Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)

1984-08-05 / 32. (1988.) szám

FIGYELŐ Luis de Camoes: A lusiadák Europa Könyvkiadó Ez a 16. századi hősköltemény rímgazdag stanzáival, tíz énekben, 320 oldalon át beszéli el a hős por­tugáloknak, „a mondás ős, Lu­­sus” leszármazottainak világfölfede­ző és -hódító tengeri hadi útjait, a legendás Vasco da Gama vezetése alatt. Magyarországon szinte fölfe­­dezésszámba megy az az eposz — bár magyar fordításban 1864-ben már megjelent —, mert Hárs Ernő kitűnő fordítása mintegy új, kor­társi műként mutatja be, eleven, fordulatos elbeszélésként, ritka köl­tői szépségeit fölvillantva. Iroda­­lomtö­rténeti méltatói A lusiadákat Dante nagy színjátéka mellé helye­zik. Bár az Isteni Színjáték elbe­szélő erejében, s a teológiai keret­be foglalt filozófiai, lélektani és kozmogenetikai univerzalizmusában verhetetlenül egyedülálló, A lusi­­dáknak kétségtelenül vannak feje­zetei, amelyek egy­­elményeiből ki­fogyhatatlan költői nyelvezet gaz­dagságával, jellemző erejével, mito­lógiai, irodalmi és világtörténeti jártasságával lepik meg az olvasót. Ami azonban e mű igazi szépsége, az Luis de Camoes tiszta, nem egy helyen gyermekien alázatos, fájdal­mas és nagyralátó, lefestő és benső­séges líraisága. A költői hitelesség egyedül a mű­ből olvasható ki. Ez esetben azon­ban a költő élete is bizonyítja, hogy mindazt, amit leírt, látta, tet­te és átélte. Hányatott életet élt, kontinenseken fordult meg, börtö­nök lakója és harci készülődések, tengeri csaták résztvevője, és na­gyon sikertelen volt. Sorozatos bal­­szerencse és megalázó nélkülzés kí­sérte szinte a haláláig, mégis ha­talmas életművet hagyott maga után, benne A lusiadákat, mely a „szülőházához intézett nagyszerű szerelmi vallomásnak” tekinthető. (v. p.) Geller Katalin—Gara György: Avignon Corvina Kiadó A pápák és kardinálisok városa, Avignon, melyet a feledésből a ro­mantika százada emelt ki — a Rhone folyó mentén, a középkori francia királyság kapuja előtt fek­szik, római alapítású, de a köztu­dat létét a pápák fogságával köti össze. A történelem valóban ekkor­tól jegyzi, bár az al­bigens küzdel­mek jelentős részese volt. Avignon középkori beléptét a tör­ténelembe a fény és a pompa kí­séri, részben pedig a védelmi szempontok. Évtizedek alatt nőtt Európa egyik legnagyobb és poli­tikai, művészeti szempontból legha­talmasabb településévé: kórházat, egyetemet kapott (amely azonban csak a „fogság” idején remélhetett hírnevet magának), kozmopolita város lett — ahogy a kötet elősza­va is megjegyzi. Viszonylag rövid időre — alig több, mint fél évszá­zadra — a kontinens központjának számított. Művészetét az akkori művelt világ legkiválóbbjai alakí­tották: francia, olasz, német, an­gol, spanyol, flamand mesterek. Keveredtek benne az Európában megtalálható akkori összes stílus­­sajátosságok, „egy nemzetközi stí­­­­lus kialakulásának lehetőségei elő­ször itt teremtődtek meg” — az egyház művészet­támogató tevé­kenysége eredményeként. Ebből a dél-francia központból sugárzott szét az új művészeti felfogás az északi területekre, és innen áram­lott ki a 15. században a burgundi (franko-flamand) és a prágai mű­vészet is. Mi maradt ránk mindebből? Egy kötetben elfér az a színes és feke­te-fehér fotó — kezdőlapján a 11. századi csonkaívű híddal, záróké­pén egy kálvária-részlettel —, amely képes bemutatni ezt a cso­dálatos szellemiségű és korú vá­rost. A robusztus, rusztikus met­szésű római és román emlékeket követik a színesedő, terebélyessé­­gükben is jelentős középkori épü­letmaradványok, pártázatos falak, freskók, szobrok, ablakszemek, ka­­pubélletek mozgalmas részletei, vagy a reneszánsz faragott díszíté­sű lakóházai. A városoknak is megvan a maguk élete, sorsa. — Avignonét megismerhetjük ebből a kitűnően összeállított kötetből. lúgos péter „Anima Candida”, egyre tisztultabb látással Bálint Sándor emlékére (2.) „Vale, anima candid­a!” — ezekkel a szavakkal búcsúzott Bálint Sándor temetésén a­­hivatalos néprajztudo­mány. Mekkora eredmény! Hogyan ju­tott ennek belátásáig, hogy tiszta lé­leknek lássa őt és művét? — Múlt számunkban bemutattuk, hogy a meg­előző, ősvallást kereső szemlélet zsák­utcába jutott, és oda juttatta a köz-s véleményt is a népi vallásosságról. Egy európai szintű irodalom- és néprajztudósunk, Katona Lajos­ (+1910), hatalmas összehasonlí­tó ismeretével szétrombolta az őspo­­gány vallás jelenlétének illúzióját és imponáló típus- és motívumkutatási módszerével belekapcsolta népi val­lási életünket az európai keresztény­ség és parasztkultúrák összefüggésébe. Ezzel az akkor modern módszerrel azonban akaratlanul a pozitivista, szin­te kategorizáló” szemléletet vezetett be: csak az „adatok” számítanak, mi­nél bőségesebben és minél szélesebb összehasonlításban. Ez a nagyszorgal­mú gyűjtés és számbavétel felbecsül­hetetlen szolgálatot jelentett a vallási népélet anyagának mennyiségi­­gaz­dagodásában. Hibája azonban az lett, hogy az „adatok”­­mögött éppen a lét­rehozó hitet, lelkületet nem vette fi­gyelembe. Ehhez nem volt megközelítő módszere­. Márpedig éppen a vallási néprajzban ez ki nem hagyható, és ha mégis megkísérli, a valóság ábrá­zolására n­em alkal­ma­s. Szolgáljon szinte groteszk például Kisboldogasz­­szony napjának bemutatása a „Ma­gyarság Néprajzáéban: „őspogány eszkezdő nap, amely a magyar ke­reszténységben Mária-nappá változott. Mint ilyen, asszonyi dolog, főleg fo­nástiltó nap. S olyan nagy ünnep, hogy még a fecskék sem lódulnak út­nak, bármilyen szép is az idő. Néhol a cselédek szolgálatiba­ lépésének s a dióverésnek napja; vetőnap az ősziek­re, hajnali harmatára teregetik a bú­zát, hogy meg ne üsakösödjjék. A templomban fűzfát, szénát, almát szen­telnek orvosságul a tehénbetegségek ellen. Végül negyvenesnap s az ősz ellentétes rámutatónapja.” Hazánkban a vallási szokásoknak ilyenfajta kutatását többek között Sólyimossy Sándor neve jelzi, akinek első magyar néprajzi tanszékén Sze­geden 1934. július 9-éi, tehát éppen 50 éve, habitálták Bálint Sándort. (Ké­sőbb ő vette át a neves mester örö­két.) „Népünk Ünnepei — egy új szemlélet ébredése ez volt a fiatal magántanár első köny­ve (1­938). E műve anyagában még mestere tanítványának mutatkozik be. Megállapításai és program­ja azonban már ekkor is egy új elhatározás tö­rekvéseit jelzik. A bevezetőiben olvas­suk: „Igenis, beszélhetünk a vallási néprajz sajátos igényeiről, autonóm szempontjairól. A néplélek szellemi, érzelmi alkatát ui. a tudománynak még oly fejlett módszereivel is bajos megközelíteni. A vallásos néplélek a kutatótól sok áldozatot követel: teljes megértést, bizonyos fokú azonosulást, különben kisiklik kezünk közül. A vallásos néprajzot nem lehet a tu­dománynak sokszor egyoldalúan ra­cionális módszereivel értelmezni, hi­szen itt a néplélek legspontánabb rezdüléseiről van szó, amelynek fo­galmi meghatározása sokszor lehe­tetlen.” Még Karsai Géza bencés és Schwartz Elemér cisztercita főiskolai tanárok cikkeznek erről. Az utóbbi indítványozza pl., hogy a Szent Ist­ván Akadémia állítson fel „magyar katolikus néprajzintézetet”. Éppen 50 éve! Indítványa azonban csak­­papí­ron maradt. A hit és a kegyelem tényével számolnak ezek és a hasonló szín­vallások. Bálint Sándor előtt a ma­gyar néprajzban nem kutatta ezt senki. Persze,­­hiszen ehhez a­­nép­rajzi pozitivizmusnak semmi megkö­zelítő és értékelő módszere nem volt. Mérhetetlen­­kár, hogy világnézeti és tudományelméleti m­éreteltérések sú­lyosan akadályozták a magyar kato­likus népélet kutatásának kibontako­zását. A kérdést hallgatólagosan ke­rülték az egyébként reprezentatív „Magyarság Néprajza” imponáló köte­teiben (1934 és 1943), a Néprajzi Tár­saságban és az Ethnographia szakfo­lyóiratban. A pozitivista iskola azt gondolta, hogy már csaknem­­min­dent felgyújtott. Most kezdtük látni, hogy jól alig ismerünk valamit. A jelentéseket funkcionálisan és inten­cionálisan kell gyűjteni, ábrázolni és értékelni. Mit jelentenek az illető egyednek vagy népcsoportnak, és mi az életbéli szerepe. Az új és egyre tisztultabb látás birtokában Bálint Sándor szinte egy­maga kezdte kiformálni az új ma­gyar vallási néprajz arculatát és pub­likációit. A Regnum 1937. évi év­könyvében Népünk imádságai címen először mutatott rá arra az imádsá­­gos szubkultúrára, amely napjaink­ban ,Erdélyi­­Zsuzsanna közzétételei­ben vált csak köztudottá és váltott ki általános csodálatot. Az Egy ma­gyar szentember pedig (1941) Orosz István búcsúvezető önéletrajzának ki­adása, amely megelőzte az azóta meg­szaporodott paraszti életrajzokat. A Sacra Hungária .­ámen összefoglalt 12 tanulmány­­(1943) a magyar kato­likus múlt, a táj és a magyar kato­likus nép költéiből. Pl. A magyar nép­élet Szent István idején; A Napba­­öltözött Asszony; Búcsújárás és tele­pülés; A szegedi népélet szakrális gyökerei; Búcsújáró magyarság; Né­pünk halálélménye stb. részlettanul­mányokkal mind arra utalnak, hogy „a kutatás eddig inkább a tárgyi vi­lág feltárására fordított gondot és meglehetősen elhanyagolta a szelle­mi erők és tényezők hatását, ami pe­dig végeredményben a népkultúra leglelkét teszi és a tárgyi néprajz is ezeknek függvénye.” Itt már Bá­lint Sándor megtalálta a maga szán­dékát, és annak egyenértékű kifeje­zést is tudott adni. Felismerni a kérdés jelentőségét! A Sacra Hungária bevezetője rá is olvas: „De a magyar egyházi tudo­mányosság és papképzés is alig is­merte föl e kérdés történeti jelen­tőségét, gyakorlati tanulságait, a val­lásos népéletben nem igen méltá­nyolja a kereszténység csodálatos tel­jesítményét ... ezt a szemléletet egyébként a népi pasztoráció már régóta sínyli.” A korabeli visszhang­ból a fiatal papság szava: „A nagy perben magyar népünk vallásos, me­tafizikus és misztikus adottságai kér­désében nagy nyereségünk Bálint Sándor műve.” (Papi (Lelkiség 12. sz.) „Bálint Sándor nagy üres kutatási mezőre lépett be — emlékezik meg róla Fél Edit a református Ráday gyűjtemény Évkönyvében — Nem ír­hatom, hogy berobbant, mert félénk volt, tapogatózó, keresve a megfelelő kifejezési formát.”­­Annál nagyobb érdeme, hogy publikációi egyszerre voltak addig hihetetlen feltárások: a hitt és a kegyelem jelentkezésének tudományos pontosságú felragyogta­­tásai a néplélekből, a lélektelen adat­halmazok után.­­A tudományosság vé­gül is most már nem zárkózhatott el ezek elől. A továbbiakban imár számolnia kellett Bálint Sándor élet­művével. Mindezeken pedig átvilágí­tott saját személyes hite. Bizalma­san mondta el, hogy egyszer Illyés Gyula így szólította meg: „Boldog vagy, mert hiszel!” — Anima Candida: az a ritkaság, aki a­­maga belső tisztaságát egész tudományszakára is korszakalkotóan át tudta vinni és abban is kifejezni. (folytatjuk) Hetény János MOHÁCSI REGÖS FERENC RAJZA Járművek megáldása Nem véletlen, hogy a Tihanyi apátsággal szemközti, somogyi par­ton, a bencés majorság kápolnájá­nak patrónusa Szent Kristóf. Ő ugyanis az utasok, hajósok védő­szentje, s a Szántód és Tihany kö­zött ma is közlekedő rév (komp) egykor a bencések kezelésében mű­ködött. Itt, az Észak- és Dél-Dunán­­túlt összekötő, s ezért hajdan rend­kívül fontos közlekedési útvonal mentén ezelőtt 100—200 évvel rend­kívül híresek s látogatottak voltak a Kristóf napi búcsúk. Idén tizedik esztendeje, hogy az akkori Veszp­rémi püspök, Lékai László bíboros újjáélesztette a feledésbe merült hagyományt, annak mai tartalmat adva. A mostani Kristóf napi bú­csút újra ő tartotta, s közel 400 autót és utasait áldotta meg: „Ajánld utadat az Úrnak, remélj benne, s ő irányít téged” (37. Zsol­tár 5. vers) — ez volt szentbeszé­dének mottója, s hangsúlyozta, hogy a felebaráti szeretetről az ország­utakon sem szabad megfeledkez­nünk. —i, —­ „Ajánld utadat az­­Írnak, remélj benne, s ő irányít majd.” FOTÓ: BEDŐ SÁNDOR / Barth Ferenc A kiváló egyházművész július 21-én, életének 81. évében elhunyt. „Tűzmadárként repültem a végtelen felé. Csóva, láng, fény, villanás, káprázat voltam, semmi más. A lángot kölcsön kaptam. Kioltva, holtan csak füst maradtam.” Magáról írta ezeket a sorokat, melyekből az utolsót meg fogják cáfolni alkotásai. ‘Ahogyan Lékai László bíboros írta a hozzá intézett levélben: ..Templomaink országszerte őrzik alkotásait, amelyek Isten dicsőségét szolgálják.” — Huszonnyolc éve már, hogy a vakság éjszakája ráborun­t. De csak fizikumára. Lelkével, szellemével, szívével annál, jobban és min­dig többet látott. Vakon is tovább alkotott­­hűséges társának, Sárikájának segítségével. Július 31-én temették Rákoskeresztúron. KAPOSI FERENC Bókoló búza mellett Bókoló búza mellett búzavirágok közt állok és nézem, mert ez az egyik legszebb virág­család. A bimbók úgy foglalnak rajta helyet, mint ahogy kisgyermek megüli az­anyja karját. És a búzavirág harmat­gyönggyel ékesítve minden nyáron a mezőt járókra kék szemével rákacsint, — én meg alázattal meghajtom a térdem az előtt, aki elültette­­a virágok első magjait.­­ Arató karomban szakítottam a búzavirágból, s mint a többi kaszás, a kalapomhoz tettem. De aki ezt a vadvirágot most is ápolja a mezőn, azt a láthatatlant imádom, mert az az Isten. ”

Next