Új Ember, 1977 (33. évfolyam, 1/1591-52/1642. szám)
1977-04-10 / 15. (1605.) szám
A MI ARANYKORUNK, amelybe, mint elveszett paradicsomba, vágyódunk, amely szerint újra és újra rendezni szeretnénk vallási életünket, magunkat és egyházunkat: a szentatyák egyháza. E megjelölés századokat jelent, és rendkívül színes képet, melyet a mi kereteinkben csak általánosságban tudunk bemutatni, de okulásunkra talán így is megfelel. De kik ezek a szentatyák? Azok a keresztény ókorban élt írók, akik az igaz hithez való hűségük és életszentségük miatt elnyerték az egyház elismerését. Közülük apostoli atyák (akiknek a tanításával e cikkben legtöbbször találkozunk, hiszen ők rakták le a későbbiek számára a fundamentumot) azok, akik vagy valósággal, vagy a műveikben foglalt adatok, vagy a hagyomány szerint az apostolok tanítványai voltak. MI JELLEMEZTE E KOR EMBERÉT? Az Istenben, egyszülött Fiában, Krisztusban való hit. Ez irányította őket minden gondolatukban, minden tettükben. Oly közel érezték magukhoz hitük tárgyát, az Istent, hogy kívánták a halált, vértanúságot, túszon általa nyílt meg az igaz élet ajtaja. Döbbenetes, ahogy Szent Ignác (+107) könyörög a római hívőknek, meg ne mentsél a vértanúságtól: „Hagyjátok, hadd legyek vadak étke, ha általuk Istenhez juthatok. Isten gabonája vagyok, vadállatok közt őrlődöm, hogy Krisztus tiszta kenyere legyek.” A hit olyan kincs, amit mindennél éberebben őrizni kell. Mivel sokfajta nép tért az egyházba, szinte nincs egyházi író, aki ne óvná a híveket a tévtanoktól, hogy ne intene, kérlelne, hogy megmaradjanak az Úr és az apostolok tanításában. Ez kezdetben sem ment könnyen, még kevésbé azután, hogy a szabaddá lett egyházba tömegesen tértek meg. Hogy a hitéletet az eddigi szinten tartsák, legfontosabb volt az alapos hitoktatói munka. Az egyházba lépőnek jelentős időn át jelöltnek (katechumennek) kellett lennie. Ekkor nemcsak a hit elemeivel ismerkedett meg, komoly erkölcsi neveléssel készült fel a teljes jogú tagságra. Aranyszájú Szent János (+407), az egyház legnagyobb szónoka, három évi hittanulás után keresztelkedett meg. És hogy micsoda csodálatos örömünnep volt a jelöltek felavatása az egész közösség számára, olvasható Szent Ágoston vallomásaiban Victorinus megtérésével kapcsolatban. Őseink hitéből égő Isten-szeretet lángja csap felénk. Érzéklésül Szent Ignác néhány sora: „Jöjjön rám tűz vagy kereszt, bestiák hada, vágás, tépés, csontrepesztés, tagok törése, az egész test összezúzása, csal? Jézus Krisztus legyen az enyém.” Lucius és társai (+259) vértanúaktáiban meg azt olvassuk: „Az éj után víg nap derült ránk. Mert aznap rögtön a helytartóhoz hurcoltak ... Ó, boldog nap! Ó, bilincsek dicsősége! Ó, szívből óhajtott lánc!” De hát ők rendkívüli emberek voltak, milyen volt az egyszerű hivő? Olyan, mint az efezusiak, akik a kortanú szerint: „A másvilágra gondolva az egy Istenen kívül semmit sem szerettek.” De hát hogy ne kellene szeretni Istent — írja a Diognetoszhoz írt levél —, aki kegyesen és szelíden küldte hozzánk fiát, nem mint zsarnokot, megváltóként küldte, meggyőzni, nem erőszakot tenni. Isten mindig ilyen volt, ilyen is marad: kegyes, jó, haragtalan, szótartó és egyedül jó. AZ ELSŐ SZÁZADOK KERESZTÉNYÉNEK GONDOLKODÁSÁT, életét teljesen kitöltötte az Atyáihoz és Fiúhoz való viszonyuk, az apostoli atyák írásaiban kevésszer esik szó Szűz Máriáról. De Szent Ignác dicsőíti Máriát, aki méhében hordta Jézus Krisztust; szól Máriáról Justinus (155 körül), Tertullianus (206 körül). Tiszteletének korai bizonyítékai a katakombákban levő ábrázolásai (pl. a Priscilla katakombában a II. században), s az a tény, hogy neve belekerült az apostoli hitvallásba. Az égő hit századai írta: Pénzes Balduin tinápolyi pátriárka, aki azt hirdette, hogy Szűz Mária csupán Jézus anyja, de nem Istenanya. Alexandriai Szent Cirill (+444) volt az, akiezzel szemben bebizonyította, hogy bár Jézus anyjától csak emberi természetét vette, de mivel az ember — Krisztus az Isten fia, a második isteni személy, azért Mária isten anyja. Az efezusi zsinat (431) Cirilnek adott igazat. A nép, amely feszült várakozással várta a döntést, örömmámorban fogadta. Ettől az időponttól számíthatjuk a Mária-kultusz kivirágzását. A DIDACHÉ, AZ EGYIK LEGRÉGIBB ÓKERESZTÉNY IRAT elrendeli, hogy a keresztények naponta háromszor imádkozzanak, az Úr napján (vasárnap) pedig végezzenek kenyérszegést, miután bűneiket megváltották. Akinek viszálya van hitsorsosával, az ne vegyen részt a gyülekezetben, míg ki nem békül. Részlet a Didaché eucharisztikus (hálaadó) imádságából: „Miként ez a kenyérdarab szét volt hintve a hegyeken és halmokon, és egybegyűjtve egy kenyérré vált, úgy gyűljön össze a te egyházad a föld határairól a te országodba. Mert tied a dicsőség és a hatalom Jézus Krisztus által.” Áldozás után így imádkoztak: „Gondolj, Urunk, a te egyházadra, mentsd meg minden bajtól, tedd tökéletessé a te szeretetedben és gyújtsd össze a négy égtáj felől megszentelten a te országodba.” Az áldozás úgy történt, hogy a diakónusok szétosztották a kenyeret és a bort a jelenlevők között. A távollevőknek ugyancsak ők vitték el. Gyakran otthonukba is hazavitték az eucharisztiát. Keleten a hívők nagyböjt idején az otthon tartott eucharisztiából naponta magukhoz vettek. Elmondhatjuk, hogy az eucharisztia volt életük közepe, de hogy az ember mindig csak ember, bizonyítják Aranyszájú Szent János szavai: sokan olyan lélekkel rohannak a szent titokhoz, amilyen állapotban még megpillanta-niuk sem volna szabad. Érdekes Római Szent Kelemen pápa (88— 97) intése: áldozatainkat, liturgiánkat ne rendetlenül és hanyagul, hanem gondosan és a megállapított órában végezzük el. NEM ANGYALOK, EMBEREK VOLTAK AZ ELSŐ SZÁZADOK KERESZTÉNYEI IS. De hogy nem akármilyenek, bizonyítja a Diognetoszhoz írt levél. Ebben olvashatjuk: A keresztényeket nem különbözteti meg a többi emberektől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód ... Házasságot kötnek, mint mások, gyermeket nemzenek, de magzatelhajtást nem végeznek. Közös az asztaluk, de nem az ágyuk. Testben vannak, de nem test szerint élnek. A földön élnek, de országuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket meg mindenki üldözi, ínségben vannak és sokakat gazdagítanak. Mindenben hiányt szenvednek és bővelkednek mindenben ... Abban áll Isten követése, hogy amiben valaki különb a másiknál, abban segítse őt, hogy amit nyert valaki Istentől, azt a rászorulóknak adja. Hogy ez utóbbit is milyen komolyan vették, már a Didadéból kiviláglik. „El ne utasítsd a szűkölködőt — írja —, legyen közös mindened testvéreiddel, és semmit se mondj magadénak. A halál útját járják, akik a szegényt utálják, a gazdagnak pártját fogják.” Prudantius ókeresztény költő az egyház és a szegények viszonyának apoteozisát gyönyörű versben írta meg Szent Lőrinc ifjú szerpap (1258) esetével kapcsolatban. Tőle ugyanis azt kérték, adja elő az egyház kincseit. Elő is vezette a szegényeket e szavakkal: „Ezek az egyház kincsei.” Aranyszájú Szent János a szegényt Krisztussal azonosította: „Az Úr nem elégedett meg a kereszthalállal, szegény is akart lenni, koldus és mezítelen. Nem kér drága dolgot, csak kenyeret, fedelet és vigasztalást. Gondolj arra a mezítelenségre, amelyben állandóan vagyok a szegények által.” KRISZTUS TANÍTÁSA SZERINT NINCS KÜLÖNBSÉG szolga és szabad között. Az első századok keresztényei szigorúan tartották magukat e tanításhoz, annál is könnyebben, mert a legszegényebbek gyülekezetei voltak. Pápának is választottak rabszolgát II. Callistus (217—222) személyében, de erejük és befolyásuk ahhoz kevés , volt, hogy a rabszolgaságot megszüntessék. Viszont társadalmi különbséget nem ismerő szeretetekkel példát adtak olyan korban is, amikor Nazianzoszi Szent Gergely (1390) tanúsága szerint a szegényeket kiűzték a városokból, megfosztották őket a víztől és élelemtől, amikor emberek éjjel-nappal kóboroltak ruhátlanul, szállás nélkül. Sorolhatnánk őskeresztényeink életének vonásait, de példának ennyi is elég. Lelki megújulásért valóban hozzájuk kell fordulnunk. A feltámadási körmenet után a plébános kihirdeti a szokásos határkerülést. Híveit mennél tömegesebb megjelenésre buzdítja és a résztvevőket fegyelmezett magatartásra inti. Húsvét napján, rossz idő esetén fehérvasárnapon, valamennyi székelyföldi katolikus község határkerülésre induló népe reggel korán csendes szentmisét hallgat és közös áldozáson vesz részt Egy óra múlva gyülekezés, amit harangszó jelez. Nők, idősebb férfiak és gyerekek templomi lobogókkal, zászlókkal a gyalogosok csoportjába gyűlnek, legények, férfiak gondozott, fényes szőrű lovak hátán a megyebíró két oldalán állanak lovassorba zászlókat lobogtatva, háromágú keresztet emelve. Indulás előtti percekben a megyebíró hangja csendül: Atyám fiai! Őseink hagyták reánk ezt a szép régi szokást szent örökségképpen, összegyűltünk mi is egy akarattal, hogy kimenjünk határainkba és míves napjaink helyén hálát adjunk a fennvaló Istennek, aki adta a húsvéti szent időt atkalmul magunk megjobbítására, lelkünk üdvösségére, bűneink bocsánatára. Ezért neki szívből hálát kell adnunk. De még más szükségből is megyünk. Kegyes nagy izgalmából megadta érnünk az új tavaszt. Eddig hóval fedett határainkban, kezdődik az új, zöld élet és legszentebb akaratából kihajt verítékkel munkált földeinken a nekünk és barmainknak szükséges eleség. Meg akarjuk ezt köszönni mennybéli Atyánknak most megtisztult lélekkel és imádkozni fogunk a zöld mezőkön végig, hogy gyarlóságaink, nagy bűneink miatt, ne büntessen, további segítségét tőlünk ne vonja el, hanem terményeinket gyarapítsa, őrizze és életünk enyhítésére jóságosan adja meg. Szent énekszóval, szent imádsággal, őseink buzgóságával a határkerülésre indulás pillanataiban kiáltsátok velem: Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Egyszerre indul mind a két csoport: a lovasok élén a határpásztor halad, majd kis távolságra az első sorban három lovas: középen a megyebíró, az egyházközség világi vezetője, jobbján a feltámadt Krisztus szobrát, balrában a gyeplőt tartva, tőle jobbra és balra két legény lovagol, kik egyik kezükkel a csizmaszárba dugott lobogó nyelét, másik kezükkel a gyeplőt tartják. Hármas lovas csoport követi őket, kik lovaikat egyenlő szárú háromszög formájára állítottan háromtagú keresztet emelnek. A két vezetőt az út két szélén párokban haladó lovas csapat követi. A lovas határkerülőket a határt jól ismerő határpásztor a mezők friss zöldjének tengerén át, a határ távoli pontjára, a határ egy dombjára vezeti mely egyben négy szomszéd község határát is jelöli. A csapat minden kereszt előtt meghajtja lobogóit és hallatja hármas kiáltását. Útjük alatt végig éneklik a „Feltámadt Krisztus ez napon! Alleluja, hála légyen az Istennek” — kezdetű éneket, majd a dicsőséges olvasót imádkozzék hangosan, közösen, a ..Régi litániát” éneklik, vagy a másik népéneket: Or Krisztus felt.imada / Ránk malasztia árada / És szent vére hullása / Jón pokolnak romlása. / Úristen megválté / Mind ez világot / Szent halálával.. / Velük egy időben érkezik a határdombra a másik három szomszéd falu határkerülő lovas csapata is. Négyszögben állják körül a dombot és közösen éneklik a húsvéti „Antifonát”. Ének után a soros legény (minden évben más falu legénye) az oráló, imádkozó lovas legény a domb csúcsára áll és levett kalappal így imádkozik: „Dicsértessék a mai üdvösséges napon feltámadt Úr Jézus, Jézus Krisztus áldott szent neve! Mindörökké amen.” Az oráló ezután könyörgéseket mond: a mezők jó terméséért, a pápáért, a lelkipásztorokért, az összes többi püspökért, szerzetesekért, az ország vezetőiért, veszélyek, betegségek, bűnök hogy elkerüljék a népet, az egyház egységéért, s végül a betegekért, szenvedőkért, a jó halál kegyelméért. Majd így fejezi be az imádságot: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura Istene, Teljes az ég és föld az ő dicsőségével. Hívjuk segítségül a mai napon feltámadott áldott Úr Jézus Krisztust az ő szent anyjával egyetemben mondván: Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Uram Jézus! Mária! Hála légyen! Most és mindörökké Ámen” Őrálás után a lovas legény viszszalovagol övéihez. A négy lovas csoport közösen egy alleluias húsvéti éneket énekel, melynek első versszakát befejezve, a határt övező másik úton visszatér kiindulási pontjára, végig hangos énekszó — hangos imádság —, vagy litániaéneklés mellett. Hangsúlyozzuk és ismételjük, hogy az egész határkerülés nem papi, hanem laikus hívek vezetése mellett történik, az újraéledő mező mint jelkép zöld tengerében! Az egy időpontban induló gyalogos csapat a lovasoknál leírt módon kerüli meg a határt — a lovasokénál jóval kisebb határt A két „határt járt’ csapat egyszerre érkezik vissza a templom előtti kiinduló pontra, ahol az oruló lovas legény megismétli húsvéti imádságát és ezzel zárja a határkerülést. A vallásához ragaszkodó székely nép pap jelenléte nélkül is így vallja meg hitét! Húsvéti határkerülés Székelyföldön irta: Domokos Pál Péter ! Keresztről, feltámadásról Dietrich Bonhoeffer, akinek írásaiból Itt közlünk, korunk egyik legjelentősebb evangélikus teológusa. Itt idézett szavainak hitelét vértanúhalálával erősítette meg. A hitleri métellyel és terrorral szembeszállva részt vett az ellenállási mozgalomban. A Gestapo letartóztatta, 1943. április 5-én bebörtönözték, 1945 februárjában Buchenwaldba, majd a flossenburgi táborba vitték, egy-két nap múlva pedig Schönbergbe. Fehérvasárnapon, április 8-án éppen a reggeli igehirdetésbe kezdett fogolytársai között, amikor az őr kiszólította. Másnap Flossenbürgben, rövid éjszakai „bíráskodás” után felakasztották. Egy angol fogoly, Payne Best tanúja volt Bonhoeffer utolsó szavainak: „Ez a vége számomra az élet kezdete.” 39 éves volt ekkor. KRISZTUS SZENVEDÉSE. Végtelenül könnyebb emberi parancsra, kényszerből szenvedni, mint szabadon, saját felelősségünkre vállalt cselekedetként, összehasonlíthatatlanul ,sokkal könnyebb közösen, másokkal együtt szenvedni, mint magánosan, egyedül. Végtelenül könynyebb nyilvánossággal és tisztelettel övezve szenvedni, mint kitaszítva és szégyenben. Sokkal könnyebb a test életének odaadásában szenvedni, mint lélekben. Krisztus szabadon, egyedül, kitaszítva és szégyenben, testben és lélekben szenvedett és — azóta sok keresztény ugyanígy vele együtt. EGYÜTT SZENVEDNI. Számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a legtöbb ember csak saját testének tapasztalatai által lesz okosabb. Ez először is azt bizonyítja, hogy a többség bámulatosan alkalmatlan a bajok megelőzésére — addig hitegetik magukat, amikor veszélyek kerülgetik, míg végül is késő nem lesz; másodszor: a lelki tompultság ellene van a más, az idegen szenvedésnek: csak a szerencsétlenség fenyegető közelségétől, a szorongás növekedésével arányosan támad fel az emberben a szánalom. Krisztus kivonta magát a szenvedés alól, míg el nem jött az 3 órája. Akkor aztán elébe ment, szabadon, megragadta és legyőzte. Krisztus — így mondja az írés —, minden ember minden szenvedését átélte saját testében, mint saját szenvedését, vagyis — megfoghatatlanul nagyszerű gondolat! — magára vette azt tudatosan, szabadon. Mi egyáltalán nem vagyunk Krisztus, és nem vagyunk arra hivatva, hogy saját testünkkel és szenvedésünkkel megváltsuk a világot, nem kell tehát lehetetlent magunkra vállalnunk, és magunkat azzal gyötörnünk, hogy nem bírjuk viselni, hisz nem vagyunk mi az Űr, hanem csak eszközök a történelem Urának kezében, és más ember szenvedésével csak egészen szűk határok közt tudunk igazán együtt szenvedni. Valóban,nem vagyunk Krisztus, de ha Krisztusiak akarunk lenni, ez azt jelenti, hogy Krisztus szívének tágassága szerint részt akarunk venni a felelősségteljes cselekvésben, amely megragadja az alkalmat, ha eljő az óra, és veszélynek is kiteszi magát, és részt vesz az együttszenvedésben, amely nem szorongásból, hanem Krisztus megszabadító és megváltó szeretetéből forrásozik minden szenvedő iránt. A tétlen várakozás és a buta szemlélődés nem keresztény magatartás. A keresztényt nem a maga testének tapasztalatai szólítják fel a cselekvésre és az együtt-szenvedésre, hanem az embertestvérek testének tapasztalatai, akikért Krisztus szenvedett SZÓKRATÉSZ ÉS KRISZTUS. Húsvét? Tekintetünk legtöbbször inkább a meghalásra irányul, mint a halálra. Fontosabbnak látszik, hogyan is állunk a meghalással, mint hogyan győzzük le a halált. Szókratész legyőzte a meghalást. Krisztus a halált győzte le, „utolsó ellenségét”. A meghalást jól intézni nem ugyanaz, mint a halállal készen lenni. A meghalást leküzdeni, az emberi képesség határai közt mozgó dolog; a halált azonban csak feltámadással lehet legyőzni. Nem a meghalás művészetéből, hanem Krisztus feltámadásából indulhat csak ki az új, a megtisztító szélvihar jelen világunkba. Itt van a válasz erre a mondásra: „Adj nekem egy szilárd pontot, ahol lábam megvethetem, és az egész földet megmozgatom.” Ha néhány ember ezt valóban hinné, és ez irányítaná földi cselekedeteiben, sok minden másként lenne. A föltámadásból élni — ez a húsvét. Nem úgy találod-e, hogy a legtöbb ember nem tudja, végtére is miért él? A szellemi zűrzavar rendkívül elterjedt. Ez nem más, mint tudattalan várakozás a feloldó és megszabadító igére. De most még nem jött el az ideje, hogy meghallják. Egyszer azonban eljön, és ez a húsvét talán az utolsó nagy alkalom, hogy felkészüljünk jövendő nagy feladatainkra. Dietrich Bonhoeffer (Fordította: Csanád Béla)