Új Ember, 1987 (43. évfolyam, 1/2114-52/2165. szám)

1987-02-15 / 7. (2120.) szám

ANDREAS GRYPHIUS (1616—64): Szonett a Fiú-Istenhez Megváltó jó Uram, ki emberré születtél, S a Szűznek méhiben fölvetted testemet, Testvér, ki átokszó helyén csöndet teremt, Halálodért halál fullánkja veszített méh; Atyád döntése, hogy világ Bírája lettél — Noha bírák dühe tombolt, dúlt Ellened, Szemedtől most világ, a sír, pokol remeg —, Emlékezz rá, Igaz, mit esküvel ígértél! Halál félelmemért kínozza szívemet, Bírám ha Te leszel, miért is reszketek? Ki hisz, jól tudja: rád, ítélet Rád zuhogtak. Meghaltál értem, így nekem halál nem árt. Ítélet Rád zuhog, s engem nem ér a vád. Ó, testté lett Ige, már testem vigadozhat! Fordította: Szénási Sándor (Bicske) Niels Stensen az úttörő természetbúvár Az „Új Ember” 1987. január 27-i száma megemlékezett a 300 éve életszenűség hírében elhunyt, dán származású, olasszá vált géniuszról, Niels Stensenről — olasz nevén :Niccolo Stanonéról. A tanulmány a teológus portréját rajzolta meg, ám e sorok írójának az elmúlt évben alkalma volt Firenzében megtekinteni azt a megragadó kiállítást, amely ennek a páratlan egyéniségnek az európai természettudomány történetében játszott fontos szerepét mutatta be, s az alábbi rövid fejtegetések ehhez a „másik arcképhez” kapcsolódnak. Mindenekelőtt ne felejtsük el, hogy ő eredeti kiváltásának az orvostudományt tekintette, bár rövid ideig praktizált. 1656-ban Koppenhágában medicinát tanult, s ezeket a tanulmányaitokét,élőbb Amsterdamban és Leidenben tökéletesítette, s az orvosi oklevelét is Hollandiában szerezte meg 1661-ben. Egyéves párizsi tanulmányi idő után 1665-ben a toscanai nagyherceg udvari orvosa lett, s ekkor kezdte meg földtani kutatásait. Ez idő tájt már ismert tudós volt, hiszen amstterdlaimi tartózkodása idején fölfedezte a fültőlmiriigy (parotis) kivezető csövét, amelyet ma is „ductus Stencmianus” néven emleget az anatómia, 1662—1664 közt pedig három alapvető bonctani és élettani munkáját nyomtatták ki, amelyek főként a különböző mirigyekkel foglalkoznak. 1667-ben Firenzében megjelent nagy jelentőségű izomtani munkája (Elementonum myologiae specimen...) nemcsak,mint főcímeiből következtethetnénk, az izomtan alapvető kézikönyve, hanem szerzője ahhoz csatlakozó, állatbonctani vonatkozású tanulmányokban az élő és kihalt hálák összehasonlító anatómiai vizsgálatával az őísélettudomány megalapítói közé számítható. 1669-ben a koppenhágai egyetemen az anatómia tanáraként működött, ugyanebben az évben jelent meg Párizsiban francia nyelven az agyvelő bonctanáról szóló alapvető tanulmánya (itt jegyezzük meg, hogy összes említett természettudományi műveit kitűnő illusztrációk egészítik ki, amelyek pontosságukkal és művészi kivitelükkel egyaránt megkülönböztetett figyelmet érdemelnek). Az említett évben látott napvilágot alapvető geológiai munkája (De solido ...), amelyet II. Ferdinánd toscanai nagyhercegnek ajánlott. A firenzei kiállításon különösen tanulságos volt Stensen-Steno ennek a munkájának összehasonlítása a vélte együtt bemutatott hasonló tárgyú kortárs művekkel együtt — köztük René Descartes, Athanasius Kircher S. J., továbbá Gottfried Wilhelm Leibniz világhírűvé vált Protopea-jával. Mindezek ugyanis szemléletesen multiátják, hogy a XVII. század tudománya milyen szenvedélyes érdeklődéssel fordult Földünk, mint természettudományos valóság felé, mennyire izgatta e korszak kutatóit a Föld keletkezésének, alakulásának, szerkezetének kérdése, miként igyekezték a természettudományos megfigyeléseiket a Teremtés Könyve gondolataival egyeztetni. Steno említett művével kapcsolatban sokoldalú tudománytörténészünk, Benedek István nemrég megjelent művében (Hippokratésztől Darwinig, Bp. 1986. 106. l.) — többek közt — így ír: „...a bibliai teremtéstörténetbe ágyazva úgy képzelte a Föld keletkezését, hogy kezdetben forgó köd volt, fokozatosan vízzé vált, természetesen gömb alakban, majd külseje kéreggé szilárdult, a kőzetek a vízben rétegesen egymásra préselődtek, a belső erők hatására utólag meggyűrődtek, jellegzetes állat- és növényvilágot zártak magukba. 1669-ben jelent meg az erről szóló írása, utólag ezért az őslénytan, a rétegtan, a szelvénytan és több más földtani-földélettani irányzatatyjának tekintik.” Dr. Kádár Zoltán egyetemi tanár , zif. Kálmán Félszázadik évfordulója volt február 3-án egy szegény magyar fiatalember halálának, akinek huszonhárom éves korában kellett eltávoznia ebből a világból. Torma Kálmán novicius volt ugyanabban a rendben, amelynek küszöbén nevesebb társa, Kaszap István halt meg, a Jézus Társaságában. Szentség hírében hunyt el Torma Kálmán is. 1914. május 29-én született a Baranya megyei Kővágószőllősön, földműves családban. Édesapját elvesztette, mielőtt iskolába kezdett volna járni. Papi hivatása korán jelentkezett, bár egyáltalán nem volt affajta kis jámborka. Meglehetősen vad játékokban próbálgatta erejét és ügyességét, amelyekből nem egyszer a szó szoros értelmében véres tagokkal került ki. Az apa halála után a család átköltözött Szentlőrincre. Az ottani plébános felismerte a kemény kis fickóban gyulladozó papi hivatást, vállalta tehát, hogy beíratja középiskolába. Így került Kálmán Pécsre, a ciszterci gimnáziumba. Kezdetben vad csikó természete nehezen tűrte a fegyelmet. Mire felocsúdott és tanulni kezdett, a körülményei akadályozták. A család kénytelen volt eladni birtokát, beköltözni Pécsre s kocsmát bérelt. A vállalkozás nem sikerült, s a fiúnak abba kellett hagynia a gimnáziumot és munkát vállalnia a téglagyárban. Úgy indult tehát ez a fiatal élet, mint egy realistának nevezett elbeszélés, amelyben az író azt akarja „dokumentálni”, hogy a sorssal nem lehet szembeszállni. Torma Kálmánt azonban keményebb fából faragták. Nemcsak hogy kitűnően megállta a helyét a nehéz munkában , hanem lélekben elmélyült, kiteljesedett, megszilárdult elhatározása: belép a Jézus Társaságába és elmegy hithirdetőnek Kínába. Egy napon a munkások megrökönyödésére reverendába öltözve jelent meg a téglagyárban, hogy búcsút mondjon nekik. Befejezte gimnáziumi tanulmányait. Úgy vélte: a kemény munka, amit a téglagyárban végzett, előiskola a kínai hithirdető élethez. A sors azonban más kalandot tartogatott számára. 1933-ban kezdte meg újonc életét Budán, a Manrézában. Teljes lendülettel vetette bele magát az önalakítás és az aszkézis gyakorlataiba. A legmagasabb célok felé indult, elsősorban vezekléssel kiérdemelni a kegyelmet a lelkek megmentésére, rálépni a szegénység és a szenvedés szűk ösvényére, minden földi célt és kapcsolatot elhagyni, hogy egészen hasonló lehessen ahhoz, akinek szeretete magasra lobbant fel benne: „...a názáreti ház életét szeretném, jobban mondva, akarom követni” — írja lelkigyakorlatos feljegyzéseiben. Hősies felebaráti szeretet és odaadó bizalom Isten iránt — ebben foglalható össze a program, amit maga elé életcélul kitűzött. „Vezekelni akarok azokért a bűnökért, amelyekkel Istent megbántották. Meg kell adnom Istennek az elégtételt helyettük, feláldozom magam értük, megtérésükért.” Tevékeny embernek való életprogramnak, célnak szánja, aki a felebarátjáért fárad és küzd. Erre készül a fiatal újonc, aki láthatóan jó egészségnek örvend, előszeretettel vállalja a kemény fizikai munkákat is. Élete sorsdöntő napján is kubikus talicskákat vásárolt a Teleki téren és gyalog tolta el a Manrézáig. Éjszaka arra riadt fel, hogy vér buggyan fel a torkán, habos vér. Egy évvel azután, hogy belépett a szerzetbe, új útra kell lépnie, a nehéz keresztútra, amely abban az időben annyi magyarnak gyötrelmes osztályrésze: lecsap rá a „morbus hungaricus" — a magyar betegség, a tébécé. Búcsút kell mondania az újoncháznak, elhatározásának, hogy Kínában hirdeti majd a jó hírt. Be kell vonulnia Budakeszin az Erzsébet-szanatóriumba. További életét, az 1934 júliusától 1937 februárjáig tartó betegségének megpróbáltatásait a szanatórium főorvosa így jellemezte: hosszas, hidegrázástól és borzongástól gyakran kísért lázas állapot, általános rosszullét, kétoldali erőltetett légmellkezelés, hatvannál több töltés, harmincnégy ízben végzett, néha órákig tartó mellkas csapolás és mosás, közel hetven napos agónia, amely alatt a nap minden órájában többször kínozta olyan fulladásos roham, hogy orvosai már percekre se becsülték életét. Mindezekből — fejezi be az orvos — „némi enyhe fogalomfélét nyerhet magának ki-ki arról a testi szenvedésekről, amit ez a törékeny kis test, de minden tekintetben nagy szív oly türelmesen elviselt...” Az orvos tollából, akit gyakorlata hozzászoktatott, hogy a beteg ember többnyire lélekben is gyenge, sokat mondó jelző a „nagy szív”. Valóban Torma Kálmán angyalává lett környezetének, beteg társainak, mielőtt maga is megjárta volna azt a sötétséget, amelybe — az ő szavaival élve — a pogány bálványistenek visszahúzódnak Jézus elől. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat, hogy beteg társait vigasztalja, erősítse, felkészítse a halállal, majd Istennel való találkozásra. Leste a betegek kórlapját, s ha valakinél észrevette a közelgő véget, melléje állt, erősíteni kezdte. A róla szóló visszaemlékezések szerint szinte második szobája volt az elkülönítő, ahol a tüdőbetegek utolsó napjaikat töltötték. Sokan az ő kezei között lehelték ki lelküket. testvér Maga így jellemzi naplójegyzeteiben az elkülönítőben folytatott önkéntes szolgálatát: „Jan 14—15. Megyek a halál barlangjába. A Szűzanya se mondta nagypénteken, hogy nem megyek a Golgotára, hisz segíteni úgy se tudok rajta. Minden viszszariasztó mellett van egy erősebb ellenérv, a szeretet, amely a Szűzanyát is vonzotta az Úr után a Kálváriára. Engem is húz nap-nap után utolsó útjukra induló agonizáló felebarátaim közé a szeretet. Hisz úgy se jön senki, aki imájával átkísérje őket az örökkévalóságba.” Naplójában nyolcvannégy nevet jegyzett fel, akiket szentgyónásra vagy nagykilenced elvégzésére bírt rá, kilencvenhatot, „akiknek halálos ágyánál ott voltam”, azaz akiket vigasztalásaival átsegített a haldoklás ingatag pallójára. Hogyan vigasztalt? Egyik betegtársához írott levele szerint ilyen szavakkal: „Tárja karjait Isten felé úgy, mint ő a keresztfán felénk. Helyezze magát teljesen abba, ki a csillagok csodáit, napok patakjait, tejutak örvényléseit, születő és kialvó világok párló-vágtató, viharló kavargásait, az atomok végtelen világát, a szerves lények végtelen sokaságát, az energiák mérhetetlenségeit és a parányi embereket világot átfogó intellektusával belehímezte a sötét semmibe! Akkor, akkor — Fújhat a szél, — Jöhet az árvíz, — Lelki vára áll. — Alapja gránit, — Alapja Jézus! — Isten!” Aztán neki magának is be kellett feküdnie az elkülönítőbe. A főorvos így kezdte szavait, amikor tudtára akarta adni, hogy be kell vonulnia a haldoklók szobájába. Sokszor hangsúlyozta, Torma testvér, hogy öntudatosan akar szenvedni... A beteg közbevágott: — Doktor úr, minden úgy fog történni, ahogy a jó Isten akarja, én végtelenül boldog vagyok, hogy őéretté szenvedhetek! Az elkülönítőben már csak egy-egy mondatot bírt beleírni naponta naplójába. 1936! Szilveszter napján ezt: „Te Deum. Siess már! Hála, ezer hála, Jézusom, töméntelen kegyelmeidért.” Rektorához írott búcsúlevelében így foglalja össze élete eredményét: .. Én úgy érzem, hogy roppant lelki gazdagságra tettem szert, és, esküszöm, atyám, hogy itt a halálos ágyamon, alig kibírható szenvedések között olyan boldog vagyok, mint soha életemben és a világon nem cserélnék senkivel... Most, életem végén, melyet oly széppé, boldoggá, magasztossá, talán bámulatra méltóvá a Társaság tett, lelkiatyám személyén keresztül is boldogan mondok köszönetet és ígérem buzgó imáimat az örökkévalóságból is...” 1937. február 3-án, Gyertyaszentelő másnapján halt meg. Reggel megáldozott. „Veni Domine Jesu! Jöjj, Uram, Jézus!” — fohászkodott az Útravaló vétele közben. Ezek voltak utolsó szavai. Estig haldoklott. Bal kezében a feszülettel, jobb kezében a rózsafüzérrel, ahogyan eszményképe, Xavéri Szent Ferenc. Február 6-án temették el a budakeszi temetőben. Halála után számos imameghallgatást jegyeztek fel róla. Ha az idők folyamán csökkent is a hozzá fordulók száma, máig vannak tisztelői, akik nehéz ügyeikben segítségét kérik. Sinkó Ferenc Torma Kálmán, a novicius Mohács előtti zsinati határozatok A magyar egyháztörténelem e fontos dokumentumaival foglalkozott Borsa Gedeon a Magyar Könyvszemle 1986. 1. számában. Szabó Károly és Hellebrant Árpád négy, zsinati határozatokat egybegyűjtő kötetről tudnak, amelyek 1494 és 1560 között jelentek meg. Ezek közül több példányt ismerünk, amelyek részben hazai, részben külföldi nyomdákban készültek. Borsa szinte nyomozói leleménnyel végzett igen alapos vizsgálatot ezzel az érdekes könyvészeti kérdéssel kapcsolatban, mégpedig az 1610- es évekből származó kötet példányait illetően. A velencei és bécsi kiadások végeredményben nagy szolgálatot tettek egyházi életünk megismertetésében, s felhívják a figyelmet arra, hogy a kutatók még ma is számos felbecsülhetetlen értékű adatra, dokumentumra bukkanhatnak kutatásaik során a külföldi könyvtárakban. Az esztergomi, veszprémi és nyitrai egyházmegye zsinati határozatairól, könyvészeti vonatkozásairól új adatokat tudhatunk meg. (esdé) Avilai Nagy Szent Teréz cenzúrázott imádsága A Szent Terézről szóló irodalom számottevő, de még mindig tartogat meglepetéseket. E nagy egyéniség ismerői eddig is tudták, milyen akadályokon, buktatókon át vezetett életútja, milyen hatalmas ellenállásba ütközött reformtevékenysége. Élete annak is nagyszerű példája, hogy a legnagyobb ellenállás ellenére az egyházon belül maradó reformtörekvések végül betöltik prófétai szerepüket, gyümölcsöt hoznak. Erika Lorenz legújabb Szent Terézkönyve (Ein Pfad im Wegelosen. Herder, 1986.) most arról is beszámol, hogy 1578- ban, négy évvel Teréz halála előtt, úgy nyilatkozott róla a nuncius, hogy „nyugtalan vagabund, makrancos és megátalkodott, aki a jámborság köpenye alatt rossz tanokat talál ki, elöljárói és a tridenti zsinat rendelkezéseit megszegve a klauzúrán kívül mozog, úgy tanít, mint egy profeszszor, jóllehet Pál apostol a nőknek megtiltotta a nyilvános tanító tevékenységet.” (VI. Pál pápa egyháztanítónak nyilvánította.) Ebből a háttérből érthető meg imádsága, amelyet önéletrajzából a cenzúra szinte felismerhetetlenül kitörött, és csak a modern technika segítségével lehetett elolvasni : „Lelkem Ura! Mikor még itt a földön jártál, mindig különös rokonszenvet tanúsítottál a nők iránt. A férfiaknál semmivel sem kevesebb hitet és szeretetet találtál bennük. Közéjük tartozott Szűzanyád is, akinek érdemeiben részesülünk és akinek ruháját hordjuk. A világ téved, amikor azt követeli tőlünk, hogy mi ne tevékenykedjünk nyilvánosan Érted, ne hirdessük igazságaidat, amelyekért titkon könnyeink hullnak. Abban is téved a világ, hogy Te, Urunk, a mi jogos kéréseinket nem hallgatod meg. Én ezt nem hiszem, Uram, mert ismerem jóságodat és igazságodat, mert Te nem olyan bíró vagy, mint a világ bírái, Ádám fiai, vagyis nem olyan, mint a férfiak, akik úgy vélik, hogy egy nő minden jó képessége gyanús kell, hogy legyen. De eljön a nap, Királyom, amikor ez mind kitudódik. Most nem csak magamért beszélek, mert a világ ismeri rosszaságomat és én örülök ennek. De a mi korunk szemére vetem, hogy visszariad minden jó és tehetséges szellemtől, csupán azért, mert nőről van szó” , *„,v . R. P.