Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)

1980-06-29 / 26. (1773.) szám

A társadalom peremén „Nem, politikai hatalomra törünk, hanem az emberek lelkiismere­tét akarjuk felrázni. Brazília olyan helyzetben él, hogy a gazdasági fejlődés, az ország minden gazdagsága csak egy kicsiny réteg javát szolgálja. Ez a réteg képtelen feladni előjogait és javait másokkal megosztani.” Adriano Hypolito, Nova Igua­­cu-i püspök nyilatkozott így leg­utóbb a brazil egyházról, ahová idén nyáron látogat a pápa. A katolikus egyház Brazíliában a nép széles rétegeiért küzd, akik a társadalom peremén élnek — folytatta Hypolito püspök. A 124 milliónyi lakosság 60—70 száza­lékáról van szó. Az egyház pró­fétai hivatása az, hogy a vissza­éléseket nevén nevezze és min­den erejét arra fordítsa, hogy a­­ kizsákmányoltaknak reményt nyújtson. A 62 éves püspök egyházme­gyéjében 2,3 millió lakos él. 1976 szeptemberében elhurcolták, meg­kínozták. A tetteseket máig nem derítették ki. Múlt év decembe­rében székesegyháza tabernáku­­luma alatt bomba robbant. Fi­gyelmeztették Hypolito püspököt: vegye komolyan a címére érkező halálos fenyegetéseket.... Bálint Sándor: Szent László szobormásai Várad, a magyar Compostela, leghíresebb középkori nemzeti szentélyünk. Futaki Dömötör vá­­radi püspök a székesegyház hom­lokzatára tétette a Magyar Há­romkirályok: István, Imre, László szobrát. Zudar János püspök pe­dig a tér elé Lászlónak aranyo­zott, messzire ragyogó, legendás­sá vált lovas szobrát. Valameny­­nyi a Kolozsvári Testvérek mes­terműve volt. Arany János, Bihari fi is meg­énekelte a Dubnici Krónika elő­adása nyomán azt a jámbor ha­gyományt, hogy 1345 farsangján, amikor a székelyek és magyarok Laczfy András vezérletével a ta­tárok ellen harcoltak, László ki­rály feje eltűnt a helyéről, a szé­kesegyház oltáráról. Elment, hogy együtt küzdjön híveivel. Győztek is. Harmadnapra találta meg a székesegyház sekrestyése, feje egészen átizzadt a derekas helyt­állás közben. Egy fogoly tatár még elmondotta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte. Magas lovon, fején arany korona, kezé­ben szekerce. Rettenetes csapá­saival és vagdalkozásával tize­delte őket. A vitéz feje fölött pe­dig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodá­latos fényességben, koronával a fején. Ipolyi Arnold ebből az előadás­ból joggal gyanítja, hogy közép­kori magyar hadiszokás lehetett Szent László fejereklyéjének a sereg élén való hordozása. Ilyen­kor aztán nem is lehetett a vá­­radi székesegyházban, így vitték különben a franciák is háború idején királyuk előtt Szent Már­ton ereklyéjét, hogy közbenjá­rásával győzedelmeskedjenek. László fejére esküdve szövet­keztek az ország főpapjai és fő­urai Zsigmond ellen (1403), aki királyi kötelességét, a haza vé­delmét elhanyagolta. Várad középkori kultikus együt­teséhez így a királyszobrok is hozzátartoztak. Amint himnusza mondja: Te dicsekedel került székedben, Képed feltötték az magas kőszálra: Fénylik mint nap, sajog mint arany Nem elégeszik senki tereád nézni... Rudolf császár és király fárad­hatatlan műgyűjtő. A hazánkban harcoló Mátyás főhercegtől kéri, hogy a váradi várban levő szob­rokat küldje föl neki, mert látni és birtokolni szeretné őket (1593). Mátyás közölte vele, hogy nem küldheti, mert igen súlyosak. De azért sem, minthogy az erdélyi és magyar nép azt hiszi, hogy amíg a szobrok megvannak, ad­dig Várad nem kerülhet az el­lenség kezébe. A török már ed­dig is sokszor lövöldözte, de so­hasem találta el őket. Szamosközi István régi törté­netírónk az 1598. évi heves ost­romról írta, hogy a töröknek vé­res fejjel kellett visszavonulnia. Mondogatták is: tudtuk, hogy így lesz, mert hallottuk László érc­lovának nyerítését. Ez nekünk mindig bajt jelentett. Evlia Cselebi a váradi szobro­kat Várad várának talizmánja névvel illeti. Ezzel arra a már említett magyar hiedelemre utal, hogy amíg ezek a szobrok álla­nak, addig a török Véradót be nem veheti. A lakosok a város ostroma alkalmával a falakról többször le is kiáltottak nekik, hogy hasztalan fáradnak, mert a Szent Királyok úgyis meg fogják őket védelmezni. Ezek a szobrok — írja meg Cselebi —, oly szé­pek voltak, hogy mindegyik ra­gyogott az aranytól, mindegyik felért egy-egy Rum tartomány adójával. Szemeik éjjel világító kőből, körmeik húsz karátos gyé­mántból voltak. Aki látta őket, azt hitte, hogy elevenek. A tö­röknek 1660-ban mégis sikerült elpusztítania. Szólanunk kell még röviden a Győrben őrzött hermáról is, amely középkori művészetünk kiemel­kedő, világszínvonalú remeke. László Gyula kiváló fejtegetései nyomán szinte kétségtelen, hogy az arcvonások a sír elpusztult fekvőszobrát követik. A fej így még a XII. századból származik. A hermát János Zsigmond ren­deletére vették leltárba (1557) és vitték az ecsedi várba, majd Gyu­lafehérvárra, amelynek püspöke Naprágyi Dömötör volt. Ekkor került vissza az egyház tulajdo­nába. A főpásztor a királyi Ma­gyarországra menekülvén, a her­mát is magával hozta. Amikor győri püspök lett (1607), az itteni székesegyháznak ajándékozta. Az­óta gyönyörűen megújított kör­nyezetben itt őrzik. * A szerző utolsó írásainak egyike, amelyet Szerkesztősé­günknek eljuttatott. Oherawnwnergau — Í9&0 A világhírű passiójátékot idén ismét előadják a bajorországi Oberammergauban. Az előadás egész napos, öt órán át tart, köz­ben háromórás déli szünettel. Azt a szöveget adják elő, amelyet 1850—1860 között Joseph Alois Daisenberger írt, egy ettali ben­cés, Othmar Weis művének fel­­használásával. Csak némi átdol­gozáson esett át a szöveg, egyes antiszemita jellegű részek marad­tak ki. Évekig vitatott volt ez a passiójáték. Ugyanis nemcsak néhány antiszemita mozzanata miatt, hanem szentimentális jel­lege miatt is idegenül hat. In­kább történelmi hagyomány ez a játék, semmint vallásos. Minden­esetre nagy idegenforgalmi látvá­nyosság. A 21 éves Rudolf Zwink, a pol­gármester fogorvoshallgató fia játssza idén Krisztus szerepét. Négy év múlva, amikor ismét előadják, pontosan 350 éves lesz az oberammergaui passiójáték. Addigra talán a múlt századinál messzebb nyúlnak majd vissza a hagyományba, és így még maibbá válik az előadás — írják a saptok. „Krisztus teste!” Előttünk „fekszik” a szentmise, mint valami táj a lankáival, a dombjaival, a vízmosásaiban zöl­dellő fák ligeteivel, lemart domb­oldalaival, s mindig pirkadati időt mutat. És mintha történeti­leg is átélné minden egyes szent­mise a kereszténység forrásálla­potát: átjárja ugyanaz a napföl­kelte, ugyanarra a napfölkeltére várakozó derengés. A napfölkeltét — amikor fölemelkedik a fehér nap a táj fölé — két szó jelzi: „Krisztus teste!” De egészen eddig elkísérnek minket a Miatyánk szavai, akár egy éjszakai erdő zúgása. Jézus le­térdelt az éj magányos idejében, kitárta kétfelé a karját és elmond­ta a történelem imáját, amely örökre az egyes ember imádsága is marad. így is kell mondanom, a magam imádságaként: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben (és az én szívemben); szenteltessék meg a te neved (az én szívemben); jöj­jön el a te országod (az én szí­vemben) ; legyen meg a te aka­ratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is (vagy­is az én és valamennyiünk szívé­ben) ! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma (és minden­napi igédet, mint a lélek kenye­rét, és mindennapi szenvedése­met és örömömet­, szavaimat és a csöndemet, bizonyosságomat és elégtelenségem tudatát, nevetése­met,­és töprengéseimet, szelídséget és határozottságot, mélységet és világosságot, könyörgést és meg­nyugvást); és bocsásd meg a mi vétkeinket (mondd ezt: Úgy tet­szik nekem, fiam, mintha nem tettél volna semmi rosszat, úgy tetszik nekem . . .), miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vét­kezőknek (úgy tetszik nekem, Uram, mintha semmi rosszat nem tettek volna ellenem, úgy tetszik nekem ...), és ne vígy minket a kísértésbe (és ne engedj belebo­nyolódnom a gőg, a hiúság, a nagyravágyás, a hatalom, az esze­ment önimádat útvesztőibe), de szabadíts meg a gonosztól (erő, érdem, vágyak fitogtatásától és önmagamtól is).” Pirkadat van. Elcsöndesedik az erdő, eltűnt szemünk elől a nagy imádkozó, az egész táj a napföl­kelte előtti pillanatok titkát für­készi. Már látni lehet a fakoro­nákon az első sugarakat, már hal­lani a pap szavában a Búcsúzót: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek.” Nem né­zem a vétkeiteket, hanem egyhá­zam hitét nézem, menyasszonyom arcának szépségét. Azt mondta Jézus: „ ... hagyok rátok”. Tehát ezt­ távoztomban is rátok gondolok, örökségem is a tiétek, nem csak én magam, az örökségem is, a béke. De az én békémet, nem a világ kérdéses békéjét, az én békémet, mely a testemből, a rátok hagyott tes­temből árad.* Feljött a nap. „Íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus, az isteni bá­rány.” A pap fölemeli a Bárányt, aki kenyér, fehér és sugárzik, aki a nap, aki ott lebeg a menny föl­di terében, a templomtérben, aki előtt a lények leborulnak és meg­hajolnak a növények. Nekünk jött föl. Neked és nekem. Újra és új­ra följön, s föl fog jönni az utol­só napig. Az utolsó napon nem följönni fog, hanem eljönni. S nem a kovásztalan kenyér ko­rongja alatt, titokzatosan, hanem istenemberi testében, nyilvánva­lóan, félreérthetetlenül. Most még sokaknak félreérthe­tő, mert csak a szerető hit sze­mével nyilvánvaló. Bár éppen félreérthetősége a legfélreérthe­­tetlenebb. Mert ő nem az, akit nem lehet fölfogni, hanem az, akit nem lehet magyarázni, más­képpen van, mint mi, de ahogyan ő van, az a mi „vonásunknál” sokkal valóságosabb. Most nem szólni kell róla, csak nézni kell őt és hallgatni a szótlanságát. Hogy van az, hogy a látványhoz szoktatott szemünket a látvány­nak ez a hiánya, a szóhoz szokta­tott fülünket a szónak ez a hiá­nya nagyobb megértésre vezeti, mint a kép és a szó? Érezzük, le van fogva szóra a szónk, mert a test és a lélek enni kér és inni. Azt mondja Maeterlinck: „Mi­helyt kimondunk valamit, sajátos módon megfosztjuk értékétől. Azt hisszük, a mélység mélyébe­n me­rültünk alá, s amikor újra­­ föl­bukkanunk, sápadt ujjunk hegyén a vízcsepp nem hasonlít többé a tengerre, amelytől származik ... és a sötétség mélyén mégis válto­zatlanul ott fénylik a kincs.” Most nem mondunk­­semmit. Jézus beszél ebben a csöndben. Fölemelkedett, szívünkbe és eszünkbe idézve „mindent”, amire majd megtanít minket a Lélek. Nem is kell mondanunk semmit, most nem mi széktünk le a ki­mondható szóért, hanem maga a megtestesült Mélység, Jézus száll föl hozzánk. A szó, amit kimon­danánk, valóban nem hasonlítana a tengerre, csak önmagára, de te­hetetlenségünkön maga a Tenger. •Jézus segít, eljött és hív, hogy belémerüljünk. Nem szólni kell, hanem nézni ezt az egy pontból széttáguló Életet, aki ehető és iható, és olyan íze van, mint az igazságnak. Rá kell zárni az ajka­kat erre a kenyérre, amelynek fehérsége mögött ott izzik isten. Feljött a nap, Krisztus teste, de nem megy le változatlanul, mint a földi nap, hanem el akar testünkben emésztődni, így vá­lasztja bennünk is a halált. De holnap föltámad és újra följön, mert azt akarja, hogy örökké él­jünk. Vasadi Péter A Új oltár az atomvárosban Paks az utóbbi néhány évben nagy fejlődésnek indult. Kor­mányrendelet értelmében atom­erőmű épül, az ország egyik legnagyobb beruházása, öt éve még szőlőművesek birtokolták ezt a területet, ahol most lakótelep emelkedik. A régi település köz­pontjából a hivatalok és műve­lődési intézmények sorra áttele­pülnek az új negyedbe. Az erő­mű az ország minden területéről vonzza a fiatal családokat, jó ke­reseti lehetőséget és lakásmegol­dást ígér. 1979. január 1-től Paks város. Új státuszához méltón fej­lődik. PAKS A 14. SZÁZADBAN már jelentős mezőváros volt, Szent Kereszt temploma messze környékén a leghatalmasabb. Mátyás király idejében teleped­tek meg a városban a ferencesek. A török hódoltság azonban a fejlődésben visszavetette a vá­rost, és újabb lendületet csak a 18. században kapott. Az előző századokban a dunai és a szá­razföldi kereskedelem fontos ál­lomása volt. A paksiak kedvelt búcsújáró­helye volt a múlt században a kalocsai Jézus Szíve templom. 1887-ben a búcsúra igyekvő nép 400 fős csoportjával megbillent az átkelőkomp, és alig pár mé­terre a parttól több mint 200 em­ber vízbe fulladt. A katasztrófa után néhány évvel a paksiak Jé­zus Szíve oltárt állítottak tem­plomukban, és 1901-ben a régi helyén felépülő új, a korábbi egyhajós helyett, háromhajós templomukat is Jézus Szíve ol­talmába ajánlották. AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN az egyházközség nagy áldozatokat hozott, hogy az általános fejlő­désben ne maradjon le. Kolbert Mátyás esperes, plébános 1977- től lelkipásztora az egyházköz­ségnek. A modern, kétszintes plébániaépületet még elődje épít­tette. 1978-ban megoldották a templom fűtését, 1979-ben a tem­plomkülsőt tatarozták, a torony és a tetőszerkezet felújításával együtt. Ebben az évben pedig megszületett az új szentély is. Az új liturgikus tér Kolbert Mátyás esperes, plébános ötlete alapján, Mendele Ferenc épí­tészmérnök tervei szerint való­sult meg, 65 négyzetméter süttői vörösmárvány felhasználásával. A háromhajós templom oldalha­jóiból a vastag oszlopsorok aka­dályozzák a rálátást a korábbi oltárra. Ezért az új oltár majd­nem a diadalív alá került, így jól látni a miséző papot. Az új oltár igen nagy méretű és külön­leges formájú. A megszokott tég­lalap helyett a két végén a szen­tély felé behajlik. A templom felújítása eddig egymillió forintba került, amit teljes egészében önerőből fedez­tek, igaz, hogy az összeg egyhar­­madához ingatlan értékesítése folytán jutottak. Már csak a bel­ső világítást kell megoldaniuk. A plébániatemplommal párhuza­mosan, az Országos Műemléki Felügyelőség és a Városi Tanács támogatásával, a II. világháború óta romos Szent Rókus kápolnát is sikerült rendbehozniuk. A VÁROS LAKOSSÁGA 17 000 fő, Dunakömlőddel együtt, ami külön egyházközség. A katoliku­sok száma 8000, a vallásos lakos­ság többi része egy nagyobb evangélikus és egy kisebb refor­mátus egyházközség között osz­lik meg. Az öt vasárnapi misén átlagban kétezren vesznek részt. A plébános és a káplán két fi­­liában is misézik. Az erőműnél több száz lengyel dolgozik. Kö­rülbelül kétszázan rendszeres templombajárók. Űrnapján Hor­váth István káplán lengyelül is misézett. A lengyelek aktívan részt vesznek az egyházközség életében, így a templombúcsú előtti templomi nagytakarításban is segítettek. A felnőtt énekkar mellett ifjúsági ének- és zenekar is működik a templomban. Kö­rülbelül kétszáz, gyerek részesül iskolai és templomi hitoktatár­­ban. Megoldatlan feladat még az új betelepülők, a lakótelepiek lelki gondozása. Messze laknak a templomtól, egészen külön város­részben, majdnem teljesen elkü­lönítve a törzslakosságtól. 1980. JÚNIUS 13-án, Jézus Szíve ünnepén az oltárszente­léssel egybekötött főpapi szent­misét Cserháti József pécsi me­gyéspüspök celebrálta. A püspök a népes gyülekezet előtt többek között a következőket mondta: „Csodálatosan szép új oltárt szenteltünk fel. Paks az ország vérkeringésében egy fő ér lesz hamarosan, mert az elektromos energiának nagy részét itt állít­ják majd elő az épülő atomerő­műben. Mi hívők, az ország leg­különbözőbb részeiből jöttünk ma ide, az új oltárhoz, amely az egységnek nemcsak jele, hanem valóságos kifejezője, amikor itt ünnepeljük az Úr szent titkát. Az oltár az egység munkája, ahol gyülekezünk, hogy köszöntsük Mennyei Atyánkat, Jézus Krisz­tus által a Szentlélekben.” A há­laadás után a főpásztor megkö­szönte az egyházközség áldozat­­készségét és köszöntötte a len­gyel híveket. Tanulságos és szép a paksiak példája. A templomuk alapkövé­be vésett imádság meghallgatás­ra talált: „Emelkedjék e szent alapkö­­vön Isten szent temploma. Uralkodjék benned mindig az igaz hit, az istenfélelem és a testvéri szeretet. Sugártornyod ragyogó kereszt­je hirdesse minden időn át a paksi híveknek, Krisztus Urunk győzött, él és uralkodik.” Szerdahelyi Csongor

Next