Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)
1980-12-28 / 52. (1799.) szám
Veletek vagyok mind — Quintilianus nagyon rendes ember — magyarázta Longinus. — Jóakaratú és békeszerető, de katona létére néha kicsit erélytelen. Ő maga ajánlotta Corneliusnak, hogy kérje áthelyezését, ezzel elejét lehet venni a további áskálódásoknak. ■ Cornelius nem nagy lelkesedéssel, de végül is beleegyezett. Így már rám nem is került sor. Igaz, hogy én nem sokat jelentek a főpapnak. Pilátus rég örült, hogy egészet levette a napirendről. És itt téved Pilátus — kapodott bele újra a beszélgetés'Péter apostol. — Kaifás nem iszik, míg minket meg nem imisít. Pedig mi is zsidók van, és a Názáreti Jézus is azt. ■ - Így van ez rendjén — szólt efanosz. — Péter, nem temndtad el múltkor Jézus sza- ■■ t, hogy „bevádolnak titeket a nagógákban, és kizárnak titekt onnét, és azt gondolják, hogy *tennek tesznek szolgálatot”? — Igen, én mondtam — felelte éter apostol. — Csak tudod, mikor tettre kerül a sor, mindig éhezebb megérteni Jézus szavait. — Velünk legyen a Lélek, Jézus Lelke, ez a fontos. Mindnyájan megtapasztaltátok már, hogy ő adja ajkunkra a szót. — Én is szeretnék köztetek maradni — búcsúzott Longinus. — De most még nem tehetem. Mindenről beszámolok nektek. Majd elfelejtem. Cornelius üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy Cezáreában sem feledkezik meg rólatok. Ha arra jártok, nála mindig szíves szállást találtok. Ezt üzente. Longinus távozása után kicsit lehangolódva folytatták a beszélgetést. Mégiscsak egy jóbarátot veszítettek el, aki már majdnem Krisztus-hívő volt. S hozzá még nagy tekintélye is volt a városban, nemcsak a katonák, hanem a zsidók között is. Most már nem lesz senki a rómaiak között, aki szükség esetén megvédi őket. Ki vannak szolgáltatva Kaifás és a főtanács dühének, Saul kényekedvének. Másnap reggel Sztefanosz és Márk a kyreneinek és a libertinusok zsinagógájába mentek. Legnagyobb meglepetésükre sokan várakoztak rájuk. Egy csomó ismeretlen ember is volt köztük. Sem Márk, sem Sztefanosz nem tudta, kik ezek. A sorozatosan előforduló Saul-féle kémkedések után gyanúsnak tartották a fogadtatást. — Nem volna jobb, ha visszafordulnánk? — kockáztatta meg Márk a kérdést. — Nem szabad meghátrálnunk. Ami velünk történik, mind Isten dicsőségére válik. Kötelességünk, hogy tanúságot tegyünk Jézusról, Isten Fiáról. Bízd rám, majd én beszélek. Márknak eszébe jutott, hogyan jutott el azon az éjszakán, amikor Jézust elfogták a Getszemáni-kertben. Talán most is ilyesmire készülnek? Nem, most nem szabad elfutnia. Sztefanosz arcára nézett, aki máris magyarázta az írásokat, és új erőt nyert tőle, átszellemült, sugárzó szavaitól. A zsidók egy darabig hagyták beszélni Sztefanoszt. Sokan magukról megfeledkezve, szájtátva hallgatták. Aztán egyszer csak az egyik hátul álló, szúrós szemű fiatalember belekötött Sztefanosz beszédébe: — Azt gondolod, hogy állandóan csak téged akarunk hallgatni? Mért beszélsz szüntelenül csak a Názáreti Jézusról? Sokkal különb rabbikat ismerünk mi mindnyájan, ők másként magyarázzák az írásokat. Különben is te kinek a tanítványa vagy? Sztefanosz nem jött zavarba: — Én Isten tanítványa vagyok, aki egyedül az igazság. És Isten szolgájának, Jézusnak a tanítványa vagyok, aki az igazságot hirdette. — És az atyák és a próféták mit hirdettek? Te talán különbnek tartod magadat? — kiáltotta egy másik átvéve a szót, mintha összebeszéltek volna. — Testvérek, értsünk szót. Nem tartom magam különbnek az atyáknál és a prófétáknál — védekezett Sztefanosz. — Kivétel nélkül mindnyájan a Messiást várták, ahogyan mi is. És ez a Messiás érkezett el a Názáreti Jézusban. Nemde, köztetek járt, láttátok csodatetteit. Ki tud csodát tenni az emberek fiai közül? Hát mért nem juttak el odáig, hogy Jézus az Isten Fia, akit hiába öltek meg a főpapok és a főemberek, Isten életre keltette őt, feltámasztotta a sírból, hogy az igazság és az élet tanúja és forrása legyen mindnyájunknak... — Elég volt ebből! — szólt közbe egy tekintélyes hassal rendelkező idősebb ember. — Jézusról nem szabad beszélnetek. Megtiltottuk ! — Mit vitázol vele? — szólt az előbbi szúrósszeműnek a hangja. — Nem hallottad, hogy káromkodott? Jézust, a Názáretit, akinek egész rokonságát ismerjük, Isten Fiának nevezte. Aki pedig káromolja Isten szent nevét, méltó a Törvény büntetésére. — A halálra! Vigyük a főtanács elé! — kiabáltak néhányan. (Folytatjuk) Karácsonyi dal Fénybe borult az ég alja gyönyörű a táj, Betlehemben rózsás lett a sötét láthatár. Majorjában megszületett a kis Jézuska, azért van most ez a tájék dicsfénybe vonva. S egy istálló szegletében kapott csak helyet, koldus módon az isteni Örök szeretet, s nem selyemből, csak szénából van a párnája, azon pihen Szűz Mária aranyvirága. Kaposi Ferenc -XVI.(ü Elon, a kis pásztorfiú nagy sóhajtással fűzte szorosabbra a saruja szíját. Akkor, amikor a többiek éppen meglazították, sőt meg is oldották. Csakhogy a többiek pihenőre tértek egész napi legeltetés után, ő pedig útra készült. Titokban. Nem is ült közel a melegedőkhöz, arra várt, hogy elcsöndesedjenek, és amikor kettő-három már horkolni kezd, akkor ő messzebb húzódik, mintha dolgát akarná végezni, éselszökik. Tudta jól, hogy az „öreg” megszidja majd, talán meg is vesszőzi érte, mégsem tehet mást: meg kell keresnie „azt a bárányt”. Napok óta nem látták, de másnak nem hiányzik, mert a fehérszőrű nyájban azt az egyetlen feketét a juhok sem szívlelték, ellökdösték maguk mellől. Talán éppen azért szerette meg ő, aki szintén árva volt. Amikor megvédte a többitől, a kis jószág kimutatta ragaszkodását, szép szomorú szemével úgy nézett Elonra, hogy a kisdojtár azt érezte: az oktalan állat érti, hogy az ő neve azt jelenti: tölgy, ami erőt és védelmet is jelenthet... ... ha azon a csapáson keresi, amelyen máskor is elkószált, Betlehem felé, a dombok között már szólongathatja, ide nem hallatszik, de a bárány megismeri az ő hangját. Csak olyan sötét ne lenne! Ám ha megint úgy fénylik az a csillag, amit egy ideje csodálnak, annak a világánál bátran útra kelhet... * " Már egészen közel járt a betlehemi mezőkhöz, amikor meghallotta síró bégetését. Meg is látta: ott vergődött egy sziklás oldalon, beleakadt a tüskés bozótba. Mire kiszabadította, őt is megtépték a szúrós ágak; keze és csupasz lábszára több helyen vérzett. Magához szorította a haszontalan kis bégetőt, és meleg gyapjas teste közelében érezte, hogy ő mennyire fázik. A foga is vacogott. — Megfagyok, mire hazaérek — gondolta dideregve, és hirtelen elhatározással futni kezdett —, de nem haza, hanem a betlehemi mezők felé. — Közelebb van — biztatta magát —, megmelegszem ott, talán észre sem veszik, ha odafekszem közéjük, jól ég a tüzük, aztán amikor pitymallik . . .— de mi ez? Milyen világos lett hirtelen ! Már ott is volt közöttük. A pásztorok is észrevették, — nem őt, hanem a különös fényességet. Rémülettel húzódtak egymáshoz. És akkor egy hang hallatszott valahonnan, körös-körül zengett, mégis halk volt és szelíd, mint a simogatás: — Ne féljetek! Úgy érezte, őhozzá is szól. De hiszen akkor már — nem is tudja, hogyan történt — ő is ott szorongott a betlehemiek gyűrűjében, egyikük sem tolta odébb, sőt érezte, hogy egy kar belecsimpaszkodik. A hang újra szólt: — ... nagy örömet hirdetek néktek! ... mert született néktek ma a Megtartó... a Dávid városában ... Döbbenten meredtek a magasba, ahonnan a világosság áradt, és úgy látták, mintha a fény nyalábokra osztódva, alakokat világítana meg... — ... ez pedig néktek a jele, hogy találtok egy kisgyermeket, bepólyálva feküdni a jászolban ... Az utolsó szó már alig hallatszott, beleolvadt a soha nem hallott dallamba, mintha mennyei angyalok énekeltek volna: Dicsőség mennyben az Istennek ... Elon megdörzsölte a szemét. Mire kinyitotta, olyannak látszott újra minden, mint az égi jelenés előtt. A fény is eltűnt, de ő ott volt — nem álmodta — szorosan a többi pásztor között, és valaki még mindig a karjába kapaszkodott. — Keljetek föl! — ocsúdott föl a legöregebb — menjünk el Betlehembe! — A többiek is talpra ugrottak: — menjünk! — kiáltották lelkesen. Erre Elon is ölébe vette a lábánál alvó bárányt, és ment ő is a többiekkel. * Hajnal lett, mire hazabotorkált, a saját társai közé. Nem kapott büntetést. Annyit mondott csak az „öreg”: — Tudtam én, hogy nem találod meg! Az ilyen fekete báránynak az a sorsa, hogy addig kódorog pásztor nélkül, amíg elragadja valami. Ne is sajnáld! Elon nem szólt semmit. Hogyan is mondhatta volna el azt, ami egészen átmelegítette a szívét. Lukátsi Vilma A fekete bárány ! Kari ISahnir Kinrávsán tjigmátistiff Szent Atyánk, Fiad valóban emberré lett! Imádattal hajtjuk meg térdünket előtte. Ki merné felülbírálni szeretetednek szinte érthetetlen mélységeit! Vannak mégis, akik zokon veszik jóságodat, és az igét, mely Fiadnak megtestesüléséről szól, ostobaságnak és értelmetlenségnek tartják. Mi azonban hiszünk a megragadhatatlanban és szereteted tékozló merészségében. És mert hiszünk, áldott reménnyel ujjongunk. Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye! És ha te Fiadat ajándékozod nekünk, lehet-e valami, amit ne adnál meg, van-e, amit megtagadnál tőlünk? És ha miénk lett Fiad, akinek mindent, egész létedet odaadtad, van-e, ami hiányozhat nekünk?! Fordította: Csanád Béla Ellesed pillanatok „a jászolban ” A karácsonyéji pásztoroknak égi fények és angyalsereg ad bizonyosságot, hogy megváltó született. Ezzel az égi fénnyel és ezzel az égi bizonyossággal sietnek Betlehembe, és ott megtalálják „a jászolban fekvő Kisdedet”. Az evangélium nem írja, hogy ott a barlangnál is láttak volna fényeket és angyalsereget, mint ahogy mi a betlehemeinket elképzelni sem tudjuk ragyogó csillag és éneklő angyal nélkül. És nem is lehetett ott sem fény, sem angyal, hiszen a pásztorok ,miután látták, elmondták, amit már előbb megtudtak a Gyermekről. Aki hallotta, csodálkozott... Mária szívébe véste szavaikat és el-elgondolkodott rajtuk.” Ha ott látták volna a fényeket és az angyalokat, akkor nem lett volna mit elbeszélni, hiszen csak azt mondhatták volna el, amit amúgy is láthatott az, ki a barlangnál volt. És éppen ez az, ami a pásztorokat a karácsony hőseivé avatja. Kinyilatkoztatást kapnak, és ennek a kinyilatkoztatásnak egyetlen emberi garanciája van csupán: a jászol. Nem látják újból az égi fényeket, és nem hallják újra a mennyei seregek énekét, mégis hittel borulnak le a Kisded előtt. Nem azért, mert anyja ölén látják, hanem mert jászolban fekszik. El kell tűnődnünk a történelmet formáló Istenen, hogy enynyire csekély emberi garanciával igazolja földre lépő Fiát. Hol vannak az isteni lények? Feje fölül hol van a glória? És miért nem hangos az angyali énektől az is ekvő Kisded á tálló csendje? Ha már az ószövetség evangélistája, Izaiás úgy jövendölt: „Gyermek születik és fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom, így fogják hívni : Csodálatos, Tanácsadó, Erős, Isten, örök Atya, Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd az uralma.” (Iz 9,5.) És ez mind nincs szemmel láthatóan a pásztorok szeme előtt a barlangban, csak a jászol, ami a szegénységnek a jele. És ennek a jelnek ad az Isten minden más garanciánál erősebb bizonyító erőt. Akárcsak a keresztnek a Golgotán. A keresztfája sem a dicsőség és a hatalom jele, hanem a megaláztatásé és szenvedésé. Mégis Jézus csodálatos vonzóerőt adott neki. „Én meg — mondotta halála előtt — ha majd fölemelnek a földről (ti. a keresztre), mindenkit magamhoz vonzok.” (Jn 12,32.) Csak az Isten kezében tud a jeltelenség jellé válni! Mert akárhogy is forgatjuk a dolgot, Jézus ezzel a két eszközzel hódította és hódítja meg a világot: a jászollalés a kereszttel. Igaza van Szent Pálnak: „Isten ,gyöngesége, erősebb az embereknél.” (1 Kor 1,25.) Isten sehol nem mutatkozott gyöngébbnek, mint a jászolban és a kereszten, mégis ez a kettő az ő ereje. A pásztoroknak a korábban látott angyalfények világították meg a jászlk kietlenségét. Mindnyájunknak vannak múltunkban hitélmények. Ezeknek kell bevilágítani életünk betlehemeinek sötétségét. „Amikor nem Egy anglikán lelkész katolikus pap barátjával vitázott Jézusnak az Oltáriszentségben való jelenlétéről, és ezzel zárta álláspontját: Ha én el tudnám hinni, hogy az Oltáriszentségben Jézus valósággal jelen van, sohasem mennék ki a templomból. Az anglikán lelkésznek ez a megállapítása bennünk is fölveti azt a kérdést, amit sokan érzünk, ha igazán szeretjük Istenünket és komolyan vesszük kereszténységünk szent titkait, hogy tt. honnét van az, hogy Isten átérzett jelenlétéből olyan könnyen átlendülünk mindennapi életünk gondjaiba. Hiszen, ha egy jó regényt olvasunk, látástól vakulásig olvassuk, és kelletlenül teszszük le, ha valami ok miatt abba kell hagynunk. Vagy egy izgalmas filmet órákon keresztül képesek vagyunk nézni, és nem sajnáljuk rá időnket. Hitoktatóink érzik át legjobban, milyen nehéz lekötni a gyermekek figyelmét akkor, amikor a mesének vagy történetnek vége van, és a kereszténység komoly mondanivalóira térnek át. Nem tudunk versenyt tartani sem a krimikkel, sem a filmekkel. A Kereszténységen kívül állók is mejegyzik: Ha a keresztények annyira szeretik Istenüket, miért fordítanak rá olyan kevés időt. Ez mind igaz önmagában, és szerénységre és alázatra int bennünket, mert valóban ilyenek vagyunk. De Isten nemcsak lesújt, de föl is emel. Ha gyarló voltunkat tudomásunkra is hozza, ad vigasztalásokat is. A rózsafüzér találták...” örvendetes titkainak legutolsója Jézus megtalálása a templomban. Akit József és Mária megtalált, azt előbb el kellett vesztenie. És ez nagy tanítás, hogy Jézus elveszthetően bízta magát szüleire is, miránk is. Nem igényli azt a kínos figyelmet és minden pillanatban való odaadást, amit az anglikán lelkész igényelt. Nem mintha Isten nem érdemelné meg, hogy minden időnket és minden mozdulatunkat az ő jelenlétének eleven tudatában töltsük el és végezzük. Jézus tudja, hogy „eljön az óra, s már itt van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útján és engem magamra hagytok”. (Jn 16,32.) Jézus ismeri emberi természetünknek azt az irányultságát, hogy kétfelé nem tudunk figyelni. P. Szeghy Ernő mesélte el, hogy hasonló nehézségekkel ment a Jézus Szíve tisztelet nagy apostolához, P. Mateohoz. Ő azt felelte: Istent úgy kell kezelnünk, mint egy távollevő barátunkat, akit nagyon szeretünk. Feladataink végzése közben nincs a szemünk előtt, de ha eszünkbe jut, felderül az arcunk, és örömmel gondolunk rá. A Szűz Anya és Szent József a rokonokkal találkozva vesztették el Jézust a szemük elől. Ugye nem mondjuk azt, hogy a rokonok jobban érdekelték és lekötötték figyelmüket, mint Jézus?! Mégis elvesztették. Nyilván ebben akarta Isten kegyelmi tanítását nekünk megadni. Belon Gellért