Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)
1984-08-05 / 32. (1988.) szám
FIGYELŐ Luis de Camoes: A lusiadák Europa Könyvkiadó Ez a 16. századi hősköltemény rímgazdag stanzáival, tíz énekben, 320 oldalon át beszéli el a hős portugáloknak, „a mondás ős, Lusus” leszármazottainak világfölfedező és -hódító tengeri hadi útjait, a legendás Vasco da Gama vezetése alatt. Magyarországon szinte fölfedezésszámba megy az az eposz — bár magyar fordításban 1864-ben már megjelent —, mert Hárs Ernő kitűnő fordítása mintegy új, kortársi műként mutatja be, eleven, fordulatos elbeszélésként, ritka költői szépségeit fölvillantva. Irodalomtörténeti méltatói A lusiadákat Dante nagy színjátéka mellé helyezik. Bár az Isteni Színjáték elbeszélő erejében, s a teológiai keretbe foglalt filozófiai, lélektani és kozmogenetikai univerzalizmusában verhetetlenül egyedülálló, A lusidáknak kétségtelenül vannak fejezetei, amelyek egyelményeiből kifogyhatatlan költői nyelvezet gazdagságával, jellemző erejével, mitológiai, irodalmi és világtörténeti jártasságával lepik meg az olvasót. Ami azonban e mű igazi szépsége, az Luis de Camoes tiszta, nem egy helyen gyermekien alázatos, fájdalmas és nagyralátó, lefestő és bensőséges líraisága. A költői hitelesség egyedül a műből olvasható ki. Ez esetben azonban a költő élete is bizonyítja, hogy mindazt, amit leírt, látta, tette és átélte. Hányatott életet élt, kontinenseken fordult meg, börtönök lakója és harci készülődések, tengeri csaták résztvevője, és nagyon sikertelen volt. Sorozatos balszerencse és megalázó nélkülzés kísérte szinte a haláláig, mégis hatalmas életművet hagyott maga után, benne A lusiadákat, mely a „szülőházához intézett nagyszerű szerelmi vallomásnak” tekinthető. (v. p.) Geller Katalin—Gara György: Avignon Corvina Kiadó A pápák és kardinálisok városa, Avignon, melyet a feledésből a romantika százada emelt ki — a Rhone folyó mentén, a középkori francia királyság kapuja előtt fekszik, római alapítású, de a köztudat létét a pápák fogságával köti össze. A történelem valóban ekkortól jegyzi, bár az albigens küzdelmek jelentős részese volt. Avignon középkori beléptét a történelembe a fény és a pompa kíséri, részben pedig a védelmi szempontok. Évtizedek alatt nőtt Európa egyik legnagyobb és politikai, művészeti szempontból leghatalmasabb településévé: kórházat, egyetemet kapott (amely azonban csak a „fogság” idején remélhetett hírnevet magának), kozmopolita város lett — ahogy a kötet előszava is megjegyzi. Viszonylag rövid időre — alig több, mint fél évszázadra — a kontinens központjának számított. Művészetét az akkori művelt világ legkiválóbbjai alakították: francia, olasz, német, angol, spanyol, flamand mesterek. Keveredtek benne az Európában megtalálható akkori összes stílussajátosságok, „egy nemzetközi stílus kialakulásának lehetőségei először itt teremtődtek meg” — az egyház művészettámogató tevékenysége eredményeként. Ebből a dél-francia központból sugárzott szét az új művészeti felfogás az északi területekre, és innen áramlott ki a 15. században a burgundi (franko-flamand) és a prágai művészet is. Mi maradt ránk mindebből? Egy kötetben elfér az a színes és fekete-fehér fotó — kezdőlapján a 11. századi csonkaívű híddal, záróképén egy kálvária-részlettel —, amely képes bemutatni ezt a csodálatos szellemiségű és korú várost. A robusztus, rusztikus metszésű római és román emlékeket követik a színesedő, terebélyességükben is jelentős középkori épületmaradványok, pártázatos falak, freskók, szobrok, ablakszemek, kapubélletek mozgalmas részletei, vagy a reneszánsz faragott díszítésű lakóházai. A városoknak is megvan a maguk élete, sorsa. — Avignonét megismerhetjük ebből a kitűnően összeállított kötetből. lúgos péter „Anima Candida”, egyre tisztultabb látással Bálint Sándor emlékére (2.) „Vale, anima candida!” — ezekkel a szavakkal búcsúzott Bálint Sándor temetésén ahivatalos néprajztudomány. Mekkora eredmény! Hogyan jutott ennek belátásáig, hogy tiszta léleknek lássa őt és művét? — Múlt számunkban bemutattuk, hogy a megelőző, ősvallást kereső szemlélet zsákutcába jutott, és oda juttatta a köz-s véleményt is a népi vallásosságról. Egy európai szintű irodalom- és néprajztudósunk, Katona Lajos (+1910), hatalmas összehasonlító ismeretével szétrombolta az őspogány vallás jelenlétének illúzióját és imponáló típus- és motívumkutatási módszerével belekapcsolta népi vallási életünket az európai kereszténység és parasztkultúrák összefüggésébe. Ezzel az akkor modern módszerrel azonban akaratlanul a pozitivista, szinte kategorizáló” szemléletet vezetett be: csak az „adatok” számítanak, minél bőségesebben és minél szélesebb összehasonlításban. Ez a nagyszorgalmú gyűjtés és számbavétel felbecsülhetetlen szolgálatot jelentett a vallási népélet anyagának mennyiségigazdagodásában. Hibája azonban az lett, hogy az „adatok”mögött éppen a létrehozó hitet, lelkületet nem vette figyelembe. Ehhez nem volt megközelítő módszere. Márpedig éppen a vallási néprajzban ez ki nem hagyható, és ha mégis megkísérli, a valóság ábrázolására nem alkalmas. Szolgáljon szinte groteszk például Kisboldogaszszony napjának bemutatása a „Magyarság Néprajzáéban: „őspogány eszkezdő nap, amely a magyar kereszténységben Mária-nappá változott. Mint ilyen, asszonyi dolog, főleg fonástiltó nap. S olyan nagy ünnep, hogy még a fecskék sem lódulnak útnak, bármilyen szép is az idő. Néhol a cselédek szolgálatiba lépésének s a dióverésnek napja; vetőnap az ősziekre, hajnali harmatára teregetik a búzát, hogy meg ne üsakösödjjék. A templomban fűzfát, szénát, almát szentelnek orvosságul a tehénbetegségek ellen. Végül negyvenesnap s az ősz ellentétes rámutatónapja.” Hazánkban a vallási szokásoknak ilyenfajta kutatását többek között Sólyimossy Sándor neve jelzi, akinek első magyar néprajzi tanszékén Szegeden 1934. július 9-éi, tehát éppen 50 éve, habitálták Bálint Sándort. (Később ő vette át a neves mester örökét.) „Népünk Ünnepei — egy új szemlélet ébredése ez volt a fiatal magántanár első könyve (1938). E műve anyagában még mestere tanítványának mutatkozik be. Megállapításai és programja azonban már ekkor is egy új elhatározás törekvéseit jelzik. A bevezetőiben olvassuk: „Igenis, beszélhetünk a vallási néprajz sajátos igényeiről, autonóm szempontjairól. A néplélek szellemi, érzelmi alkatát ui. a tudománynak még oly fejlett módszereivel is bajos megközelíteni. A vallásos néplélek a kutatótól sok áldozatot követel: teljes megértést, bizonyos fokú azonosulást, különben kisiklik kezünk közül. A vallásos néprajzot nem lehet a tudománynak sokszor egyoldalúan racionális módszereivel értelmezni, hiszen itt a néplélek legspontánabb rezdüléseiről van szó, amelynek fogalmi meghatározása sokszor lehetetlen.” Még Karsai Géza bencés és Schwartz Elemér cisztercita főiskolai tanárok cikkeznek erről. Az utóbbi indítványozza pl., hogy a Szent István Akadémia állítson fel „magyar katolikus néprajzintézetet”. Éppen 50 éve! Indítványa azonban csakpapíron maradt. A hit és a kegyelem tényével számolnak ezek és a hasonló színvallások. Bálint Sándor előtt a magyar néprajzban nem kutatta ezt senki. Persze,hiszen ehhez anéprajzi pozitivizmusnak semmi megközelítő és értékelő módszere nem volt. Mérhetetlenkár, hogy világnézeti és tudományelméleti méreteltérések súlyosan akadályozták a magyar katolikus népélet kutatásának kibontakozását. A kérdést hallgatólagosan kerülték az egyébként reprezentatív „Magyarság Néprajza” imponáló köteteiben (1934 és 1943), a Néprajzi Társaságban és az Ethnographia szakfolyóiratban. A pozitivista iskola azt gondolta, hogy már csaknemmindent felgyújtott. Most kezdtük látni, hogy jól alig ismerünk valamit. A jelentéseket funkcionálisan és intencionálisan kell gyűjteni, ábrázolni és értékelni. Mit jelentenek az illető egyednek vagy népcsoportnak, és mi az életbéli szerepe. Az új és egyre tisztultabb látás birtokában Bálint Sándor szinte egymaga kezdte kiformálni az új magyar vallási néprajz arculatát és publikációit. A Regnum 1937. évi évkönyvében Népünk imádságai címen először mutatott rá arra az imádságos szubkultúrára, amely napjainkban ,ErdélyiZsuzsanna közzétételeiben vált csak köztudottá és váltott ki általános csodálatot. Az Egy magyar szentember pedig (1941) Orosz István búcsúvezető önéletrajzának kiadása, amely megelőzte az azóta megszaporodott paraszti életrajzokat. A Sacra Hungária .ámen összefoglalt 12 tanulmány(1943) a magyar katolikus múlt, a táj és a magyar katolikus nép költéiből. Pl. A magyar népélet Szent István idején; A Napbaöltözött Asszony; Búcsújárás és település; A szegedi népélet szakrális gyökerei; Búcsújáró magyarság; Népünk halálélménye stb. részlettanulmányokkal mind arra utalnak, hogy „a kutatás eddig inkább a tárgyi világ feltárására fordított gondot és meglehetősen elhanyagolta a szellemi erők és tényezők hatását, ami pedig végeredményben a népkultúra leglelkét teszi és a tárgyi néprajz is ezeknek függvénye.” Itt már Bálint Sándor megtalálta a maga szándékát, és annak egyenértékű kifejezést is tudott adni. Felismerni a kérdés jelentőségét! A Sacra Hungária bevezetője rá is olvas: „De a magyar egyházi tudományosság és papképzés is alig ismerte föl e kérdés történeti jelentőségét, gyakorlati tanulságait, a vallásos népéletben nem igen méltányolja a kereszténység csodálatos teljesítményét ... ezt a szemléletet egyébként a népi pasztoráció már régóta sínyli.” A korabeli visszhangból a fiatal papság szava: „A nagy perben magyar népünk vallásos, metafizikus és misztikus adottságai kérdésében nagy nyereségünk Bálint Sándor műve.” (Papi (Lelkiség 12. sz.) „Bálint Sándor nagy üres kutatási mezőre lépett be — emlékezik meg róla Fél Edit a református Ráday gyűjtemény Évkönyvében — Nem írhatom, hogy berobbant, mert félénk volt, tapogatózó, keresve a megfelelő kifejezési formát.”Annál nagyobb érdeme, hogy publikációi egyszerre voltak addig hihetetlen feltárások: a hitt és a kegyelem jelentkezésének tudományos pontosságú felragyogtatásai a néplélekből, a lélektelen adathalmazok után.A tudományosság végül is most már nem zárkózhatott el ezek elől. A továbbiakban imár számolnia kellett Bálint Sándor életművével. Mindezeken pedig átvilágított saját személyes hite. Bizalmasan mondta el, hogy egyszer Illyés Gyula így szólította meg: „Boldog vagy, mert hiszel!” — Anima Candida: az a ritkaság, aki amaga belső tisztaságát egész tudományszakára is korszakalkotóan át tudta vinni és abban is kifejezni. (folytatjuk) Hetény János MOHÁCSI REGÖS FERENC RAJZA Járművek megáldása Nem véletlen, hogy a Tihanyi apátsággal szemközti, somogyi parton, a bencés majorság kápolnájának patrónusa Szent Kristóf. Ő ugyanis az utasok, hajósok védőszentje, s a Szántód és Tihany között ma is közlekedő rév (komp) egykor a bencések kezelésében működött. Itt, az Észak- és Dél-Dunántúlt összekötő, s ezért hajdan rendkívül fontos közlekedési útvonal mentén ezelőtt 100—200 évvel rendkívül híresek s látogatottak voltak a Kristóf napi búcsúk. Idén tizedik esztendeje, hogy az akkori Veszprémi püspök, Lékai László bíboros újjáélesztette a feledésbe merült hagyományt, annak mai tartalmat adva. A mostani Kristóf napi búcsút újra ő tartotta, s közel 400 autót és utasait áldotta meg: „Ajánld utadat az Úrnak, remélj benne, s ő irányít téged” (37. Zsoltár 5. vers) — ez volt szentbeszédének mottója, s hangsúlyozta, hogy a felebaráti szeretetről az országutakon sem szabad megfeledkeznünk. —i, — „Ajánld utadat azÍrnak, remélj benne, s ő irányít majd.” FOTÓ: BEDŐ SÁNDOR / Barth Ferenc A kiváló egyházművész július 21-én, életének 81. évében elhunyt. „Tűzmadárként repültem a végtelen felé. Csóva, láng, fény, villanás, káprázat voltam, semmi más. A lángot kölcsön kaptam. Kioltva, holtan csak füst maradtam.” Magáról írta ezeket a sorokat, melyekből az utolsót meg fogják cáfolni alkotásai. ‘Ahogyan Lékai László bíboros írta a hozzá intézett levélben: ..Templomaink országszerte őrzik alkotásait, amelyek Isten dicsőségét szolgálják.” — Huszonnyolc éve már, hogy a vakság éjszakája ráborunt. De csak fizikumára. Lelkével, szellemével, szívével annál, jobban és mindig többet látott. Vakon is tovább alkototthűséges társának, Sárikájának segítségével. Július 31-én temették Rákoskeresztúron. KAPOSI FERENC Bókoló búza mellett Bókoló búza mellett búzavirágok közt állok és nézem, mert ez az egyik legszebb virágcsalád. A bimbók úgy foglalnak rajta helyet, mint ahogy kisgyermek megüli azanyja karját. És a búzavirág harmatgyönggyel ékesítve minden nyáron a mezőt járókra kék szemével rákacsint, — én meg alázattal meghajtom a térdem az előtt, aki elültettea virágok első magjait. Arató karomban szakítottam a búzavirágból, s mint a többi kaszás, a kalapomhoz tettem. De aki ezt a vadvirágot most is ápolja a mezőn, azt a láthatatlant imádom, mert az az Isten. ”