Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)
1978-01-01 / 1. (1643.) szám
KATOLIKUS SZEMMEL . ÚJ ESZTENDŐ SZÜLETETT az idő titokzatos méhéből. Ránk köszöntött az új nap — világossága ősi vágyat ébreszt bennünk: boldog új évet! Boldogság utáni vágyunk istenképiséginket tanúsítja. Szivünk ösztöne ez. Jele annak, hogy ez az életünk nem egyedüli élet, nem befejezett. A világnak elég a napsugár, az állatnak az élelem és a testi jólét... az ember vágya túlmegy ezeken, túlmegy a világon... A boldogság beteljesedés. Igazi beteljesedés csak az örökkévalóságban van, mert az örökkévalóság az Isten. Amint a felkelő nap megvilágítja az arcot, amely felé fordul, úgy világítja meg fáradozásunkat, munkánkat, gondunkat és szenvedésünket az örökkévalóság, Isten boldog élete — ha feléje megyünk. (k. 1.) JÖVŐ ÉVI JÓLÉTÜNK. Az országgyűlés téli ülésszakán számot vetettek népgazdaságunk 1977. évi fejlődésével és a lakosság életszínvonalának alakulásával. Megállapították, hogy a termelés növekedésének üteme meghaladja az előirányzott tervszámokat, ugyanakkor a tervezettnél nagyobb mértékben emelkedett az ország életszínvonala is, jóllehet a nyugati világban tartósnak ígérkező gazdasági válság sok tekintetben nehezítette a magyar ipar és kereskedelem dolgát. Megtárgyalta az országgyűlés jövő évi jólétünk kereteit is. Az 1978-as év gazdasági mutatói újabb életszínvonal-emelkedést jeleznek. A terv a lakosság fogyasztásának 3,4—3,6 százalékkal, az egy főre jutó reáljövedelemnek 3—3,2, az egy keresőre eső reálbérnek 2,8—3 százalékkal való növekedését írja elő. Az egy lakosra jutó reáljövedelem és reálkereset tervezett növekedését — figyelembe véve a fogyasztói árak 4’/6-os emelkedését — a pénzben kifejezett jövedelmek 7—7,4 százalékos emelése biztosítja. Ez természetesen csak akkor válhat valósággá, ha az ország minden dolgozó embere helytáll a maga posztján és felelősségteljes, odaadó munkát végez. A Minisztertanács felhívja egész népünket, hogy szervezett és szorgalmas munkával járuljon hozzá az 1978. évi népgazdasági tervben kitűzött célok eléréséhez, azaz saját jólétünk további megalapozásához, gazdasági, kulturális és szellemi gyarapodásunkhoz. KÖZTÜNK JÁRT A MIKULÁS. A Magyar Hírlap december 7-i glosszáját fejezte be ezzel a mondattal M. I. Gy. Egy körúti közlekedési esetet figyelt meg 6-án délután. A taxis és az úrvezető csúcsforgalmi „összecsapása” már-már szó szerinti összecsapássá vált, amikor egy vattaszakállas, piros ruhás, körúti Mikulás termett ott valahonnan. „Szeretnék átmenni, kérem Látják ott azt a sok gyereket?” — ilyen egyszerűen, „emberhangon” szólalt meg. És az úrvezető keze lassan leereszkedett, félreállt, a taxis pedig továbbment. Valóban köztünk járt a Mikulás. Vattaszakálla, piros ruhája, olcsó cukorkája talán nem is annyira, mint inkább ez a csendes közbelépése emlékeztetett Szent Miklós myrai püspökre. Görcsöket oldó, ütésre emelkedő kezeket lehorgasztó szellemére. Cukorkákon és a gyerekek örömén túl ez éppen egyik figyelmeztető értelme a Mikulásnapnak, ajándékozásnak, örömszerzésnek: a szeretet békeszerző szelleme. Kívánjuk, minél többször járjon köztünk a Mikulás máskor is: békítsen ki haragosokat, oldjon fel gyűlölködő görcsöket — ne csak a Körúton, hanem szerte a világon, Krisztus hitével, szeretetével. (rosdy) „FURCSA HALLANI” — Mézes József zámolyi plébános helyreigazítja egyik legutóbbi híradásunkat (1977. dec. 11., 4. old.), mely arról szól, hogy a Bécsben székelő Europäischer Hilfsfonds (Európai Segélyalap) helyettes vezetője első ízben lett osztrák pap, Karl Stepan, az osztrák Canisiuswerk igazgatója. „De nem helyes az értessülés — írja Mézes József plébános —, ugyanis: személyes ismeretségből tudom, hogy Kari Stepán világi ember, három gyermek (Cristien, Anton és Monique) édesapja. Nagyon szép keresztény családi életüket jól ismerik Bécsben. Kari Stepán tehát világi hívő. Nekünk magyaroknak talán furcsa hallani, hogy Bécsben egy egyházi intézménynek (amilyen többek között a késői papi hivatások ébresztésével foglalkozó intézet is!) világi ember legyen a vezetője.” Megköszönjük a helyreigazítást. Annál is inkább, mert ebben a kedves helyreigazításban ott van egy számunkra is érdekes kérdésmeddig lesz még nálunk „furcsa hallani", hogy Isten népének világi tagjai is alkalmasak lehetnek a közreműködésre különböző egyházi intézményekben? ÉRVÉNYES ÉRTÉKEK. Az Új Ember hasábjain sokszor cikkeztünk az Ószövetség és Újszövetség olvasásának fontosságáról, műveltséget és világképet szélesítő hatásáról is. Éppen ezért örömmel üdvözöltük a televízió „Családi kör” műsorának december 13-i adását. Gál Ernő pszichológus komoly érvekkel igazolta a Biblia, az Ó- és Újszövetség ismeretének jelentőségét: a kultúra világa, ünnepeink és hétköznapjaink egyaránt telis-tele vannak olyan fogalmakkal, utalásokkal, képi jelzésekkel, amelyek kizárólag a Biblia tanulmányozásával válhatnak érthetővé, mindannyiunk közkincsévé. Például a sóbálványt, az Ady által leírt Góg és Magóg neveket, vagy a békegalamb jelképét a vízözön korából — még könyvtárnyival kiegészíthetnénk; a lényeg az, hogy az említett könyvek nem véletlenül lettek kedvelt és sokat forgatott forrásai irodalmaknak, művészeteknek évszázadokon át. Érvényességüket, értékeiket a mai napig megőrizték. (szeghalmi) ZÖLD FENYŐ S MÖGÖTTE EMBEREK. Emlékszünk a 33 évvel ezelőtti ágyúdörgéses, fájdalmas, véres decemberre—januárra. Akkor is, aki még kimerészkedett vagy már ki tudott bújni a pincékből s óvóhelyekről, törte magát legalább egy könyöknyi fenyőgallyért. Hogy a remény gyertyáit meggyújthassa rajta — besötétített ablakok mögött is — egymáshoz bújt szerettei körében. Most, s hosszú békeidő éveiben nem így van. Garmadával kínálták a fenyőfát a fagyoskodó eladók piacokon, csarnokban, udvarokon. S épp ez az — a fagyoskodók! Ha a vevő nem talált azonnal kedvére való fát, idegesen váloga ott, máshová szaladt. A kesztyűs, két kezét ködmönchez verő eladó el nem szaladhat, köti a munkafegyelem, toporog, ágakat rendez, kiszolgál türelmest és türelmetlent. Kinek jutott eszébe őt is befoglalni a szenteste fohászaiba s érte is repíteni ég felé az angyal énekét? Mit mondjunk a többiekről? Akik a piaci raktárakba szállították a fákat. Hozták berregő teherkocsin, gyömöszölték vasúti teherkocsiba, döccentek vele lejtős úton a szekérrel, rakták halomba szeles hidegben, suhogtatták tövén a fejszét az erdei pusztákban. Dolgoztak érte korábban is, míg fölserdült a fácska, míg kikapálták mellőle a gazt, míg védték a havon kóborló vadaktól, míg gondozták tavasznyíláskor, tán öntözték tikkasztó nyárban. Míg a faiskolából alkalmas dűlőre, hegyhátra, nézőségre telepítették. Míg egyáltalán „beiskolázták” a toboztáskáival együtt. Prohászka kérdezte Elmélkedéseiben: szeretjük-e a közösségi szolgálat névtelen embereit, a postást, a vasutast, a kalauzt? Karácsony ünnepkörében folytathatjuk a kérdést: megbecsüljük-e azokat, kik — bár fizetett alkalmazottakként — megteremtették számunkra a szeretet ünnepének gyantaillatú kellékeit? (hajdók) Hazatér a Szent Korona Több mint három évtizedes távollét után január 6-án hazatér egyházunk és nemzetünk közös ereklyéje, a magyar állam születésének szimbóluma: Szent István koronája. A jelentős eseményről magyar—amerikai közös közlemény jelent meg: „Az Amerikai Egyesült Államok elnöke megállapította, hogy helyénvaló és időszerű visszaadni Magyarország népének Szent István koronáját és a koronázási ékszereket, amelyek a második világháború befejezése óta az Amerikai Egyesült Államok őrizetében vannak. A korona visszaadására 1978. január 6-án és 7-én Budapesten, ünnepélyes keretek között kerül sor, a magyar és az amerikai népet képviselő küldöttségek részvételével. A Magyar Népköztársaság kormánya a koronát és a koronázási ékszereket Budapesten, állandó jelleggel, egy megfelelő történelmi helyen fogja kiállítani, úgy, hogy az ország lakossága, külföldön élő magyarok és külföldiek egyaránt láthassák azokat.” * Philip M. Kaiser, az Egyesült Államok budapesti nagykövete levelet intézett Pója Frigyes külügyminiszterhez, melyben kifejtette, hogy a magyar külügyminisztérium vezetőivel folytatott megbeszélései alapján ő és kormánya hogyan érti a magyar korona és a koronázási ékszerek visszaadásával kapcsolatos eljárást. Eszerint a korona ünnepélyes keretek között kerül átadásra Budapesten, kifejezésre juttatva az átadás „néptől népnek" jellegét. Részt vesznek az országgyűlés, az Elnöki Tanács és a kormány képviselői, a magyarországi egyházak vezetői, a társadalmi és tömegszervezetek, a kulturális és tudományos élet képviselői, a magyar és a nemzetközi hírközlő szervek tudósítói. A korona és koronázási ékszerekBudapesten, megfelelő helyen, állandó jelleggel kiállításra kerülnek, hogy az ország lakossága, külföldön élő magyarok és külföldiek egyaránt láthassák azokat. Pója Frigyes külügyminiszter az alábbi választ adta az amerikai nagykövet levelére: „Szeretnék köszönetet mondani önnek 1977. december 13-i leveléért, amelyben ismételten megerősítette az Egyesült Államok elnökének döntését, hogy Szent István koronáját és a magyar koronázási ékszereket visszaadja a magyar népnek, s amelyben vázolta, hogyan érti ön a korona visszaadásával kapcsolatos eljárást. Örömmel tájékoztatom, hogy az ön 1977. december 13-i levelében vázoltak világosan tükrözik a magam és kormányom értelmezését arról az eljárásról, amelyet kormányaink elhatároztak a korona visszaadásával kapcsolatban”. Beszélgetés Pilinszky Jánossal Nem tudnám leírni a szobáját. Zsúfolt könyvespolcokra emlékszem, egy kisasztalra, amin könyveket és leveleket tolt arrébb, hogy helyet csináljon a kávéscsészéknek. Kocogott a kanna széle a csészéken, ahogy töltötte a kávét ... Meglepetést és érdeklődést keltett Pilinszky János új könyve, a Beszélgetések Sheryl Sultonnal. A költő, aki verseiben, de drámáiban is mindig monológokat irt, most a dialógus formát választotta.. . Ez egy amolyan platóni dialógus. Persze én nem vagyok filozófus, még kevésbé hiszem magam Platonnak. .. Több elemből épült ez a könyv, remélem, hogy végül is összeállt egy egészszé. Úgy érzem, esszészerű írásaim szintézise és valamiféle nyitás is egy nagy lélegzetű próza irányába. — Végül is, a szó köznapi értelmében mennyire beszélgetések ezek a Beszélgetések ...? — Ez a könyv egy beszélgetés emléke, lecsapódása. Szavai persze javarészt az én szavaim. Azt hiszem, a kötet egy barátság, egy találkozás krónikájaként is olvasható. Ilyesfajta beszélgetések, ha megíratlanul is, gyakran lezajlanak a világban. — Beszélgetésetekben egy sor olyan kérdésről esett szó, amely izgalmas viták témája lehetett volna. — Köztünk nem volt vita... — Érdekes, hogy az olvasó se nagyon akar vitatkozni... — Talán azért, mert amit két ember elfogadott, az már valamiképpen „megméretett”. Azt már öt, tíz vagy száz is elfogadhatja talán .. . Hiszen két ember is olyan mérhetetlenül távol áll egymástól... A filozófus írók dialógusai jobbára vitairatok: ez az egyetértés irata ... — Korábban verseidben, nyilatkozataidban visszatérő szavad volt a csönd. Esztétikád kulcsszava ez ma is, amikor jóval többet írsz. Nincs ebben valami ellentmondás? — Azt hiszem, nincs. A csöndet úgy értem, mint igénytelenséget. A dolgok megközelítésében volna szükség erre az igénytelenségre. Ahogy egy gyerekhez kell közelednünk, csak néhány jelzésre szorítkozva, hadd legyen ő az aktív... Ahogyan madarakat etet az ember ... Azelőtt nagyon erősen dolgozott bennem a vágy, hogy tökéleteset kell írni. Ez a fajta igény nagyon sok mindent elriaszt és kizár. Pont azokat, amik egyre többet jelentenek ma már az én számomra. Úgy érzem, nincs jobb válogatás, mint válogatás nélkül átengedni magunkon a világot. Az írásnak van egy része, amit én írok, és egy másik, ami íródik: engem ez érdekel igazából. Egy írás sorsát így teljesen kiszámíthatatlannak tartom, de hiszek abban, ha az ember engedi beszélni a világot, akkor ott nagy baj nem lehet... — önéletrajzod, amit írásaidból (ezt a könyvet is beleértve) „összeolvashat” az ember, nagyon hiányos és szegényes. Miért? Partikulárisnak gondolod az élet mindennapi, vagy adatszerűen rögzíthető mozzanatait? — A regényem, amin most dolgozom, erről fog szólni. Nem az én önéletrajzom lesz, hanem figyelmem önéletrajza. Nem tudom megvonni a határt, hol végződöm és hol kezdődik a figyelmem, melynek egyszerre vagyok alanya és tárgya. Ha szabályos önéletrajzot írnék, talán éppen a legfontosabbak maradnának ki belőle. Nem pusztán az események határoznak meg, hanem hogy mit vettem észre, mi jutott eszembe életem során. — Egy író tud-e válaszolni arra a kérdésre, miért ír? — Nehezen. Úgy érzem, valamiképpen félig élünk csak, féligmeddig éljük csak át azt, ami történik velünk ... Írni számomra nem más, mint megemészteni az életet, fölismerni, mi is történt velem és körülöttem. Fiatalabb koromhoz képest mára már sokkal természetesebb életfunkciómmá lett az írás. Enni, imádkozni, beszélgetni, bevásárolni, írni, valahogy kezdenek közel állni egymáshoz... Hogy az írásnak, az én írásaimnak van-e missziójuk, azt nem tudom megítélni. Nem is lehet, talán. De hát ki tudja, hány ember ül éjjel a szobájában és hallgat Bachot szerte a világon? Hogy ez miket indított el, sosem fogjuk megtudni. Holott ez volna talán az emberiség valódi története ... — Többször, több helyen tettél már említést az „evangéliumi esztétikáról". Mit értesz, mit értsünk ezen? — Ezt csak körülírni tudnám. Nézd, mind a négy evangélium, valljuk meg, igen egyszerűen megírt mű. Ugyanakkor: négyen írták meg ugyanazt az eseményt: milyen „modern” ötlet... A történeten belül ott a történet liturgiája, az utolsó vacsora, csodálatos dramaturgia... És micsoda „rendezés”: Jézus fölmegy a hegyre és ott nem a tízparancsolatot nyilatkoztatja ki, hanem azt mondja: boldogok, akik sírnak... Erről van szó. Az evangéliumi esztétika létezik. Ezt megírni fölösleges, sőt talán lehetetlen. Gondolni kell rá ... — Drámai lénynek mondtad az embert egy interjúdban. Verseid, minden írásod mutatja, milyen kivételes mélységgel éled át ennek tragikumát. Mondd, van neked humorérzéked? — Igen, azt hiszem ... Hajlamos vagyok a depresszióra, nagyon szeretek nevetni. Szeretem a burleszket... Ha megélek egy tragikus esetet, hosszú hallgatás után egyszerre csak humorosan tudok beszélni róla. De ha megírom, már nem humorosan írom meg. A humor nálam egyfajta szemérem, tartózkodás, amivel már mindenről lehet beszélni, de nem véglegesen ... — „Olyan egzisztenciális élményeket fejez ki, amelyekben kevéssé van jelen az életalakítás felszabadító eszméje.” Egy kritikusod fogalmazott így. Szemléletedet inkább a szenvedő, mint a cselekvő ragozás jellemzi... — Én a legaktívabb, legkoncentráltabb emberi tevékenységnek a szemlélődést tartom. Leonardo vallotta, hogy aki nem szemlélődik eleget, az minden idejét elpocsékolja. Ugyanakkor azt hiszem, a nagyon erős szemlélődés szinte azonos a fizikai munkával: ahogyan egy paraszt teszi a dolgát, az hallatlanul magas szintű szellemi művelet. Őszinte a testén keresztül kap tanítást. Aki jól gondolkodik, sohasem csak az agyával gondolkodik ... Túl sok mindent akarunk „megoldani”. Ennek a szónak azonban csak igen szűk tartományban van értelme. Az életre mi a megoldás? Az életet végig kell élni, mi van azon megoldani való? Ha elhagyjuk ezt a mániás megoldás-keresést, belátjuk, hogy a dolgok tetemes részének megoldatlanságában van a megoldása ... Ahogyan a fejlődés fogalmát sem szabadna túlértékelnünk, nehogy végül is egy utópiában éljünk, s elfelejtsük észrevenni a mi életünket. Az utópia ilyen értelemben életellenes! Simone Weil mondta: a reális pokol is jobb, mint a képzelt mennyország. „Megoldásaink” jobbára e képzelt mennyország szintjén mozognak ... — Nem pesszimizmus ez...? — Az evangélium azt mondja, elég a mai napnak a ma gondja. De érdekes módon a kereszténységnek vannak korszakai, mikor az utópisztikus jövőszemlélet eluralkodik. Egy akol és egy pásztor lesz ... Pedig apokalipszissel végződik az Újszövetség. Ilyenfajta optimizmusról ott nincs szó. Csak üdvtörténeti értelemben beszélhetünk optimizmusról... — Zavarban vagyok. Tudom, hogy fáradt vagy, betegségből éppen kilábalóban zaklattalak. Volt értelme, érintettük ebben a beszélgetésben az igazán lényeges kérdéseket? Egyáltalán, mit tartasz a beszélgetésről? — Beszélgetni... Nézd, én sok emberrel találkozom. Ha például egy ateistával beszélgetek, én hivő vagyok, nem minden probléma nélkül, ő hitetlen, de ez szintén nem problémamentes. A hitünk ellentétes, a problematikánk közös. Ez kapcsolatunk alapja lehet. Ma mintha kezdenének az emberek ráébredni problematikájuk közös voltára. Nem az elvek és gondolatok azonossága a leglényegesebb, hanem a mélyükben rejlő problematika közössége. Ha két ember érdemben beszél egymással, mindig erről a problematikáról beszélnek tulajdonképpen. Azt hiszem, mi is arról beszéltünk ... Kipkó Tamás