Új Ember, 1986 (42. évfolyam, 1/2062-52/2113. szám)
1986-03-30 / 13. (2074.) szám
KERESZTURY DEZSŐ: Csak annyi Nem kellene több, csak annyi, hogy ama végső napon, mikor számot kell majd adni, ne érjen oly bántalom, mire rá sohasem szolgáltam, míg vezetett az a kéz, melyet követtem bátran, hogy életem legyen egész. DÉKÁNY ENDRE: Húsvéti virradat „És fölzúgnak a haimuszín egek .. (Pilinszky J.) A színeket már szürkébe vonta a kor és feltorlódott vétkeink. Nagypéntek látomása naponta újul és elkáprázott szemeink már könnyet sem ejtnek. A kék bolygó szikrát lövell és égő embereket. De feltör a sziklák alatt nyugvó Élet és megújít mindeneket a mindenható Erő és fölszáll, világnyi mélyeiből az új fény. Nézd! A látóhatáron már ő áll. Hangja áthat a szférikus zenén, át romlandóságunk tornácain. A lángpallos helyett már földereng a Lélek lángja az egek alatt s míg alattunk két évezrede reng a föld, börtönünk kövei is omlanak. A harmadik évezred hajnalán halld: fölzúgnak a hamuszín egek és emmauszi lelkünk asztalán megtörjük az isteni kenyeret. BALÁSSY LÁSZLÓ: És szól a Feltámadott Vagyok a Kezdet, vagyok a Vég vagyok a Szó az Első-Sejtet-Útjára-Küldő, a Káoszban-Rendet-Parancsoló vagyok a Hajnalcsillag-Előtt-Szült és Öröktől Való vagyok a Farizeusokra-Hétszer-Jajt-Kiáltó, a Kufárokat-Megkorbácsoló vagyok a Hetvenhétszer-Megbocsátó, Irgalmasságot-Akaró vagyok a Tűzzel-Keresztelő, Világosítva-Világoskodó vagyok a Halállal-Megvívó és Sziklasírjából-Élve-Kilépő vagyok Minden-Szemek-Tükréből-Visszanéző vagyok a Pont, a Legközép, az Első meg a Végső vagyok a Bizonyosság, hogy Jákobként ne birkózz már velem de süllyeszd ujjadat a sebeimbe és mondd. ÉN URAM És ÉN ISTENEM BOROKSA ANDRÁS GRAFIKÁJA 4 A mélységes csöndet, amelyben a Megváltó született, s a — ha lehetséges — még ennél is mélyebb csöndet, amelyben föltámadt, semmi más nem tudja érzékeltetni, csak a szent liturgia, amellyel az egyház ezt a csöndet (a hite táplálta bátorsággal) megszakítja, fennhangon megszólal, recitál, csoportokat mozgat, kórusokat énekeltet, zászlókat lenget, tömjénföstöt bocsát föl a magasba, imádkozik. Hallelujázik húsvétkor a világ egyharmada. Elhessenti a minden éjszakánál sötétebb éjszakát, mint egy keselyű rajt, s amikor átszellemült kiáltására valóban följön Isten napja, önfeledten ujjong. Örömének nagyságával lehetne csak lemérnünk rémülete nagyságát. Hogyan is hibáztathatnánk az úgynevezett együgyű apostolokat, amiért Jézus Krisztus halálán pánikba estek, szétfutottak és elbújtak! Mielőtt hibáztatnék őket, éljük át — mert hogy képzeljük el, az kevés —, éljük át azt a helyzetet, hatást, erőteret, azt a szerelemmel rokon barátságot, amelyet a csodálat tett forróvá, és a közvetlenség elviselhetővé, mondom, éljük át azt a folytonos testi-lelki közellétet, amely a megpróbáltatás vagy enyhébben: a próba egy válfaja lehetett, éljük át Jézus Krisztus állandó test- és lélekmelegét, amelyben az apostolok szorongó napjaikat töltötték, majd akkor megsejtjük, mit vesztettek a keresztfa alatt. És még nem is szóltunk az egyre ellenségesebb légkörről, amely napról napra körülvette, és szisztematikusan fojto tták az együgyűek gátta őket, és nem szóltunk arról a római katona-politikai nyomásról sem, amely némán, mereven ugyan, de egyre érezhetőbb fenyegetéssel tornyosult mind a fojtogatottak, mind a fojtogató főpapi hatalom fölé. Ebben a szorításban élni, odahagyva mindent és mindenkit, a foglalkozás és a megélhetés biztonságát, a paraszti értelem mindig kéznél levő kapaszkodóit, olyan valakiért, akinek megfoghatatlan, de egyedül igaz gondolatai, nagysága, származása és bölcsessége volt, de akit az álmélkodó apostolok megérteni mégsem tudtak, s aki az isteni logika hol hideg, hol meleg vizébe mártogatta őket — van-e bizonytalanság, amit azok az együgyűek nem éltek át? Ki vállalná közülünk ma azt a megfosztottságot az anyagiaktól, azt az eszköztelenséget, azt a szegénységet, azt abelső magányt és azt a bizonyosságot, ahogyan lassan minden kereten kívülre szorultak? Szóval azok az együgyűek szentek voltak, másképp együgyűek se lehettek volna. És aztán eljött tépelődésük és ijedtségük vége is. Akkor lázasan futottak a sírhoz, mert hinni, hinni aztán megtanultak! Még az a „híres” hitetlen is. Mert van-e tömörebb, alázatosabb, hódolóbb annál a néhány szónál, amely a leboruló „hitetlen” szájából fölhangzik, mikor a Föltámadott oldalsebébe tolja az ujja hegyét: „Én Uram és én Istenem!”? Nem tudom, hogy ez az „és” kötőszó a hűséges fordítás eredménye vagy csak úgy odatették. Én hálás vagyok annak, aki odatette: ha vessző volna a helyén, drámaibb volna ez a sóhajtás, de helyhez, személyhez és időhöz kötöttebb, így,éssel higgadtabb, elnyújtottabb és kicsit szertartásosabb is, épp csak annyira, hogy a kései utódé, az enyém is lehessen az a sóhajtás, vagyis mindenkié, aki valaha élni fog e földön, aki egy pillanatban rádöbben az állhatatlanságára, a hitbeli gyöngeségére, a vakságára, és kitisztult látására. íme: Tamás apostol húsvéti ajándéka az emberiségnek. Aztán ezek a drága együgyűek megindulnak az útjukon. Ujjongva, hát hogyan is másképp, amikor a Föltámadott eszik, iszik velük, ujjongva és mellesleg, ki-ki a mártírhalála felé. De már soha többé és semmivel sem lehet őket sem megijeszteni, sem lebírni. Akkora szeretetben részesülnek, amekkora űr tátongott bennük a szorongattatás alatt. Vagy sokkal, de sokkal többben. Hisz túlcsordul az életükön, a halálukon, és itt fénylik ez a szeretet az egyház liturgiájában, amikor példát mutatnak, mondják a világ örömhírét, tanúskodnak mellette az idők végezetéig: Krisztus föltámadt! Alleluja. Igaz, később ismét csönd lesz a templomainkban. De milyen más ez a csönd ma, mint amilyen a keresztre szögezett Test levétele után volt! Az, akit levettek arról a véres fáról, ő maga pecsételi meg ezt a csöndet, folyamatos haldoklása és folyamatos föltámadása keresztpontjára állítva az Oltáriszentséget, amely üzenet és eledel, remény és akarat, anyag és örök élet egysége. - Vasadi Péter : A HELY — MA. Négy camping biciklis fiúcskával találkozom a budaörsi Kőhegy belső lejtőjén, amely is egy-egy pillanatra megállapodik, hogy aztán két oromnak iramodjék —, jobbra és balra. Amott az Od- ■ vashegy, a Frankhegy, arrébb a Far- I kashegy. — Mi volt itt, fiúk? — mutatok rá egy kurta falmaradványra. — Római templom, még 100 évvel ezelőtt. — Meg zsidó templom. Ketten válaszolnak, a másik kettő hallgat. — Hallottátok már ezt a szót: passió? A fejüket rázzák. — Hát ezt a nevet: Jézus Krisztus? Az egyiknek fölcsillan a szeme. — Hittanon igen. Én oda járok. — Én jártam — így a másik. A másik kettő megint hallgat. Röviden elmondom: itt egy utcányi ház volt fölépítve, meg egy kapu, mivel itt kezdték játszani 53 esztendeje Jézus Krisztus szenvedésének történetét a budaörsi emberek. Ezt jelenti a passió, szenvedés. A négy gyerek ledönti biciklijét, s nyomába ered a múltnak: ott fennn, az ormon, három betonnyílás (mintha tegnap zsaluzták volna), azokba erősítették a golgotai keresztfákat. A szembéli oromzat-lejtőn a nézőtér üléssorainak maradványai. Kétezer néző szemlélhette egyszerre a játékot. Hamvaz a sötét, ideje lefelé igyekezni a gyalogösvényen, mint egykor Jeruzsálem városlakóinak, akiket a kíváncsiság hajtott ki a valódi Golgotára. Visszapillantok még! az a kőszirt volt a sír, ahonnan Jézus kilépett, amott a messze tájba tekintő Olajfák hegyének nevezett magaslat-szín, ahol a fákat leanderekkel helyettesítették. A hegy kövei őrzik a „színpadot”, ahol 1933—1939 között a nyári hónapokban, szombaton s vasárnap délután s az est beköszöntével a Budaörsi passiójátékok legszentebb drámát játszották — egyszerű falusi emberek -», magyarul s németül. De hát mi volt ebben különös? A MÚLT TANÚI. Nem Justh Zsigmond múlt századvégi szent-tornyai parasztszínházánakillúziója „kísérteti”, a művelődéstörténet e furcsa epizódja, hanem az egyszerű lélek belső azonosulása egy olyan tragédiával, melyet végül is nem lehet színdarabnak tekinteni. Elindultam hát a budaörsi passiójátékok nyomába, arcokat, emlékeket keresni, sorsokon át a kazantzaleiszi rejtélyt, amely a kiválasztottságot nem csupán rendezői leleménynek tartja. Ahogyan a passiójátékok története sem kívánkozik csak színháztörténeti beiratlan lapokra, hanem „dokumentuma” is annak, hogy ..Az Ige kereszt alakban be van vésve a történelembe." Oberammergau, Mikófalva, Budaörs... Tétovázik a toll, mert még sorolni kellene több nevet is a nagyvilágba. Ám az utóbbi kettő a mienk, az első hagyománya nyomán. Hatása? Mikófalvát egy későbbi karmelita „igazolta”. Budaörsöt? Újságokat lapozok, 53 esztendős recenziókat a passióról. • „Láttam Oberammergauban a passiójátékokat, láttam Szegeden most két éve Vojnovich Géza Magyar passiójának szabadtéri előadását és láttam Salzburgban a Jedermannt... Oberammergau népe háromszáz éves tradíciókon nevelődött... Szegeden az ország első művészgárdája, minden színpadi tudás és technika összefogott... A salzburgi Jedermann-előadás egyedülvalóságát... a szívós propaganda annyira beleégette a köztudatba, hogy már úgy vagyunk vele, mint az Andersen-mese császárjának új ruhájával. Senki sem meri bevallani, hogy nem lát benne semmi különöset. Budaörs népe nem nevelődött évszázados tradíciókon, színházba sem sokat járhatott, propagandára sem volt pénze. Amit adott, azt a maga erejéből, szorgalmából, vallásos meggyőződéséből... rakta össze. (Új idők, 1933) „Ennél a színjátéknál a legtökéletesebb világítómester dolgozik: a természet. Utolsó vacsora. Megrendítően szép kép. Júdás megkapja pénzét. Elindulnak a papok, rabszolgák, fáklyafény mellett Jézusért. Ezért a képért csillagos egyest érdemelnek a budaörsi parasztszínészek.’' (Az Est, 1933). „Egyszerű emberek lelkének nagyszerű ajándéka." (Budapesti Hírlap, 1933) „Micsoda meglepetés volt, eredeti és új, amennyiben egy passiójáték új lehet... S nem csupán a szöveg, hanem az arckifejezés és a lélek...” (Pester Lloyd 1933) Csak töredékek, angol s más lap-recenziók között, amint az emlékek is azokban, akik még élnek itthon, külföldön. De ha beszélnek róla, könny gyűlik a szemükbe. Lelkipásztorművészettörténész mint gyermekkora ajándékát emlegeti a budaörsi passiót. Talán első hivatás-ébresztőjét. („Kutak titkát ki fejti meg?”) A falu történeti múltjában is titkot őriz. Honnan jött e németség Örs vezér hajdan-szálláshelyére 300 esztendeje, a „török-kigyalulta” községbe? Mindegy. Azonosult a földdel. Szorgalmával, megőrzött vallási hagyományaival is a magyarságot gazdagította, s passiójában is úgy vált Oberammergau örökségének részesévé, hogy azt budaörsivé formálta, ők építették fel kőbőltéglából a jeruzsálemi utcát, Kasfás és Pilátus házát, a Jerikó kaput, s mindent, melyet a sajtó ekként méltatott: „teljes illúziót keltő színpadi díszlet..S a néplélek — a 200 szereplő —, aki a maga evangélium-ismeretéből merítve „igazította mozgását” ... Mert bevallott tény: a mozgás, a mimika nem a betanításrendezés érdeme, hanem az ismeret megélésé. A játék primér élménye ez is, amiről Kosztolányi beszél. A kőhegyi passió-szín Heltai Károly