Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-01-01 / 1. (2217.) szám
Újévre Ara: 10 Ft 1989. január 1. KATOLIKUS HETILAP ÍLV. 1. (2217.) Uram, küldd el Örök Igéd szívembe, add meg, hogy halljam szavadat. Uram, küldd el szívembe fényedet, hogy mindent benne lássak. Uram, nyomd a szívembe arcodat, hogy mindig Téged nézzelek. Uram, alkosd meg bennem művedet, hogy mindig újra elfogadjalak. (A rheinaui kolostor felirata a 14. századból) Közel vagyok a szenvedő kisebbségekhez A PÁPA ÚJÉVI BÉKEÜZENETE Bevezetés 1. „A XIX. századtól kezdve politikai téren a világon mindenfelé elterjedt és elhatalmasodott az az irányzat, hogy ugyanazon fajból származó emberek függetlenek akarnak lenni, és egy nemzetet akarnak alkotni. Mivel ez több okból kifolyólag nem mindig lehetséges, ebből következik, hogy nemzetiségi kisebbségek gyakran más nemzetek határai között élnek, és ebből igen súlyos problémák származnak” (Pacem in terris, III. 35.). Boldog emlékű elődöm, XXIII. János huszonöt évvel ezelőtt ezekkel a szavakkal mutatott rá a jelenkori társadalom egyik legkényesebb problémájára, amely az évek múlásával egyre sürgetőbb kérdéssé vált, mert egyaránt érintiminden ország belső társadalmi és polgári életének szervezetét és a nemzetközi közösség életét. Ezért, amikor a Béke Világnapra egy megfelelő témát akarok választani, szükségesnek tartom, hogy közös megfontolásunk tárgyává tegyem a kisebbségeket érintő kérdéseket, mert mindnyájan tudatában vagyunk annak — ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat megállapította —, hogy „a béke nem egyszerűen az, hogy nincs háború. Nem merőben az ellentétes erők puszta egyensúlyának állapota” (Gaudium et spes, 78.), hanem egy dinamikus folyamat, amelynek figyelemmel kell lennie minden tényezőre, azokra az okokra, amelyek a békét elősegítik vagy megzavarják. ( Kétségtelen hogy a nemzetközi enyhülés mostani időszakan — amely olyan megegyezéseknek és diplomáciai közlítéseknek köszönhető, amelyek véres konfliktusok áldoataivá vált népek érdekében a megoldás lehetőségét sejtetik — a kisebbségek sorsának alakulása egyre nagyobb jelentőséggel bír. Ezért minden politikai vezetőnek, minden vallási közösség felelős irányítójának és minden jóakaratú embernek alapos megfontolás tárgyává kell azt tenni. 2. Ma szinte minden társadalomban élnek kisebbségek, amely közösségek eredete különböző hagyományú kultúrákban, faji és nemzetiségi hovatartozásban, vallási hitben vagy éppen a történelem forgandóságában gyökerezik. Néhány közülük igen ősi múltra tekint vissza, mások pedig a legutóbbi időkben alakultak ki. Életkörülményeik annyira különbözőek, hogy szinte lehetetlen róluk teljes képet felvázolni. Egyrészt vannak olyan igen kis létszámú közösségek, amelyek meg tudják őrizni és fenn tudják tartani identitásukat, és igen jól beleilleszkednek abba a társadalomba, amelyben élnek. Néhány esetben egészen odáig, hogy az ilyen jellegű kisebbségben lévőknek sikerül vezető helyet kivívniuk a közösségi életben. Másrészt ismeretesek olyan kisebbségek, amelyek nincsenek hatással környezetükre, és nem élvezik jogaikat teljes egészében, sőt éppenséggel szenvedés és nélkülözés a sorsuk. Ez vagy apatikus belenyugvásra, vagy egészen a forradalomig menő tömegmegmozdulásra késztetheti őket. Mindenesetre: sem a passzivitás, sem az erőszak nem járható út a hiteles béke feltételeinek megteremtésére. Vannak olyan kisebbségek is, amelyeknek a tapasztalatuk másfajta: az elkülönülés és a társadalom peremére szorulás. Olykor megtörténik, hogy egy közösség szabadon választja kultúrájának megőrzése érdekében az elkülönülést. Sokkal gyakoribb azonban, hogy a kisebbségben lévők olyan akadályokkal találják magukat szembe, amelyek elszigetelik őket a társadalom többi részétől, a többségben lévők körében pedig elutasító magatartás alakulhat ki a kisebbség egészével vagy egyes tagjaival szemben. Ilyen helyzetben egyiküknek sincs lehetősége arra, hogy tevékenyen és hatásosan járuljon hozzá a törvényes különbözőségek elfogadására épülő békéhez. a Szentírás nyelvezete szerint „letelepítette az egy őstől származó emberi nemet az egész föld színén” (Apcsel 17,26). Az emberi nem egysége magában foglalja, hogy az egész emberiség — nemzetiségi, nemzeti, kulturális, vallási megosztottságán túl — egyetlen közösséget alkot, és az egész emberiség a közös szolidaritásra irányul. Az egység továbbá azt is megköveteli, hogy az emberiség nagy családja tagjainak különbözősége ne megosztottság indítéka legyen, hanem éppen az egység megerősítését szolgálja. Nemcsak az állam és a közösségek feladatai közé tartozik a különbségek elfogadása és védelme. Minden ember, mint az emberiség egyetlen családjának tagja, köteles megérteni és tiszteletben tartani az emberek közötti különbözőségek értékét, és azt a közös jó szolgálatába állítani. Egy nyitott szellemű ember, aki arra törekszik, hogy jobban megismerje a kisebbség kulturális örökségét, amellyel kapcsolatba kerül, azon muntálkodik, hogy megszüntesse azokat az előítéletektől befolyásolt magatartásformákat, amelyek megakadályozzák az egészséges társadalmi kapcsolatokat. Egy olyan folyamatról van itt szó, amelyet állandóan figyelemmel kell kísérni, mert hasonló magatartásformák igen gyakran új alakban újjászületnek. A kisebbségek jogai és kötelességei 4. A jogállam egyik célja, minden állampolgár egyenlő, jogokat ás a törvéiy egyenlőséget élvezzen. A kisebbségek léte — ha ezek egy államon belül azonosítható közösségek — felveti sajátos jogaiknak és kötelességeiknek kérdését. Ezeknek a kötelességeknek és jogoknak a nagy része éppen a kisebbségek és az állam között kialakuló kapcsolatokra vonatkozik. Van rá példa, hogy a jogokat törvénybe foglalták, és a kisebbségek különös jogi védelmet élveznek. De gyakran ottis, ahol az állam biztosít ilyen védelmet, a kisebbségek ténylegesen hátrányos megkülönböztetéstől és a kirekesztettségtől szenvednek. Ilyen esetekben maga az állam köteles előmozdítani a kisebbségek jogainak érvényesülését, mert a béke és a belső biztonság csak az ő jogaik tiszteletben tartásával biztosítható. 5. A kisebbségek első joga a létezéshez való jog. Ezt a jogot különböző formákban lehet figyelmen kívül hagyni, egészen a szélsőséges esetekig, amikor a fajüldözés nyilvános formát ölt. Az élethez való jog, mint olyan — elidegeníthetetlen. És az az állam, amely maga üldözi a kisebbségeket, vagy megtűri a kisebbségekhez tartozó állampolgárok életének bármiféle veszélyeztetését, megsérti a társadalmi rendet szabályozó alapvető törvényt. (Folytatás a 2. oldalon.) MOHÁCSI REGÖS FERENC GRAFIKÁJA Alapvető elvek 3. Egy nemzeti társadalomban, amelyet különböző emberi közösségek alkotnak, két olyan általános elv van, amelyeket nem lehet hatályon kívül helyezni, sőt ezeket kell minden társadalom alapjává tenni. Az első elv minden emberi személy elidegeníthetetlen joga, faji, nemzetiségi, kulturális, nemzeti vagy hívő meggyőződésre vonatkozó megkülönböztetés nélkül. Egy ember sem létezik csak önmagáért, önazonossága a másokkal megvalósuló kapcsolatban teljesül be. Ugyanezt az emberek közösségéről is állíthatjuk. Nekik pedig közösségi önazonosságukhoz van joguk, amelyet minden tag méltóságának figyelembevételével kell védelmezni. Ennek a jognak akkor is érvényesülnie kell, ha a közösség, vagy tagjainak egyike vét a közjó ellen. Ezekben az esetekben a felelős hatóságoknak kell megvizsgálniuk a feltételezett törvénytelen cselekedetet, anélkül, hogy az egész közösséget elítélnék. Ugyanakkor a kisebbségek tagjai ugyanúgy kötelesek mások méltóságának tszteletére és elismerésére. A második elv az emberi nem alapvető egységére vonatkozik, mert eredete az egyetlen teremtő Istentől van, aki — 1988 DEC •19 Kiskarácsony gondolatok A Bambino — a rómaiak kedvence, ott, a kapitóliumi dombon az Ara Coeli bazilikában vízkereszt napjáig fogadja a nagyszámú látogatót, főleg gyerekeket, akik örömeiket s panaszaikat mondják el neki. A Gyermeknek, aki olyan formán lépett a római városi nép életébe, mint... — s most egy kicsit bizonytalankodom — mint a mi magyar (keresztény) népünk életébe. Mert ha Rómában egy templom, nálunk az esztergomi Sionon egy másik, a mostani korai előde — a XII. században — díszkapuja fölött, a háromszögben — ad(ott) kőbe vésett jelet arról, hogy azt, aki e timpanon középpontjában áll(t), a Kisded, anyja ölében, s a környezetében levőszent Istvánra meg Adalbertra nézett, valóban befogadta a megtért magyarság. Csakhogy azóta is kísért a kérdés: igazán befogadta-e? Visszajönnek gyerekkorom karácsonyi ünnepei: ott álltam — álmaim kezdetén — az egyszerű falusi házban a karácsonyfa előtt, s a szerény ajándék rám mosolygott: az öröm minden értéket pótolt, hogy együtt voltunk. A háborút követő esztendők gyermek-karácsonyai, nehéz-havas újesztendői (csak mert készültünk rá? vártuk?) úgy csengettyűznek vissza, hogy most is megköszönöm az akkori békességet. Azóta — persze — nagyot fordult a világ kereke ... De lemondhat-e az ember az álmairól? Talán most az az egyik legsúlyosabb diagnózis, hogy megroppant a keresztényi belső tartás. A nemes öntudattal átszőtt belső tartás, amitől a karácsonyi-újévi lélek képes megfiatalodni. Hát igen, fiatalodásra lenne szükségünk. A gazdasági szférán túl abban a benti szférában hozva bizonyítékul önértékeinket, amelyek a Kisdedre mutatnak, s mint korona csillannak meg első királyunk kezében, amidőn a Boldogaszszony elé térdel... Forrong a lélekmély, de minden krízis fölhívás a mélybeszállásra, a befelé terjeszkedésre. A „minőség forradalmára” lenne szükség, amely újraépülésre, újraátgondolásra sürget mindabban, amit eddig legfeljebb szavakkal hirdettünk. Bevallom, sokszor zavarban vagyok az annyiféle programproklamációt hallva, s bár nem egyházi jellegűek (legfeljebb egyik-másik jelentéktelenül az), sokszor nyelvemen van: alapítsunk már (például) egyházközséget is, ahol a Gyermek leginkább velünk lenne, s az esztendő minden napján... Vagy még mindig szerepjátszásokra gondolunk, a túlélés valamiféle mutatványos jellegére? Mert szerepek most is bőven osztódnak, félek: nosztalgiákból leginkább, s elégtételt akaró szándékból. Annyi jóakaratról, jóságról, jót tennielhatározásról sose hallottam, mint manapság. Erre aztán folyton tetten érem magam egy francia bölcselő, J. Lagneau nemrég olvasott soraiban. Igaz, nem volt olyan gyakorló vallásos ez a filozófus, mégis vesébe vágó keresztény mondatokat írt az egyik barátjának: „Ha hitelt adhatok, bizonyos tapasztalatoknak, ezt kell mondanom: veszélyes az, ha valaki mindenáron jót akar tenni az emberekkel. Könnyen a szerepjátszás hibájába eshetünk: mások és önmagunk előtt is »alakoskodunk«, ami éppen az ellenkezője az egyszerűségnek és az egyenességnek.” Talán jogosan illeszthetjük e sorok mellé a nem indokolatlan kommentárt: „Az olyan apostolkodás, ahol a keresztény »hódítani« akar, vagy »propagandát« fejt ki az igazság (sokszor a maga igaza!) érdekében, éppen ellenkezője a tanúságtételnek." Tanúságot tenni! Ezt is folyton hallani. Aztán félretétetik a gyakorlatból, merthogy új törekvések új jelszót kívánnak. Pedig ez nem jelszó, hanem összeszedettségre felszólítás. Van időnk? Félek, erre nincs. Pedig a rendcsinálás, megújhodás legelső fázisa az lenne, ha széttekintenénk egyházközségeinkben. összetett feladat: meg nem értő kézlegyintések, nemtörődömségek, „jó volt eddig is, jó lesz eztán” is kényelmességek, s na persze az elképesztő hiányok miatt, melyeknek bizony anyagi oldalai is akadnak bőven. Ennyi zűrzavart ritkán tapasztaltam, mondta az egyik — meglehetősen higgadt barátom, akit elsősorban az egyházban tapasztalt — mint mondta — „tehetetlenségek” hoztak ki „mélyvízi” sodrából, s akivel végül abban egyeztem meg, hogy az egység, a jóakarat, szeretet, az evangéliumi igazság — a mi programunk — ismertető jele, s ezért mindenféle hódító szándék félreteendő. A mi küldetésünk nem az, hogy az igazságot diadalmas trónjára ültessük, hanem hogy tanúskodjunk róla. Egészséges egyházközségeket — ismétlem újra meg újra, s ez nem bezárkózást-elkülönülést, hanem teljes kitárulkozást jelent s mindazon törekvésnek, melyek — lemondva az egyház társadalmiasításáról — hasznos eszmék, jó programok felhasználásával a humanizáció, a belülről jövő építkezés munkáját szeretnék, azaz: helyi egyházat akarnak építeni, amelynek áldását a nagy társadalom sem kerülheti el. És egyre inkább nem, ha meg akar újulni. Tóth Sándor