Új Ember, 1979 (35. évfolyam, 1/1696-52/1747. szám)

1979-03-18 / 11. (1706.) szám

Böjt a keresztény ókorban és manapság A „Christ in der Gegenwart” c. folyóirat 1978. január 8-i száma az NSZK egyik legtapasztaltabb diétikai szakorvosának, dr. Karl Spiskenek Maimban „A böjtölés tegnap, ma és holnap az új életstílus vonásai” címmel elmondott előadásáról közöl cikket. A szakember szerint, sajnos a katolikus egyház teljesen felhagyott a böjtöléssel, és ezért korunk emberének a böjtölés igen fontos gyakorlatát az orvostudomány drága kerülőútján keresztül kell újra elsajátítania. Vajon jogos-e a tudós kifogása, hogy az egyház abbahagyta a böjt gyakorlatát? Első pillanatra úgy látszik, nagymértékben igaza van dr. Spiskenek, akinek véleményét még inkább alátámasztva látjuk, ha a mai betű szerinti előírásokat az első századok böjti fegyelmével hasonlítjuk össze. A KERESZTÉNY ÓKOR EGYHÁZÁNAK TAGJAI már az apostoli időktől fogva Krisztus szenvedésének emlékére egész évben szerdán és pénteken böjtöltek, és ezek a böjtök a Didaskalia tanúsága szerint Keleten hamarosan kötelezővé váltak. A szerdai és pénteki böjtöt a nyugati egyházban sokfelé szombatra is kiterjesztették. Keleten, ahol szombaton nem böjtöltek, a hétfő lett a liturgikus hét harmadik böjti napja. Később főleg a nyugati egyház fokozatosan csökkentette azoknak a hónapoknak a számát, melyeken kifejező volt a hetenkénti háromnapos böjt. Az ókori, de a későbbi idők egyházának is a legjellegzetesebb böjtje a húsvétra való előkészületi böjt, a nagyböjt volt. A húsvét előtti böjtök vidékenként sokáig különbözőek voltak. Némely egyházközségben csak nagypénteken, másutt nagyszombaton is, ismét másfelé negyven órán kérészről böjtöltek, és elsősorban Keleten igen sok olyan közösség is volt, (pl. az alexandriai), amelynek tagjai egész nagyhéten kenyéren és vízen böjtölve készültek a húsvétra. Hogy mikor lett a rövidebb ideig tartó húsvéti böjtből negyvennapos böjt, illetve a Krisztus negyvennnapos böjtjére emlékeztető szent Negyvennap mikor került húsvét elé, pontosan nem lehet megállapítani. Az egykorú írók tanúsága szerint a IV. század közepén már mindenütt az egész egyházban kötelező volt a Negyvennap böjtje, mely Keleten, ahol szombaton nem böjtöltek, sokfelé húsvét előtt nyolc héttel. Nyugaton húsvét előtt hat héttel, a húsvét előtti hatodik vasárnappal kezdődött. A nyugati egyházban, hogy a 36 nap helyett, vasárnap nem lévén böjti nap, a tényleges böjti napok száma 40 legyen, a VII. század elejétől a böjtöt az első böjti vasárnapot megelőző szerdán, hamvazószerdán kezdték, melyet azóta neveztek hamvazószerdának, mióta a hívek fejét ezen a napon kezdte hamuval meghinteni az egyház. A böjti napokon általában a hívek csak egyszer, estefelé étkeztek, és nemcsak a hústól, de mindenféle egyéb állati eredetű ételtől (tojás, vaj, zsír, tej stb.) megtartóztatták magukat. A liturgikus év, a szent idők böjtjei közé tartoztak még pl. az egyéb főünnepek előtti vigíliaböjtök, továbbá a nyugati egyházban fokozatosan elterjedt ún. kántorböjtök, a negyedévenként csupán egy-egy hétnek szerda, péntek és szombat napi kötelező böjtjei. A liturgikus év, a szent idők böjtjei mellett meg kell említenünk a szentségekkel kapcsolatos böjtöket is. A szentáldozás előtti böjtölés, az étlen-szomjan való áldozás szokása a II. századba nyúlik vissza. BÖJTÖLÉSRE KÖTELEZTE AZ EGYHÁZ azokat a felnőtteket is, akik a keresztségre készültek. Az előkészületi időszakban eleinte egy- vagy kétnapos böjtöt írt elő az egyház. Később a böjti napok száma emelkedett. A távolabbi előkészületi idő böjti napjain kenyeret, vizet és sót lehetett fogyasztani, a keresztséget közvetlenül megelőző napon azonban minden étel és ital tilos volt. Sokfelé azt is megkívánták, hogy ne csak a keresztségre készülők böjtöljenek, hanem lehetőleg a szertartáson részt vevő közösség tagjai is. A szentségi feloldozás előtt is gyakran súlyos böjtöket parancsolt híveinek az egyház. A nyilvános, igen súlyos, ún. főbenjáró bűnökért kirótt vezeklés gyakorlatai nagyon kemények voltak. Ezek közé a vezeklési cselekedetek közé tartozott, hogy a néha évekig elhúzódó bűnbánati idő alatt ételben és italban állandóan megszigorításokkal kellett élnie a vezeklőknek, egyes napokon pedig a legszigorúbb böjttel kellett bűneit törlesztenie. HA AZ ÓKORI EGYHÁZ BÖJTI FEGYELMÉVEL VETJÜK ÖSSZE a mai böjti szabályokat, meg kell állapítanunk, hogy igen kevés önmegtagadást kíván ma tagjaitól az egyház. E könnyítések azonban, és ezt sosem szabad szem elől tévesztenünk, lelkipásztori meggondolásokból történtek, mégpedig úgy, hogy a böjt lényege, a bűnbánati szellem továbbra is töretlenül érvényesüljön. Az egyház, amely minden korban mérlegelni igyekezett az emberi teljesítőképesség határait, és a legfontosabbnak mindig a törvény szellemét tekintette, az ókori embernél sokkal fáradékonyabb és idegileg sokkal erősebben igénybe vett mai átlagembertől csak annyit kíván, amennyit egészsége veszélyeztetése nélkül képes teljesíteni. Ezért a szigorú böjti napok (hamvazószerda és nagypéntek, melyeken tilos a húsétel fogyasztása, és a megengedett három étkezés közül csak az egyiken lehet jóllakni) kivételével megengedi a napi háromszorinál gyakoribb étkezést és az egynél több jóllakást. Ugyanakkor megköveteli, hogy minden híve, hacsak valamilyen jogos felmentő ok nem forog fönn, legalább péntekenként, elsősorban a nagyböjtben a hústól tartózkodjék, és ezzel a megtartóztatással, vagy az évközi péntekeken más, szabadon választott vezeklési cselekedetekkel gyakorolja az önmaga feletti uralmat. Gondoljon az érette meghalt isteni üdvözítőre, és bűnösségét átérezve alázkodjék meg Istene előtt! Az egyház mai böjti fegyelmének lényeges eleme az a követelmény, hogy ha az őskeresztényeknél csekélyebb is a mai ember ételben és italban való önmegtartóztatása, esendő mivoltának átélése, és a kereszhalált önként vállaló Krisztus iránti együttérző hálás szeretete legalább olyan vagy még mélyebb és őszintébb legyen, mint az első századok emberéé volt. AKI A MAI BÖJTI ELŐÍRÁSOK MÖGÖTT MEGLÁTJA azok szellemét, az egészen biztosan sokkal többet tesz az Istennel való kibékülés és a vele való barátság megszerzése érdekében, mint amit a törvények betű szerint megkövetelnek. És ez az önkéntesség és a szabad elhatározásból vállalt többlet, mely az egyháznak egyik fő célkitűzése a böjttel kapcsolatban, sokkal többet ér, mint az a teljesítmény, melyet csak parancsra, kényszerből hajlandó megtenni valaki. Szántó Romád Masa Masa meghalt Egy egész kor, szinte egy egész világ utolsó hordozója ment el ővele. Feszty Árpád és Jókai Róza leánya. A most olvasott híradás haláláról úgy mondja, hogy a házaspár nevelt leánya volt. Én erről nem hallottam soha, pedig a századforduló körül, amikor kis Masa hatéves volt — jómagam pedig tizenöt — egészen más, meseszerű történetet ismételgettek róluk. Jókai Róza, az igen, az Jókai Mór nevelt és örökbefogadott leánya volt, akit Laborfalvy Róza — a nagy színésznő. Jókai felesége — más apától származó unokájaként juttatott családjukba, Jókai Mór jóságos szeretetébe. Amikor Laborfalvy meghalt, akkor a Kis-Róza lett (így hívták) Jókai egész családja Bajza utcai házukban. A fiatal leány kívánságára Jókai egy ideig Münchenben taníttatta őt festészetre, és igen szép eredményt ért el. Színvonalasat. Azután közbejött az, hogy Jókai Rózát Pesten meghívta magához Jászai Mari — az akkor teljes dicsőségében sugárzó nagyasszony — és az ő asztalánál ismerkedett meg a vékony, sápadt fiatal leány Feszty Árpáddal, aki kreol szépségű, daliás férfi volt. Jászai Mari több éves udvarlója és szerelme. Feszty hazakísérte Rózát és úgy fordult a dolog, hogy azontúl gyakran látogatta Jókai házát, mert ők ketten, fiatalok, egymásba szerettek. Feszty megkérte Jókaitól Róza kezét és titokban jegyesek lettek. Jászai mégis megtudta, nagy haragra lobbant, olyan szenvedélyesre, amilyenre talán csak ő volt képes. Akkoriban bejárta a „várost” a hír, hogy a nagy művésznő halálra keresi Kis-Rózát, egy „szarvasölő kést” mindig magával hordoz. Hogy igaz volt-e vagy sem, nem tudom. Nem is hiszem. Tény az, hogy Feszty és Róza nem Pesten, hanem valahol az Adria partján esküdtek és onnét egykét évre Olaszországba, nászútra mentek. Amikor végül hazajöttek, kisgyermeküket, Masát, már hozták magukkal. Akkorra azonban — Justh Zsigmond naplója szerint — már fellazult közöttük a szerelem és Justh följegyezte: Feszty külön lakásba költözött, zord és panaszos lett, hogy művészi lobogása cserbenhagyta, ami nem történt volna meg, ha Jászai mellett marad, mert attól az asszonytól anynyit kapott. Ezt soha nem írtam volna meg Masa — én úgy neveztem: Masuka — életében. Mert reméltem, hogy Justh naplója nem kerül soha kezébe, és én semmiféle illúzióját nem akartam volna eloszlatni. Masa is festő lett, anyja mellett nevelkedett. Én lágymányosi lakásukban ismertem őket meg — ötvenöt évvel ezelőtt. Kis-Róza szökés haja akkor kezdett őszülni. Masa pedig fekete haja és napsütötte bőre árnyalataival egészen apjára ütött. Ez a megismerkedés pedig akkor jött létre, amikor én az emigrációból épp hogy hazaérkeztem. Raffay Károly, az Esti Kurír főszerkesztője kérte tőlem, hogy egy újságoldal terjedelmében ismertessem az olvasókkal özvegy Jókai Mórné, az író második felesége, Nagy Bella külső és belső lényét (az Akadémia utcában lakott ügyvédnek nevelt öccsével) és hogy egy egész másik oldalt szánjak a budai Műegyetem mellett lakó özvegy Fesztyné és leánya, Masa, ismertetésének. A cikk lényege az volt, hogy ki hogyan, milyen szeretettel emlékezik Jókai Mórra. Talán mondanom se kell, hogy miután özvegy Jókainé minden szerzői jogot örökölt, Fesztyék pedig semmit, mégis. Nagy Bella főként azt panaszolta, milyen sovány a szerzői jog hozta örökség. Hogy a regények filmre alkalmazása milyen lassan halad. Kis Róza pedig bánatfelszántotta arccal Jókai szív jóságát emlegette. Egyetlen szóval nem érintette az anyagi kérdést, pedig ők majdnem szegények voltak abban a jó ízlésű, kultúrát sugárzó műteremben. Azóta ismertem Masát. Különös, senkihez sem hasonlítható teremtés és művész volt. Jókai -regényből lépett ki, élete olyan romantikus benyomást tett. Főként portrékat festett, nem tudom, talán mást is, de legjobban az oltárképeket szerette. Mert mélyen vallásos volt. Hanem az oltárképei nem voltak sablonok, akadémikusak, hagyományt követők. Mindig az ő belső látomását fejezték ki — teljes rajzkompozíció- és színskálatudással. Az ő szentjei élnek a vásznon vagy a lemezen, mert valahogy mindig őt magát ábrázolják — annak, aki látni tud. Már jóideje fenn, a Várban lakott. A Dísz téren, a Vérmező fölé néző ablakokkal. Egy barátnője, aki anyja halála óta lakótársa volt, az gondozta. De utolsó éveit nem otthonában, hanem falun, Domaházán töltötte, ahol oltárképeit és egy „betlehemi látomást” zavartalanul festhette, szíve vágya szerint. Ha nagyritkán Pestre jött, engem mindig fölkeresett, amióta én nem mehettem már hozzájuk. És akkor beszélte, milyen boldog ő Domaházán, falun, nemcsak azért, mert folyton festhet, amit legjobban szeret, hanem azért is, mert a falu népe bejár a gyárakba, ipartelepekre és jómódban él. — Ez egészen meghódított engem. Boldog vagyok, hogy a falu népének most olyan jó sora van. Az is örömmel töltötte el, hogy egyik oltárképe thüringiai magyar Szent Erzsébetet ábrázolhatta, amint kötényében az alamizsna rózsákká változott. Mert férje, a brutális nagyherceg nem tűrte jóságát. — Tudod, én gyermekkoromban, télen, ha az utcán kabát nélküli szegény gyermeket láttam, le akartam vetni télikabátomat, hogy odaadjam. De nem engedték. És most ez a sorsajándék. Hogy éppen ezt festhettem meg. Masa. Itt hagyott kis lakására gondolok. Egyik szobáját a kettő közül csak beteg állatoknak szemtelte. Elaggott kutyáknak, szárnyuktört madaraknak, kitett kismacskáknak. És ki tudja még . .. De a nagy lakószobájában ott állt valamikor három csodaszék. A velencei dózsepalota (amely bizánci ezeregyéjszakából maradt ott) három széke. Ezeket kopott voltuk miatt dobták ki. Rájuk találtak nászutazó szülei egy velencei ócskásnál és rögtön megvették, magukkal cipelték, hazahozták. Azokat a székeket Masa úgy szerette. Olyan nemesen patinásan szép volt szette kopott fájuk, megsápadt színűk. Sorra meg kellett válnia tőlük, olyan szegény lett. Pedig az utolsót, amikor rákerült a sor ... úgy szerettem volna én ... de nem mertem fölajánlani. Legalább az emlékük álljon ott. Masuka, nagyon szerettelek. Dénes Zsófia Addig nyújtozz míg a takaród ér — mondja a közmondás elsősorban a pénzzel kevéssé jól gazdálkodók intelméül. Győre Imre Fohász az időhöz című versében azonban egy szokatlan társításban jelenik meg ez a mindannyiunk által ismerős szólás (Magyar Nemzet, 1978. dec. 17.). Rövidebb már a nappal, az éj is rövidebb. Rövidebb takaróval hosszabbodik a hideg. Térdünk felhúzva állig, talpunk mégis kilóg. Rövidebb fagyot adjál, vagy hosszabb takarót. Az egyre gyorsuló ütemben szaladó idő korunkban éppen a zsoltáros élményével ellenkező hangulatot teremt: ezer év tény,leg csak Isten szemében annyi, mint a tegnap, vagy az éjjeli őrtállás,(vö. Zsolt 90, 4). Nem győzünk versenyt futni nap mint nap a huszonnégy órával, a szűknek, bizonyuló évekkel, tulajdonképpen az emberi élettel. Mozgásterületünk megnagyobbodása, a közlekedés, a gépekkel segített ügyintézés, gondolataink sokasodása mind-mind rövidítik nappalunkat és éjünket. Ám egyre inkább világossá válik az is, hogy az idő, mely alá mindennek be kell férnie, meghatározott méretű és egyáltalán nem tágulékony. Így születik az ember belső egyensúlyvesztése, a rövidebb takaróval meghosszabbodott hideg. A kép világos: az időtakaró alá minden nem fér be. Ha térdünk állig is fölhúzva, ha a kellemes pihenés minden kellékéről le is mondanánk —, talpunk mégis kilóg. Mit tegyünk? A fohász túlmutat a címzetten, nem csak az, időhöz szól, hanem akitől az időt kaptuk, a teremtő Istenhez. Akár a pénzt, akár a világ alakítható dolgait, akár a teret, s magát az anyagot, úgy az időt is adott méretben készen kapjuk ajándékba. A Teremtés könyvének kezdete és a Jelenések könyvének végórája nem csak a világ idejét szorítja határok közé, hanem az én emberi sorsom napjait is. Ezért tanítja minden kor emberét Jézus örök evangéliuma: eljött az óra, itt az idő... Annak fohászértékű kijelentéseire kell figyelnünk, aki soha sem hibázta el a fagy és a takaró méreteit, akinek soha nem volt későn érkezett élménye, mert az idők teljességében érkezett és élt, s aki éppen ezért tud megtanítani arra, hogyan legyen rövidebb a fagy és hosszabb a takaró. Jézus szemét mindig a legvégső célra függesztette, s annyit juttatott kimért emberi idejébe, ami ,,józanul” belefért. Volt ideje apostolaira, az értetlen tanítványokra, a farizeusok vádaskodásaira, de Mária és Márta házára, sőt a kánai menyegzőre is. Magam is így akarok a „fohász elé dolgozni”, mint az értékkel, úgy gazdálkodni az idővel s teendőimet okos válogatással a végső célnak megfelelően rendezni. Isten csak egy ideig hunyt szemet a kővé fagyott tudatlanság ideje fölött (v. Ap Csel 17, 30). Jézus eljövetelével minden órát és zord időt átmelegített, és az üdvösség órájává tett. Pákozdi István BOLDOG MAXIMILIAN KOLBE EMLÉKESTET tartanak március1-én, szombaton este fél 6 órai kezdettel a Szent Kereszt plébániatemplomban (IX., Érsek út és Üllői út sarok). Megközelíthető: a Metró Nagyvárad téri végállomásától 81-es busszal és valamennyi villamos járattal. Program: Kolbe atya élete vetített képekkel, közben emlékmise. Közreműködik: Balássy Péter Pál és Balássy László. Tűz Tamás: Istenkeresés Kerestelek. Kezemben fáklya. Pillám fésűje túrt bele a laza kontyú éjszakába. Elrejtőztél. Nyomod se volt már. Se hang, se fény, se buborék. , Talán előlem bújdokoltál! Hallgatásod jegében dermedt csuklómat forgattam feléd. Így vártam mindennap kegyelmed, ilyen sámáni révületben. Aztán zörrent a holt avar s ott álltál napnál fényesebben.