyugaton élőt, európait és más kontinensek színes emberét érdekeltté tegye és mozgósítsa a közös emberi ja­vak megmentésére, a haladás és a fejlődés biztosítására.­­ Úgy tudjuk, hogy a dé­kán úr, mint egyházi személy, egyedül vett részt ezen a kon­ferencián. Tavaly Luxemburgban, a WFU­A jubileumi közgyűlé­sén megjelent a Szentszék képviselőjeként Belgium és Luxemburg apostoli nunciusa is. Most Brüsszelben való­ban nem volt a delegátusok sorában más egyházi személy. Meg kell állapítanom, hogy régi ismerőseim és azok, aki­ket most ismertem meg, kivé­tel nélkül szívesen fogadtak közösségükbe. Figyelemmel hallgatták beszámolómat a magyar katolikus békemozga­lom munkájáról és aktív kap­csolatairól Kelet- és Nyugat- Európa világi, felekezet­közi és katolikus békemozgalmai­val. Nem egy delegátus refe­rátumomból értesült arról, hogy országában milyen szer­vezett béketörekvések működ­nek. — Megtisztelő volt szá­momra, hogy Suenens bíboros úr személyes látogatás során adott alkalmat arra, hogy be­számolhassak a konferencia munkájáról, magyar katolikus békemozgalmunk otthoni és nemzetközi tevékenységéről. Megértő figyelemmel hallga­tott meg és minden haladás fe­lé közismerten nyílt jóindula­tával buzdított a további mun­kára. — Igen nagyra értékelem az apostoli nuncius úr érdek­lődését is, amelyet a konferen­cia iránt tanúsított, és hálás vagyok személyének azért, hogy megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ka­tolikus békemozgalmunk mun­kájával az egyház általános béketörekvéseit szolgáljuk amikor békeszerzőként élünk és dolgozunk hazánkban és baráti megértéssel összegezzük törekvéseinket más országok­ban élő, de velünk együtt az emberiség közös javáért fára­dó—5 embertestvéreinkkel. EGYHÁZZENEI HANGVER­SENY ESZTERGOMBAN Jól sikerült kórushangver­senyt rendeztek az Esztergom belvárosi plébániatemplomban Szentháromság vasárnapján. Három esztergomi templomi kórus: a belvárosi — Am­mer József vezetésével —, a szentgyörgymezei — Boros­tyán Csaba vezetésével —, és a kispapok kórusa Komesz Mátyás énektanár vezetésével gregorián műveket, a klasszi­kus polifónia remekeit és Ko­dály, Bárdos kórusműveket adott elő. Szabó Zoltán vice­rektor mondott összekötő szö­veget, az összesített kórust pedig Nagy László plébános vezényelte. Az első Kolbe-kép magyar templomban Május 20-án megáldották a budapesti Szent Rita templom­ban az első Boldog Maximi­lian Kolbe-képet, Jakab Ká­roly alkotását. Előzménye ennek az, hogy a templom plébánosa, Gergely József, más papok társaságá­ban ellátogatott Auschwitzba, az egykori haláltáborba. Meg­rendülve járták be a tábort és imádkoztak a 11. sz. blokkban, Kolbe atya és annyi sok más vértanú egykori siralomházá­ban. Lengyelországban járva a plébános volt olyan templom­ban, amelyben 74 emléktábla 74 egykori itt működő vérta­núpap emlékét őrzi. Mindezekről és Kolbe atya gazdag életének fordulatairól, csodálatos haláláról szólt a plébános a megáldás szertar­tásának bevezetőjeként. És ar­ról, hogy mivel a boldog elé­getett testéből nem maradtak ereklyék, e kép legyen hitéle­tének középpontja, emlékezte­tő a rettenetes időkre s a nem­zetek és emberek közötti béke értékelésére és védelmére. A megáldás után a plébá­nos imát mondott a boldog­hoz, majd az asszisztenciától körülvéve elvitte helyére, a Szűz Mária oltár közelébe. Most a Szent Rita egyházköz­ség példaadó buzgóságú hívei a Szent Szűz oltáránál tett lá­togatás után letérdelnek Kol­be atya képe elé is, hogy imád­kozzanak a maguk és minden ember békéjéért. A müncheni Glyptotek mú­zeumot — ahol sok vallásos tár­gyú műremeket őriznek —1944- ben egy szőnyegbombázás so­rán lerombolták. A több sza­kaszban végzett újjáépítési munkálatok most befejeződtek és műkincsekben gazdag mú­zeumot most újra megnyitot­ták. A BRAZÍLIAI EGYHÁZMEGYÉK 200 000 nyugatnémet márkának megfelelő segélyt juttattak el a pakisztáni háborúban ínséget szen­vedett lakosoknak. Úrmspia Ünneplőruhás emberek, vi­rágszőnyeg, ének- és zenesze­l­és a díszes baldachin alatt, arany monstranciában, töm­jénfüsttel körülvéve­ az élet kenyere. Napjainkban, a II. vatikáni zsinat után egyre teljesebben megvalósuló liturgikus reform nyomán, immár minden hívő előtt nyilvánvaló, hogy a va­sárnaponkénti közösségi ün­neplés középpontjában az eucharisztia áll: az oltár va­lóban asztal lett — az áldozat és a lakoma asztala. Isten né­, pe közösségének tagjai közül mind többen érzik és tapasz­talják, hogy Krisztus teste nem elsősorban imádásra váró szentség, hanem nélkülözhe­tetlen, életadó táplálék: való­ban kenyér. Ezt kellene kifejeznünk Úr­napján is, körmeneteinkkel is. Krisztus nem hozzáférhetetlen, megközelíthetetlen Úr, aki hí­veitől körülvéve diadalmenet­ben körülhordoztatja magát — hanem a szeretet Istene, aki mindig, szüntelenül kész egé­szen odaadni magát , övéinek, az embereknek. Nem azért en­gedi, hogy kivigyék az utcára, hogy kísérete büszkélkedhes­sen vele, hanem, hogy azok­kal is találkozhasson, azokat is megáldja, akik nem jönnek össze ünneplésére vasárnapon­ként, s akiket talán éppen hí­veinek gőgje, önzése, szeretet­­lensége tart távol a templom­tól. Nagyszerű dolog, hogy Jé­zust magunkkal vihetjük a templomon kívül is. Ezen az ünnepen, amikor különösen érezzük ezt az örömet, imád­kozzunk azért, hogy mindig vágyódjunk Krisztus közelsé­gére, s ne csak a templom kö­rüli díszes oltárokig menjünk vele, hanem — magunkhoz véve a szentáldozásban — el­vigyük otthonainkba, munka­helyünkre, egész életünk min­den területére. G. M. AZ ÚJ HITBELI MAGATARTÁS A chilei püspökkari konfe­rencia felfogása szerint az el­­világiasodás jelensége a mo­dern világban pozitívumokat is tartalmaz. Az egyház fél­feladata, hogy új hitbeli maga­tartást teremtsen, amely tisz­teletben tartja az ember ön­maga iránti felelősségét, és erősíti a reményt benne. Az egyháznak mindazokat támo­gatnia kell, akik a társadalom megváltoztatásán munkálkod­nak azért, hogy a szegényeket felemeljék, — állapította meg a chilei püspökkari konferen­cia nyilatkozata. Faluszéli keresztjeink­et juttatják eszembe. És ha arról akarok beszélni, hogyan imád­kozzunk, akkor nem szabá­lyokra vagy tankönyvekre gondolok, hanem erre a csen­des, halk szavú kis öregember­re. Az út menti keresztjeinken Krisztus Urunk alakja nehéz vaslemezre van festve. Amikor megkoptak, Jászka bácsi a vállán vitte őket a városba, hogy újra fessék. A hegyeken át gyalogolt terhével. Virra­dat előtt ment és az esti sötét­ben tért vissza. Ő csak jól és jól szólt róla. Ha beszéd közben Isten nevét említette, mindig megemelte a kalapját. Olyan természetesen illett már hozzá ez a mozdulat, ak­árcsak a fejére a hétköznapi zsíros, kopott kalapja, vagy lábára az ormótlan nagy csiz­mák. Az egyházközség gondnoka volt, és minden, amit ez a tisztség jelent. Többnyire ő perselyezett a vasárnapi szent­misén. Amikor elindult a sek­restyéből, először a maga pén- Jászka bácsi zecskéjét dobta be, aztán oda­tartotta a perselyt a harango­zó elé. Ahogyan ezt tette, abban nem volt semmi tolakodó, vagy erőltetett. Egyszerű volt, szerény és alázatos az életben is. Egy búcsú alkalmával, az ünnepélyes szentmise után szót ejtettem róla, aki az ünnep­séget, körmenetet rendezte. Kiderült, hogy a vendégek kö­zül senki sem ismerte, senki sem vette észre. Most nem ő perselyezett, nem ő vitte a ke­resztet, nem ő hozta a füstölőt. Az ünnepi alkalommal volt más jelentkező, és ő szívesen átadta a helyét. Este aludt egy keveset, meg hajnalban. Nappal dolgozga­tott, éjjel meg a falut járta. Mert amióta nyugdíjas lett, ő volt az éjjeliőr is. Bezörgetett a házakhoz, ahol égve felejtet­ték valahol a lámpát. „Oltsá­tok le a villanyt, nem ég az ingyen.” Megesett, hogy a kocsma egyik-másik elázott vendégét hazatámogatta, vagy éppen az út széléről szedte fel. A faluszéli kereszteknél tér­­denállva imádkozott. Ezt má­soktól tudom, olyanoktól, akik meglátták. Ő csak azt mondta nekem: „Eltelik hamar az éj­szaka, közben a szentolvasót imádkozom, ha csak valami különös idő nincsen.” Ugyan milyen lehet az a különös idő — gondoltam magamban —, amikor Jászka bácsi nem tud imádkozni? Egyszer aztán meg is kérdeztem tőle. Szinte sza­­bódoa magyarázta. Az olyan hideget, zivatart, hóvihart mondta különös időnek, ami­kor nem veheti le kalapját az ember. Mert hát imádkozni csak levett kalappal imádko­zott. Egy képviselőtestületi gyű­lésen aztán váratlanul lemon­dott tisztségéről. Mindnyájan meglepődtünk, nem is akar­tuk elfogadni lemondását. De Jászka bácsi csak nem tágí­tott elhatározásától. Egy hó­nap múlva eltemettük. Kartal Ernő „Egység záloga minden tagok között“ Könnyű felhőkön áttűző nap, fény­ glóriásan az ázott föld a reggel óráiban. Éjszaka már csillag gyúlt Eger felett, s amikor a környező rózsaszín dombok I­táliára emlékeztető karcsú fenyőit kibontja a haj­nal, ezer kis driád köszönti a fényt. Pünkösdre ébred a szi­kár bazilika, s harangjának zúgásában szelek ereje árad. Egykori folyóirat, a XIX. szá­zad elejéről még arról tudó­sít, hogy a régi, barokk kated­­rális, „s egyszersmind városi egyház Egernek, 17 ezren fe­lül levő katolika népességéhez képest mint főtemplom igen szűk”. Hild József tervei meg­növelték az arányokat. A hit­élet azonban „alább szállt”, s csak a második világháború után kezdett népszerűvé válni a katedrális, s manapság a vá­ros leglátogatottabb templo­ma. A belső megújulás igénye vezeti ide az embereket, amely egyre inkább meghatározója lesz a keresztény életnek. Az ünnep csöndje hatalmá­ba keríti a lelket. A széles be­tonsíkon gyűrűzik a sugár, s a hat érces oszlop, tartva a tim­panon arányt szabó szögeit, Ko­­rintus művészetére emlékez­tet. Mindezekben a keresz­ténység ereje él, sűrítetten: Péter szikla­hite. Lejjebb, a lépcsők kezdeténél Szent Pál szobra, Casagrandenak, Pyr­­ker érsek becsült művészba­rátjának alkotása. Az Apostol üzenete a korintusi levélből ebben a pillanatban az oszlo­pok közt csendül meg: „az erő gyöngeségedben lesz teljessé”. Az összefüggések rejtett már­tana aztán nyilvánvalóvá vá­lik: az ünnepi szentmise „ál­dozati füstje” egy egész ér­seki tartományért száll az ég felé az Egység és Hűség Ol­táráról, ahogyan azt 1968-ban, a hit évében a megboldogult Brezanóczy Pál érsek elren­delte. Háromezer hivő ajkáról zeng az ének, akik az egyház­megye minden tájáról össze­gyűltek, hogy együtt várják, mint egykor az apostolok, a Lélek kiáradását. Távoli egy­házközségek képviselői, s a helybeliek, fekete-fényes fej­kendős asszonyok a ,,bóstyák földjéről”, azaz Eger külső ne­gyedeiből, napbarnította alföl­di férfiak, gyermekek töltik meg a padokat. Az oltár már­ványlapja jelképpé magaszto­sul: a II. Vatikáni Zsinat ere­deti szemlélettel megfogalma­zott gondolata támad fel, amely szerint Isten népe, „az egész egyház, mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységé­ben egyesített nép” jelenik meg. Mészáros Lajos, kápta­lani helynök, plébános, aki az érseki tartománynak és a ba­zilikának, mint központi temp­lomnak hitéletét szívén viseli, homiliájában elsőként arról az egységről beszél, amelynek igazi tartalma Jézus főpapi imája. Az egység — Krisztus­sal, a pápával és egymással — azonban hűséget is követel a krisztusi hithez, krisztusi élet­hez. Ennek legfőbb bizonyíté­ka az áldozatos szeretetben megélt teljes keresztény élet. Gyengeségünk az apostoloké — hangsúlyozza a káptalani helynök —, de erőnk is ebben rejtőzik. A Lélek köztünk van, s mint Isten családjának tag­jai, naponta érezzük felgyúló tüzének melegét, hiszen a megváltás a Szentlélek eljö­vetelével lett teljessé. Mészá­ros Lajos aztán a figyelmet Róma felé irányítja. Magyar zarándokok, a világegyház köz­pontjában egy országot képvi­selnek, amelynek alapkövét Szent István király rakta le, így lesz „a pillanatban teljes­sé” a pünkösdi öröm, felbe­­csülhetetlen kinccsé, „az egy­ség zálogává minden tagok kö­zött”. Szent Hildegard Éneke a Szentlélekről ki nem mondot­­tan is megragadja az értelmet. S akkor a legszebb gondolni rá, amikor a keresetségi foga­dalom megújítása után három gyermek és két felnőtt áll az oltár elé, hogy felolvassa a hí­vek­­könyörgéseit, amelyek az érseki tartomány minden templomában elhangzottak ezen a napon: „Szentlélek Úr­isten! Adj erőt népednek, hogy bemutassuk a világnak a krisz­tusi élet értékét, szépségét, töl­ts el bennünket éltető Lel­keddel, hogy keresztény opti­mizmussal építsünk Egyházat és Hazát”. Az egyház van je­len, az „emberiség testvére”, annak a kislánynak a lelké­ben is, aki az Apostolok Cse­lekedeteiből a pünkösdi ese­ményt olvassa fel. Ennyi erő láttán A. Müllernek adunk iga­zat, aki azt írja: „az egyház nem szorul rá, hogy önmagát tömjénezze, mert legszebb ju­talma az lesz, ha látja, hogy Krisztus szelleme gyökeret ver a világban”. Amikor a szentmise végén a káptalani helynök megkö­szöni a hívek áldozatos rész­vételét, a pünkösdi élményt, akaratlanul is a kovász példá­jára gondolunk: a kicsi ko­vász „elrejtőzött”, de ereje an­nál hatékonyabb. Erről beszél — más szavakkal — a lépcsőn lefelé a három, csendes szavú jászkiséri magyar ember is, amikor példás életű papjukat emlegeti, meg az egyházköz­ségből a testvéreket, akiknek imádsága most is „velük jár az úton”. Tóth Sándor 1­1 KÖZELEDIK A TANÉV VÉGE. ESEDÉKES A TANULÓ-BALESETBIZTOSÍTÁS MEGÚJÍTÁSA. A BIZTOSÍTÁS EGÉSZ ÉVBEN ÉRVÉNYES. ! ›•* l t* co> ! t:t ♦ ■ ♦ • ♦ * ♦ : ■ ♦ ::: ♦ ‹ ♦ ♦ ■ ♦ ›»»♦ ♦ ■ ♦ ! »*

Next