Új Ember, 1983 (39. évfolyam, 1/1905-52/1956. szám)
1983-01-02 / 1. (1905.) szám
• * $ Keleti mágusok Hosszú útra készülődött Ábrahám, minden hívők atyja. Ő is nyugat felé vonult, és Isten hívását követte. Mindenkinek, aki hisz, el kell indulnia életének erre a nagy utazására. Magános út ez. Olyan egyedül van az ember, mint Ábrahám volt és mint a bölcsek. A többiek otthon maradnak. Nincsenek meggyőződve arról, hogy Isten a cél. Már a kérdés is idegen nekik. Egyébként sok mindent tudnak, boldogan élnek családjukban, meg vannak elégedve munkájukkal. De útkeresésünket nem értik. És milyen nehéz munka számunkra az utazás, ha még barátaink is fejcsóválva otthon maradnak! Akkor érezzük igazán, milyen egyedül vagyunk! És aztán újra és újra útra kell kelnünk! Már réges régen úton vagyunk. Talán a csillag is elhalványodott a nap fénye előtt, mely a vidéket egészen kiszárítja. Fáradtak vagyunk és a gyermeket még nem találtuk meg. S a legnagyobb meglepetés még hátra van: az egész fölbolydult Jeruzsálem. De éppen ezért már nagyon közel vagyunk a Gyermekhez. Nemsokára leborulhatunk mosolygó arca előtt, hogy imádjuk őt. Gerhard Lohfink Vízkereszt ünnepe Akit megváltunk A napkeleti bölcsek, vagyis — az ősi magyar felfogás szerint — a három királyok, amikor megtalálták Jézust, „leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát” — olvassuk az Evangéliumban (Mt 2, 11). Aki ismeri a keleti emberek gondolkodásmódját, képi kifejezésformáit, az tudja, hogy — főleg Jézus korában, kétezer évvel ezelőtt — majdnem minden dolognak jelképi értelme és jelentése is volt. S fontos események alkalmával sokszor lényegesebbnek tartották a jelentést, amit megvallottak, mint a dolgot vagy eseményt, amivel megváltották igazságukat és szándékukat. Már a 3. században, Szent Iréneusz Sirmium püspöke is fölvetette a kérdést, mit jelent az arany, a tömjén és a mirha? Így válaszolt: az aranyat a királynak, a tömjént Istennek, a mirhát a kereszten meghaló embernek ajándékozták. A csillag, vagyis a rendkívüli kinyilatkoztatás így jelezte nekik előre Jézus Krisztust: Ő a királyok királya, aki valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Ezt vallották meg a napkeleti bölcsek sajátos jelképrendszerükkel, adományaikkal. Tulajdonképpen ezért indultak el messzi földről, s hozták meg a nehézségekkel teli utazás áldozatát. Ajándékaik így „áldozati” adományok lettek. Ennél a gondolatnál kapcsolódik be a mai ünnep felajánlási könyörgése a napkeleti bölcsek történetébe. Az egyház a szentmisében — jelek, jelképek által — nem a bölcsek ajándékait ajánlja fel az Atyának, hanem magát Jézus Krisztust, akit ezekben az adományokban hittel megvallunk, sőt fel is áldozunk (helyesebben: megjelenítjük áldozatát) és aztán visszakapunk ajándékul a szentáldozásban ,amikor magunkhoz vesszük. Ennyivel jelent többet, drágább kincset minden szentmise a bölcsek ajándékainál. Tudatában vagyunk-e annak, hogy minden szentmisén való részvétel egyben hitvallásunk kifejezése is? Az egyszerű kenyér és bor legdrágább kincsünket jelképezi, ahogyan imádkozzuk: Kérünk, Urunk, tekints kegyesen Egyházad adományaira: már nem aranyat, tömjént és mirhát hozunk eléd, hanem Azt, akit ezekben az adományokban megvallunk, föláldozunk és magunkhoz veszünk, magát Jézus Krisztust. Ámen. Csanád Béla Ara: 4 Ft A Püspöki Kar Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek elnökletével december 14—15-én tartotta téli konferenciáját. Üdvözlő szavai után a bíboros értékelte a Püspöki Kar őszi római „ad limina” látogatását, majd beszámolt a bíborosok kollégiumának római üléséről, valamint a djakovói székesegyház százéves jubileumi ünnepségéről, melyen Cserháti József pécsi püspökkel együtt képviselték a Püspöki Kart. A jövő évi osztrák katolikus napokra — melyen részt vesz a Szentatya is — a Magyar Püspöki Kar meghívást kapott. Az Európai Papi Szenátusok Titkársága 1983. április 11—15-re találkozót hívott egybe, ennek témája a papság pasztorális felelőssége. A Püspöki Kart Salzburban Póka György segédpüspök képviseli. Örömünkre szolgál — mondta a bíboros —, hogy a „Monumenta Vaticana”, vagyis a Vatikáni Könyvtár magyar vonatkozású levéltári anyagának kiadása tovább folyik. A bíboros elnök ezután bejelentette, hogy a leányfalui lelkigyakorlatos ház belseje teljesen elkészült, májusban beköltözhető lesz. A mozgássérült, vak gyermekek számára a budai Szent Anna templom plébániája mellett készült otthonban 12 gyermek kap elhelyezést. A titkári jelentésekben szó volt a külföldi segélyintézetekkel folytatott tárgyalásokról. Szeretetszolgálatot szeretnének biztosítani az egyházközségi betegek számára. Paskai László koadjutor-érsek a Szentatya spanyolországi útjáról referált. Kádár László egri érsek beszámolt a francia Püspöki Kar lourdes-i üléséről. Bánk József érsek-püspök a Püspöki Kongregációnak az „Opus Dei”ről kiadott deklarációját ismertette. Udvardy József megyéspüspök bejelentette egyházmegyéje új elnevezését. Szakos Gyula székesfehérvári megyéspüspök az 1983-as Szentév meghirdetéséről, az országos liturgikus és egyházzenei ügyekről beszélt és részletezte a Szeretetszolgálat beszámolóját az 1982-es évről. Timkó Imre hajdúdorogi megyéspüspök ismertette a görög-katolikus hívek ellátásával foglalkozó püspökkari körlevelet. Bagi István segédpüspök Rómában, a családról szóló pápai körlevél egyéves évfordulóján rendezett találkozón vett részt. 1983. január 2. (1905) Ai . u. : Az óra mutatója halkan átszökik az újesztendő első percére és hangzik a Himnusz: „Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel .. Jókedvünk és bőségünk ügyével az elbúcsúzott esztendő vége felé egyre sűrűbben foglalkoztak kormányférfiak, gazdasági életünk tervezői és irányítói, legutóbb az Országgyűlés is. Tetszett, hogy sehonnan sem volt hallható olyan előrejelzés, ami vérmes reményekre jogosítana az 1983. év küszöbén. A legtöbb, ami ígéretben elhangzott: igyekszünk megoldani azokat a közelről sem könnyű feladatokat, amelyek az általános világgazdasági helyzet következményeként előttünk állanak. Köznapi nyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy a most kezdődő esztendőben alaposan össze kell kapnunk magunkat még ahhoz is, hogy tavalyi jókedvünket — azaz: közérzetünket — töretlenül megőrizzük akkor is, ha a bőség kosarába most talán kevesebb jut. AKIK AZ ELMÚLT KÉT ÉVTIZEDBEN kritikusan — vagy éppen ellenségesen’ — kísérték figyelemmel mindazt, ami hazánkban kibontakozott, most kénytelenek beismerni, hogy a mindenfelé nyitott magyar nemzetgazdaság nemzetközi összehasonlításban is életképesnek bizonyult; fizető- és hitelképességünket nem vesztettük el, politikánk pedig tántorgás nélkül halad az 1957 után meglelt úton. Azt is tudják — bár ennek beismerését nem várhatjuk tőlük —, hogy a világgazdaság bennünket is érintő válságai közepette mi az, ami állóképességünket biztosította: a magyar haza legfőbb érdekeinek megfelelő nemzeti közmegegyezés. Az elmúlt december elején, azon a találkozón, amelyen a Hazafias Népfront vezetői a magyarországi egyházak és vallások elöljáróival kicserélték gondolataikat hazánk állapotjárólés társadalmunk közeljövőbeli feladatairól, ez az imént említett nemzeti közmegegyezés hívta elő azokat a közérdekű kérdéseket, melyekben az egyházak és vallásfelekezetek erkölcsi értékrendszerének jótékony társadalmi szerepe lehet. Korántsem arról van azonban szó, hogy az előrelátott gazdasági nehézségek és feladatok ismeretében most a kormányzat egyszerre felfedezi a vallásokban rejlő morális erőket és ezeket valamiféle „segítő kampányra” mozgósítja. Hogy az életszínvonal alakulásának esetleg egyenetlenségeket is teremtő mozgása idején jó lesz igénybe venni a vallás türelemre és nyugalomra csendesítő lehetőségeit. Vagy, hogy a közös terhek jelentkezésekor mindig felmerülő áldozatvállalásra „Isten nevében” szólítsák fel az egyházak híveiket. ENNÉL TÖBBRŐL VAN SZÓ. És ha csak egyetlen kérdést említek — ami Pozsgai Imre főtitkár részéről hangzott el —, hogy hazánkban a családnak vissza kell kapnia azt a nevelő szerepét, mellyel már nemcsak munkaerőt, hanem embert is nevel: ez túlmutat egy „kampányon”; túlmutat a holnapon és a holnaputánon is! Ha pedig így van, akkor ideje volna az állam és az egyházak viszonyának rendezése után (ami amúgy is folyton alakuló és be nem fejezhető folyamat mindenféle államban) most már hoszabb távra is rendezni az egyházak társadalmi szerepét a szocialista hazában. Tudom, hogy ennek a rendezésnek mindkét részről nagyon komoly előfeltételei vannak. Nekünk, vallásos embereknek és egyházaink vezetőinek is előbb magunkban és magunk között kell tisztáznunk és helyére tennünk olyan kérdéseket, amelyeket ez a szerepvállalás felvet. Mostanában számtalan cikk és tanulmány jelent meg a II. Vatikáni Zsinat huszadik évfordulója alkalmából. A legjobb elemzések négy pontot találtak, amiben közös nevezőre jutottak a Zsinat jelentőségét illetően: 1. Egy legalista-juridikus szemléletből kilépve elindult az egyház a lelkipásztori karakter felé. 2. Az apologetikus merevséget kezdi feloldani a párbeszéd. 3. A monarchikus egyházkormányzást felváltja a kollegialitás. 4. Az eszkatológikus merevségéből kilépő egyház nyitottá lesz a történelmi folyamatoknak. A négy közül ez alkalommal — mivel idevág —, a negyedik megállapításra szeretném felhívni azok figyelmét, akiknek tekintete valamiképpen elcsúszott a Zsinatnak e korszakos törekvése felett. S akiket már kezdettől fogva az is irritált, hogy eza Zsinat olyan egyházképet rajzolt fel, mely arra figyelmeztet, hogy miközben az égre nézünk, vessünk egy-egy tekintetet a földön járó lábak alá is. Ne kárhoztassunk olyan helyi egyházakat, amelyek küldetésüket a visszafordíthatatlan történelmi folyamatok által újjárendezett társadalomban akarják teljesíteni. AZ SEM KÉTSÉGES azonban, hogy a történelmi folyamatok felé nyitott egyház, amikor a társadalom átalakítására és az élet emberhez méltóbb berendezésére irányuló közös erőfeszítésekhez társul, sohasem feledkezhetik meg arról, amit E. MOUNIER így fogalmazott meg: „Mivel az öröklét birtokosai elveszítették az evilág iránti érzéket, ne veszítsük el az újra megtalált evilágiban az örökkévalók érzékét ... Az evilági feladatokban való elmélyülésnek meg kell felelnie a lelkiekben való koncentrációnak!” Francois Varillon erre a követelményre építi fel a korszerű lelkipásztori munka két pillérét: „Az ember misztériumára és Isten misztériumára egyszerre és egyaránt figyelő teológiára van szükségünk, amelyben nem érezhető a nép ügyei iránti megvetésnek halvány jele sem.” Még világosabban és a magunk helyzetére alkalmazva: olyan teológiára, papnevelésre és lelkipásztori munkára van szükségünk, amely feloldja a hivő embereknek azt az érzést, hogy amikor a „nép és a haza üdvének” szolgálatában saját hitelvei indítékaiból más világnézetű honfitársaikkal összefogva tevékenykednek, valamiképpen kompromittálják az egyházat, azaz: Isten ügyét, ISTENT ÉS ISTEN ÜGYÉT a Benne hivő emberek csak egyféleképpen kompromittálhatják: ha megvallott hitük és életük gyakorlata nem fedi egymást. Vagyis, ha tetteik nem igazolják, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek. Más oldalról világítja meg ugyanezt Gál Ferenc a Teológia decemberi számában, amikor a teremtmény és Teremtő kapcsolatáról beszél: „A teremtmény nagysága éppen az, hogy felismeri lehetőségeit, felelősségét és a világ alakításában is Isten partnere lehet.” Akik pedig a Teremtő igazi és hűséges partnerei ebben a világban, azok a legküzdelmesebb történelmi folyamatokban is felelős partnerként állják meg helyüket népük és hazájuk, az egész emberiség boldogulásának szolgálatában. Megállja a helyét az egyház is — mint a hívők közössége —, ha lelkipásztori küldetésének teljesítésében nem akadályozzák. A fentiekben sem a jézusi tanítás, sem pedig a II. Vatikáni Zsinat tükre elé tartva nem találunk semmi újat. De valami új lenne helyi egyházunk számára, ha a Krisztus születése utáni 1983. esztendőben erről a nagyon fontos közös ügyünkről szélesebb és szűkebb körökben eszmét cserélnénk és szót értenénk. MAGYAR FERENC A Szentatya fogadta Puja Frigyest II. János Pál pápa december 17-én délelőtt 11 órakor kihallgatáson fogadta Puja Frigyest, a Magyar Népköztársaság külügyminiszterét, háromtagú kíséretével együtt. Sajtóügynökségek jelentése szerint a magyar külügyminiszter előzőleg meglátogatta a Szent Péter bazilikát, megtekintette a bazilika altemplomában létesített magyar kápolnát, melyet II. János Pál pápa 1980 október 8-án áldott meg. Svájcba látogat a pápa 1984 püskösdjén II. János Pál pápa ismét Svájcba látogat — mondotta Otmar Máder püspök, a svájci püspöki konferencia elnöke. A második svájci útja során a Szentatya erős ökumenikus hangsúlyt akar adni látogatásának. Egy teljes napot szán az Egyházak Világtanácsa genfi központja és a nemkatolikus egyházak képviselőivel való találkozásra.