Új Ember, 1986 (42. évfolyam, 1/2062-52/2113. szám)

1986-01-05 / 1. (2062.) szám

MAROSI I. ISTVÁN SEGÉDPÜSPÖK.: VASADI PÉTER VERSEI: Az Út még a megtöretlen barackmagok és a derékban elpattant szögek is tudják, hogy csak egyetlen út van De azt az angyalok sem, csupán az emberek, hogy mindenki útja egyetlen is lehet Ez lesz a jel A LÁTHATATLAN ISTEN láthatóan megjelent az embereknek, mint kisgyermek. Az élet Ura megkezd­te földi életét. Az Atyától való örök születéshez, a Szűztől való időben­ születés eseménye járult. Isten nemcsak közel jött, hanem belépett, bele­született a világba. Karácsonykor csodálatos, isteni közelítésben meg­­foghatóvá, érthetővé, szerethetővé tette magát az Isten. Ha közel akarunk hozzá menni, ha rá akarunk ta­lálni, így közelíthetjük meg, így találhatunk rá. Szent Lukács evangéliumában olvassuk: „Ez lesz a jel. Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyer­meket.’’ Mi mindent elmondtak, leírtak már karácsony ün­nepével kapcsolatban! — Miért nincs igazi karácso­nyunk? Hogyan lesz igazi karácsonyunk? Mégis, aho­gyan Jézus születésekor is csak nagyon kevesen ta­láltak rá, azóta is ez ismétlődik meg. A kevesek akkor is és azóta is a „jel”-re figyelve találtak és találnak rá Jézusra. Zakariás pap szintén figyelmeztető jelet kap, hogy felismerje és elismerje Isten közbelépését, aki a le­hetetlennek látszó helyzetben is megoldást hoz. Má­ria figyelmét is az angyal jel­re hívja fel: „Lásd, rokonod Erzsébet is fogant öregségében...” S ami­kor a jel nyomán döbbenten tapasztalják meg az Isten jóságát és hatalmát, a csodálkozásban nyitottá váló lelkek átélik az Isten jelenvalóságát. Ebből ered azután a kirobbanó öröm, melyet világgá kell kiál­tani. — Zakariás áldja az Istent: „Áldott az Úr, Iz­rael Istene, mert meglátogatta és megváltotta né­pét ...” Mária pedig ujjongva énekli: „Lelkem ma­gasztalja az Urat...” A pásztorok számára adott jel: a bepólyált, jászol­ban fekvő tehetetlen gyermek, — különös jel?! — A kor felfogásával, — amely akkor az eljövendő Messiásról kialakult, teljesen ellentétben állt. A kor­társak a Messiást úgy várták, mint aki nagy hata­lommal és dicsőséggel jön el. Számukra érthetetlen volt, hogy az­ üdvösséget és a szabadulást egy tehe­tetlen szegény kisgyermek hozza el. A PÁSZTOROK azonban hittek az angyalnak. Egyébként a jel által jelzett valaki, az ő helyzetük­ben és körülményeik között felismerhető és elérhe­tő volt. Nem kellett messzire menniök, hogy megta­lálják. Ha ez a gyermek valahol messze, királyi pa­lotában feküdt volna, számukra elérhetetlen lett vol­na. Amikor aztán ilyen közel rátalálnak, (bár ez csak elképzelés) , mélyen megrendülve átélik, milyen jó az Isten, szeret az Isten minket, hogy a Messiást ilyen közelbe küldte. Itt láthatjuk, még sajnálhatjuk is, szerethetjük, dédelgethetjük, a mi szegénységünk­ből még adhatunk is neki valamit. A mi őseink, a hívő magyar nép, a sokfelé meg­jelenített pásztorjátékban milyen szépen újra élte a „jel” segítségével a kisgyermek körül az Isten-közel­séget. A kisgyermeknek, Jézusnak énekeltek, rigmust mondtak, táncoltak is neki, sőt mindenüket, ami a szegénységüktől csak telt, kínálgatták neki. Ez a megélt hódolat, mint Isten közelségének átélése, megmaradt a hívő emberekben. Megmaradt bennünk, akik annak idején mint kisgyermekek, vagy serdülő fiatal­ok saját ködmönünkbe, vagy otthonról elhozott subában, no meg a mindennap viselt patkós csizmá­ban „mondtuk” a verset, énekeltünk rácsodálkozva a kisded Jézusra. Így születtek, így éltek tovább cso­dálatos dallam és ritmus­gazdagságban a pásztorjá­tékok és a karácsonyi énekek. Meggyőződésem, hogy a Gyermeket, a jelet keresők, az Isten jóságát és valóságát megélő hívő magyarok ránk maradt drága kincsei ezek. Hogy mennyire felejthetetlenül és másokat is ha­tása alá vonva fejezik ki az Isten-élményt ezek a dallamok, álljon itt egy példa ötven év távlatából. — Annak idején a római Német—Magyar Kollégium­ban elöljárók és növendékek együtt töltötték a kará­csony­ estét. Érdekes esemény volt, amikor a növen­dékek: németek, osztrákok, svájciak, horvátok, szlo­vákok, magyarok, külön-külön a saját karácsonyi énekeiket énekelték el. Ott az ünnepségen is kirob­banó sikere volt a magyar karácsonyi énekeknek. De még érdekesebb volt, hogy másnap, ahol itt, hol ott felhangzottak a magyar karácsonyi dallamok csel­lón, hegedűn, fuvolán, éspedig nem a magyar növen­dékek szobáiban. Úgy tűnt, hogy felejthetetlenül meg­ragadta őket, a más népek fiait a magyar karácso­nyi énekek hangulata, lelkisége. A gyermeket rin­gató, a gyermekben az Isten közelségét megélő lel­kűlét hatása volt ez. MOST, ÉVTIZEDEK UTÁN kissé szomorúan kér­dezem: az egyszerű, a pólyába takart és jászolban fekvő gyermeket miért is takarjuk el a túlzott csil­logással, költséges ajándékokkal? Egyáltalán, van-e a karácsonyfa alatt jászolyban fekvő kis Jézus? Nézzük Jézust úgy, ahogyan a világba lépett, örül­jünk, hogy ide a földre jött, visszavonhatatlanul a mi világunkba lépett, örüljünk, hogy olyan tehetet­len és kicsi, hiszen az Isten ereje a gyöngeségben nyilvánul meg. Ujjongjunk, hogy a nagy szegénység­ben mégis csak van valaki, aki föléje hajol: az édes­anyja, Mária, így nem érzi a szegénységet. Énekeljünk, mert most már mindenki keresheti és közel is léphet a született Isten-gyermekhez. Igaz, annak, aki fel akarja ismerni, annak le kell hajol­nia, le kell térdepelnie a jászoly előtt. Ha így van, miért nem énekeljük az őseinktől ránkmaradt kincstárból a karácsonyi énekeket — kívülről! Ne elégedjünk meg azzal, hogy a lemezját­szón megszólaltatjuk ezeket. Vagy talán már elfelej­tettük, vagy meg se tanultuk? A világ népei között ezzel a kinccsel élen járunk. Ne hagyjuk feledésbe menni, ne pazaroljuk el a ránk maradt kincseket. A hittel énekelt Csordapásztorokat és a többieket! A CSALÁDI OTTHONOKBAN a Jézusra rácsodál­kozó éneklő szülők és gyermekek átélői a Jézussal való találkozásnak. Ne mondja senki, hogy ez csak hangulat. Mi magyarok sajátos belső érzésvilágot hordozunk. Ez is képesség és pedig olyan képesség, amelynek segítségével a Gyermeket szemlélve és Benne keresve, Istenhez közel juthatunk. A magunk módján így. Biztos vagyok benne, hogy ezek a szülők és gyer­mekek, akik ilyen módon élik a karácsonyt és ün­nepkörét, azok a nagy Család közösen megünnepelt énekes szentmiséin is ott lesznek. A legelső, a betlehemi karácsony 1985-ben is meg­újult. A sok száz éves templomokban, ahol sokszor mutattak be már karácsonyi éjféli szentmisét, ott is ahol kevesebbszer, egyformán megtörténik a titok­zatos Isten-jelenlét. Most hadd kiáltsam világgá az én örömömet. Ma­gyar földön 1985 karácsony éjszakáján az idén fel­épült új templomokban először mutathattunk be éj­féli szentmisét. — Gondolom, azok a papok, akik úgy, mint én is, új templomban első éjféli misét mu­tattak be, úgy tartották kezükben az Úr testét, mint­ha a kisded Jézust tartották és emelték volna ... Mert mindeneken túl ez a valóság a legigazabb és legmegrendítőbb. „Tied az ég, tied a föld — a földbetegséget ami csak betölti, — Igazság és irgalom jár orcád előtt tova”. (88. zsoltár) CSIBY MIHÁLY GRAFIKÁJA JEL 7,9—10 Tőletek fényes-e a Nap vagy ti a Naptól? Időtlenül álltok. A boldogság nem tűri a szót. Csak belül, a zárt szájban a szó kozmoszait, de az ének. Négysoros Rezeg az ablaküveg, ahogy valaki hajnal óta söpri át a világon az éden romjait Krisztusban társörökösök Vízkeresztkor az egyház Krisztus isteni dicsőségének a világ nyilvá­nossága előtt való kinyilatkoztatását ünnepli. A napkeleti bölcsek az egész emberiség képviseletében hódolnak a betlehemi Kisded előtt. Az ünnep szentleckéjében (Ef 3,2—3­, 5—6) Pál apostol arra tanítja az efezusi híveket, hogy minden ember — a pogányok is — meghívott Is­ten népébe és részese a Krisztus által hozott üdvösségnek. Az Efezeusi levél központi té­mája a megváltás isteni műve, amely által Isten Fiában, Jézus Krisztusban üdvösséget ajándéko­zott az emberiségnek. Isten az Ó­­szövetségben kiválasztotta Izraelt, szövetséget kötött vele, adományai­val elhalmozta és ígéreteket adott népének. Pál apostol a következő kiváltságokat sorolja fel: „övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetsé­gek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, övéik az atyák és test szerint közülük való Krisztus, aki mindenek fölött való mind­örökké áldott Isten” (Rám 9,4—S). A kiválasztás válaszfalat vont ugyan Izrael és a pogány népek közé, de az Ószövetségben élt az a meggyőződés, hogy a pogányok végül megtérnek, felismerik Izrael Istenében az egy igaz Istent, és üdvösségre jutnak ők is (1z 66,18 köv.). Az evangélium új fényben mu­tatja be az üdvösség egyetemessé­gét. Krisztus az egész emberiség üdvözítője, kereszthalálával meg­váltást hozott a világ népeinek, Izraelnek és a pogányoknak egy­aránt. Mindkettő bűneiért kien­gesztelte Istent, s mindenkinek megadta a lehetőséget, hogy Isten gyermeke legyen. Új közösséget te­remtett a régi Isten népe, Izrael helyén, amelyben megszűnik az egykori válaszfal: a zsidók és a pogányok egyenrangú tagjai lehet­nek az egyháznak (Ef 2,11—19). Az üdvösség terve ezzel célhoz ért: „Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek és részesei az ígéretnek az evan­gélium révén” (Ef 3,6). A pogányok Izraellel egyenrangú meghívása az Isten országába az ősegyház tagjainak megrendítő él­ménye volt, számunkra viszont már természetes az egyház kétezer éves missziós gyakorlata alapján. Mégis lényegét tekintve mindig megmarad örömteli újszerűsége, és koronkint új távlatokat kap. Az emberiség egységének és test­véri közösségének vágya soha nem tapasztalt módon él korunkban. Az Újszövetség tanúsága szerint Isten üdvözítő szándékában minden idők minden embere egyenlő. Van tehát olyan helyzet, amelyben érvényét veszítik az embert embertől elvá­lasztó nemzeti, faji,, társadalmi, te­hetségben vagy vagyoni korlátok. Jézus­ Krisztusban egymásra talá­lunk; testében, az egyházban létre­jön az emberiség áhított egysége. Isten kegyelmi hívásának a válasz­falakat ledöntő hatására Pál apos­tol hívja fel a figyelmet: „Isten fiai vagytok ugyanis a Jézus Krisz­tusba vetett hit által. Hiszen mind­annyian, akik megkeresztelkedte­­tek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret sze­rint örökösök” (Gál 3,26—29). A betlehemi jászolnál Isten Fia, a világ Üdvözítője előtt borulunk le, de csak akkor fogunk rátalál­ni, ha benne mint Isten gyermekei és egymás testvérei egymásra is ta­lálunk. Rózsa Huba Ne járj sötétségben!­ rás szerint — a természet világ A világosság és sötétség, fény és homály, nappal és éjszaka szimbólum-párok mindörökre hozzákapcsolódtak a megteste­sülés misztériumához, amelyet a karácsonyi ünnepkörben ünnep­lünk. Száz és ezer irodalmi és köznapi nyelvi kifejezés, jelkép és leírás tanúskodik erről, s mindenek előtt a kereszténység szent könyve, a Biblia. Tévesen gondolják el kará­csony ünnepének a keletkezését, akik csak az ünnepek történeti „fejlődését” veszik figyelembe s általában a keresztények ünne­peit a misztérium-vallások ün­nepeiből eredeztetik. Eszerint a karácsony ünnepe, Jézus Krisz­tus születésének a megünneplése visszahatásként keletkezett a III—IV. században felvirágzó Mitrász- vagy Nap-kultuszra, amely a római birodalomban is teret nyert, főleg a hadsereg kommunikációs szerepe révén. Ennek a teóriának a hívei azzal érvelnek, hogy Jézus születésé­nek a pontos dátumát nem ismer­jük, a december 25. (illetve ke­leten a január 6.) pedig meg­felel a téli napforduló dátumá­nak, amely a Nap-kultusz leg­főbb ünnepe volt. Eszerint a „Sol iit ictus” (a győzhetetlen Nap) ünnepének ellensúlyozására, ami­kor a nappali világosság ismét növekedni kezd és a sötétséget legyőzi a fény, erre a napra tet­ték a keresztények Jézus szüle­tésének ünnepét, allegorikusan behelyettesítve Jézus személyét a Nap égitest-bálvány helyébe. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Véleményem szerint akkor is „megszületett” volna karácsony ünnepe, ha a Mitrász­­kultusz sohase létezett volna. Az ünnep jelentésének alapjául ugyanis nem a Nap-kultusz szol­gált, hanem egy üdvtörténeti alapesemény, a Megváltó meg­születése, amelynek a várását és megtörténtét már jóval a Nap­kultusz előtt — ősi emberi szó-V__________,________ Csanád Béla gából vett hasonlatokkal, jelké­pekkel is kifejeztek. S ezek az ősi jelképek főleg a „sötétség­világosság”, „fény-homály”, „nappal-éjszaka” ellentét-párok­ból indulnak ki a Megváltó eljö­vetelével és a megváltással kap­csolatban. Simeon éneke az ak­kori teológiai közfelfogásnak ad hangot, amikor a gyermek Jé­zust karjaiba veszi: „Látta sze­mem üdvösségedet, melyet min­den népnek megadtál, világos­ságul a pogányok megvilágosí­­tására és dicsőségére népednek, Izraelnek” (Lk 2,30—32). S ami­kor Jézus a „világ világosságá­nak” (vö. Jn 8,12) tartotta ma­gát, tulajdonképpen megvallotta, hogy ő a Messiás (a jövendölé­sek szerint). A Nap-kultusz ün­nepe tehát legfeljebb tudatosí­totta a keresztényekben Jézus születésének a jelentését és meg­gyorsította az ünnep kibontako­zását. A „sötétség—világosság” jelké­pének Jézusra vonatkoztatva nemcsak megértésbeli, hasonlati jelentősége van, hanem erkölcsi, életformái vonatkozása is. „Aki engem követ, nem jár sötétség­ben” — mondotta Jézus (Jn 8, 12). Másutt: „Már csak­ rövid ideig marad köztetek a világos­ság ... Aki sötétben jár, nem tudja, hová megy. Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek” (Jn 12,35—36). Aki sötétben jár, nem tudja, ho­vá megy, az az ember csak bo­torkál az életben, nincs életcél­ja és élet­terve. A megváltatlan­­ság, Jézus elutasítása tehát — a keresztény szimbólum-rendszer szerint — céltalanságot is jelent. A kereszténynek viszont Jézus életcélt is jelöl. Egész évben (az egész életben) Jézussal élni azt jelenti, tudjuk, miért élünk s tudjuk, ki által élünk. Olímia 3

Next