Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)

1984-01-01 / 1. (1957.) szám

­ Mária az új évben Reméljük, hogy az Úr új rendet akar kialakítani a világban. Egyedül ő képes arra, hogy az emberiséget egy családdá for­rassza össze, s ugyanakkor az egyes népek megőrizzék sajátossá­gaikat. Mert az a nép, amelyik szeretni tudja a másikat, az igaz Világosság fényét tükrözi vissza, és így lesz a földi haza igazán szép és az örök hazának az előkészítője. Talán mindez csak álomnak tűnik. De eltekintve attól, hogy a kölcsönös szeretetnek meg kell valósulnia a népek között épp­úgy, mint az emberek között — az evangélium logikája szerint —, már létezik egy szövetség, amely a népeket mélységesen ösz­­szeköti. Ez a titkos és minden nép szívében őrzött szövetség. Mária ... Mária, aki mint az Úr szolgáló leánya élt a földön, egészen föláldozta önmagát, és megtanította gyermekeit arra, melyik út vezet az egység felé. Chiara Lubich 5­­­8 Ifc ÚJÉV ÜNNEPE Istenember Az a Gyermek, akit születése után a nyolcadik napon Mária és József a templomba vittek körül­­metéltetni, öröktől fogva „a Ma­gasságbeli­­Fia” volt, ahogyan az angyal jelentette Máriának. Ugyan­akkor valóságos ember volt, földi édesanya szülötte, Mária csodálato­san szült gyermeke, akit a körül­metéléskor Jézusnak neveztek el, amint az angyal előre megmondta. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ez a tény és igazság nemcsak a karácsonyi ün­nepkör központi gondolata, hanem egész kereszténységünk egyik leg­fontosabb tétele. Nemcsak a mos­tani ünnepek­­hangulatát adja meg, hanem egész emberi életünk értel­mét, boldogságát is. Meghatározza emberi sorsunk irányát, emberi jö­vőnket. A „honnét jöttünk, hová megyünk?” és „milyen életet érde­mes élni?” kérdéseket válaszolja meg. A mai liturgia a Számok könyvét idézi (6,23—27), a nagy áldás át­adását, útban az Ígéret Földje,­­a „tejjel és mézzel folyó ország” felé. Mózes által közli az Űr az áldás szövegét: Áldjon meg az Űr és oltalmazzon téged! Ragyogtassa rád arcát az Űr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! A pusztában vándorló zsidóknak a legnagyobb ígéret volt ez a köz­lés. Mi hisszük, hogy Jézus Krisz­tus ennek az ígéretnek a beteljesí­­tője, az áldás tökéletes megvalósí­tója. Ei hozta meg az egész embe­riségnek az üdvösséget, ő vezette be Isten népét az Ígéret Földjére, a „tejjel, mézzel folyó” országba. Ősidők óta a tej és a méz az em­berség és az istenség szimbóluma. „Az égből színméz csörgedez” — mondja a régi ének annak ábrázolá­sára, hogy karácsonykor Isten a földre lép. A Sacramentarium Leo­­nianum megőrzött egy csodálatosan szép könyörgést, amellyel a (húsvéti és pünkösdi) kereszteléskor megál­dották a vizet, a tejet és a mézet: „Áldd meg, ó, Urunk,­teremtményi ajándékaidat, a vizet, a mézet és a tejet, és itasd meg szolgáidat az örök élet vizének ebből a forrásából, amely az igazság Lelke, és tápláld őket a tejjel és mézzel, amint atyáinknak megígérted, Ábrahám­nak, Izsáknak és Jákobnak, hogy el­vezeted őket az ígéret Földjére, a tejjel és mézzel folyó országba. Egye­sítsd, ó, Urunk, a Szentlélek által szolgáidat, ahogyan itt a tejet és a mézet egyesítetted, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus mennyei és földi lé­nyege egységének jelképe legyenek.” Nyilvánvaló, hogy az 5. században, a krisztológiai eretnekségek idején született meg ez a könyörgés, amely a jelképek által Jézus Krisztus való­ságos istenségét és valóságos em­berségét tanítja. Az ígéret Földjén, az ő országá­ban Jézus tejjel és mézzel táplál minket. A tej és a méz az Eucha­­risztia jelképe lett. Jézus saját ma­gát adja nekünk, hogy „megistenít­se” emberi természetünket. Egyszer egy öreg birkapásztor a hosszú élet titkát magyarázta ne­kem. Minden tanácsára nem emlék­szem, csak arra, hogy „tejet és mé­zet” kell enni. Az örök élet titka is a „tej és a méz”, az Istenember Jé­zus Krisztus, akivel élnünk kell az új esztendőben. Csanád Béla MAGYAR FERENC: Magasabbra a mércét Áldásos és békés új esztendőt kívánunk ked­ves olvasóinknak az Új Ember 1984. évi első számának kezdő soraival. Jókívánságunkat öröm tölti el, mert az ajándékhozó Krisztus születésének ünnepkörében mi is ajándékot tudunk letenni olvasóink karácsonyfája alá: terjedelmében bővült és korszerű nyomdatech­nikával készülő hetilapunkat. Az elmúlt fél esztendő alatt hétről hétre abban a szorongásban éltünk, hogy nyomdai nehézségeink szaporodása miatt egyszercsak olyan helyzetbe kerülünk, hogy vasárnapra nem jut el az Új Ember olvasóihoz. Különbö­ző megoldások keresésében megértően támo­gattak bennünket az illetékes állami hatósá­gok: az Állami Egyházügyi Hivatal és a Mi­nisztertanács Tájékoztatási Hivatala. Végül is az ő segítségükkel találtuk meg a megnyug­tató megoldást. Ettől a számunktól kezdve az Új Embert a Zrínyi Nyomda állítja elő nyolc oldalon, ofszet-rotációs technikával. Ezt a megoldást kellett választanunk hetilapunk biz­tonságos megjelenése érdekében akkor is, ha a két oldallal bővített tartalom, a korszerű nyomdatechnikai kivitel, a képek közlése, a papír minősége és súlya miatt jelentkező pos­tai költség jelentős többletkiadással jár s így mostantól kezdve megtakarításainkból szeré­nyebben tudjuk segíteni központi katolikus intézményeinket. Olvasóink bizonyára megértették volna, ha az előállítás megnövekedett költségeit áthárít­juk és az új külsőben megjelenő lap árát fel­emeljük. Úgy gondolkodtunk és éreztünk, any­­nyiszor kértük — és tapasztaltuk — már ol­vasóink megértő támogatását, hogy most raj­tunk van a sor az áldozathozatalban. Mind­addig, amíg az általános gazdasági helyzetből eredő és a nyomdaipart is érintő árváltozások nem kényszerítenek rá, nem emeljük a lap árát. Nincsenek ugyan tartalékaink, amiből a most jelentkező költségtöbbletet fedezni tud­nánk. Egyetlen tartalékunk, olvasóink évtize­dek óta tapasztalt bizalma és ragaszkodása, mely lehetővé tette, hogy kezdettől fogva min­denféle külső támogatás nélkül, egyedül az előfizetési és eladási árból tartsuk fenn az Új Embert. Bizonyosak vagyunk abban, hogy ezen olvasóink sem akarnak változtatni és to­vábbra is helytállnak a lap fenntartásának kötelezettségében akkor is, amikor ez majd további áldozatokkal jár. Addig is azonban szívesen keresik — és meg is találják — a módját, hogy központi katolikus intézmé­nyeink fenntartásához az eddigieknél nagyobb mértékben hozzájáruljanak. Az Új Ember terjedelmének mostani bővü­lése és előnyösebb külső megjelenése újabb tanújele annak, hogy helyi egyházunk életé­ben időről időre történnek olyan előrelépé­sek, amelyek bizakodással tölthetnek el ben­nünket. Ahogyan Szentatyánk is mondotta bécsi látogatásából hazatérőben, a repülőgé­pen, egy újságíró kérdéseire válaszolva: „Ma­gyarországon az egyház helyzete nem rom­lott, inkább javult.” Egészen friss ténye en­nek a december 13-án és 14-én megtartott püs­pöki konferencia bejelentése, mely szerint be­fejező szakaszukhoz érkeztek a tárgyalások arról, hogy a megyéspüspökök engedélyével és felelősségvállalásával ezentúl az olyan helye­ken, ahol a templom nem fűthető, a plébánia épületében lehessen megtartani a hitoktatást. Nem ismeretlen előttünk sem, hogy vannak közöttünk, akik elégedetlenek a javulás és előrelépés tempójával. Egymagában nem is rossz jel, amikor „megnő az étvágy”. A szer­vezet egészsége jelentkezik benne. Jó jel ab­ban az értelemben is, hogy többet csak meg­levő eredmények láttán lehet követelni. Ha egyedül az elmúlt évtizedre visszatekintve semmiben sem tetszenének fel a fejlődés és gyarapodás jelei, ha nem tapasztalnánk ál­landóan előrevivő mozdulásokat helyi egy­házunk életében, most senki sem igényelne nagyobb tempót. Aki egy helyben áll, azt csak arra lehet biztatni, hogy mozduljon már végre! Nagyobb lépésekre viszont csak azt le­het serkenteni, aki — ha csendesebben is — állandó és meg nem torpanó előbbrejutással lépdel az úton. A mi utunk pedig nem könnyű és nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy az akadályo­kat akár megkerüléssel, akár pedig erősza­kos eszközökkel vagy­ erőt fitogtató handa­­bandázással le lehet győzni. Az Új Ember el­indulása óta nemcsak vallotta, de gyakorolta is azt az elvet, hogy okos és megfontolt igé­nyekből, mértéktartó és építő türelmetlenség­ből jó szelet nyerhetnek az egyház hajójának vitorlái. De azt is állandóan tapasztaltuk, hogy az olyanfajta türelmetlenség, mely nem tud­ja kivárni, amíg megfő az étel, sem a gazd­­asszony iparkodásán, sem az éhes ember ál­lapotán nem segít. Sokszor a még látszólag indokolt elvárá­sokra is az a jellemző, hogy alig lehet kihá­mozni ezekből, ki kitől vár el valamit. Helye­sebben onnan várja-e, ahonnan elvárni le­hetne. Gondoljunk csak a legsúlyosabb prob­lémánkra: a papi utánpótlásra. Számtalan el­gondolás forog közkézen a megoldásra és ezek között éppenúgy elhangzanak bizonyos elvá­rások a legfelsőbb egyházi vezetés, mint az ál­lam és a társadalom felé, de legsűrűbben a világi diakónusok intézményének bevezetését sürgetik. Kétségtelen, hogy máris jó hasznát vennénk a világi diakónusoknak, de hol va­gyunk még attól, hogy ennek oly sokágú fel­tételrendszerét megteremtsük. A sokféle ötlet és javaslat közben már-már elsikkadni látszik a kérdés: megtettünk-e már mindent, hogy a papi hivatás a fiatalok körében — a mai kö­rülmények között is — vonzó legyen? A ke­resztény családoknak, az egyházközségeknek, hitoktatási rendszerünknek, a papságnak, pap­­nevelésünknek a lelkiismeretét már semmi sem terheli a papi hivatások ébresztésének és gondozásának ügyében? Így sorolhatnánk tovább azokkal az igé­nyekkel és elvárásokkal, melyek katolikus in­tézményhálózatunk, hitoktatásunk, evangeli­zációs tevékenységünk, ifjúsági pasztorációnk, egyáltalán a hitélet fejlesztését érintik. Ok­kal kérdezzük: vajon az eddig biztosított le­hetőségekkel okosan és jól gazdálkodtunk-e? Megtöltöttük-e eleven élettel a már rendel­kezésünkre álló kereteket? Leraktuk-e azokat a köveket és téglákat, amelyekre a következő sort lehet továbbrakni? Nem úgy várunk-e többet a gondviselő Istentől, püspöki karunk­tól, az államtól, hogy önmagunktól alig várunk el valamit is? Jelenünk és jövőnk, nemzetünk szellemi és kulturális, gazdasági és társadalmi egziszten­ciájának építésében előtérbe került az emberi tényező. Az, hogy mindenki emberségének, etikai és erkölcsi tulajdonának a teljességét, legjobb emberi készségeit adja oda ehhez a közös érdekű építéshez. A vallás embert és közösséget nevelő, az emberben és környeze­tében igazi értékeket termelő képességének pozitív szerepe lehet ebben az építésben. A vallásnak és az egyháznak ezt a jótékony sze­repét a mi társadalmi és állami vezetésünk is megfelelően értékeli. Ugyanakkor ebben je­lentkezik az a kölcsönösség is, hogy minél több — az emberi tényezőt gazdagító és a közösség javát szolgáló — értékkel tudjuk iga­zolni hitünk és vallásunk, egyházi közössé­günk életrevalóságát a mindenkire számító nemzeti összefogásban, annál több lehetőséget várhatunk a keresztény küldetés minél mara­déktalanabb teljesítéséhez. E kölcsönösség tartalmához viszont az is hozzátartozik, hogy az egyházpolitika mindig szerves összefüggésben áll az általános politi­kával, de úgy is mondhatnánk: az ország és társadalom közállapotával. Sőt, azon túl is: a nemzetközi élet folyton mozgásban levő álla­potaival. Erről sohasem volna szabad megfe­ledkeznünk. Elősorban azoknak nem, akik az egyház ügyeinek előbbre vitelében olyan tem­pót diktálnak, mintha a mi helyi egyházunk valahol egy állam és társadalom, egy földraj­zilag is meghatározható hely feletti térben le­begne! A történelemben és a társadalmi fejlődés menetében kialakult valóságok és adottságok meghatározzák ugyan a helyi egyház pilla­natnyi életének és jövőjének tervezését, de nem korlátozhatnak bennünket abban, hogy a keresztény küldetés elkötelezettségében ön­magunkkal szemben magasabbra rakjuk a mércét. Abban, ami egyedül ránk tartozik és csak rajtunk múlik. És amely dolgokban nem lehetünk sohasem megelégedettek a legszoli­dabb eredményeinkkel sem. Hosszú lenne ezeknek a listája , kezdve a helyi egyház belső egységének megteremtésén, a keresz­tény szülőknek a család belső hitéletével és a hitoktatással összefüggő kötelezettségein át a zsinati megújulás még el nem végzett felada­táig. Ezeknek a feladatoknak a felismeréséhez és önmagunkon való őszinte számonkéréséhez kérjük már most, az új esztendő kezdetén, majd egész folyamán Isten megvilágosító és segítő kegyelmét. Az ő áldása sohasem marad el ott, ahol nem hiányzik az ember iparkodó­­dása. Az elmúlt év október 30-án ünnepélyesen helyezték el az esztergomi bazilika Bakócz­­kápolnájában az „Esztergomvári Madonna” vi­szontagságos történetű, legutóbb restaurált kegy­képét. (Fotó: Mudrák Attila)

Next