Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)

1988-11-20 / 47. (2211.) szám

FIGYELŐ Radó Dezső: A temető csendje (OTT—FTI közös kiadása) Novemberben az emberek figyel­me fokozottabban fordul a sírker­tek felé. Rokonokra, barátokra, munkatársakra emlékeznek. Vi­rágba borulnak a temetők, gyer­tyák és mécsek fénye világítja meg az estbe hajló szürkületet. — Az elhunytak birodalmáról szól Radó Dezső könyve. A 200 olda­las kötet az Országos Temetkezési Társaság és a Fővárosi Temetke­zési Intézet közös gondozásában jelent meg. Magyarország 5850 ■nyitott es lezárt temetőjének 52 százaléka van felekezeti kezelés­ben. Kreil Vilmos, a FTI elhunyt igazgatója az Új Emberben egy­szer azt hangoztatta: „Egyforma tisztelettel és kegyelettel biztosít­juk a végső búcsúztatást, akár polgári, akár egyházi szertartás­sal történik.” A szerző nyilatkozatok, ripor­tok, emlékezések során keresztül bemutatja a temetkezés munka­­területén tevékenykedőket. Olyan információkhoz juttatja az olva­sót, amelyek ez ideig tabuként, rejtve voltak a közvélemény előtt. Harmincnál több kép illusztrálja a gondolatébresztő kötetet. (D. R.) CSENGERY ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA Ló és lovas címmel érdekes rajz­és képkiállítás szín­helye volt a TIT Term­ézettudományi Stúdió­jának Bocskai úti körgalériája. A több,­­mint negyven éve elhunyt Csengery István anyagából ké­szült kiállítás egy sajátosan ere­deti művész alkotásait fogja egy­be (sajnos, az életmű nagy része Erdélyben elkallódott), s jóval túlnő a tematika látszólag szű­­kebb keretein. Csengery István a természetet s ezen belül ember­nek és állatnak a viszonyát szép és harmonikus keretbe foglalja, rámutatva olyan dinamikus, moz­gásbeli elemekre, amelyek ma már ritkaságszámba mennek. A kiállítás nagy látogatottsága nem meglepetés, hiszen ezt a művészt öt-hat évtizeddel ezelőtt is ko­moly megbecsülésben részesítette a hazai sajtó. Elég, ha a korabe­li lapok kedvező kritikáira és Hunyadi Sándor elismerő­­szavai­ra hivatkozunk. Az ötven éve megindult Magyar Nemzet első számaiban így emlékezett meg: Csengery „a legegyszerűbb eszkö­zökkel, a színek, a rajz köny­­nyed és virtuóz kezelésével éri el hatásait...” —, majd másutt ugyancsak e Lap hasábjain: „a realizmus értékeit impresszionista stílusban használja fel, üde ter­­mészetérzésben”. — A kiállítás anyagának biztosítása és stílusos gondozása a művész leánya. Csengery Judit író, előadóművész nevéhez fűződik. , szeghalmi Cselényi István Gábor: A dolgok belseje Megejtő gondolatok, zavarba ejtő logikai és képi rend, formák szigorú ökonómiája vagy szabad kitárulása és egybefonódása —, valójában pedig egy ,mindenek fö­lötti morális elkötelezettség ural­ja ezt a kis kötetnyi válogatást a görög katolikus teológiai tanár­költő verseiből. A költő gyermek­kora óta álmodta versvilágát, ame­lyen átszűrődtek a kor szemléleti, filozófiai áramlatai, saját tapasz­talatai, majd tanulmányai. A fér­fikor egyre több hevületet, job­bító szándékot oltott ebbe az al­kotó, emberi sorsokra érzékeny, kozmikus és filozófikus gondola­tokból szolidan és puritánul épít­kező lírába. Amit sugallnak: a „dolgok belseje”, a léleknek a kozmosz rendjével való konszo­­nanciája, a kor szorongása, az elidegenedés megjelenési formái, melyek kozm­ikus - b­ib­l­ikus-apoka­­liptikus, retorikus hangvételű képsorokkal törnek be lelkünk mélyeibe. Igehirdetés is ez, a Szó felmagasztalásának őszinte, rétori hevületével, látomásos erejével. (Dékány) G fi címte*: A megmaradás drámája A magyar valóság feltárása nem vonatkozhat csu­pán a szűk országhatáron belüli területre. Ezt ismerik fel mostanában szellemi életünk kiválóságai s nem utolsó sorban egyik érzékeny alkatú s tollú írónk, Csurka István is. Új színművének címe (Megmaradni), mint egy felcsattanó hang a főnévi igenév lényegre tö­rő tömörségével szinte már magába foglalja a teljes drámai szituációt. Erdély fölött beborult az ég, a tör­ténelme során nem is először, de ez a jelenlegi hely­zet komorságánál fogva joggal kelt általános félelmet és megdöbbenést. A Megmaradni című dráma megírása és napjaink­ban történő, jól időzített előadása a Nemzeti Színház­ban egyaránt missziót jelent. Olyan missziót, amely e problémák évtizedekig tartó elhallgatása s könnyel­műen való kezelése után végre teljes mélységében vi­lágít rá egy nagy létszámú magyar kisebbség fentma­­radásért vívott élet-halál harcára. Csurka a két rész­re tagolt színműben egy erdélyi kisváros és néhány benne élő magyar család mindennapos létéről vall jel­lemzően s megdöbbentő drámaisággal. Az anyag do­kumentum értékű hitelessége és esszéisztikus beleszö­­vései funkcionális jelentőségűek. Az író csalhatatlanul érzi, hogy a drámaírás bevált szabályainak s az eszté­tikai követelményeknek a merev követésénél ezúttal sokkal fontosabb az, hogy az életet a maga „szabály­talan” áradásával, rontó ártalmaival és pusztulást ho­zó hordalékanyagával együtt jelenítse meg drámai mű­vében. A darab főhősének, Harisnyás Márton európai ran­gú néprajztudósnak egyik égető dilemmája, a család jövőjét érintő menni vagy maradni kérdése a fokoza­tosan romló körülmények hatására alakul át egyetlen izzó „szlogenné”: megmaradni. Ez még akkor is érvé­nyes tétel, ha a főhős áldozatául esik az embertelen önkény ezerszálú ármányának. Meggyőződésünk, hogy a pattanásig feszített helyze­tekkel, vibráló dialógusokkal és a nyomasztó légkör ér­zékeltetésével Csurka minden keresettség nélkül, nap­ra készen gyűjti össze és közvetíti azokat a belső üze­neteket, amelyek Erdély jelenlegi érveléséből kitapint­hatók. A mindvégig eruptív erejű jelenetek a problé­makör kiemelkedő és neuralgikus pontjaira mutatnak rá — érthető, hogy a felfűtött atmoszférában az író a színmű keretein is túlmutató, mozgósító erejű s oly­kor kevésbé művészi motívumokról sem mondhat le. A többféle anyagú és csiszolású elemekből végül is az er­délyi ügyet magas eszmei szinten szolgáló, drámai al­kotás formálódik ki. Napjainkban ezt az időszerű irodalmi művét átgon­dolt színházi adaptáció, a Nemzeti társulatának szín­­revitele teszi közkinccsé. Dicséretes a színház vezető­ségének elkötelezett döntése, hogy a nyári gyulai ős­bemutató után hamarosan műsorára tűzte ezt a min­den téren publicitást igénylő drámát. A­ rendező, Sík Ferenc ihletett munkáját, megragadó ötleteit sokszí­nűen egészítik ki a szcenikus Bakó József, s a jelmez­­tervező, Torday Hajnal lényegét láttató megoldásai. A vasúti kocsi középponti színtérré való „emelése” s a jól érzékelhető mozgáselemek (például a bújkálások) alkalmazása önmagában is nyílt és világos állásfogla­lás. A rendezőnek és a közreműködő színészeknek ez­úttal sikerült maradéktalanul megvalósítaniok a gyak­ran emlegetett, és többnyire csak nominálisan vagy körvonalaiban érvényesülő együttes­ munkát. Ez a szer­vesen eggyéváló, művészi közösség a forrpontoktól a kisebb részletek rajzáig végig maradandót nyújt. Mindenek előtt, mint örvendetes jelenség lep meg bennünket két férfiszínész érett produkciója: Csurka Lászlóé és Raksányi Gellérté. Az ő esetükben világo­san kiderül, hogy a Nemzeti Színházban az évtizedek­kel ezelőtt megkövesedett Major-féle színészvezetés és értékrend milyen ingatag talajon állt önkényességével és mennyi tehetséget helyezett a partvonalon kívülre, hiszen a fent említett, sokoldalú művészek hosszú időn keresztül csak egy-két mondatos szerepeket kaptak színházukban. Harisnyás Márton szerepében Csurka László átélés és intellektuális tartás terén egyaránt kedvezően hívja fel magára a figyelmet. Ha a soron következő előadásokon sikerül jobban kiegyenlítenie „hangi váltásait”, e modulációk révén még erőtelje­sebbé válhat. Raksányi Gellért az elmúlt évek néhány kiemelkedő alakítása (Mendoza, Maculano pater) után most minden bizonnyal pályája csúcsára érkezett. A Családapa komplex alakjának megformálásával hús­­ból-vérből való ember árnyalt jellemrajzát adja; az esendő-bukdácsoló gyengeségtől az erkölcsi talpraállá­­sig minden emberi rezdülést híven érzékeltet. Szoko­­lay Ottó és Császár Angéla egy értelmiségi magyar há­zaspárt (Főorvos és felesége) állít elénk sok színnel és meggyőző hitelességgel. Kohut Magda ércbe vésett fe­leség, illetve özvegy alakja túlnő a megírt szerep ke­retein. Erős érzelmi töltés jellemzi a fiatal­­ házaspár (Tóth Éva — Téri Sándor) alakítását. Fülöp Zsigmond több húron megszólaltatott anyaországi értelmiségije néhány emlékezetes pillanattal emeli az előadás érté­két. Oszter Sándor zenész-tanítója egy jelentős „re­­zonőr” markáns vonásait domborítja ki, s maga a ze­nész hármas, Oszteren kívül Pathó István és Galbe­­nisz Tornász is jelentős építőkockája a darabnak. Min­den szereplőnek — így Esztergályos Cecíliának (Agne­­ta műtősnő), Versényi Lászlónak (Pap) és Ligeti Attilá­nak (Vőfély) is személyes érdeme és jelentős része van a darab átütő sikerében. Csurka István, aki jól ismeri a székelyföldi ember drámai és lírai hajlamának kimeríthetetlen gazdagsá­gát — gondolkodásmódban s nyelvi leleményben, szí­nességben egyaránt híven kelti életre a megidézett, magyar táj jellemző vonásait és belső világát. S ugyan­akkor reméljük, hogy alkotásával sikerül mozgásba hoznia a magyarság féltő lelki­ismeretét és szunnyadó tetterejét is. Szeghalmi Elemér Emlékezés Kolping Adolfra Kolping Adolf születésének 175. évforduló­ján elmondhatjuk, hogy művéről és jelen­tőségéről immár hatalmas szervezet és iro­dalom tanúskodik. Ezért itt csupán dióhéj­ban emlékezünk meg életéről. A Kölnhöz közeli Kerpen kisvárosban 1813. december 8-án született. Édesapja Kolping Péter szegénysorsú juhászember volt. Adolf még csak 13 éves, amikor szülei óhajára a cipész szakmát választja jövőjéül. Akkori szokás szerint — a szakma mennél tökélete­sebb elsajátítása céljából — faluról falura vándorolva hét évet tölt el cipész segédként. Utána Kölnbe költözik, hogy a nagyobb mű­helyekben tudását még jobban elmélyítse. Szomorúan tapasztalja az iparos segédek sorsát, akikkel senki sem törődik. Közülük sokan elkallódnak, elzüllenek. Immár 23 éve­sen elhatározza, hogy papi pályára lép. Az 1841. évben gimnáziumi érettségit tesz. Sú­lyos nehézségek közepette (nélkülözés, ma­gántanulók oktatása, betegeskedések) mégis tovább folytatja tanulmányait. Előbb Mün­chenben, majd Bonnban tanul az egyetemen. 1844 tavaszán belép a kölni papnevelő inté­zetbe és 1845. április 13-án pappá szentelik. Első káplán­ állomása Elberfeld. Hatalmas aktivitással áll munkába. Nemes eszméi tá­mogatására — különösen Breuer tanító sze­mélyében — komoly segítőtársakra talál. Fá­radozásaik eredményeként Elberfeldben, 1846 nov. 6-án megalakult az első „Katolikus Le­gényegylet”. Kolping 1849-ben Kölnbe megy, majd Düsseldorfba és Bonn, Aachen, Kob­lenz a további állomások. Előadásai, szerve­ző munkája nyomán sorra alakulnak az egy­letek. Ausztriában és 1856-ban már Magyar­­országon, s 1862-ben Rómában a pápánál, IX. Pius­nál jár. Még Ostendében keres gyó­gyulást egyre romló egészségére, ám 1865. dec. 4-én legyűri a halál. Holtteste a kölni Minoriták templomában nyugszik. Honfi József KIPKE TAMÁS: Ment az utcán, pontosabban mintha nem is ő menne, inkább csak megtörtént volna vele a menés, mintha egy mozgó járda vitte volna. A presszó előtt leszállt, betérvén be­leivódott egy konyak, a szomszédos papír­boltban hozzá szegődött egy notesz, „notesz ént úristen”, csinálódott bensejében egy gyengécske szójáték, s már vitte is tovább a járda. A mozi előtt egyet-kettőt hátralépett, maradt még, mondta az édes pillanatnak, a reklámozott film némely képein hatalmas női idomok tömegvonzása kerítette hatal­mába, de tényleg csak egy-két pillanatra, aztán futott is tovább vele az idő és a jár­da, és mellette a tér, tér—idő—járda, tű­nődött, szerényen tovább gondolva Einsteint a posta előtti balkanyarban. Futott mel­lette tovább, menetirányának hátrafelé a nagyvárosi utca képe, milyen bonyolultan relatívek is a mozgások. Rózsadomb cuk­rászda, vas­edény bolt, könyvüzlet, Anatol itt dacosan halra fordította a fejét, ez most nem történés, ezt szigorú elhatározással min­dig maga cselekszi. Sokrétű lelkének leg­mélyén igazi jó írónak tudván magát alig titkolt irigységgel, olykor némi dacos fel­sőbbrendű közönnyel viseltetik azon pálya­társak és műveik iránt, akiket szűkös gesz­tusaival már fölkarolt a könyvkiadás. Suhant tovább, kiadatlan összes műveit ringatva csont-bőrkötésű önmagában, a túlsó part homályából szálkásan rajzolódott ki a Paksi Halászcsárda, hajdani vegetatív örömök em­léke rohant végig Anatol testén, de a járda továbblépett vele a tegnapi korcsmán, az ér­telemig, sőt tovább. Ez éppen akkor gondolódott benne,­ ami­kor a templom előtt mintha lassított volna kissé a járda, a homlokzatról egy sikeres szerecsenmosdatás eredményeképp újra kő­­színű kőszobrok bámultak az utca utasaira, örömmel látták viszont Anatolt is, aki egy barátságos, de bizonytalan rendeltetésű in­téssel átbillent a templom küszöbén. Az elő­csarnokból visszanézve figyelte még egy ki­csit a járdák és az úttest kényszermozgását, értetlenül állt szembe a látvánnyal, állt, bá­mult és értetlenkedett, s bizonyosan érezte, tudta, hogy ez most megint nem történés. Én állok és én nézek, állapította meg öröm­mel és öntudatosan, s talán egy kissé han­gosan is, mert a könyv- és kegyszerárus néni fölkapta a fejét. Anatol ezre a szokásá­hoz híven, zavarában némi zavart mímelt, szeme végigfutott az olcsó kegytárgyakon és a Szűzanya legújabb földi megjelenéseiről beszámoló sikerkönyvek címlapján, aztán belépett a félhomályos csöndbe. A templomfalak évszázados karéjban va­lahogy mindig megfurcsásodik a tér és az idő, különféle gyerekkori emléktemplomok alakítják a maguk képére és hangulatára a konkrét építészeti valóságot. Májusi túl édes liliomillattal telik meg a novemberi virág­­talan gyertyaszag, behajlítatlan térdét me­gint nyomja az oltárlépcső márványhide­ge, „oltalmat­allá-futunk-istennek-Szent- Anyja”, csak indulhatnánk már a sekrestyébe, ma én hozom a füstölőt, az ember évtizedek múlva is újra belemerül az akkori tömjén­füstbe és az imádkozók enyhén kántáló hitébe. Hol is kezdeném? — tűnődött Anatol a szombat esti iskolai közös áhítatok templo­mában találva magát, az áldoztatórács két végénél, hátul a fülkékben és a mellékoltá­roknál egy-egy kuporgó barát, előttük hosszú sorokban állnak a gyónásra várók, izzad a tenyere, úgy érzi, forróvörös arca világít a félhomályban, szégyelli, alig-alig bevall­ható bűnök égetik, pedig tudja, hogy a pap sosem néz föl, a hangjáról nemigen ismer­heti fel, s azt is tudja, a többiek is ilyes­miket gyónnak, lehet, hogy nem is a pap előtt szégyenkezik igazán. Hol is kezdeném most, tűnődött Anatol, ha most elkezdeném?, akárhol is, ha túljutnék a sablonokon, úgyis mindenre sor kerülne, mint otthon, a gyónta­tóasztalomnál, ahol évek óta gyakorlom a vallomástételt (Anatol most nagyzolt egy ki­csit, s egyet lódított is bűnös szívében), gyakran éppúgy előszintétlenedve és elgyá­­vulva, mint mikor korábban élőszóban gyón­tam. Jó ideje már otthon gyónok többnyire, ide a feloldozásért jövök, Teofán atya hogy meglepődik majd, ha a kezébe nyomok egy vaskos kötetet, „a gyónásom, atyám”, erő­sen fogadom majd, hogy többé nem vétke­zem, s kerülöm a bűnalkalmakat, amennyi­ben rajtam áll, és kérek feloldozást, de ez még messze van, a könyv csak félig kész, ha most feloldozna, dehogy írnám tovább. Gyón! Tamás, villant át agyán egy név, egy alak, aki valamennyire rá hasonlítana, akinek képében és nevében újrafogalmazhat­ná magát, talán ő lesz, vagy lehetne a könyv további fejezeteinek Anatolja, talán. Kissé elszégyellte magát, hogy hitének és lelkének problémái helyett műhelygondjaival trak­tál­ja az Istent, de hát egyebem sincs, vagyis ez is a hitem és lelkem ügye, gondolta kishíján, de ezt a gondolatot még idejében elvetette, mert ez már-már felmentés volna, valami el­sietett és méltatlan önfeloldozás. Míg nem figyelt oda, a templom vissza­nyerte eredeti formáját, hiába, csak a meg­feszített figyelem képes tartósan megváltoz­tatni bármit is, újból a Mártírok útjai temp­lom csöndjében találta magát, türelemmel megvárta — két perc, tíz vagy negyven, ki tudja ebben a relatív tér-időben — míg egész benseje megtelik nyugalommal és ön­bizalommal, mé­g egyszer körülnézett, aztán elmosolyodott, vagyis valami fanyar gri­maszt vágott és elbúcsúzott. Kezét ökölbe szorította, a feje fölé emelte, és odaintett vele a sötétbe, nagyjából a tabernákulum irányába: ahogy föltöltődött egy kis erővel és optimizmussal, rögtön erkölcsi kötelessé­gének érezte mások biztatását: „tarts ki, Uram, nem lesz semmi baj”... Sajátságos kapcsolat ez az övék, amit csak Anatol el­mondása alapján lehet jellemezni, mivel Is­ten erről is, mint annyi másról szemérmesen hallgat, amolyan száraz férfibarátság sok-so­k iróniával, semmi lelkizés, semmi finomko­dás, érzelmekről nem beszélünk, a kölcsönös szimpátia meg amúgy is tudott. (tév­­ idő)

Next