Új Ember, 1983 (39. évfolyam, 1/1905-52/1956. szám)

1983-01-02 / 1. (1905.) szám

FIGYELŐ A „King’s Singers” Budapesten Ismét hazánkban vndégszerepelt a világhírű énekegyüttes. Közönségünk nem ok nélkül várja mindig fokozott érdeklődéssel hangversenyeiket: az angol vokális kultúra több évszázados hagyományainak legméltóbb örökösei és továbbfejlesztői ők napjainkban. Tökéletes hangképzés, kristálytiszta intonáció, abszolút zenei biztonság a különféle korok, stílusok és műfajok világába, s hozzá valami utolérhetetlen könnyedség, természetesség és közvetlenség — röviden így lehetne jellemezni művészetüket. A hallgató nemcsak ámul és gyönyörködik, de közben úgy érzi, egy tisztább világ üzenete szól hozzá, míg éneküket hallgatja. Két hangversenyt adtak ez alkalommal a magyar közönségnek: november 23-án a Hilton Szálló báltermében (ezt a Magyar Rádió rendezte és közvetítette egyenesben), majd 25-én az Országos Filharmónia rendezésében a zsúfolásig megtelt Erkel Színházban. (Jellemző, hogy a hat fiatalember úrrá tudott lenni a színház mostoha akusztikai körülményein is!) Koncertjeik csúcsát a spanyol származású Palestrina-kortárs, Victoria komor szépségű Magnificat-jának és a szintén XVI. századi angol Parsley: Jeremiás siralmai című művének átszellemült, ugyanakkor minden mozzanatában izzóan eleven előadása jelentette. Byrd-motetták, reneszánsz dalok, angol madrigálok, valamint Dvorák-kórusok hangzottak el ezek után, egyaránt magasrendű, hiteles előadásban. A zenei tréfát Menotti darabja — a szerző szavait idézve : „önkarikatúrája” — képviselte. Számunkra különösen jelentős eseményt is hozott mostani vendégszereplésük: első ízben szólalt, meg műsorukon magyar zenei-~Szöllősy András kitűnően megírt, szellemes, itt-ott archaizáló, egészében mégis mai hangvételű Phaedrus-meséje. A King’s Singers részére komponált mű ősbemutatója olyan sikert hozott a jelenlevő szerzőnek és az előadóknak, hogy az eredetileg tervezett programon felül a második hangversenyen is elénekelték. Koncertjeik befejezéseképpen — szokásuk szerint — népszerű, „könnyű” feldolgozásokat adtak elő sok humorral, játékosan, de a „komoly” számokhoz hasonlóan magas művészi színvonalon. —k — Tamási Áron emlékest Tamási Áron születésének 85. évfordulóján a Magyar Írók Szövetsége és a TIT közös rendezésében irodalmi estet tartottak a Kossuth Klubban. A nagy érdeklődéssel kísért műsort Czine Mihály egyetemi tanár nyitotta meg. Bevezetőjében elmondta, hogy a két háború közötti évtizedek magyar valósága Móricz Zsigmond életműve mellett Tamási alkotásaiban teljesedett ki leginkább, s ugyancsak ő volt, aki a magyarság és emberség fogalmát a legmagasabb mércével mérte írásaiban. Az est keretében közreműködő előadóművészek közül Sinkovits Imre és Gombos Katalin prózai és színműrészleteket tolmácsolt meggyőző hitelességgel; Ferenczy Csongor egy vérbő humorú novellát elevenített meg „székelyföld!” átéléssel; Havas Judit megrázó balladamondással, Faragó Laura székely és csángó népdalok előadásával színesítette a műsort. Tamási Áron eszmei öröksége kiváló elemzőinek bizonyultak Kerényi Imre rendező és Pálffy István televíziós munkatárs, akik elmélyült vita keretében Tamási életművének időszerűségét és várható jövőbeli hatását is felvillantották. Az esten megjelent Tamási Áron és Németh László özvegye is, a közönség hosszantartó tapassal jutalmazta az író szellemiségét híven tolmácsoló művészeket. (szeghalmi) Belon Gellért Római szilánkok Negyvenkét év után kocsival érkeztem Rómába. Már besötétedett, pedig harmadnapi utunkon tapasztaltuk, milyen rossz este érkezni meg idegen városokba. Mégis így sikerült. Hiába, Ravennából csak délben indulhattunk. És olyan csodásak az Appeninek hágói és szorosai, hogy elidőzik az ember. Fáj csak úgy átrohanni a tömérdek természeti szépség és a kimondhatatlan bájos fekvésű kis város mellett. Vonatból azelőtt nem éreztem az olasz táj szépségének ezt a fájó vonzását. * Rómában esti csúcsforgalom. Méghozzá autóbusz-vezetők sztrájkolnak. Kétszer annyi az autó az utcákon. Kocsi kocsi mellett. A fő közlekedési utakon a Tiberis partján egyirányú a forgalom. Mintha a Tiberis áradt volna ki: autó-autó hátán. Nem túlzók: 10—10 centire van egyik a másiktól. Rengeteg az idegen is. Mindkét vasárnap lesz szenttéavatás. Reménytelenség fog el. Hogy fogunk ebből a tömegből szállásunkra jutni?... A jelzések és lámpák mintha nem is volnának. Ha egy ölnyi rést hagyunk, rögtön belép egy szemfüles olasz, ki a másik oldalon szeretne letérni. De mégis eljutunk szállásunkra anélkül, hogy koccanás is esett volna kocsinkon. A kétórás „küzdelemben” sehol nem történt ilyen. És semmi kiabálás vagy idegeskedés. Sőt, mintha valami humort éreznék a levegőben. A nagy áradatban azért valami dominál. És a sok idegen átvesz valamit. Az emberek egyezményes jeleit, amit akartok, hogy veletek tegyenek, ti is tegyétek velük (Mt 7,12), így elboldogultunk. Milyen jó lenne a világ bonyolult kérdéseinek áradatában ezekre az egyezményes jelekre figyelnünk. Talán azokban is elboldogulnánk ... Régen jártam Rómában. Negyvenkét év mégis csak másfél emberöltő. Azt hittem , nagy idő idegenséget lop a lelkembe. És az időbeli távolság valamilyen meglepetéseket tartogat számomra. De csalódtam. Mintha csak tegnap hagytam volna itt — a háború kitörése miatt — hirtelenül Rómát. Olyan otthon éreztem magam, mikor a sötétben felsejlett előttem a Sant Andrea della Valle kupolája vagy a kis Diana templom a Santa Cosmedia előtt. Cosmedin legkedvesebb templomaim közé tartozott. De ez az otthonosság fogadott a San Pietróban is, meg a többi bazilikában is. Vajon ez az otthonosság érzés Rómának, illetve az egyháznak az ajándéka? Aki Rómába megy, valahogy hazamegy. Otthon érezzük-e magunkat egyházunkban? A pápában csalódtam. Előnyére. A rádión keresztül hallott erős hangja és a fényképei erőteljes szláv alkatot sugalmaztak bennem. Ehelyett látok egy majdnem törékeny, szinte a föld felett járó alakot. Sokan azt mondták: fáradt. Rám a szellemmel átjárt ember benyomását tette. A merénylet óta ilyen, vagy korábban is ilyen volt? Ezt nem tudom. Most mindenképpen lélekkel és szellemmel átjárt ember. Valamelyik útjáról szóló riportjában az egyik világlap olyasmit írt, hogy a Szentatya alig eszik valamit. Italból is csak keveset, és azt is vizet. A pápai ebéden az asztalnak a pápával szemben levő oldalán ülök. Figyelem, lopva persze, mert bámészkodni azért mégsem illik a pápai asztalnál. Evett és ivott. Nem sokat, de nem is keveset. Annyit, amennyit olyan formájú embernek kell ennie, mint ő. A Rómában és a Vatikánban járva talán az ragadott meg legjobban, hogy itt a kereszténység monumentálisan jelentkezik. Márvány és márvány mindenütt. Óriási súlyok mindenfelé, amiket a zseniális emberi ész faragott és mozgatott az evangéliumi hit szolgálatában. Michelangelo, Bramante, Bernini meg a többiek, koruk zsenijei és vezérlő szellemei, a márványoknál is súlyosabban sodornak a hit élménye felé. Nem is beszélve az évezredek kiáltó tanúságtevéséről. A lelkek lángolása érezhető minden sarokból, mely elsodor és hitre kényszerít. Úgy elgondolom, micsoda lendítő erőkbe öltözik itt az evangélium. Lehet ennek ellenállni? — kérdem magamtól. De azt is kérdem, hol van itt az a fölszereletlenség, amivel Jézus apostolait a világba küldte. Azt mondta: „övetekbe ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt. Ne vigyetek magatokkal az útra se tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot.” (Mt 10,10) És itt most elsősorban nem a fizikai segítségre kell gondolnunk, hanem a vagyon nyújtotta biztonságra, a ruha nyújtotta védelemre a szellemjárások viharai között, és a hatalmat jelképező bot biztosította tekintélyre és rendre. Hisz itt minden gazdagság, hatalom és szellem az evangéliumot szolgálja. Hol van hát az a Jézus-akarta védtelenség és fegyvertelenség ?! Ezután került sor a pápával való személyes találkozásra. Nem érezteti, hogy világméretű hatalom birtokosa. Szellemi fölényét sem mutogatja. Pedig fölényes szellem. Úgy kérdez, úgy aggódik velünk a világ óriási elkereszténytelenedésén, a hitetlenség mindent elsöpörni látszó áradatán, mint mi. Nincsenek előregyártott receptjei, és mindent megoldani akaró elgondolásai. Ekkor láttam meg benne Azt, aki elődjét és társait így indította el a világ meghódítására: „Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé.” (Mt 10,16) A sok felhalmozódott márvány és szellemóriások minden ellenkezést elsöpörni látszó győzelmi tudatának mélyén jelen van a Bárány gyöngesége a vele szemben álló feladatok farkasnyi nagyságai előtt. Megéreztem a Bárány remegését, mely áttüzel minden márványon, minden súlyon és szellemi nagy valóságon át. És mégis biztat, bátorít, vigasztal és erősít a pápa. Mint Jézus tette apostolaival. Vagy ahogy Szent Pál által mondja az isteni szó: ,Isten gyöngesége erősebb az embernél.” (I Kor 1,25) Ebből a hitből fakadtak ezek a monumentális valóságok. De a hit ereje nem ezeken nyugszik. A Jelenések könyvének báránya „mintegy megölve” van jelen a világ történéseinek középpontjában. Ezt a gyengeségében erős Bárányt éreztem meg Rómában. „Valahányszor arról van szó és lesz a jövőben is, hogy védelmezni kell a kereszténység alapvető és pótolhatatlan szerepét az Emberiség magasabb rendű fejlődésében, rám mindvégig lehet számítani.” Teilhard soha nem volt hűtlen ehhez a szíve mélyéből fakadó ígérethez, amelyet élete alkonyán említ egyik barátjához címzett levelében. Eltökéltsége hegycsúcsként emelkedik ki egész lényéből, amelynek légköri változásai csak gazdagítják szépségét, s mintegy összefoglalása is vallásos inspirációjának. Ezen a magaslaton nincs semmi bizonytalanság, és semmit sem merevít meg a meggyőződés szilárdsága, amit a Szeretet diktál Teilhard nak. Vallásossága az ő keresztény hite, amelyet — így vélekedik — az ember alapvető vágyakozásai bőségesen igazolnak. S valóban, Teilhard eredetisége a vallás területén éppen az a mélység, ahol egyesül és differenciálódik a haladás meg a hit öröksége. Kulturális szempontból nála a világ már nem a régi görögök kozmosza, amit egy teljesen befejezett Univerzum mozdulatlanságához szegeztek, hanem „kozmogenezis”, amelynek kiterjedése és időtartama megdönti a térről és időről vallott korábbi felfogásokat. Ami pedig az embert illeti, Teilhard meglátja és meg is mutatja benne azt a végső rügyet, amely az egész evolúció nedveit hordozza. Teilhard szerint ezt az ember magával hozza és kell is, hogy tovább sodorja a mindig nyitott világ emelkedő ösvényén: intelligenciájával, kezének alkotó munkájával, életének lendületével és a planetáris egység tudatával, amelyek folyton növelik szeretetre való képességét. Az egész emberiséghez (amely irányt mutató nyíl és felelős az evolúcióért) szól Istennek teljesen személyes és személyesítő Adománya, gyökeret eresztve bennünk, hogy minket kibontakoztasson saját magában. A keresztényeknek, de az emberiségnek is, ilyen Istenhez tapadása Teilhard számára nem kevesebbet jelent, mint belépést egy magasabb fejlődésbe, ahol Isten maga is gazdagodik azzal a lényeges gyarapítással, amiben minket részesített. Vallásos téren Teilhard mindig arról beszél, hogy az emberiség soha ne ütközzék egy magába zárkózó Istenbe, mert ez indok lehetne arra, hogy mi is magunkba zárkózzunk. A merészség, amivel tanúskodik egy olyan Istenről, aki „önmagában tökéletes” és aki „számunkra” soha nem szűnik meg születni, Teilhard-nál az emberi nagyság iránti szenvedély vallásos oldala. Attól tart, hogy az ember önmagát pusztítja el, ha célját nem tűzi elég magasra, elég messzire, és megfullad, ha visszautasítja Azt, Aki biztosítja valódi nagyságunkat — nekünk nyújtva a magáét. Mert az emberi „filum” elsorvad, ha elvéti az utolsó választást, ami felé az evolúció lendülete viszi, s ami lehetővé teszi ■ számára, hogy elfogadja az „önmagán túlit”. Aki nélkül lehetetlen lennie, de Akit megszerezni sem tud önmaga erejéből. Ezt nevezi Teilhard „az Emberiség magasabb rendű fejlődésének”, aminek szolgálatára szentelte életét, mint keresztény és mint pap. Teilhard hitében mindent a Szeretet tart össze, ami sajátos értékeinket alkotja: a szeretet sugalmazza nekünk a világ valóságát, ezt érezzük az ember iránt, ezt nyújtja felénk Isten, s mi ezzel tanúskodunk mellette visszafordíthatatlanul, bizonyos történelmi neheztelések ellenére is. S ezzel a szeretettel magyarázható, hogy ez a zseniális ember, akit éppen a keresztények sokáig vitattak, sohasem tagadta meg „Krisztus filumát”, ahogyan az Egyházat nevezte, s amely őt egy ilyen hitre nevelte. Mindig a Szeretetről beszélt, amely gondolatait és életét irányította, s amely egy napon erősebb lesz, mint a sok , értetlenség, amit ugyan nehéz elviselni, de az ő szemében mégiscsak múlandó. Nem tévedett... Teilhard valóban az Egyház és általa a „mindig nagyobb Krisztus” egyik legmeggyőzőbb tanúja lett az emberiség számára — Krisztusé, aki bevilágítja a távozó év-ezred horizontját és feltűnik majd az új évezred hajnalán. (Fordította: Golen Károly) Gustave Maridét Teilhard, a hit embere j\ Cecília Társulat december havi közös miséjén az Egyetemi templomban és az azt követő egyházzenei áhítaton a Terézvárosi plébániatemplom énekkara Kodály Zoltán Magyar miséjét, az Adventi éneket és a Laudes organi c. hatalmas kórusművét adta elő Kryzewsky Sándor vezénylésével. Orgonáit Kasznár József. Összekötő szöveget mondott Tardy László budavári karnagy. A produkcióért Bárdos Lajos társelnök mondott köszönetet a terézvárosiaknak, majd Kistétényi Melinda, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára ismertette Kodály Zoltán első feleségének, Sándor Emmának háborús naplóját. Dékány Endre Epifánia ünnepére „Az ő fiai vagyunk. Ha tehát az Isten fiai vagyunk, nem szabad azt gondolnunk, hogy az istenség aranyhoz, ezüsthöz, vagy a művészet, az emberi elme valamilyen alkotásához hasonló.” (Szt. Fal Ap. csel. 17.) Ismerjük-e őt, emberek? Ismerhetjük-e? A bölcsek — királyok úgy látták: ember gyermeke ... Csak hát a csillag! — s az évezredek várakozása s a feszültség lassú fúziója, lobbanása felszabadító, rejtelmes, asztrális fénnyé, misztikus, földöntúli örömélménnyé ...! Aztán eltűnik a látomás a földi zűrzavarban, a menekülés és az egyszerű évek Egyiptomban. S aztán Názáret. A templom: egy villanás. Titokban forr emberi pályán a gyermekkor, ifjúkor, férfikor. Szentté üdvözül a munkateremtő folytatás, ahogyan fölmagaslik a Fiú, Jézus, az ács, s mikor a keresztről letekint, Grál-kehelyben gyúl fel, s kínok tüzében ragyog a három év s lehull a fátyol és megrendül a föld, hogy új eget lássunk s Istent úgy, hogy „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” Gustave Martelet SJ, Párizsban és Rómában a teológia professzora. Ez a cikk Teilhard de Chardin centenáriumán az UNESCO kiadványában jelent meg. Jonesco drámát ír Körbe átjárói Eugene Ionesco román szárma és a vallás középkori egysége zájú, világhírű író jelenleg Szent egykori formájában nem állít- Maximilián Kolberól szóló drá- ható vissza. Arra a kérdésre, mán dolgozik. A Franciaország- hogy „vallásos embernek” zártban élő író egy újságinterjúban ja-e magát, az író ezt választótelmondta, hogy e feladathoz meg tó. „Az ember nem állíthatja felelő formát keres. Darabja maga magáról, hogy vallásos em„semmiképpen sem lesz kataliber. Szeretnék az lenni. Szeretkus propagandamű” — mondatnék jobban azzá válni, mint vala. Ionesco szerint a művészetek gyök.”