Új Ember, 1977 (33. évfolyam, 1/1591-52/1642. szám)

1977-04-10 / 15. (1605.) szám

A MI ARANYKORUNK, amely­be, mint elveszett paradicsomba, vágyódunk, amely szerint újra és újra rendezni szeretnénk vallási életünket, magunkat és egyházun­kat: a szentatyák egyháza. E meg­jelölés századokat jelent, és rend­kívül színes képet, melyet a mi kereteinkben csak általánosság­ban tudunk bemutatni, de okulá­sunkra talán így is megfelel. De kik ezek a szentatyák? Azok a keresztény ókorban élt írók, akik az igaz hithez való hűségük és életszentségük miatt elnyerték az egyház elismerését. Közülük apostoli atyák (akiknek a tanítá­sával e cikkben legtöbbször talál­kozunk, hiszen ők rakták le a ké­sőbbiek számára a fundamentu­mot) azok, akik vagy valósággal, vagy a műveikben foglalt adatok, vagy a hagyomány szerint az apostolok tanítványai voltak. MI JELLEMEZTE E KOR EM­BERÉT? Az Istenben, egyszülött Fiában, Krisztusban való hit. Ez irányította őket minden gondola­tukban, minden tettükben. Oly közel érezték magukhoz hitük tár­gyát,­ az Istent, hogy kívánták a halált, vértanúságot, túszon általa nyílt meg az igaz élet ajtaja. Döb­benetes, ahogy Szent Ignác (+107) könyörög a római hívőknek, meg ne mentsél­ a vértanúságtól: „Hagyjátok, hadd legyek vadak étke, ha általuk Istenhez jutha­tok. Isten gabonája vagyok, vad­állatok közt őrlődöm, hogy Krisz­tus tiszta kenyere legyek.” A hit olyan kincs, amit minden­nél éberebben őrizni kell. Mivel sokfajta nép tért az egyházba, szinte nincs egyházi író, aki ne óvná a híveket a tévtanoktól, hogy ne intene, kérlelne, hogy megmaradjanak az Úr és az apos­tolok tanításában. Ez kezdetben sem ment könnyen, még kevésbé azután, hogy a szabaddá lett egy­házba tömegesen tértek meg. Hogy a hitéletet az eddigi szinten tartsák, legfontosabb volt az ala­pos hitoktatói munka. Az egyház­ba lépőnek jelentős időn át jelölt­nek (katechumennek) kellett len­nie. Ekkor nemcsak a hit elemei­vel ismerkedett meg, komoly er­kölcsi neveléssel készült fel a tel­jes jogú tagságra. Aranyszájú Szent János (+407), az egyház leg­nagyobb szónoka, három évi hit­tanulás után keresztelkedett meg. És hogy micsoda csodálatos öröm­ünnep volt a jelöltek felavatása az egész közösség számára, olvas­ható Szent Ágoston vallomásaiban Victorinus megtérésével kapcso­latban. Őseink hitéből égő Isten-szere­­tet lángja csap felénk. Érzéklésül Szent Ignác néhány sora: „Jöjjön rám tűz vagy kereszt, bestiák ha­da, vágás, tépés, csontrepesztés, tagok törése, az egész test össze­­zúzása, csal? Jézus Krisztus le­gyen az enyém.” Lucius és társai (+259) vértanúaktáiban meg azt olvassuk: „Az éj után víg nap de­rült ránk. Mert aznap rögtön a helytartóhoz hurcoltak ... Ó, bol­dog nap! Ó, bilincsek dicsősége! Ó, szívből óhajtott lánc!” De hát ők rendkívüli emberek voltak, milyen volt az egyszerű hivő? Olyan, mint az efezusiak, akik a kortanú szerint: „A másvilágra gondolva az egy Istenen kívül semmit sem szerettek.” De hát hogy ne kellene szeretni Istent — írja a Diognetoszhoz írt levél —, aki kegyesen és szelíden küldte hozzánk fiát, nem mint zsarnokot, megváltóként küldte, meggyőzni, nem erőszakot tenni. Isten mindig ilyen volt, ilyen is marad: kegyes, jó, haragtalan, szótartó és egye­dül jó. AZ ELSŐ SZÁZADOK KE­RESZTÉNYÉNEK GONDOLKO­DÁSÁT, életét teljesen kitöltötte az Atyáihoz és Fiúhoz való viszo­nyuk, az apostoli atyák írásaiban kevésszer esik szó Szűz Máriáról. De Szent Ignác dicsőíti Máriát, aki méhében hordta Jézus Krisz­tust; szól Máriáról Justinus (155 körül), Tertullianus (206 körül). Tiszteletének korai bizonyítékai a katakombákban levő ábrázolásai (pl. a Priscilla katakombában a II. században), s az a tény, hogy ne­ve belekerült az apostoli hit­val­lásba. Az égő hit századai írta: Pénzes Balduin tinápolyi pátriárka, aki azt hir­dette, hogy Szűz Mária csupán Jé­zus anyja, de nem Istenanya. Alexandriai Szent Cirill (+444) volt az, aki­­ezzel szemben bebizo­nyította, hogy bár Jézus anyjától csak emberi természetét vette, de mivel az ember — Krisztus az Is­ten fia, a második isteni személy, azért Mária isten anyja. Az efe­­zusi zsinat (431) Cirilnek adott igazat. A nép, amely feszült vára­kozással várta a döntést, öröm­mámorban fogadta. Ettől az idő­ponttól számíthatjuk a Mária-kul­­tusz kivirágzását. A DIDACHÉ, AZ EGYIK LEG­RÉGIBB ÓKERESZTÉNY IRAT elrendeli, hogy a keresztények na­ponta háromszor imádkozzanak, az Úr napján (vasárnap) pedig végezzenek kenyérszegést, miután bűneiket megváltották. Akinek viszálya van hitsorsosával, az ne vegyen részt a gyülekezetben, míg ki nem békül. Részlet a Didaché eucharisztikus (hálaadó) imádsá­gából: „Miként ez a kenyérdarab szét volt hintve a hegyeken és halmokon, és egybegyűjtve egy kenyérré vált, úgy gyűljön össze a te egyházad a föld határairól a te országodba. Mert tied a dicsőség és a hatalom Jézus Krisztus ál­tal.” Áldozás után így imádkoz­tak: „Gondolj, Urunk, a te egy­házadra, mentsd meg minden baj­tól, tedd tökéletessé a te szerete­­tedben és gyújtsd össze a négy égtáj felől megszentelten a te or­szágodba.” Az áldozás úgy történt, hogy a diakónusok szétosztották a kenye­ret és a bort a jelenlevők között. A távollevőknek ugyancsak ők vitték el. Gyakran otthonukba is hazavitték az eucharisztiát. Kele­ten a hívők nagyböjt idején az otthon tartott eucharisztiából na­ponta magukhoz vettek. Elmondhatjuk, hogy az eucha­­risztia volt életük közepe, de hogy az ember mindig csak ember, bi­zonyítják Aranyszájú Szent Já­nos szavai: sokan olyan lélekkel rohannak a szent titokhoz, ami­lyen állapotban még megpillanta-­­niuk sem volna szabad. Érdekes Római Szent Kelemen pápa (88— 97) intése: áldozatainkat, litur­giánkat ne rendetlenül és hanya­gul, hanem gondosan és a megál­lapított órában végezzük el. NEM ANGYALOK, EMBEREK VOLTAK AZ ELSŐ SZÁZADOK KERESZTÉNYEI IS. De hogy nem akármilyenek, bizonyítja a Diognetoszhoz írt levél. Ebben ol­vashatjuk: A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embe­rektől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód ... Házasságot kötnek, mint mások, gyermeket nemze­nek, de magzatelhajtást nem vé­geznek. Közös az asztaluk, de nem az ágyuk. Testben vannak, de nem test szerint élnek. A földön élnek, de országuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedel­meskednek, de életmódjuk felül­múlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket meg mindenki ül­­dözi, ínségben vannak és sokakat gazdagítanak. Mindenben hiányt szenvednek és bővelkednek min­denben ... Abban áll Isten köve­tése, hogy amiben valaki különb a másiknál, abban segítse őt, hogy amit nyert valaki Istentől, azt a rászorulóknak adja. Hogy ez utóbbit is milyen ko­molyan vették, már a Didad­éból kiviláglik. „El ne utasítsd a szű­­kölködőt — írja —, legyen közös mindened testvéreiddel, és sem­mit se mondj magadénak. A ha­lál útját járják, a­kik a szegényt utálják, a gazdagnak pártját fog­ják.” Prudantius ókeresztény köl­tő az egyház és a szegények vi­szonyának apoteozisát gyönyörű versben írta meg Szent Lőrinc if­jú szerpap (1258) esetével kapcso­latban. Tőle ugyanis azt kérték, adja elő az egyház kincseit. Elő is vezette a szegényeket e szavak­kal: „Ezek az egyház kincsei.” Aranyszájú Szent János a sze­gényt Krisztussal azonosította: „Az Úr nem elégedett meg a ke­reszthalállal, szegény is akart len­ni, koldus és mezítelen. Nem kér drága dolgot, csak kenyeret, fe­delet és vigasztalást. Gondolj arra a mezítelenségre, amelyben állan­dóan vagyok a szegények által.” KRISZTUS TANÍTÁSA SZE­RINT NINCS KÜLÖNBSÉG szol­ga és szabad között. Az első szá­zadok keresztényei szigorúan tar­tották magukat e tanításhoz, an­nál is könnyebben, mert a legsze­gényebbek gyülekezetei voltak. Pápának is választottak rabszol­gát II. Callistus (217—222) szemé­lyében, de erejük és befolyásuk ahhoz kevés , volt, hogy a rabszol­gaságot megszüntessék. Viszont társadalmi különbséget nem is­merő szeretetekkel példát adtak olyan korban is, amikor Nazian­­zoszi Szent Gergely (1390) tanúsá­ga szerint a szegényeket kiűzték a városokból, megfosztották őket a víztől és élelemtől, amikor em­berek éjjel-nappal kóboroltak ru­hátlanul, szállás nélkül. Sorolhatnánk őskeresztényeink életének vonásait, de példának ennyi is elég. Lelki megújulásért valóban hozzájuk kell fordul­nunk. A feltámadási körmenet után a plébános kihirdeti a szokásos határkerülést. Híveit mennél tö­megesebb megjelenésre buzdítja és a résztvevőket fegyelmezett magatartásra inti. Húsvét napján, rossz idő esetén fehérvasárnapon, valamennyi székelyföldi katoli­kus község határkerülésre induló népe reggel korán csendes szent­misét hallgat és közös áldozáson vesz részt Egy óra múlva gyüle­kezés, amit harangszó jelez. Nők, idősebb férfiak és gyerekek temp­lomi lobogókkal, zászlókkal a gyalogosok csoportjába gyűlnek, legények, férfiak gondozott, fé­nyes szőrű lovak hátán a megye­­bíró két oldalán állanak lovas­sorba zászlókat lobogtatva, há­romágú keresztet emelve. Indulás előtti percekben a megyebíró hangja csendül: Atyám fiai! Őseink hagyták reánk ezt a szép régi szokást szent örökségképpen, összegyűltünk mi is egy akarat­tal, hogy kimenjün­k határainkba és míves napjaink helyén hálát adjunk a fennvaló Istennek, aki adta a húsvéti szent időt atkal­mul magunk meg­jobbítására, lel­künk üdvösségére, bűneink bo­csánatára. Ezért neki szívből há­lát kell adnunk. De még más szükségből is megyünk. Kegyes nagy izgalmából megadta érnünk az új tavaszt. Eddig hóval fedett határainkban, kezdődik az új, zöld élet és legszentebb akaratából kihajt verítékkel munkált föl­deinken a nekünk és barmaink­nak szükséges eleség. Meg akar­juk ezt köszönni menny­béli Atyánknak most megtisztult lé­lekkel és imádkozni fogunk a zöld mezőkön végig, hogy gyarlósá­gaink, nagy bűneink miatt, ne büntessen, további segítségét tő­lünk ne vonja el, hanem termé­nyeinket gyarapítsa, őrizze és életünk enyhítésére jóságosan ad­ja meg. Szent énekszóval, szent imádsággal, őseink buzgóságával a határkerülésre indulás pillana­taiban kiáltsátok velem: Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Egyszerre indul mind a két csoport: a lovasok élén a határ­pásztor halad, majd kis távolság­ra az első sorban három lovas: középen a megyebíró, az egyház­­község világi vezetője, jobbján a feltámadt Krisztus szobrát, bal­rában a gyeplőt tartva, tőle jobb­ra és balra két legény lovagol, kik egyik kezükkel a csizmaszár­ba dugott lobogó nyelét, másik kezükkel a gyeplőt tartják. Hár­mas lovas csoport követi őket, kik lovaikat egyenlő szárú há­romszög formájára állítottan há­romtagú keresztet emelnek. A két vezetőt az út két szélén párok­ban haladó lovas csapat követi. A lovas határkerülőket a határt jól ismerő határpásztor a mezők friss zöldjének tengerén át, a hat­­ár távoli pontjára, a határ egy dombjára vezeti mely egyben négy szomszéd község határát is jelöli. A csapat minden kereszt előtt meghajtja lobogóit és hal­latja hármas kiáltását. Útjük alatt végig éneklik a „Feltámadt Krisztus ez napon! Alleluja, hála légyen az Istennek” — kezdetű éneket, majd a dicsőséges olvasót imádkozzék hangosan, közösen, a ..Régi litániát” éneklik, vagy a másik népéneket: Or Krisztus felt.imada / Ránk malaszt­ia ára­­da / És szent vére hullása / Jón pokolnak romlása. / Úristen meg­válté / Mind ez világot / Szent halálával.. / Velük egy időben érkezik a határdombra a másik három szomszéd falu határkerülő lovas csapata is. Négyszögben állják körül a dombot és közösen ének­lik a húsvéti „Antifonát”. Ének után a soros legény (minden év­ben más falu legénye) az oráló, imádkozó lovas legény a domb csúcsára áll és levett kalappal így imádkozik: „Dicsértessék a mai üdvösséges napon feltámadt Úr Jézus, Jézus Krisztus áldott szent neve! Mindörökké amen.” Az oráló ezután könyörgése­ket mond: a mezők jó terméséért, a pápáért, a lelkipásztorokért, az összes többi püspökért, szerzete­sekért, az ország vezetőiért, ve­szélyek, betegségek, bűnök hogy elkerüljék a népet, az egyház egységéért, s végül a betegekért, szenvedőkért, a jó halál kegyel­méért. Majd így fejezi be az imádsá­got: „Szent,­­ szent, szent a sere­geknek Ura Istene, Teljes az ég és föld az ő dicsőségével. Hívjuk segítségül a mai napon feltáma­dott áldott Úr Jézus Krisztust az ő szent anyjával egyetemben mondván: Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Most és mindörökké Ámen” Őrálás után a lovas legény visz­­szalovagol övéihez. A négy lovas csoport közösen egy alleluias húsvéti éneket énekel, melynek első versszakát befejezve, a ha­tárt övező másik úton visszatér kiindulási pontjára, végig han­gos énekszó — hangos imádság —, vagy litániaéneklés mellett. Hangsúlyozzuk és ismételjük, hogy az egész határkerülés nem papi, hanem laikus hívek veze­tése mellett történik, az újraéle­dő mező mint jelkép zöld tenge­rében! Az egy időpontban induló gya­logos csapat a lovasoknál leírt módon kerüli meg a határt — a lovasokénál jóval kisebb határt A két „határt járt’­ csapat egy­szerre érkezik vissza a templom előtti kiinduló pontra, ahol az oruló lovas legény megismétli húsvéti imádságát és ezzel zárja a határkerülést. A vallásához ragaszkodó szé­kely nép pap jelenléte nélkül is így vallja meg hitét! Húsvéti határkerülés Székelyföldön irta: Domokos Pál Péter ! Keresztről, feltámadásról Dietrich Bonhoeffer, akinek írá­saiból Itt közlünk, korunk egyik legjelentősebb evangélikus teoló­gusa. Itt idézett szavainak hitelét vértanúhalálával erősítette meg. A hitleri métellyel és terrorral szem­­beszállva részt vett az ellenállási mozgalomban. A Gestapo­ letartóz­tatta, 1943. április 5-én bebörtönöz­ték, 1945 februárjában Buchen­­waldba, majd a flossenbu­rgi tá­borba vitték, egy-két nap múlva pedig Schönbergbe. Fehérvasárna­pon, április 8-án éppen a reggeli igehirdetésbe kezdett fogolytársai között, amikor az őr kiszólította. Másnap Flossenbürgben, rövid éj­szakai „bíráskodás” után felakasz­tották. Egy angol fogoly, Payne Best tanúja volt Bonhoeffer utolsó szavainak: „Ez a vég­e számomra az élet kezdete.” 39 éves volt ek­kor. KRISZTUS SZENVEDÉSE. Végtelenül könnyebb emberi pa­rancsra, kényszerből szenvedni, mint szabadon, saját felelőssé­günkre vállalt cselekedetként, összehasonlíthatatlanul ,sokkal könnyebb közösen, másokkal együtt szenvedni, mint magáno­san, egyedül. Végtelenül köny­­nyebb nyilvánossággal és tiszte­lettel övezve szenvedni, mint ki­taszítva és szégyenben. Sokkal könnyebb a test életének odaadá­sában szenvedni, mint lélekben. Krisztus szabadon, egyedül, ki­taszítva és szégyenben, testben és lélekben szenvedett és — azóta sok keresztény ugyanígy vele együtt. EGYÜTT SZENVEDNI. Szá­molnunk kell azzal a ténnyel, hogy a legtöbb ember csak saját testének tapasztalatai által lesz okosabb. Ez először is azt bizo­nyítja, hogy a többség bámulato­san alkalmatlan a bajok megelő­zésére — addig hitegetik magu­kat, amikor veszélyek kerülgetik, míg végül is késő nem lesz; má­sodszor: a lelki tompultság ellene van a más, az idegen szenvedés­nek: csak a szerencsétlenség fe­nyegető közelségétől, a szorongás növekedésével arányosan támad fel az emberben a szánalom. Krisztus kivonta magát a szen­vedés alól, míg el nem jött az 3 órája. Akkor aztán elébe ment, szabadon, megragadta és legyőz­te. Krisztus — így mondja az írés —, minden ember minden szen­vedését átélte saját testében, mint saját szenvedését, vagyis — meg­foghatatlanul nagyszerű gondolat! — magára vette azt tudatosan, szabadon. Mi egyáltalán nem va­gyunk Krisztus, és nem vagyunk arra hivatva, hogy saját testünk­kel és szenvedésünkkel megvált­suk a világot, nem kell tehát le­hetetlent magunkra vállalnunk, és magunkat azzal gyötörnünk, hogy nem bírjuk viselni, hisz nem vagyunk mi az Űr, hanem csak eszközök a történelem Urának kezében, és más ember szenvedé­sével csak egészen szűk határok közt tudunk igazán együtt szen­vedni. Valóban,­­nem vagyunk Krisztus, de ha Krisztusiak aka­runk lenni, ez azt jelenti, hogy Krisztus szívének tágassága sze­rint részt akarunk venni a fele­lősségteljes cselekvésben, amely megragadja az alkalmat, ha el­jő az óra, és veszélynek is kiteszi magát, és részt vesz az együtt­­szenvedésben, amely nem szoron­gásból, hanem Krisztus megsza­badító és megváltó szeretetéből forrásozik minden szenvedő iránt. A tétlen várakozás és a buta szemlélődés nem keresztény ma­gatartás. A keresztényt nem a maga testének tapasztalatai szó­lítják fel a cselekvésre és az együtt-szenvedésre, hanem az em­bertestvérek testének tapasztala­tai, akikért Krisztus szenvedett SZÓKRATÉSZ ÉS KRISZTUS. Húsvét? Tekintetünk legtöbb­ször inkább a meghalásra irányul, mint a halálra. Fontosabbnak lát­szik, hogyan is állunk a megha­­lással, mint hogyan győzzük le a halált. Szókratész legyőzte a meg­­halást. Krisztus a halált győzte le, „utolsó ellenségét”. A meghalást jól intézni nem ugyanaz, mint a halállal készen lenni. A megha­lást leküzdeni, az emberi képes­ség határai közt mozgó dolog; a halált azonban csak feltámadás­sal lehet legyőzni. Nem a megha­­lás művészetéből, hanem Krisztus feltámadásából indulhat csak ki az új, a megtisztító szélvihar je­len világunkba. Itt van a válasz erre a mondásra: „Adj nekem egy szilárd pontot, ahol lábam meg­vethetem, és az egész földet meg­mozgatom.” Ha néhány ember ezt valóban hinné, és ez irányítaná földi cselekedeteiben, sok minden másként lenne. A föltámadásból élni — ez a húsvét. Nem úgy ta­lálod-e, hogy a legtöbb ember nem tudja, végtére is miért él? A szellemi zűrzavar rendkívül el­terjedt. Ez nem más, mint tudat­talan várakozás a feloldó és meg­szabadító igére. De most még nem jött el az ideje, hogy meg­hallják. Egyszer azonban eljön, és ez a húsvét talán az utolsó nagy alkalom, hogy felkészüljünk jö­vendő nagy feladatainkra. Dietrich Bonhoeffer (Fordította: Csanád Béla)

Next