Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)
1988-11-20 / 47. (2211.) szám
FIGYELŐ Radó Dezső: A temető csendje (OTT—FTI közös kiadása) Novemberben az emberek figyelme fokozottabban fordul a sírkertek felé. Rokonokra, barátokra, munkatársakra emlékeznek. Virágba borulnak a temetők, gyertyák és mécsek fénye világítja meg az estbe hajló szürkületet. — Az elhunytak birodalmáról szól Radó Dezső könyve. A 200 oldalas kötet az Országos Temetkezési Társaság és a Fővárosi Temetkezési Intézet közös gondozásában jelent meg. Magyarország 5850 ■nyitott es lezárt temetőjének 52 százaléka van felekezeti kezelésben. Kreil Vilmos, a FTI elhunyt igazgatója az Új Emberben egyszer azt hangoztatta: „Egyforma tisztelettel és kegyelettel biztosítjuk a végső búcsúztatást, akár polgári, akár egyházi szertartással történik.” A szerző nyilatkozatok, riportok, emlékezések során keresztül bemutatja a temetkezés munkaterületén tevékenykedőket. Olyan információkhoz juttatja az olvasót, amelyek ez ideig tabuként, rejtve voltak a közvélemény előtt. Harmincnál több kép illusztrálja a gondolatébresztő kötetet. (D. R.) CSENGERY ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA Ló és lovas címmel érdekes rajzés képkiállítás színhelye volt a TIT Termézettudományi Stúdiójának Bocskai úti körgalériája. A több,mint negyven éve elhunyt Csengery István anyagából készült kiállítás egy sajátosan eredeti művész alkotásait fogja egybe (sajnos, az életmű nagy része Erdélyben elkallódott), s jóval túlnő a tematika látszólag szűkebb keretein. Csengery István a természetet s ezen belül embernek és állatnak a viszonyát szép és harmonikus keretbe foglalja, rámutatva olyan dinamikus, mozgásbeli elemekre, amelyek ma már ritkaságszámba mennek. A kiállítás nagy látogatottsága nem meglepetés, hiszen ezt a művészt öt-hat évtizeddel ezelőtt is komoly megbecsülésben részesítette a hazai sajtó. Elég, ha a korabeli lapok kedvező kritikáira és Hunyadi Sándor elismerőszavaira hivatkozunk. Az ötven éve megindult Magyar Nemzet első számaiban így emlékezett meg: Csengery „a legegyszerűbb eszközökkel, a színek, a rajz könynyed és virtuóz kezelésével éri el hatásait...” —, majd másutt ugyancsak e Lap hasábjain: „a realizmus értékeit impresszionista stílusban használja fel, üde természetérzésben”. — A kiállítás anyagának biztosítása és stílusos gondozása a művész leánya. Csengery Judit író, előadóművész nevéhez fűződik. , szeghalmi Cselényi István Gábor: A dolgok belseje Megejtő gondolatok, zavarba ejtő logikai és képi rend, formák szigorú ökonómiája vagy szabad kitárulása és egybefonódása —, valójában pedig egy ,mindenek fölötti morális elkötelezettség uralja ezt a kis kötetnyi válogatást a görög katolikus teológiai tanárköltő verseiből. A költő gyermekkora óta álmodta versvilágát, amelyen átszűrődtek a kor szemléleti, filozófiai áramlatai, saját tapasztalatai, majd tanulmányai. A férfikor egyre több hevületet, jobbító szándékot oltott ebbe az alkotó, emberi sorsokra érzékeny, kozmikus és filozófikus gondolatokból szolidan és puritánul építkező lírába. Amit sugallnak: a „dolgok belseje”, a léleknek a kozmosz rendjével való konszonanciája, a kor szorongása, az elidegenedés megjelenési formái, melyek kozmikus - biblikus-apokaliptikus, retorikus hangvételű képsorokkal törnek be lelkünk mélyeibe. Igehirdetés is ez, a Szó felmagasztalásának őszinte, rétori hevületével, látomásos erejével. (Dékány) G fi címte*: A megmaradás drámája A magyar valóság feltárása nem vonatkozhat csupán a szűk országhatáron belüli területre. Ezt ismerik fel mostanában szellemi életünk kiválóságai s nem utolsó sorban egyik érzékeny alkatú s tollú írónk, Csurka István is. Új színművének címe (Megmaradni), mint egy felcsattanó hang a főnévi igenév lényegre törő tömörségével szinte már magába foglalja a teljes drámai szituációt. Erdély fölött beborult az ég, a történelme során nem is először, de ez a jelenlegi helyzet komorságánál fogva joggal kelt általános félelmet és megdöbbenést. A Megmaradni című dráma megírása és napjainkban történő, jól időzített előadása a Nemzeti Színházban egyaránt missziót jelent. Olyan missziót, amely e problémák évtizedekig tartó elhallgatása s könnyelműen való kezelése után végre teljes mélységében világít rá egy nagy létszámú magyar kisebbség fentmaradásért vívott élet-halál harcára. Csurka a két részre tagolt színműben egy erdélyi kisváros és néhány benne élő magyar család mindennapos létéről vall jellemzően s megdöbbentő drámaisággal. Az anyag dokumentum értékű hitelessége és esszéisztikus beleszövései funkcionális jelentőségűek. Az író csalhatatlanul érzi, hogy a drámaírás bevált szabályainak s az esztétikai követelményeknek a merev követésénél ezúttal sokkal fontosabb az, hogy az életet a maga „szabálytalan” áradásával, rontó ártalmaival és pusztulást hozó hordalékanyagával együtt jelenítse meg drámai művében. A darab főhősének, Harisnyás Márton európai rangú néprajztudósnak egyik égető dilemmája, a család jövőjét érintő menni vagy maradni kérdése a fokozatosan romló körülmények hatására alakul át egyetlen izzó „szlogenné”: megmaradni. Ez még akkor is érvényes tétel, ha a főhős áldozatául esik az embertelen önkény ezerszálú ármányának. Meggyőződésünk, hogy a pattanásig feszített helyzetekkel, vibráló dialógusokkal és a nyomasztó légkör érzékeltetésével Csurka minden keresettség nélkül, napra készen gyűjti össze és közvetíti azokat a belső üzeneteket, amelyek Erdély jelenlegi érveléséből kitapinthatók. A mindvégig eruptív erejű jelenetek a problémakör kiemelkedő és neuralgikus pontjaira mutatnak rá — érthető, hogy a felfűtött atmoszférában az író a színmű keretein is túlmutató, mozgósító erejű s olykor kevésbé művészi motívumokról sem mondhat le. A többféle anyagú és csiszolású elemekből végül is az erdélyi ügyet magas eszmei szinten szolgáló, drámai alkotás formálódik ki. Napjainkban ezt az időszerű irodalmi művét átgondolt színházi adaptáció, a Nemzeti társulatának színrevitele teszi közkinccsé. Dicséretes a színház vezetőségének elkötelezett döntése, hogy a nyári gyulai ősbemutató után hamarosan műsorára tűzte ezt a minden téren publicitást igénylő drámát. A rendező, Sík Ferenc ihletett munkáját, megragadó ötleteit sokszínűen egészítik ki a szcenikus Bakó József, s a jelmeztervező, Torday Hajnal lényegét láttató megoldásai. A vasúti kocsi középponti színtérré való „emelése” s a jól érzékelhető mozgáselemek (például a bújkálások) alkalmazása önmagában is nyílt és világos állásfoglalás. A rendezőnek és a közreműködő színészeknek ezúttal sikerült maradéktalanul megvalósítaniok a gyakran emlegetett, és többnyire csak nominálisan vagy körvonalaiban érvényesülő együttes munkát. Ez a szervesen eggyéváló, művészi közösség a forrpontoktól a kisebb részletek rajzáig végig maradandót nyújt. Mindenek előtt, mint örvendetes jelenség lep meg bennünket két férfiszínész érett produkciója: Csurka Lászlóé és Raksányi Gellérté. Az ő esetükben világosan kiderül, hogy a Nemzeti Színházban az évtizedekkel ezelőtt megkövesedett Major-féle színészvezetés és értékrend milyen ingatag talajon állt önkényességével és mennyi tehetséget helyezett a partvonalon kívülre, hiszen a fent említett, sokoldalú művészek hosszú időn keresztül csak egy-két mondatos szerepeket kaptak színházukban. Harisnyás Márton szerepében Csurka László átélés és intellektuális tartás terén egyaránt kedvezően hívja fel magára a figyelmet. Ha a soron következő előadásokon sikerül jobban kiegyenlítenie „hangi váltásait”, e modulációk révén még erőteljesebbé válhat. Raksányi Gellért az elmúlt évek néhány kiemelkedő alakítása (Mendoza, Maculano pater) után most minden bizonnyal pályája csúcsára érkezett. A Családapa komplex alakjának megformálásával húsból-vérből való ember árnyalt jellemrajzát adja; az esendő-bukdácsoló gyengeségtől az erkölcsi talpraállásig minden emberi rezdülést híven érzékeltet. Szokolay Ottó és Császár Angéla egy értelmiségi magyar házaspárt (Főorvos és felesége) állít elénk sok színnel és meggyőző hitelességgel. Kohut Magda ércbe vésett feleség, illetve özvegy alakja túlnő a megírt szerep keretein. Erős érzelmi töltés jellemzi a fiatal házaspár (Tóth Éva — Téri Sándor) alakítását. Fülöp Zsigmond több húron megszólaltatott anyaországi értelmiségije néhány emlékezetes pillanattal emeli az előadás értékét. Oszter Sándor zenész-tanítója egy jelentős „rezonőr” markáns vonásait domborítja ki, s maga a zenész hármas, Oszteren kívül Pathó István és Galbenisz Tornász is jelentős építőkockája a darabnak. Minden szereplőnek — így Esztergályos Cecíliának (Agneta műtősnő), Versényi Lászlónak (Pap) és Ligeti Attilának (Vőfély) is személyes érdeme és jelentős része van a darab átütő sikerében. Csurka István, aki jól ismeri a székelyföldi ember drámai és lírai hajlamának kimeríthetetlen gazdagságát — gondolkodásmódban s nyelvi leleményben, színességben egyaránt híven kelti életre a megidézett, magyar táj jellemző vonásait és belső világát. S ugyanakkor reméljük, hogy alkotásával sikerül mozgásba hoznia a magyarság féltő lelkiismeretét és szunnyadó tetterejét is. Szeghalmi Elemér Emlékezés Kolping Adolfra Kolping Adolf születésének 175. évfordulóján elmondhatjuk, hogy művéről és jelentőségéről immár hatalmas szervezet és irodalom tanúskodik. Ezért itt csupán dióhéjban emlékezünk meg életéről. A Kölnhöz közeli Kerpen kisvárosban 1813. december 8-án született. Édesapja Kolping Péter szegénysorsú juhászember volt. Adolf még csak 13 éves, amikor szülei óhajára a cipész szakmát választja jövőjéül. Akkori szokás szerint — a szakma mennél tökéletesebb elsajátítása céljából — faluról falura vándorolva hét évet tölt el cipész segédként. Utána Kölnbe költözik, hogy a nagyobb műhelyekben tudását még jobban elmélyítse. Szomorúan tapasztalja az iparos segédek sorsát, akikkel senki sem törődik. Közülük sokan elkallódnak, elzüllenek. Immár 23 évesen elhatározza, hogy papi pályára lép. Az 1841. évben gimnáziumi érettségit tesz. Súlyos nehézségek közepette (nélkülözés, magántanulók oktatása, betegeskedések) mégis tovább folytatja tanulmányait. Előbb Münchenben, majd Bonnban tanul az egyetemen. 1844 tavaszán belép a kölni papnevelő intézetbe és 1845. április 13-án pappá szentelik. Első káplán állomása Elberfeld. Hatalmas aktivitással áll munkába. Nemes eszméi támogatására — különösen Breuer tanító személyében — komoly segítőtársakra talál. Fáradozásaik eredményeként Elberfeldben, 1846 nov. 6-án megalakult az első „Katolikus Legényegylet”. Kolping 1849-ben Kölnbe megy, majd Düsseldorfba és Bonn, Aachen, Koblenz a további állomások. Előadásai, szervező munkája nyomán sorra alakulnak az egyletek. Ausztriában és 1856-ban már Magyarországon, s 1862-ben Rómában a pápánál, IX. Piusnál jár. Még Ostendében keres gyógyulást egyre romló egészségére, ám 1865. dec. 4-én legyűri a halál. Holtteste a kölni Minoriták templomában nyugszik. Honfi József KIPKE TAMÁS: Ment az utcán, pontosabban mintha nem is ő menne, inkább csak megtörtént volna vele a menés, mintha egy mozgó járda vitte volna. A presszó előtt leszállt, betérvén beleivódott egy konyak, a szomszédos papírboltban hozzá szegődött egy notesz, „notesz ént úristen”, csinálódott bensejében egy gyengécske szójáték, s már vitte is tovább a járda. A mozi előtt egyet-kettőt hátralépett, maradt még, mondta az édes pillanatnak, a reklámozott film némely képein hatalmas női idomok tömegvonzása kerítette hatalmába, de tényleg csak egy-két pillanatra, aztán futott is tovább vele az idő és a járda, és mellette a tér, tér—idő—járda, tűnődött, szerényen tovább gondolva Einsteint a posta előtti balkanyarban. Futott mellette tovább, menetirányának hátrafelé a nagyvárosi utca képe, milyen bonyolultan relatívek is a mozgások. Rózsadomb cukrászda, vasedény bolt, könyvüzlet, Anatol itt dacosan halra fordította a fejét, ez most nem történés, ezt szigorú elhatározással mindig maga cselekszi. Sokrétű lelkének legmélyén igazi jó írónak tudván magát alig titkolt irigységgel, olykor némi dacos felsőbbrendű közönnyel viseltetik azon pályatársak és műveik iránt, akiket szűkös gesztusaival már fölkarolt a könyvkiadás. Suhant tovább, kiadatlan összes műveit ringatva csont-bőrkötésű önmagában, a túlsó part homályából szálkásan rajzolódott ki a Paksi Halászcsárda, hajdani vegetatív örömök emléke rohant végig Anatol testén, de a járda továbblépett vele a tegnapi korcsmán, az értelemig, sőt tovább. Ez éppen akkor gondolódott benne, amikor a templom előtt mintha lassított volna kissé a járda, a homlokzatról egy sikeres szerecsenmosdatás eredményeképp újra kőszínű kőszobrok bámultak az utca utasaira, örömmel látták viszont Anatolt is, aki egy barátságos, de bizonytalan rendeltetésű intéssel átbillent a templom küszöbén. Az előcsarnokból visszanézve figyelte még egy kicsit a járdák és az úttest kényszermozgását, értetlenül állt szembe a látvánnyal, állt, bámult és értetlenkedett, s bizonyosan érezte, tudta, hogy ez most megint nem történés. Én állok és én nézek, állapította meg örömmel és öntudatosan, s talán egy kissé hangosan is, mert a könyv- és kegyszerárus néni fölkapta a fejét. Anatol ezre a szokásához híven, zavarában némi zavart mímelt, szeme végigfutott az olcsó kegytárgyakon és a Szűzanya legújabb földi megjelenéseiről beszámoló sikerkönyvek címlapján, aztán belépett a félhomályos csöndbe. A templomfalak évszázados karéjban valahogy mindig megfurcsásodik a tér és az idő, különféle gyerekkori emléktemplomok alakítják a maguk képére és hangulatára a konkrét építészeti valóságot. Májusi túl édes liliomillattal telik meg a novemberi virágtalan gyertyaszag, behajlítatlan térdét megint nyomja az oltárlépcső márványhidege, „oltalmatallá-futunk-istennek-Szent- Anyja”, csak indulhatnánk már a sekrestyébe, ma én hozom a füstölőt, az ember évtizedek múlva is újra belemerül az akkori tömjénfüstbe és az imádkozók enyhén kántáló hitébe. Hol is kezdeném? — tűnődött Anatol a szombat esti iskolai közös áhítatok templomában találva magát, az áldoztatórács két végénél, hátul a fülkékben és a mellékoltároknál egy-egy kuporgó barát, előttük hosszú sorokban állnak a gyónásra várók, izzad a tenyere, úgy érzi, forróvörös arca világít a félhomályban, szégyelli, alig-alig bevallható bűnök égetik, pedig tudja, hogy a pap sosem néz föl, a hangjáról nemigen ismerheti fel, s azt is tudja, a többiek is ilyesmiket gyónnak, lehet, hogy nem is a pap előtt szégyenkezik igazán. Hol is kezdeném most, tűnődött Anatol, ha most elkezdeném?, akárhol is, ha túljutnék a sablonokon, úgyis mindenre sor kerülne, mint otthon, a gyóntatóasztalomnál, ahol évek óta gyakorlom a vallomástételt (Anatol most nagyzolt egy kicsit, s egyet lódított is bűnös szívében), gyakran éppúgy előszintétlenedve és elgyávulva, mint mikor korábban élőszóban gyóntam. Jó ideje már otthon gyónok többnyire, ide a feloldozásért jövök, Teofán atya hogy meglepődik majd, ha a kezébe nyomok egy vaskos kötetet, „a gyónásom, atyám”, erősen fogadom majd, hogy többé nem vétkezem, s kerülöm a bűnalkalmakat, amennyiben rajtam áll, és kérek feloldozást, de ez még messze van, a könyv csak félig kész, ha most feloldozna, dehogy írnám tovább. Gyón! Tamás, villant át agyán egy név, egy alak, aki valamennyire rá hasonlítana, akinek képében és nevében újrafogalmazhatná magát, talán ő lesz, vagy lehetne a könyv további fejezeteinek Anatolja, talán. Kissé elszégyellte magát, hogy hitének és lelkének problémái helyett műhelygondjaival traktálja az Istent, de hát egyebem sincs, vagyis ez is a hitem és lelkem ügye, gondolta kishíján, de ezt a gondolatot még idejében elvetette, mert ez már-már felmentés volna, valami elsietett és méltatlan önfeloldozás. Míg nem figyelt oda, a templom visszanyerte eredeti formáját, hiába, csak a megfeszített figyelem képes tartósan megváltoztatni bármit is, újból a Mártírok útjai templom csöndjében találta magát, türelemmel megvárta — két perc, tíz vagy negyven, ki tudja ebben a relatív tér-időben — míg egész benseje megtelik nyugalommal és önbizalommal, még egyszer körülnézett, aztán elmosolyodott, vagyis valami fanyar grimaszt vágott és elbúcsúzott. Kezét ökölbe szorította, a feje fölé emelte, és odaintett vele a sötétbe, nagyjából a tabernákulum irányába: ahogy föltöltődött egy kis erővel és optimizmussal, rögtön erkölcsi kötelességének érezte mások biztatását: „tarts ki, Uram, nem lesz semmi baj”... Sajátságos kapcsolat ez az övék, amit csak Anatol elmondása alapján lehet jellemezni, mivel Isten erről is, mint annyi másról szemérmesen hallgat, amolyan száraz férfibarátság sok-sok iróniával, semmi lelkizés, semmi finomkodás, érzelmekről nem beszélünk, a kölcsönös szimpátia meg amúgy is tudott. (tév idő)