Új Ember, 1986 (42. évfolyam, 1/2062-52/2113. szám)

1986-03-30 / 13. (2074.) szám

KERESZTURY DEZSŐ: Csak annyi Nem kellene több, csak annyi, hogy ama végső napon, mikor számot kell majd adni, ne érjen oly bántalom, mire rá sohasem szolgáltam, míg vezetett az a kéz, melyet követtem bátran, hogy életem legyen egész. DÉKÁNY ENDRE: Húsvéti virradat „És fölzúgnak a haimuszín egek .. (Pilinszky J.) A színeket már szürkébe vonta a kor és feltorlódott vétkeink. Nagypéntek látomása naponta újul és elkáprázott szemeink már könnyet sem ejtnek. A kék bolygó szikrát lövell és égő embereket. De feltör a sziklák alatt nyugvó Élet és megújít mindeneket a mindenható Erő és fölszáll, világnyi mélyeiből az új fény. Nézd! A látóhatáron már ő áll. Hangja áthat a szférikus zenén, át romlandóságunk tornácain. A lángpallos helyett már földereng a Lélek lángja az egek alatt s míg alattunk két évezrede reng a föld, börtönünk kövei is omlanak. A harmadik évezred hajnalán halld: fölzúgnak a hamuszín egek és emmauszi lelkünk asztalán megtörjük az isteni kenyeret. BALÁSSY LÁSZLÓ: És szól a Feltámadott Vagyok a Kezdet, vagyok a Vég vagyok a Szó az Első-Sejtet-Útjára-Küldő, a Káoszban-Rendet-Parancsoló vagyok a Hajnalcsillag-Előtt-Szült és Öröktől Való vagyok a Farizeusokra-Hétszer-Jajt-Kiáltó, a Kufárokat-Megkorbácsoló vagyok a Hetvenhétszer-Megbocsátó, Irgalmasságot-Akaró vagyok a Tűzzel-Keresztelő, V­ilágosítva-Világoskodó vagyok a Halállal-Megvívó és Sziklasírjából-Élve-Kilépő vagyok Minden-Szemek-Tükréből-Visszanéző vagyok a Pont, a Legközép, az Első meg a Végső vagyok a Bizonyosság, hogy Jákobként ne birkózz már velem de süllyeszd ujjadat a sebeimbe és mondd. ÉN URAM És ÉN ISTENEM BOROKSA ANDRÁS GRAFIKÁJA 4 A mélységes csöndet, amelyben a Meg­váltó született, s a — ha lehetséges — még ennél is mélyebb csöndet, amely­ben föltámadt, semmi más nem tud­ja érzékeltetni, csak a szent liturgia, amellyel az egyház ezt a csöndet (a hite táplálta bátorsággal) megszakítja, fenn­hangon megszólal, recitál, csoportokat mozgat, kórusokat énekeltet, zászlókat lenget, tömjénföstöt bocsát föl a magas­ba, imádkozik. Hallelujázik húsvétkor a világ egyharmada. Elhessenti a minden éjszakánál sötétebb éjszakát, mint egy keselyű rajt, s amikor átszellemült kiál­tására valóban följön Isten napja, önfe­ledten ujjong. Örömének nagyságával lehetne csak le­mérnünk rémülete nagyságát. Hogyan is hibáztathatnánk az úgynevezett együgyű apostolokat, amiért Jézus Krisztus halá­lán pánikba estek, szétfutottak és elbúj­tak! Mielőtt hibáztatnék őket, éljük át — mert hogy képzeljük el, az kevés —, él­jük át azt a helyzetet, hatást, erőteret, azt a szerelemmel rokon barátságot, ame­lyet a csodálat tett forróvá, és a közvet­lenség elviselhetővé, mondom, éljük át azt a folytonos testi-lelki közellétet, amely a megpróbáltatás vagy enyhébben: a próba egy válfaja lehetett, éljük át Jézus Krisz­tus állandó test- és lélekmelegét, amely­ben az apostolok szorongó napjaikat töl­tötték, majd akkor megsejtjük, mit vesz­tettek a keresztfa alatt. És még nem is szóltunk az egyre el­lenségesebb légkörről, amely napról nap­ra körülvette, és szisztematikusan fojto­­ tták az együgyűek gátta őket, és nem szóltunk arról a ró­mai katona-politikai nyomásról sem, amely némán, mereven ugyan, de egyre érezhetőbb fenyegetéssel tornyosult mind a fojtogatottak, mind a fojtogató főpapi hatalom fölé. Ebben a szorításban élni, odahagyva mindent és mindenkit, a fog­lalkozás és a megélhetés biztonságát, a paraszti értelem mindig kéznél levő ka­paszkodóit, olyan valakiért, akinek meg­foghatatlan, de egyedül igaz gondolatai, nagysága, származása és bölcsessége volt, de akit az álmélkodó apostolok megérte­ni mégsem tudtak, s aki az isteni logika hol hideg, hol meleg vizébe mártogatta őket — van-e bizonytalanság, amit azok az együgyűek nem éltek át? Ki vállalná közülünk ma azt a megfosztottságot az anyagiaktól, azt az eszköztelenséget, azt a szegénységet, azt a­­belső magányt és azt a bizonyosságot, ahogyan lassan min­den kereten kívülre szorultak? Szóval azok az együgyűek szentek voltak, más­képp együgyűek se lehettek volna. És aztán eljött tépelődésük és ijedtsé­gük vége is. Akkor lázasan futottak a sírhoz, mert hinni, hinni aztán megtanul­tak! Még az a „híres” hitetlen is. Mert van-e tömörebb, alázatosabb, hódolóbb annál a néhány szónál, amely a leboruló „hitetlen” szájából fölhangzik, mikor a Föltámadott oldalsebébe tolja az ujja he­­gyét: „Én Uram és én Istenem!”? Nem tudom, hogy ez az „és” kötőszó a hűséges fordítás eredmény­e vagy csak úgy oda­tették. Én hálás vagyok annak, aki oda­tette: ha vessző volna a helyén, drámaibb volna ez a sóhajtás, de helyhez, személy­hez és időhöz kötöttebb, így,­és­sel hig­gadtabb, elnyújtottabb és kicsit szertar­tásosabb is, épp csak annyira, hogy a kései utódé, az enyém is lehessen az a sóhajtás, vagyis mindenkié, aki valaha élni fog e földön, aki egy pillanatban rádöbben az állhatatlanságára, a hitbeli gyöngeségére, a vakságára, és kitisztult látására. íme: Tamás apostol húsvéti ajándéka az emberiségnek. Aztán ezek a drága együgyűek megin­dulnak az útjukon. Ujjongva, hát hogyan is másképp, amikor a Föltámadott eszik, iszik velük, ujjongva és mellesleg, ki-ki a mártírhalála felé. De már soha többé és semmivel sem lehet őket sem meg­ijeszteni, sem lebírni. Akkora szeretetben részesülnek, amekkora űr tátongott ben­nük a szorongatta­tás alatt. Vagy sokkal, de sokkal több­ben. Hisz túlcsordul az életükön, a halálukon, és itt fénylik ez a szeretet az egyház liturgiájában, amikor példát mutatnak, mondják a világ öröm­hírét, tanúskodnak mellette az idők vége­zetéig: Krisztus föltámadt! Alleluja. Igaz, később ismét csönd lesz a templomaink­ban. De milyen más ez a csönd ma, mint amilyen a keresztre szögezett Test levétele után volt! Az, akit levettek ar­ról a véres fáról, ő maga pecsételi meg ezt a csöndet, folyamatos haldoklása és folyamatos föltámadása keresztpontjára állítva az Oltáriszentséget, amely üzenet és eledel, remény és akarat, anyag és örök élet egysége. - Vasadi Péter : A HELY — MA. Négy camping bi­ciklis fiúcskával találkozom a­­ buda­örsi Kőhegy belső lejtőjén, amely is egy-egy pillanatra megállapodik, hogy aztán két oromnak iramodjék —, jobbra és balra. Amott az Od- ■ vashegy, a Frankhegy, arrébb a Far- I kashegy. — Mi volt itt, fiúk? — mutatok rá egy kurta falmaradványra. — Római templom, még 100 évvel ezelőtt. — Meg zsidó templom. Ketten válaszolnak, a másik kettő hallgat. — Hallottátok már ezt a szót: passió? A fejüket rázzák. — Hát ezt a nevet: Jézus Krisztus? Az egyiknek fölcsillan a szeme. — Hitta­non igen. Én oda járok. — Én jártam — így a másik. A másik kettő megint hallgat. Röviden elmondom: itt egy utcányi ház volt fölépítve, meg egy kapu, mivel itt kezdték játszani 53 esztendeje Jézus Krisztus szenvedésének történetét a bu­daörsi emberek. Ezt jelenti a passió, szenvedés. A négy gyerek ledönti bicik­lijét, s nyomába ered a múltnak: ott fennn, az ormon, három betonnyílás (mintha tegnap zsaluzták volna), azok­ba erősítették a golgotai keresztfákat. A szembéli oromzat-lejtőn a nézőtér ülés­sorainak maradványai. Kétezer néző szemlélhette egyszerre a játékot. Ham­­vaz a sötét, ideje lefelé igyekezni a gya­­logösvényen, mint egykor Jeruzsálem városlakóinak, akiket a kíváncsiság haj­tott ki a valódi Golgotára. Visszapil­lantok még! az a kőszirt volt a sír, ahonnan Jézus kilépett, amott a messze tájba tekintő Olajfák hegyének nevezett magaslat-szín, ahol a fákat leanderekkel helyettesítették. A hegy kövei őrzik a „színpadot”, ahol 1933—1939 között a nyári hónapokban, szombaton s vasár­nap délután s az est beköszöntével a Budaörsi passiójátékok legszentebb drámát játszották — egy­szerű falusi emberek -»­, magyarul s né­metül. De hát mi volt ebben különös? A MÚLT TANÚI. Nem Justh Zsigmond múlt századvégi szent-tornyai paraszt­színházának­­illúziója „kísérteti”, a mű­velődéstörténet e furcsa epizódja, hanem az egyszerű lélek belső azonosulása egy olyan tragédiával, melyet végül is nem lehet színdarabnak tekinteni. Elindul­tam hát a budaörsi pass­iójátékok nyo­mába, arcokat, emlékeket keresni, sor­sokon át a kazantzaleiszi rejtélyt, amely a kiválasztottságot nem csupán rende­zői leleménynek tartja. Ahogyan a pas­siójátékok története sem kívánkozik csak színháztörténeti beiratlan lapokra, hanem „dokumentuma” is annak, hogy ..Az Ige kereszt alakban be van vésve a történelembe." Oberammergau, Mikófal­­va, Budaörs... Tétovázik a toll, mert még sorolni kellene több nevet is a nagyvilágba. Ám az utóbbi kettő a mienk, az első hagyománya nyomán. Ha­tása? Mikófalvát egy későbbi karmelita „igazolta”. Budaörsöt? Újságokat lapozok, 53 esztendős recen­ziókat a passióról. • „Láttam Oberam­­mergauban­ a passiójátékokat, láttam Szegeden most két éve Vojnovich Géza Magyar passiójának szabadtéri előadását és láttam Salzburgban a Jedermannt... Oberammergau népe háromszáz éves tra­díciókon nevelődött... Szegeden az or­szág első művészgárdája, minden szín­padi tudás és technika összefogott... A salzburgi Jedermann-előadás egyedülva­­lóságát... a szívós propaganda annyira beleégette a köztudatba, hogy már úgy vagyunk vele, mint az Andersen-mese császárjának új ruhájával. Senki sem meri bevallani, hogy nem lát benne sem­mi különöset. Budaörs népe nem neve­lődött évszázados tradíciókon, színházba sem sokat járhatott, propagandára sem volt pénze. Amit adott, azt a maga ere­jéből, szorgalmából, vallásos meggyőző­déséből... rakta össze. (Új idők, 1933) „Ennél a színjátéknál a legtökéletesebb világítómester dolgozik: a természet. Utolsó vacsora. Megrendítően szép kép. Júdás megkapja pénzét. Elindulnak a pa­pok, rabszolgák, fáklyafény mellett Jé­zusért. Ezért a képért csillagos egyest érdemelnek a budaörsi parasztszínészek.’' (Az Est, 1933). „Egyszerű emberek lel­kének nagyszerű ajándéka." (Budapesti Hírlap, 1933) „Micsoda meglepetés volt, eredeti és új, amennyiben egy passiójá­ték új lehet... S nem csupán a szöveg, hanem az arckifejezés és a lélek...” (Pester Lloyd 1933) Csak töredékek, an­gol s más lap-recenziók között, amint az emlékek is azokban, akik még élnek itt­hon, külföldön. De ha beszélnek róla, könny gyűlik a szemükbe. Lelkipásztor­művészettörténész mint gyermekkora ajándékát emlegeti a budaörsi passiót. Talán első hivatás-ébresztőjét. („Kutak titkát ki fejti meg?”) A falu történeti múltjában is titkot őriz. Honnan jött e németség Örs vezér hajdan-szálláshelyére 300 esztendeje, a „török-kigyalulta” köz­ségbe? Mindegy. Azonosult a földdel. Szorgalmával, megőrzött vallási hagyo­mányaival is a magyarságot gazdagította, s passiójában is úgy vált Oberammergau örökségének részesévé, hogy azt buda­örsivé formálta, ők építették fel kőből­­téglából a jeruzsálemi utcát, Kasfás és Pilátus házát, a Jerikó kaput, s mindent, melyet a sajtó ekként méltatott: „teljes illúziót keltő színpadi díszlet..S a nép­lélek — a 200 szereplő —, aki a maga evangélium-ismeretéből merítve „igazí­totta mozgását” ... Mert bevallott tény: a mozgás, a mimika nem a betanítás­rendezés érdeme, hanem az ismeret­ meg­élésé. A játék primér élménye ez is, amiről Kosztolányi beszél. A kőhegyi passió-szín Heltai Károly

Next