Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)
1980-06-29 / 26. (1773.) szám
A társadalom peremén „Nem, politikai hatalomra törünk, hanem az emberek lelkiismeretét akarjuk felrázni. Brazília olyan helyzetben él, hogy a gazdasági fejlődés, az ország minden gazdagsága csak egy kicsiny réteg javát szolgálja. Ez a réteg képtelen feladni előjogait és javait másokkal megosztani.” Adriano Hypolito, Nova Iguacu-i püspök nyilatkozott így legutóbb a brazil egyházról, ahová idén nyáron látogat a pápa. A katolikus egyház Brazíliában a nép széles rétegeiért küzd, akik a társadalom peremén élnek — folytatta Hypolito püspök. A 124 milliónyi lakosság 60—70 százalékáról van szó. Az egyház prófétai hivatása az, hogy a visszaéléseket nevén nevezze és minden erejét arra fordítsa, hogy a kizsákmányoltaknak reményt nyújtson. A 62 éves püspök egyházmegyéjében 2,3 millió lakos él. 1976 szeptemberében elhurcolták, megkínozták. A tetteseket máig nem derítették ki. Múlt év decemberében székesegyháza tabernákuluma alatt bomba robbant. Figyelmeztették Hypolito püspököt: vegye komolyan a címére érkező halálos fenyegetéseket.... Bálint Sándor: Szent László szobormásai Várad, a magyar Compostela, leghíresebb középkori nemzeti szentélyünk. Futaki Dömötör váradi püspök a székesegyház homlokzatára tétette a Magyar Háromkirályok: István, Imre, László szobrát. Zudar János püspök pedig a tér elé Lászlónak aranyozott, messzire ragyogó, legendássá vált lovas szobrát. Valamenynyi a Kolozsvári Testvérek mesterműve volt. Arany János, Bihari fi is megénekelte a Dubnici Krónika előadása nyomán azt a jámbor hagyományt, hogy 1345 farsangján, amikor a székelyek és magyarok Laczfy András vezérletével a tatárok ellen harcoltak, László király feje eltűnt a helyéről, a székesegyház oltáráról. Elment, hogy együtt küzdjön híveivel. Győztek is. Harmadnapra találta meg a székesegyház sekrestyése, feje egészen átizzadt a derekas helytállás közben. Egy fogoly tatár még elmondotta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte. Magas lovon, fején arany korona, kezében szekerce. Rettenetes csapásaival és vagdalkozásával tizedelte őket. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodálatos fényességben, koronával a fején. Ipolyi Arnold ebből az előadásból joggal gyanítja, hogy középkori magyar hadiszokás lehetett Szent László fejereklyéjének a sereg élén való hordozása. Ilyenkor aztán nem is lehetett a váradi székesegyházban, így vitték különben a franciák is háború idején királyuk előtt Szent Márton ereklyéjét, hogy közbenjárásával győzedelmeskedjenek. László fejére esküdve szövetkeztek az ország főpapjai és főurai Zsigmond ellen (1403), aki királyi kötelességét, a haza védelmét elhanyagolta. Várad középkori kultikus együtteséhez így a királyszobrok is hozzátartoztak. Amint himnusza mondja: Te dicsekedel került székedben, Képed feltötték az magas kőszálra: Fénylik mint nap, sajog mint arany Nem elégeszik senki tereád nézni... Rudolf császár és király fáradhatatlan műgyűjtő. A hazánkban harcoló Mátyás főhercegtől kéri, hogy a váradi várban levő szobrokat küldje föl neki, mert látni és birtokolni szeretné őket (1593). Mátyás közölte vele, hogy nem küldheti, mert igen súlyosak. De azért sem, minthogy az erdélyi és magyar nép azt hiszi, hogy amíg a szobrok megvannak, addig Várad nem kerülhet az ellenség kezébe. A török már eddig is sokszor lövöldözte, de sohasem találta el őket. Szamosközi István régi történetírónk az 1598. évi heves ostromról írta, hogy a töröknek véres fejjel kellett visszavonulnia. Mondogatták is: tudtuk, hogy így lesz, mert hallottuk László érclovának nyerítését. Ez nekünk mindig bajt jelentett. Evlia Cselebi a váradi szobrokat Várad várának talizmánja névvel illeti. Ezzel arra a már említett magyar hiedelemre utal, hogy amíg ezek a szobrok állanak, addig a török Véradót be nem veheti. A lakosok a város ostroma alkalmával a falakról többször le is kiáltottak nekik, hogy hasztalan fáradnak, mert a Szent Királyok úgyis meg fogják őket védelmezni. Ezek a szobrok — írja meg Cselebi —, oly szépek voltak, hogy mindegyik ragyogott az aranytól, mindegyik felért egy-egy Rum tartomány adójával. Szemeik éjjel világító kőből, körmeik húsz karátos gyémántból voltak. Aki látta őket, azt hitte, hogy elevenek. A töröknek 1660-ban mégis sikerült elpusztítania. Szólanunk kell még röviden a Győrben őrzött hermáról is, amely középkori művészetünk kiemelkedő, világszínvonalú remeke. László Gyula kiváló fejtegetései nyomán szinte kétségtelen, hogy az arcvonások a sír elpusztult fekvőszobrát követik. A fej így még a XII. századból származik. A hermát János Zsigmond rendeletére vették leltárba (1557) és vitték az ecsedi várba, majd Gyulafehérvárra, amelynek püspöke Naprágyi Dömötör volt. Ekkor került vissza az egyház tulajdonába. A főpásztor a királyi Magyarországra menekülvén, a hermát is magával hozta. Amikor győri püspök lett (1607), az itteni székesegyháznak ajándékozta. Azóta gyönyörűen megújított környezetben itt őrzik. * A szerző utolsó írásainak egyike, amelyet Szerkesztőségünknek eljuttatott. Oherawnwnergau — Í9&0 A világhírű passiójátékot idén ismét előadják a bajorországi Oberammergauban. Az előadás egész napos, öt órán át tart, közben háromórás déli szünettel. Azt a szöveget adják elő, amelyet 1850—1860 között Joseph Alois Daisenberger írt, egy ettali bencés, Othmar Weis művének felhasználásával. Csak némi átdolgozáson esett át a szöveg, egyes antiszemita jellegű részek maradtak ki. Évekig vitatott volt ez a passiójáték. Ugyanis nemcsak néhány antiszemita mozzanata miatt, hanem szentimentális jellege miatt is idegenül hat. Inkább történelmi hagyomány ez a játék, semmint vallásos. Mindenesetre nagy idegenforgalmi látványosság. A 21 éves Rudolf Zwink, a polgármester fogorvoshallgató fia játssza idén Krisztus szerepét. Négy év múlva, amikor ismét előadják, pontosan 350 éves lesz az oberammergaui passiójáték. Addigra talán a múlt századinál messzebb nyúlnak majd vissza a hagyományba, és így még maibbá válik az előadás — írják a saptok. „Krisztus teste!” Előttünk „fekszik” a szentmise, mint valami táj a lankáival, a dombjaival, a vízmosásaiban zöldellő fák ligeteivel, lemart domboldalaival, s mindig pirkadati időt mutat. És mintha történetileg is átélné minden egyes szentmise a kereszténység forrásállapotát: átjárja ugyanaz a napfölkelte, ugyanarra a napfölkeltére várakozó derengés. A napfölkeltét — amikor fölemelkedik a fehér nap a táj fölé — két szó jelzi: „Krisztus teste!” De egészen eddig elkísérnek minket a Miatyánk szavai, akár egy éjszakai erdő zúgása. Jézus letérdelt az éj magányos idejében, kitárta kétfelé a karját és elmondta a történelem imáját, amely örökre az egyes ember imádsága is marad. így is kell mondanom, a magam imádságaként: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben (és az én szívemben); szenteltessék meg a te neved (az én szívemben); jöjjön el a te országod (az én szívemben) ; legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is (vagyis az én és valamennyiünk szívében) ! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma (és mindennapi igédet, mint a lélek kenyerét, és mindennapi szenvedésemet és örömömet, szavaimat és a csöndemet, bizonyosságomat és elégtelenségem tudatát, nevetésemet,és töprengéseimet, szelídséget és határozottságot, mélységet és világosságot, könyörgést és megnyugvást); és bocsásd meg a mi vétkeinket (mondd ezt: Úgy tetszik nekem, fiam, mintha nem tettél volna semmi rosszat, úgy tetszik nekem . . .), miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek (úgy tetszik nekem, Uram, mintha semmi rosszat nem tettek volna ellenem, úgy tetszik nekem ...), és ne vígy minket a kísértésbe (és ne engedj belebonyolódnom a gőg, a hiúság, a nagyravágyás, a hatalom, az eszement önimádat útvesztőibe), de szabadíts meg a gonosztól (erő, érdem, vágyak fitogtatásától és önmagamtól is).” Pirkadat van. Elcsöndesedik az erdő, eltűnt szemünk elől a nagy imádkozó, az egész táj a napfölkelte előtti pillanatok titkát fürkészi. Már látni lehet a fakoronákon az első sugarakat, már hallani a pap szavában a Búcsúzót: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek.” Nem nézem a vétkeiteket, hanem egyházam hitét nézem, menyasszonyom arcának szépségét. Azt mondta Jézus: „ ... hagyok rátok”. Tehát ezt távoztomban is rátok gondolok, örökségem is a tiétek, nem csak én magam, az örökségem is, a béke. De az én békémet, nem a világ kérdéses békéjét, az én békémet, mely a testemből, a rátok hagyott testemből árad.* Feljött a nap. „Íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus, az isteni bárány.” A pap fölemeli a Bárányt, aki kenyér, fehér és sugárzik, aki a nap, aki ott lebeg a menny földi terében, a templomtérben, aki előtt a lények leborulnak és meghajolnak a növények. Nekünk jött föl. Neked és nekem. Újra és újra följön, s föl fog jönni az utolsó napig. Az utolsó napon nem följönni fog, hanem eljönni. S nem a kovásztalan kenyér korongja alatt, titokzatosan, hanem istenemberi testében, nyilvánvalóan, félreérthetetlenül. Most még sokaknak félreérthető, mert csak a szerető hit szemével nyilvánvaló. Bár éppen félreérthetősége a legfélreérthetetlenebb. Mert ő nem az, akit nem lehet fölfogni, hanem az, akit nem lehet magyarázni, másképpen van, mint mi, de ahogyan ő van, az a mi „vonásunknál” sokkal valóságosabb. Most nem szólni kell róla, csak nézni kell őt és hallgatni a szótlanságát. Hogy van az, hogy a látványhoz szoktatott szemünket a látványnak ez a hiánya, a szóhoz szoktatott fülünket a szónak ez a hiánya nagyobb megértésre vezeti, mint a kép és a szó? Érezzük, le van fogva szóra a szónk, mert a test és a lélek enni kér és inni. Azt mondja Maeterlinck: „Mihelyt kimondunk valamit, sajátos módon megfosztjuk értékétől. Azt hisszük, a mélység mélyében merültünk alá, s amikor újra fölbukkanunk, sápadt ujjunk hegyén a vízcsepp nem hasonlít többé a tengerre, amelytől származik ... és a sötétség mélyén mégis változatlanul ott fénylik a kincs.” Most nem mondunksemmit. Jézus beszél ebben a csöndben. Fölemelkedett, szívünkbe és eszünkbe idézve „mindent”, amire majd megtanít minket a Lélek. Nem is kell mondanunk semmit, most nem mi széktünk le a kimondható szóért, hanem maga a megtestesült Mélység, Jézus száll föl hozzánk. A szó, amit kimondanánk, valóban nem hasonlítana a tengerre, csak önmagára, de tehetetlenségünkön maga a Tenger. •Jézus segít, eljött és hív, hogy belémerüljünk. Nem szólni kell, hanem nézni ezt az egy pontból széttáguló Életet, aki ehető és iható, és olyan íze van, mint az igazságnak. Rá kell zárni az ajkakat erre a kenyérre, amelynek fehérsége mögött ott izzik isten. Feljött a nap, Krisztus teste, de nem megy le változatlanul, mint a földi nap, hanem el akar testünkben emésztődni, így választja bennünk is a halált. De holnap föltámad és újra följön, mert azt akarja, hogy örökké éljünk. Vasadi Péter A Új oltár az atomvárosban Paks az utóbbi néhány évben nagy fejlődésnek indult. Kormányrendelet értelmében atomerőmű épül, az ország egyik legnagyobb beruházása, öt éve még szőlőművesek birtokolták ezt a területet, ahol most lakótelep emelkedik. A régi település központjából a hivatalok és művelődési intézmények sorra áttelepülnek az új negyedbe. Az erőmű az ország minden területéről vonzza a fiatal családokat, jó kereseti lehetőséget és lakásmegoldást ígér. 1979. január 1-től Paks város. Új státuszához méltón fejlődik. PAKS A 14. SZÁZADBAN már jelentős mezőváros volt, Szent Kereszt temploma messze környékén a leghatalmasabb. Mátyás király idejében telepedtek meg a városban a ferencesek. A török hódoltság azonban a fejlődésben visszavetette a várost, és újabb lendületet csak a 18. században kapott. Az előző századokban a dunai és a szárazföldi kereskedelem fontos állomása volt. A paksiak kedvelt búcsújáróhelye volt a múlt században a kalocsai Jézus Szíve templom. 1887-ben a búcsúra igyekvő nép 400 fős csoportjával megbillent az átkelőkomp, és alig pár méterre a parttól több mint 200 ember vízbe fulladt. A katasztrófa után néhány évvel a paksiak Jézus Szíve oltárt állítottak templomukban, és 1901-ben a régi helyén felépülő új, a korábbi egyhajós helyett, háromhajós templomukat is Jézus Szíve oltalmába ajánlották. AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN az egyházközség nagy áldozatokat hozott, hogy az általános fejlődésben ne maradjon le. Kolbert Mátyás esperes, plébános 1977- től lelkipásztora az egyházközségnek. A modern, kétszintes plébániaépületet még elődje építtette. 1978-ban megoldották a templom fűtését, 1979-ben a templomkülsőt tatarozták, a torony és a tetőszerkezet felújításával együtt. Ebben az évben pedig megszületett az új szentély is. Az új liturgikus tér Kolbert Mátyás esperes, plébános ötlete alapján, Mendele Ferenc építészmérnök tervei szerint valósult meg, 65 négyzetméter süttői vörösmárvány felhasználásával. A háromhajós templom oldalhajóiból a vastag oszlopsorok akadályozzák a rálátást a korábbi oltárra. Ezért az új oltár majdnem a diadalív alá került, így jól látni a miséző papot. Az új oltár igen nagy méretű és különleges formájú. A megszokott téglalap helyett a két végén a szentély felé behajlik. A templom felújítása eddig egymillió forintba került, amit teljes egészében önerőből fedeztek, igaz, hogy az összeg egyharmadához ingatlan értékesítése folytán jutottak. Már csak a belső világítást kell megoldaniuk. A plébániatemplommal párhuzamosan, az Országos Műemléki Felügyelőség és a Városi Tanács támogatásával, a II. világháború óta romos Szent Rókus kápolnát is sikerült rendbehozniuk. A VÁROS LAKOSSÁGA 17 000 fő, Dunakömlőddel együtt, ami külön egyházközség. A katolikusok száma 8000, a vallásos lakosság többi része egy nagyobb evangélikus és egy kisebb református egyházközség között oszlik meg. Az öt vasárnapi misén átlagban kétezren vesznek részt. A plébános és a káplán két filiában is misézik. Az erőműnél több száz lengyel dolgozik. Körülbelül kétszázan rendszeres templombajárók. Űrnapján Horváth István káplán lengyelül is misézett. A lengyelek aktívan részt vesznek az egyházközség életében, így a templombúcsú előtti templomi nagytakarításban is segítettek. A felnőtt énekkar mellett ifjúsági ének- és zenekar is működik a templomban. Körülbelül kétszáz, gyerek részesül iskolai és templomi hitoktatárban. Megoldatlan feladat még az új betelepülők, a lakótelepiek lelki gondozása. Messze laknak a templomtól, egészen külön városrészben, majdnem teljesen elkülönítve a törzslakosságtól. 1980. JÚNIUS 13-án, Jézus Szíve ünnepén az oltárszenteléssel egybekötött főpapi szentmisét Cserháti József pécsi megyéspüspök celebrálta. A püspök a népes gyülekezet előtt többek között a következőket mondta: „Csodálatosan szép új oltárt szenteltünk fel. Paks az ország vérkeringésében egy fő ér lesz hamarosan, mert az elektromos energiának nagy részét itt állítják majd elő az épülő atomerőműben. Mi hívők, az ország legkülönbözőbb részeiből jöttünk ma ide, az új oltárhoz, amely az egységnek nemcsak jele, hanem valóságos kifejezője, amikor itt ünnepeljük az Úr szent titkát. Az oltár az egység munkája, ahol gyülekezünk, hogy köszöntsük Mennyei Atyánkat, Jézus Krisztus által a Szentlélekben.” A hálaadás után a főpásztor megköszönte az egyházközség áldozatkészségét és köszöntötte a lengyel híveket. Tanulságos és szép a paksiak példája. A templomuk alapkövébe vésett imádság meghallgatásra talált: „Emelkedjék e szent alapkövön Isten szent temploma. Uralkodjék benned mindig az igaz hit, az istenfélelem és a testvéri szeretet. Sugártornyod ragyogó keresztje hirdesse minden időn át a paksi híveknek, Krisztus Urunk győzött, él és uralkodik.” Szerdahelyi Csongor