Új Ember, 1986 (42. évfolyam, 1/2062-52/2113. szám)
1986-01-05 / 1. (2062.) szám
MAROSI I. ISTVÁN SEGÉDPÜSPÖK.: VASADI PÉTER VERSEI: Az Út még a megtöretlen barackmagok és a derékban elpattant szögek is tudják, hogy csak egyetlen út van De azt az angyalok sem, csupán az emberek, hogy mindenki útja egyetlen is lehet Ez lesz a jel A LÁTHATATLAN ISTEN láthatóan megjelent az embereknek, mint kisgyermek. Az élet Ura megkezdte földi életét. Az Atyától való örök születéshez, a Szűztől való időben születés eseménye járult. Isten nemcsak közel jött, hanem belépett, beleszületett a világba. Karácsonykor csodálatos, isteni közelítésben megfoghatóvá, érthetővé, szerethetővé tette magát az Isten. Ha közel akarunk hozzá menni, ha rá akarunk találni, így közelíthetjük meg, így találhatunk rá. Szent Lukács evangéliumában olvassuk: „Ez lesz a jel. Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.’’ Mi mindent elmondtak, leírtak már karácsony ünnepével kapcsolatban! — Miért nincs igazi karácsonyunk? Hogyan lesz igazi karácsonyunk? Mégis, ahogyan Jézus születésekor is csak nagyon kevesen találtak rá, azóta is ez ismétlődik meg. A kevesek akkor is és azóta is a „jel”-re figyelve találtak és találnak rá Jézusra. Zakariás pap szintén figyelmeztető jelet kap, hogy felismerje és elismerje Isten közbelépését, aki a lehetetlennek látszó helyzetben is megoldást hoz. Mária figyelmét is az angyal jelre hívja fel: „Lásd, rokonod Erzsébet is fogant öregségében...” S amikor a jel nyomán döbbenten tapasztalják meg az Isten jóságát és hatalmát, a csodálkozásban nyitottá váló lelkek átélik az Isten jelenvalóságát. Ebből ered azután a kirobbanó öröm, melyet világgá kell kiáltani. — Zakariás áldja az Istent: „Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta népét ...” Mária pedig ujjongva énekli: „Lelkem magasztalja az Urat...” A pásztorok számára adott jel: a bepólyált, jászolban fekvő tehetetlen gyermek, — különös jel?! — A kor felfogásával, — amely akkor az eljövendő Messiásról kialakult, teljesen ellentétben állt. A kortársak a Messiást úgy várták, mint aki nagy hatalommal és dicsőséggel jön el. Számukra érthetetlen volt, hogy az üdvösséget és a szabadulást egy tehetetlen szegény kisgyermek hozza el. A PÁSZTOROK azonban hittek az angyalnak. Egyébként a jel által jelzett valaki, az ő helyzetükben és körülményeik között felismerhető és elérhető volt. Nem kellett messzire menniök, hogy megtalálják. Ha ez a gyermek valahol messze, királyi palotában feküdt volna, számukra elérhetetlen lett volna. Amikor aztán ilyen közel rátalálnak, (bár ez csak elképzelés) , mélyen megrendülve átélik, milyen jó az Isten, szeret az Isten minket, hogy a Messiást ilyen közelbe küldte. Itt láthatjuk, még sajnálhatjuk is, szerethetjük, dédelgethetjük, a mi szegénységünkből még adhatunk is neki valamit. A mi őseink, a hívő magyar nép, a sokfelé megjelenített pásztorjátékban milyen szépen újra élte a „jel” segítségével a kisgyermek körül az Isten-közelséget. A kisgyermeknek, Jézusnak énekeltek, rigmust mondtak, táncoltak is neki, sőt mindenüket, ami a szegénységüktől csak telt, kínálgatták neki. Ez a megélt hódolat, mint Isten közelségének átélése, megmaradt a hívő emberekben. Megmaradt bennünk, akik annak idején mint kisgyermekek, vagy serdülő fiatalok saját ködmönünkbe, vagy otthonról elhozott subában, no meg a mindennap viselt patkós csizmában „mondtuk” a verset, énekeltünk rácsodálkozva a kisded Jézusra. Így születtek, így éltek tovább csodálatos dallam és ritmusgazdagságban a pásztorjátékok és a karácsonyi énekek. Meggyőződésem, hogy a Gyermeket, a jelet keresők, az Isten jóságát és valóságát megélő hívő magyarok ránk maradt drága kincsei ezek. Hogy mennyire felejthetetlenül és másokat is hatása alá vonva fejezik ki az Isten-élményt ezek a dallamok, álljon itt egy példa ötven év távlatából. — Annak idején a római Német—Magyar Kollégiumban elöljárók és növendékek együtt töltötték a karácsony estét. Érdekes esemény volt, amikor a növendékek: németek, osztrákok, svájciak, horvátok, szlovákok, magyarok, külön-külön a saját karácsonyi énekeiket énekelték el. Ott az ünnepségen is kirobbanó sikere volt a magyar karácsonyi énekeknek. De még érdekesebb volt, hogy másnap, ahol itt, hol ott felhangzottak a magyar karácsonyi dallamok csellón, hegedűn, fuvolán, éspedig nem a magyar növendékek szobáiban. Úgy tűnt, hogy felejthetetlenül megragadta őket, a más népek fiait a magyar karácsonyi énekek hangulata, lelkisége. A gyermeket ringató, a gyermekben az Isten közelségét megélő lelkűlét hatása volt ez. MOST, ÉVTIZEDEK UTÁN kissé szomorúan kérdezem: az egyszerű, a pólyába takart és jászolban fekvő gyermeket miért is takarjuk el a túlzott csillogással, költséges ajándékokkal? Egyáltalán, van-e a karácsonyfa alatt jászolyban fekvő kis Jézus? Nézzük Jézust úgy, ahogyan a világba lépett, örüljünk, hogy ide a földre jött, visszavonhatatlanul a mi világunkba lépett, örüljünk, hogy olyan tehetetlen és kicsi, hiszen az Isten ereje a gyöngeségben nyilvánul meg. Ujjongjunk, hogy a nagy szegénységben mégis csak van valaki, aki föléje hajol: az édesanyja, Mária, így nem érzi a szegénységet. Énekeljünk, mert most már mindenki keresheti és közel is léphet a született Isten-gyermekhez. Igaz, annak, aki fel akarja ismerni, annak le kell hajolnia, le kell térdepelnie a jászoly előtt. Ha így van, miért nem énekeljük az őseinktől ránkmaradt kincstárból a karácsonyi énekeket — kívülről! Ne elégedjünk meg azzal, hogy a lemezjátszón megszólaltatjuk ezeket. Vagy talán már elfelejtettük, vagy meg se tanultuk? A világ népei között ezzel a kinccsel élen járunk. Ne hagyjuk feledésbe menni, ne pazaroljuk el a ránk maradt kincseket. A hittel énekelt Csordapásztorokat és a többieket! A CSALÁDI OTTHONOKBAN a Jézusra rácsodálkozó éneklő szülők és gyermekek átélői a Jézussal való találkozásnak. Ne mondja senki, hogy ez csak hangulat. Mi magyarok sajátos belső érzésvilágot hordozunk. Ez is képesség és pedig olyan képesség, amelynek segítségével a Gyermeket szemlélve és Benne keresve, Istenhez közel juthatunk. A magunk módján így. Biztos vagyok benne, hogy ezek a szülők és gyermekek, akik ilyen módon élik a karácsonyt és ünnepkörét, azok a nagy Család közösen megünnepelt énekes szentmiséin is ott lesznek. A legelső, a betlehemi karácsony 1985-ben is megújult. A sok száz éves templomokban, ahol sokszor mutattak be már karácsonyi éjféli szentmisét, ott is ahol kevesebbszer, egyformán megtörténik a titokzatos Isten-jelenlét. Most hadd kiáltsam világgá az én örömömet. Magyar földön 1985 karácsony éjszakáján az idén felépült új templomokban először mutathattunk be éjféli szentmisét. — Gondolom, azok a papok, akik úgy, mint én is, új templomban első éjféli misét mutattak be, úgy tartották kezükben az Úr testét, mintha a kisded Jézust tartották és emelték volna ... Mert mindeneken túl ez a valóság a legigazabb és legmegrendítőbb. „Tied az ég, tied a föld — a földbetegséget ami csak betölti, — Igazság és irgalom jár orcád előtt tova”. (88. zsoltár) CSIBY MIHÁLY GRAFIKÁJA JEL 7,9—10 Tőletek fényes-e a Nap vagy ti a Naptól? Időtlenül álltok. A boldogság nem tűri a szót. Csak belül, a zárt szájban a szó kozmoszait, de az ének. Négysoros Rezeg az ablaküveg, ahogy valaki hajnal óta söpri át a világon az éden romjait Krisztusban társörökösök Vízkeresztkor az egyház Krisztus isteni dicsőségének a világ nyilvánossága előtt való kinyilatkoztatását ünnepli. A napkeleti bölcsek az egész emberiség képviseletében hódolnak a betlehemi Kisded előtt. Az ünnep szentleckéjében (Ef 3,2—3, 5—6) Pál apostol arra tanítja az efezusi híveket, hogy minden ember — a pogányok is — meghívott Isten népébe és részese a Krisztus által hozott üdvösségnek. Az Efezeusi levél központi témája a megváltás isteni műve, amely által Isten Fiában, Jézus Krisztusban üdvösséget ajándékozott az emberiségnek. Isten az Ószövetségben kiválasztotta Izraelt, szövetséget kötött vele, adományaival elhalmozta és ígéreteket adott népének. Pál apostol a következő kiváltságokat sorolja fel: „övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, övéik az atyák és test szerint közülük való Krisztus, aki mindenek fölött való mindörökké áldott Isten” (Rám 9,4—S). A kiválasztás válaszfalat vont ugyan Izrael és a pogány népek közé, de az Ószövetségben élt az a meggyőződés, hogy a pogányok végül megtérnek, felismerik Izrael Istenében az egy igaz Istent, és üdvösségre jutnak ők is (1z 66,18 köv.). Az evangélium új fényben mutatja be az üdvösség egyetemességét. Krisztus az egész emberiség üdvözítője, kereszthalálával megváltást hozott a világ népeinek, Izraelnek és a pogányoknak egyaránt. Mindkettő bűneiért kiengesztelte Istent, s mindenkinek megadta a lehetőséget, hogy Isten gyermeke legyen. Új közösséget teremtett a régi Isten népe, Izrael helyén, amelyben megszűnik az egykori válaszfal: a zsidók és a pogányok egyenrangú tagjai lehetnek az egyháznak (Ef 2,11—19). Az üdvösség terve ezzel célhoz ért: „Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek és részesei az ígéretnek az evangélium révén” (Ef 3,6). A pogányok Izraellel egyenrangú meghívása az Isten országába az ősegyház tagjainak megrendítő élménye volt, számunkra viszont már természetes az egyház kétezer éves missziós gyakorlata alapján. Mégis lényegét tekintve mindig megmarad örömteli újszerűsége, és koronkint új távlatokat kap. Az emberiség egységének és testvéri közösségének vágya soha nem tapasztalt módon él korunkban. Az Újszövetség tanúsága szerint Isten üdvözítő szándékában minden idők minden embere egyenlő. Van tehát olyan helyzet, amelyben érvényét veszítik az embert embertől elválasztó nemzeti, faji,, társadalmi, tehetségben vagy vagyoni korlátok. Jézus Krisztusban egymásra találunk; testében, az egyházban létrejön az emberiség áhított egysége. Isten kegyelmi hívásának a válaszfalakat ledöntő hatására Pál apostol hívja fel a figyelmet: „Isten fiai vagytok ugyanis a Jézus Krisztusba vetett hit által. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök” (Gál 3,26—29). A betlehemi jászolnál Isten Fia, a világ Üdvözítője előtt borulunk le, de csak akkor fogunk rátalálni, ha benne mint Isten gyermekei és egymás testvérei egymásra is találunk. Rózsa Huba Ne járj sötétségben! rás szerint — a természet világ A világosság és sötétség, fény és homály, nappal és éjszaka szimbólum-párok mindörökre hozzákapcsolódtak a megtestesülés misztériumához, amelyet a karácsonyi ünnepkörben ünneplünk. Száz és ezer irodalmi és köznapi nyelvi kifejezés, jelkép és leírás tanúskodik erről, s mindenek előtt a kereszténység szent könyve, a Biblia. Tévesen gondolják el karácsony ünnepének a keletkezését, akik csak az ünnepek történeti „fejlődését” veszik figyelembe s általában a keresztények ünnepeit a misztérium-vallások ünnepeiből eredeztetik. Eszerint a karácsony ünnepe, Jézus Krisztus születésének a megünneplése visszahatásként keletkezett a III—IV. században felvirágzó Mitrász- vagy Nap-kultuszra, amely a római birodalomban is teret nyert, főleg a hadsereg kommunikációs szerepe révén. Ennek a teóriának a hívei azzal érvelnek, hogy Jézus születésének a pontos dátumát nem ismerjük, a december 25. (illetve keleten a január 6.) pedig megfelel a téli napforduló dátumának, amely a Nap-kultusz legfőbb ünnepe volt. Eszerint a „Sol iit ictus” (a győzhetetlen Nap) ünnepének ellensúlyozására, amikor a nappali világosság ismét növekedni kezd és a sötétséget legyőzi a fény, erre a napra tették a keresztények Jézus születésének ünnepét, allegorikusan behelyettesítve Jézus személyét a Nap égitest-bálvány helyébe. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Véleményem szerint akkor is „megszületett” volna karácsony ünnepe, ha a Mitrászkultusz sohase létezett volna. Az ünnep jelentésének alapjául ugyanis nem a Nap-kultusz szolgált, hanem egy üdvtörténeti alapesemény, a Megváltó megszületése, amelynek a várását és megtörténtét már jóval a Napkultusz előtt — ősi emberi szó-V__________,________ Csanád Béla gából vett hasonlatokkal, jelképekkel is kifejeztek. S ezek az ősi jelképek főleg a „sötétségvilágosság”, „fény-homály”, „nappal-éjszaka” ellentét-párokból indulnak ki a Megváltó eljövetelével és a megváltással kapcsolatban. Simeon éneke az akkori teológiai közfelfogásnak ad hangot, amikor a gyermek Jézust karjaiba veszi: „Látta szemem üdvösségedet, melyet minden népnek megadtál, világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségére népednek, Izraelnek” (Lk 2,30—32). S amikor Jézus a „világ világosságának” (vö. Jn 8,12) tartotta magát, tulajdonképpen megvallotta, hogy ő a Messiás (a jövendölések szerint). A Nap-kultusz ünnepe tehát legfeljebb tudatosította a keresztényekben Jézus születésének a jelentését és meggyorsította az ünnep kibontakozását. A „sötétség—világosság” jelképének Jézusra vonatkoztatva nemcsak megértésbeli, hasonlati jelentősége van, hanem erkölcsi, életformái vonatkozása is. „Aki engem követ, nem jár sötétségben” — mondotta Jézus (Jn 8, 12). Másutt: „Már csak rövid ideig marad köztetek a világosság ... Aki sötétben jár, nem tudja, hová megy. Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek” (Jn 12,35—36). Aki sötétben jár, nem tudja, hová megy, az az ember csak botorkál az életben, nincs életcélja és életterve. A megváltatlanság, Jézus elutasítása tehát — a keresztény szimbólum-rendszer szerint — céltalanságot is jelent. A kereszténynek viszont Jézus életcélt is jelöl. Egész évben (az egész életben) Jézussal élni azt jelenti, tudjuk, miért élünk s tudjuk, ki által élünk. Olímia 3