Új Ember, 1973 (29. évfolyam, 1/1383-52/1434. szám)
1973-01-07 / 1. (1383.) szám
Katolikus szemmel AH, ÉLET ÉS IRODALOM karácsonyi számában Koroknai Zsuzsa elgondolkoztató sorait olvashattuk a Heti jegyzet című rovatban. Többek között ezeket írja: „... oly sokat szenvedünk emberi kapcsolataink sorvadása miatt Legközelebbi szomszédaink, legközvetlenebb munkatársaink — többnyire — idegenek. Régi barátaink, rokonaink számára is ritkán akad pár szűkre szabott percünk. Sietni kell — az idő rohan... Karácsony táján még szaporábban, mint máskor. Azzal a különbséggel, hogy — ha nem is mindig nemes indítékból, ha puszta hagyománytiszteletből is — megpróbálunk odafigyelni, legalább legszűkebb környezetünkre ... Ha gyermekhittel még levelet írnék a Jézuskának, alighanem azt kérném tőle, hogy ezt a figyelést, a másokra figyelést— nemtelen felhangjaitól megtisztítva — átmenthessük egész esztendőre.” Valóban szép új esztendei „program”. Magunkra vonatkoztatva: ne mulasszuk el a „felhangoktól megtisztított”, önzetlen szeretetet gyakorolni, amely viszonzást nem vár, és végső soron embertársaink életében kaput nyithat, hogy ők is hasonlóan cselekedjenek. „PETŐFI ÚTJÁN” címmel riport-sorozat jelenik meg a délutáni napilapban. Ebben olvassuk az egykori pápai református kollégium egyik kiváló tanáráról, Tarczy Lajosról többek között a következőket: „Méltatlanul feledett név Tarczy Lajosé, aki az első magyar nyelven nyomtatott fizika-tankönyvet megírta...” Anélkül, hogy Tarczy Lajos általunk is nagyra becsült tudósi és emberi kiválóságát kisebbíteni akarnók, pusztán az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az első magyar nyelvű — mégpedig egyetemi szintű — fizika-tankönyv az ő koránál jóval korábban jelent meg, 1777-ben, „A fisikának eleji” címmel Molnár János volt jezsuita szerzetestanár, később szepesváraljai kanonok tollából. A XVIII. század e rendkívül sokoldalú polihisztora egyéb tereken is úttörő volt: előfutára a klasszikus verselésnek, 22 kötetes Magyar Könyvházával megindítója a magyar folyóirat irodalomnak. „A régi jeles épületekről” szóló könyvével a magyar nyelvű műtörténetnek és régiségtannak, „Az anyaszentegyháznak történeti” négy kötetével pedig a magyar egyháztörténetnek lett a megalapítója. Magyar nyelvű fizikája révén pedig akarva, nem akarva a tudományos nyelvújítást is megindította, s ebbeli érdeméből nem von le semmit a tény, hogy egyes szakkifejezései ( mint például az „egyenlőképpen siető mozdulás”, a „bujdosó csillagok” bolygók), az „önmagával megsokasított” számok „négyzete” és „kockázata” (azaz köbe) — idők folyamán elavultak. A kezdeményezés érdeme nem avulhat el. KÉTEZER ESZTENDŐ MÚLTÁN sem vesztette el időszerűségét az evangélium és a kereszténység eszménye. Nemcsak a zsinat után tapasztalható fellendülés a bizonysága ennek, hanem az is, hogy akik korszerűségét és hatóerejét vitatják, azért most is mint mércét, mint az emberi élet egyik vitathatatlanul nagy és maradandó teljesítményét idézik az evangéliumokból kisugárzó szellemiséget. A kitűnő író, Lengyel József, amikor Tolsztoj regényíró művészetét elemzi az Új írásban, néhány mű töredékes voltára ezt a magyarázatot adja: „... Olyan teljes igazságokhoz kellett volna eljutnia, melyet nem bírt volna el az evangélium, melyet ő újra fogalmazott. Túl kellett volna lépni a vallásról, földtulajdonról alkotott, még oly radikális elveinek határán is, egy sokkal teljesebb és végsőkig menő igazságig, ameddig eljutni csak morálig zárva volt képes, tehát »elméletileg«.” Bármennyire igaza is van Lengyel Józsefnek Tolsztoj megítélésében, a „teljes igazságig” ő sem tud eljutni az evangéliumokat illetően, mert azokat túlságosan evilági, földies nézőpontból ítéli meg. Az evangélium nem ad társadalmi rendszerezést, ám számunkra a krisztusi példa örök korszerűsége abban is rejlik, hogy belőle indulva és hozzá jutva tudjuk ezeket az ellenérveket vagy vélekedéseket vitatni, illetve a magunkéval szembesíteni. Tolsztoj egy hosszú életen át viaskodott az evangéliumi parancsok és a földi adottságok szinte áthághatatlan ellentéteivel. A kapitalizmus kibontakozásának evangéliumtalan virágkorában, az aranyborjú imádatának őrjöngései közt, s egy romlott főúri osztály bűneinek alapos ismeretében kereste az evangéliumi utat, a leegyszerűsödést, az Istennek tetsző életet. És ha mint családos, többgyermekes apa élete folyamán nem is vonhatta le a maga számára a végső konzekvenciákat, halála előtt elmenekült kastélyából, elhagyatva halt meg egy falusi állomáson. Krisztus példája nélkül tehette-e volna ezt? Nem valószínű. De Tolsztoj tudta, hogy az evangéliumi kinyilatkoztatás, a földi életre is szól ugyan, de lényegében az örök életre, a másvilágra szól. Tudta és eképpen cselekedett egy másik világ küszöbén, egy váróteremben, a nagy futás után. „PASTEUR SZÜLETÉSNAPJÁN” címmel igen figyelemreméltó elmefuttatás jelent meg a hétfői lap hasábjain. Szerzője leírja, hogy kisdiák vendégei voltak, akik csodálatraméltó tájékozottságról tettek tanúságot — a sporttörténet terén. Azt azonban nem tudták, hogy a vendéglátás napja — december 27-e — történetesen „a bakteriológia halhatatlan úttörője születésének 150. évfordulója”. S amikor a kis vendégek pasztőrözött tejet kaptak uzsonnára, a szóba került „pasztőrözés” kifejezéssel kapcsolatosan a nyolc közül „csak egyetlen egynek rémlett valami arról, hogy az eljárás alighanem a feltalálójáról kapta a nevét”. De magáról a feltalálóról nem tudtak semmit. A cikkíró némi rezignációval így folytatja: „örültem volna, ha tudták volna, hogy Pasteur fedezte fel, hogyan lehet a baktériumok hatását gyengíteni és a legyengített kórokozókat védőoltásként alkalmazni, s ezzel ő mondta ki a halálos ítéletet lépfenére, kolerára, veszettségre, orbáncra és ezernyi más halálos kórra. Lehet-e ezek után azon csodálkozni, hogy még kevésbé köztudott — Pasteur mélységes vallásossága. S hogy amikor kigúnyolták érte mondván: olyan vallásos, mint egy breton paraszt, azt válaszolta: szeretnék olyan vallásos lenni, mint egy breton parasztaszszony!” A FÉL ÉVSZÁZADOS halálozási évforduló alkalmából Gárdányi Géza műveit lapozgatván az alábbi érdekes sorokra bukkantunk a protestantizmussal kapcsolatosan: „Micsoda szerencsés felekezet, hogy azon az erőtől duzzadó régi szép magyar nyelven beszélhet az éghez. Én pápista embernek születtem, és szeretem is az én minden művészettel ékes pompás vallásomat. Csak a latin szó ne volna már benne. A kálvinista templomban magyarnak érzem az Istent is.” — Kár, hogy nem érhette meg Gárdonyi a vatikáni zsinat liturgikus reformjait. Most még inkább szerethetné „pompás vallását”. Persze, ami az Isten „nemzetiségét” illeti, e tekintetben Babits Mihálynak van igaza, hogy ő a „magyarok és mindenek Istene”. „A ZENE a káoszból rendet teremt. Mert a ritmus egyöntetűséget kényszerít arra, ami eltérő, a melódia folytonosságot kényszerít arra, ami darabos, a harmónia pedig összeillőséget arra, ami összeférhetetlen.” (Yehudi Menuhin) A „TESTVÉREINK ÍNSÉGBEN” AKCIÓ December 3-án, advent első vasárnapján kezdte meg ez évi munkáját az osztrák egyházmegyékben a „Testvéreink ínségben” akció. A nagyszabású gyűjtési mozgalom bevételét részben a fejlődésben elmaradt országok, részben a katasztrófával sújtott vidékek ínségeseinek megsegítésére fordítják. Tavaly az akció 18,5 millió schillinges rekorderedmény ért el "a komponista biztatta, hogy gyűjtsön. Most arról szeretne beszélni, hogyan jutott el Bartók a csángó népdalok világához. A dalokhoz, melyek mint a források, felszínre hozzák a lélek örömét és bánatát. S a szeretetet. Egy nép kultúrája, hite e dalokban is tükröződik, s áldott legyen aki ezeknek közkinccsé tételén fáradozik. Tóth Sándor Itt el kerekedik egy kerek dombocska .» így kezdődik Márton Szép Ilona balladája a csángómagyarok emlékezetében, az egyetlen vallásos népballada, amely talán a pogány időkre utal vissza, midőn e nép elfogadta a hitet, a „bárányt”, akinek „fejébe való nyócvan mise gyertya” a hit jelképeként, emlékeztetve a Bécsi Képes Króméban látható szarvas fénylő agancsára. Ezt a balladát „e katolikus-vallásos nép szelídségével magyarázhatóan üdvözlésre, mennybe vágyva, lelke legmélyén őriz és hagyományoz apáról fiúra.” És még sok mást: népdalokat, meséket, melyek hajdan a Tarhavas, a■ Sólyomtár és más hasonló nevű hegyről lezúduló patakok partján a nép ajkán születtek. Ezek a tiszta remekművek adnak hírt egy tartományról, Moldváról a Román Népköztársaságban, amely a maga sajátos táji és népi arculatával a mind sűrűbben jelentkező érdeklődések középpontjában áll. Csak egyet említek: a „Röpülj páva” népdalversenyen Faragó Laura a csángók földjén gyűjtött két dallal lett az első. — A „Kerek a szőlő levele” és a „Hervad az a rózsa” című az én gyűjtésemből valók — mondja Domokos Pál Péter népzene- és néprajzkutató, miközben gyöngybetűkkel teleírt, megsárgult papírlapokat tesz elém. — Petrás Incze levelei. Ismeri őt? Őszintén meg kell vallanom: csak hallottam róla, olvastam, legutóbb Kallós Zoltán „harmatos” könyvében, amelyikben az a sok szép ballada is olvasható. — Kettőszázötvenkilenc. Ebből százötven Moldvában termett. Belőlük néhányat ismert Petrás, le is jegyzett a múlt században. Az a Petrás, akiről Beke György olyan szépen írja legutóbbi könyvében, hogy „csak a szíve és a tudása volt az egész vagyona.” — Igen, s az, akiről 1867- ben egy Moldvában járt tudományos bizottság így referált: „maga a megnyerőség, hazafias és emberies érzelmekben dús kebel”. — Ennek a kiváló klézsei minorita szerzetesnek, a néprajz „alázatos szolgájának” az életrajzát megírtam, a Rajeczky Benjáminnal közösen kiadott Csángó népzene című kötet előszavában. Most a levelek kiadását tervezem. Nehéz lenne felsorolni Petrás Incze érdemeit. Elég csak az előbbi kötet népdalanyagát böngészni, amelyeknek első része az eredeti, gyűjtő által lejegyzett anyagból került be a gyűjteménybe az Akadémia fiókjából, az én jóvoltomból. S míg ezeket hallom, emlékezetembe visszatérnek a sorok: ,,Kövecsesz víz martyán van egy lyilysom szál.” Élnek az eredeti dallamok is, jóllehet Petrás még nem jegyezte le őket. Péter bácsi igen. Az általa közölt 120 népdal úttörő jelentőségű. A kolozsvári egyetem kitűnő nyelvésze, Szabó T. Attila meg is jegyzi: „Domokos a klaszszikus és az újabb stílusú csángó balladák egész sorának közzétételével a balladakincsnek olyan méretű továbbéléséről szolgáltatott beszédes bizonyságot, amelyre nézve ... addig csak halvány sejtelmek élhettek.” De menjünk vissza az időben: Péter bácsi, amint egyik híres könyvében említi, 1929- ben és 1932-ben gyűjtött Moldvában. Megismerte az itt élő nép életét, kultúráját, s népköltészetükkel együtt magával hozta szeretetüket is. Mi, akik többé-kevésbé ismerjük a történelmet, vajmi keveset tudunk a csángómagyarokról. — Pedig sok-sok gyöngyszemmel gazdagították eddig is kultúránkat és őrizték szokásainkat. Történetük a messzi múltba nyúlik, az íratlan emlékek korába. A legtávolabbi őseik talán az etelközi magyarokból kerültek ki: a nyugodtabb vérűekből, az öregekből, akik a Kárpátok völgyeibe menekültek a besenyők elől. Amiről oklevélileg is tudunk, későbbi esemény. A kunokra gondolok, akik hazánkat fenyegették. II. Endre a 13. század első évtizedeiben a teutonokkal akarta megfékezni őket. A vége az lett, hogy a lovagrend önállósulni akart, amiért a király kikergette csapataikat, s helyettük Moldvába magyarokat telepített, ők tekinthetők tulajdonképpen a csángómagyarok őseinek. A kunok megkeresztelésekor, 1227-ben IV. Béla herceg kíséretében püspökök, s maga az esztergomi prímás is Moldvába ment, s nyomukban magyarok, akik az ottani katolikusok elődei lettek. Püspökségek ez időtől alakultak, összesen nyolc. Az Új Magyar Lexikon említést tesz a huszitákról is. Az eddig emlegetett két első csoportot a hazánkból kiüldözött husziták magyar néprétege sűrítette. Közülük valaki lemásolta a Bibliát 1466- ban, a Tathros-partján. Kezembe veszem a fotókópiás biblia-másolatot, s olvasni kezdem: „E könyv megvégeztetett, Németi Györgynek Henzel Imre fiának keze miatt Moldvába, Tathros városában ..15. századi nyelvünk dallamát hallom, az erős nyelvét, amely megkapaszkodott a nép lelkében, miként — Beke György szavaival — „a Szeret szakadékos táján a fák kapaszkodnak bele a martba.” Nézze csak — szól Péter bácsi — itt a Miatyánk, ezeken a lapokon meg a négy passió. Magyar nyelvű liturgiánk jut eszembe, amelynek ilyen távoli „ősei” vannak. Balassi Bálintra is kell gondolnom, amikor Báthori Istvánról hallok, hogyan érkeztek királysága alatt magyarok csángóföldre. Ki tudja, a nagy humanista költő virágénekei megszülettek volna-e e táj gazdag népköltészete nélkül? — S ha már ahagyományoknál tartunk, bizonnyal hallott a Bocskor-kódex bujdosó énekeiről II. Rákóczi Ferenc korából — fordul felém a buzgó tudós, és csíki dalokat emleget. (Csik és Moldva határa: a régi szokás jár eszembe, a „höhörgetés”) Egyet máris elmond, az Édes hazám címűt, amelyről Klaniczay Tibor azt írja, hogy a legszebb bújdosó ének: „Föld idegen valahol járok Csak kegyelmet hejakat várok.” — Rákóczi fejedelem megszánta a csángókat. Küldött nekik magyar papot, hogy gyónni tudjanak. Mert sok volt ott az idegen: olasz, spanyol szerzetes, akik bizony magyarul nem tudtak. P. Neumann tudott. Áldja meg az Isten. Én is ismertem, Petrás Incze Jánost gyóntatta meg, szomorú halála előtt. Német szerzetes volt, mégis ízig-vérig szerette híveit A történelem további idézgetése közben megtudom, hogy Mária Terézia uralkodásakor nagyon sokan menekültek a csángókhoz Erdély különböző részeiből, a mádéfalvi veszedelem után, a bűnvizsgáló bizottság elől. S amint kibomlik az események kapcsán a titokzatos tartomány népének története, megelevenedik az emberek hitélete. — Csodálatos énekeskönyvük van — mondja Péter bácsi — a Kájoni Cantionale Catholicum, közel ezer énekkel. A már betelepült csángók közül a Sásdon (Baranyában) élő Demse Dávidné húsz szakaszszal énekli belőle a vízkereszti éneket. Ahogyan hallomásból tanulta, írástudatlan asszony. Péter bácsi gyűjtőútjain is tapasztalta, hogy a moldvai csángók nagyon vallásosak. — Igen. Egy derék ismerősöm egyszer panaszkodott a rossz termés miatt. Pedig annak árából szeretett volna átmenni a csíksomlyói búcsúra szentbeszédet hallgatni, gyónni. Ez negyven éve lehetett. De már háromszáz évvel ezelőtt havast adtak a csángók a somlóiaknak, hogy búcsú idején lássák el őket szállással, belemmel. Előkerülnek a vallásos néphagyományok írott emlékei is: a 17—18. századik Forrófalvi Kéziratos Imádságoskönyv, Domokos Pál Péter moldvai útjának legszebb emléke, a „moldvai magyarság legnagyobb írott” könyve, amelynek igen értékes része a Három Szent Királyokhoz Officium és Litánia, benne az egyik legrégibb könyörgéssel a három királyokhoz: „Érettem esedezzetek. Ylennyből malasztot nyerjetek, Földön bűntől távol legyek, Mennyben veletek örvendgyek.” A könyvvet valószínűleg Petrás Incze dédapja írta a csángóság első krónikása. Aztán itt van a Betlehemes. Domokos Pál Péter négy községből szedte össze az anyagát, adta ki külön füzetben. — Őseinkre gondoltam, amikor a Betlehemest kiadtam. Nekik a legrégibb idők óta szokásuk volt, hogy a nagy ünnepeken egymást meglátogatták. Látogatáskor a jókívánságokon kívül egy-egy bibliai történetet is elmondtak. Igen gyakran csoportokba verődtek és a házak előtt szép, régi énekeket énekeltek. Éneklés után bementek a házba s az illető ünnep történetét vagy elmondták vagy eljátszották. A Betlehemes szövegeit lapozgatom, ízlelgetem a nyelvét. És az most is, kipirosít, mint a havasok szele: „Kemén kősziklához hasonló nemzeterség, Még a pogárnál es van engedelmesség. Hát tenálad hogy nincs uradhoz kegyesség?” — így szól korholen Szent József azokhoz, akik nem fogadják be a Gyermeket. Péter bácsi, Bartók egykori munkatársa rádióelőadásokra készül. Egykor őt a zseniális Vízkereszt, az „Őskarácsony” Az első századokban, mikor karácsony ünneplése még ki sem alakult, vízkereszt volt a megtestesülés titkának, „az Úr megjelenésének” ünnepe. Vízkereszt volt tehát az „őskarácsony”, későbbi időben bontotta le a liturgikus ünneplés a tulajdonképpeni karácsonyt. — Mi volt ennek a vízkeresztközpontúságnak az oka? Az ősegyház úgy érezte, Krisztus nem Betlehem és Názáret elzártságában, hanem a Jordánban való megkeresztelkedése pillanatában lépett ténylegesen az akkori világ elé. Akkor kezdte meg már nem csupán életét, hanem nyilvános működését s ekkor tárta a zsidó világ elé kilétét. Ezért lett vízkereszt az Úrjelenés napja. Az ünnep „múltját” a keleti egyház mai napig őrzi. Az egyik karácsony utáni versében így vall: „fényes volt az előző ünnep, de még fényesebb a következő”, ti. vízkereszt. Kelet úgy látja, hogy ami karácsonykor még csak ígéret volt a gyermek Jézusban, az istenközelség vízkeresztkor válik valóban személyessé, szinte tapintható valósággá, mikor az Atya Fiának jelenti ki Krisztust. A kinyilatkoztatás ünnepének is lehetne nevezni vízkeresztet, hiszen mi más az Újszövetség történése, mint az, amit szent Pál így fejezett ki: „megjelent Istennek minden emberre üdvöt árasztó kegyelme” Krisztusban ... S a kinyilatkoztatás ünnepe azért is, mert vízkeresztkor találkozunk először a Szentháromság titkával. Az ünnepi „tropár” szerint épp ez a titok világosítja meg a világot A keleti egyház vízkereszti énekeiből azt is megtudjuk, Krisztus számára a jánosi keresztség felvétele nem csupán jelképes cselekedet. „Megszentelést hoz a vizekre”, mondja az egyik ének. Krisztus vízbe szállása az isteni erő legteljesebb leszállása, egyben mindenre ható kiteljesedésének kezdete. Jelenléte ettől a perctől kezdi átölelni előbb környezetét, aztán népét, majd az egész emberiséget, végül, rajtunk, embereken keresztül, a világmindenséget A keleti egyház ünneplésében tehát világossá válik előttünk, hogy vízkereszt kezdet, nyitány, s kiteljesítésének valamennyien résztvevői vagyunk. A keleti szertartás a pap ősi szokás szerint vízkereszt táján végigjárja híveinek házát, vízzel szenteli meg s így mintegy tovább sugározza vízkereszt történését. A világ megszentelésének feladatát valamennyiünknek tovább kell vinnünk. Át kell hatnunk világunkat egyre inkább Krisztus jelenlétével, hogy egyre inkább eltelítse életünket isteni embersége. Élén? Holdfényben kéklő-fehérle épületcsoda Az elmúlt hetekben bejárta a világsajtót a hír, hogy a nagy forgalom okozta talajremegés miatt összeomlás fenyegeti a milánói dómot. A valóság az, hogy a világhírű épületet nem is egy veszély fenyegeti. S a veszély nem újkeletű: tíz esztendő óta figyelik a szakértők egyre nagyobb aggodalommal azokat a veszélyes változásokat, amelyeket különböző tényezők idéznek elő a dóm falain, tornyain, szobrain. Az első számú veszedelem az, hogy a dóm alatt egyre csökken a talajvíz szintje. Emiatt állandóan süllyed az épület alapja. Igaz, nagyon lassan, milliméterekkel, ez azonban elég ahhoz, hogy megbomoljon az egész szerkezet egyensúlya. A második világháború során, 1943 szeptemberében, nagy repülőtámadás érte Milánót. A repülőbombák robbanása megrázta az épületet és apró repedéseket okozott a falakban. A rombolás munkáját folytatták a nagy iparváros gyárkéményeiből és a gépkocsik kipufogócsöveiből kiáradó gázok. Marják, mállasztják a falak, tornyok márványborítását — kilencvennyolc kisebb-nagyobb torony emelkedik a 148 méter hosszú és 88 méter széles hajó fölé, köztük a legmagasabb, a huszártorony, 108 méter magas — s főleg pusztítják az épületet díszítő kétezer márványszobrot. A dóm állapota aggasztja a milánóiakat. Érthető, hiszen a szüntelen változásban az Il Duomo jelenti a változatlanságot , a város szívét immár hat évszázad óta. Alapkövét a déli oldalán elhelyezett tábla tanúsága szerint 1368-ban helyezték el, de számos történész szerint egy évvel korábban. Gian Galeazzo Visconti herceg Európa legnagyobb székesegyházát kívánta megépíteni vele. Nagyságát tekintve a földkerekség harmadik temploma a római Szent Péter és a Sevillai katedrális után. Goethének nem tetszett: „egy egész márványhegységet kényszerítettek itt ízléstelen formákba” — írta róla. Stendhal szerint viszont: „holdfényben kéklő — fehérlő épületcsoda, bár minden értelmet nélkülöző, de csak a szerelem illúzióihoz mérhető”. Valóban: az ember szépség és nagyság iránti olthatatlan szerelmének egyik legnagyszerűbb alkotása a milánói dóm. Most állványok övezik. Vizsgálják, hogyan lehetne megerősíteni alapjait. Nemcsak Milánóban és Itáliában törik a fejüket megmentésén mérnökök, hanem a világnak úgyszólván minden részében. A mérnökök nyilván megteszik a magukét. Sokat jelent az is, ha az épület közeléből elterelik a forgalmat. A város levegőjének megtisztításához azonban átfogó és kemény intézkedések szükségesek. A VASÁRNAP EGYHÁZI ZENÉJE Belvárosi Főplébánia templom 186. Lisznyai—Szabó: Karácsonyi mise, Harmat: Karácsonyi motetták. Élmunkás téri Szent Margit templom 10 ó. Kempter: Karácsonyi mise, Ismeretlen szerző: Ange,lus, Zsasskovszky: Nyugodj kisded, Kőbánya, MÁV-telepi Kisboldogasszony templom 11 ó. Kerényi: Az angyal énekel, Kovách: Magyar mise, Beethoven: Isten dicsősége, Halmos: Az égből színméz, Bárdos: Szűz Mária bölcsőéneke (szóló ének: Gyurica Judit). Szép violácska. Himnusz. Rákosszentmihályi plébániatemplom 9 ó. A zenekar karácsonya a kis Jézushoz. Kerényi: Az angyal énekel, Kovách: Magyar mise, Beethoven: Isten dicsősége. Halmos: Az égből színméz, Bárdos: Szűz Mária várja, népénekek, Himnusz. Szeged-felsővárosi plébániatemplom 9 ó. mise után: régi olasz mesterek orgonamuzsikája H. D. Zipoli: Offertorio et Elevazione. Jászberényi főplébániatemplom 11.30 ó. Werner: Mercedes mise, Kertész: Leszállt a földre, Bárdos: Adjunk hálát immár, Tóth: Vízkeresztre, Kertész: Jézus, szűzen született, Gebhardt: Glória szálljon. Budavári Nagyboldogasszerffy (Mátyás) templom 10 ó. Mozart: C- dúr mise. LITURGIKUS NAPTÁR Január 8. Hétfő. Zöld. Vehető az évközi első vasárnap miséje, amely Jézus megkeresztelkedésének ünnepe miatt elmaradt; ezenkívül bármelyik vasárnap miséje is mondható Glória és Crédó nélkül, köznapi prefáció (egyik a hat közül), valamint vehetők köznapi gyász- és votivmisék is. — Január 9. Kedd. Zöld. Ritus, mint tegnap. — Január 10. Szerda. Zöld. Rítus, mint hétfőn. — Január 11. Csütörtök. Zöld. Ritus, mint hétfőn. — Január 12. Péntek. Zöld. Ritus, mint hétfőn. — Január 13. Szombat Zöld. Ritus, mint hétfőn. Mondható Szűz Mária szombati miséje is (fehér). Glória nincs. Szűz Mária prefációja. — Vehető még Szent Haáriusz püspök, egy’ háztanító miséje is (fehér) az egyháztanítók közös miséjéből. Glória nincs, saját könyörgés. — Január 14. 2. évközi vasárnap. Zöld. Saját mise, Glória, Crédó, vasárnapi prefáció (egyik a 8 közül). — 1. Olvasmány: Sámuel I. könyve 3, 3.—10. 19. — 2. Olvasmány: I. Korintusi levél 6, 13.— 15a. 17—20. — Evangélium Szent János szerint 1, 35—42. — Énekrend: 45/1, 2. (vagy 220 1). — Ok 65 vagy új Ho 421—432. — 45. folyt. — 120. — 301. — A következő héten szentírási olvasásra ajánljuk Szent Pál apostol egy rövid levelét Filemonhoz, akinek szökött rabszolgáját Pál visszaküldi urához és a kéri, hogy ne büntesse meg, amihez az antik törvények szerint joga lett volna. A rabszolga is kereszténnyé lett és Pál mint testvért küldi vissza gazdájához, akiről tudja, hogy mint keresztényy szeretettel fog vele bánni.