Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-01-01 / 1. (2217.) szám

Újévre Ara: 10 Ft 1989. január 1. KATOLIKUS HETILAP ÍLV. 1. (2217.) Uram, küldd el Örök Igéd szívembe, add meg, hogy halljam szavadat. Uram, küldd el szívembe fényedet, hogy mindent benne lássak. Uram, nyomd a szívembe arcodat, hogy mindig Téged nézzelek. Uram, alkosd meg bennem művedet, hogy mindig újra elfogadjalak. (A rheinaui kolostor felirata a 14. századból) Közel vagyok a szenvedő kisebbségekhez A PÁPA ÚJÉVI BÉKEÜZENETE Bevezetés 1. „A XIX. századtól kezdve politikai téren a világon mindenfelé elterjedt és elhatalmasodott az az irányzat, hogy ugyanazon fajból származó emberek függetlenek akarnak lenni, és egy nemzetet akarnak alkotni. Mivel ez több okból kifolyólag nem mindig lehetséges, ebből következik, hogy nemzetiségi kisebbségek gyakran más nemzetek határai kö­zött élnek, és ebből igen súlyos problémák származnak” (Pacem in terris, III. 35.). Boldog emlékű elődöm, XXIII. János huszonöt évvel ez­előtt ezekkel a szavakkal mutatott rá a jelenkori társada­lom egyik legkényesebb problémájára, amely az évek múlá­sával egyre sürgetőbb kérdéssé vált, mert egyaránt érinti­­minden ország belső társadalmi és polgári életének szerve­zetét és a nemzetközi közösség életét. Ezért, amikor a Béke Világnapra egy megfelelő témát akarok választani, szüksé­gesnek tartom, hogy közös megfontolásunk tárgyává tegyem a kisebbségeket érintő kérdéseket, mert mindnyájan tuda­tában vagyunk annak — ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat megállapította —, hogy „a béke nem egyszerűen az, hogy nincs háború. Nem merőben az ellentétes erők puszta egyen­súlyának állapota” (Gaudium et spes, 78.), hanem egy dina­mikus folyamat, amelynek figyelemmel kell lennie minden tényezőre, azokra az okokra, amelyek a békét elősegítik vagy megzavarják. ( Kétségtelen hogy a nemzetközi enyhülés mostani idősza­kan — amely olyan megegyezéseknek és diplomáciai köz­lítéseknek köszönhető, amelyek véres konfliktusok áldo­­ataivá vált népek érdekében a megoldás lehetőségét sejte­tik — a kisebbségek sorsának alakulása egyre nagyobb je­lentőséggel bír. Ezért minden politikai vezetőnek, minden vallási közösség felelős irányítójának és minden jóakaratú embernek alapos megfontolás tárgyává kell azt tenni. 2. Ma szinte minden társadalomban élnek kisebbségek, amely közösségek eredete különböző hagyományú kultúrák­ban, faji és nemzetiségi hovatartozásban, vallási hitben vagy éppen a történelem forgandóságában gyökerezik. Néhány közülük igen ősi múltra tekint vissza, mások pedig a leg­utóbbi időkben alakultak ki. Életkörülményeik annyira kü­lönbözőek, hogy szinte lehetetlen róluk teljes képet felvá­zolni. Egyrészt vannak olyan igen kis létszámú közösségek, amelyek meg tudják őrizni és fenn tudják tartani identitá­sukat, és igen jól beleilleszkednek abba a társadalomba, amelyben élnek. Néhány esetben egészen odáig, hogy az ilyen jellegű kisebbségben lévőknek sikerül vezető helyet kivív­niuk a közösségi életben. Másrészt ismeretesek olyan kisebb­ségek, amelyek nincsenek hatással környezetükre, és nem élvezik jogaikat teljes egészében, sőt éppenséggel szenvedés és nélkülözés a sorsuk. Ez vagy apatikus belenyugvásra, vagy egészen a forradalomig menő tömegmegmozdulásra késztet­heti őket. Mindenesetre: sem a passzivitás, sem az erőszak nem járható út a hiteles béke feltételeinek megteremtésére. Vannak olyan kisebbségek is, amelyeknek a tapasztalatuk másfajta: az elkülönülés és a társadalom peremére szorulás. Olykor megtörténik, hogy egy közösség szabadon választja kultúrájának megőrzése érdekében az elkülönülést. Sokkal gyakoribb azonban, hogy a kisebbségben lévők olyan akadá­lyokkal találják magukat szembe, amelyek elszigetelik őket a társadalom többi részétől, a többségben lévők körében pedig elutasító magatartás alakulhat ki a kisebbség egészé­vel vagy egyes tagjaival szemben. Ilyen helyzetben egyikük­nek sincs lehetősége arra, hogy tevékenyen és hatásosan já­ruljon hozzá a törvényes különbözőségek elfogadására épülő békéhez. a Szentírás nyelvezete szerint­­ „letelepítette az egy őstől származó emberi nemet az egész föld színén” (Apcsel 17,26). Az emberi nem egysége magában foglalja, hogy az egész emberiség — nemzetiségi, nemzeti, kulturális, vallási meg­osztottságán túl — egyetlen közösséget alkot, és az egész emberiség a közös szolidaritásra irányul. Az egység továbbá azt is megköveteli, hogy az emberiség nagy családja tagjai­nak különbözősége ne megosztottság indítéka legyen, hanem éppen az egység megerősítését szolgálja. Nemcsak az állam és a közösségek feladatai közé tartozik a különbségek elfogadása és védelme. Minden ember, mint az emberiség egyetlen családjának tagja, köteles megérteni és tiszteletben tartani az emberek közötti különbözőségek értékét, és azt a közös jó szolgálatába állítani. Egy nyitott szellemű ember, aki arra törekszik, hogy jobban megismerje a kisebbség kulturális örökségét, amellyel kapcsolatba kerül, azon munt­á­lkodik, hogy megszüntesse azokat az előítéle­tektől befolyásolt magatartásformákat, amelyek megakadá­­­lyozzá­k az egészséges társadalmi kapcsolatokat. Egy olyan folyamatról van itt szó, amelyet állandóan figyelemmel kell kísérni, mert hasonló magatartásformá­k igen gyakran új alakban újjászületnek. A kisebbségek jogai és kötelességei 4. A jogállam egyik célja,­­ minden állampolgár egyenlő, jogokat ás a törvé­iy egyenlőséget élvezzen. A kisebbségek léte — ha ezek egy államon belül azonosít­ható közösségek — felveti sajátos jogaiknak és kötelessé­geiknek kérdését. Ezeknek a kötelességeknek és jogoknak a nagy része ép­pen a kisebbségek és az állam között kialakuló kapcsola­tokra vonatkozik. Van rá példa, hogy a jogokat törvénybe foglalták, és a kisebbségek különös jogi védelmet élvez­nek. De gyakran ott­­is, ahol az állam biztosít ilyen védel­met, a kisebbségek ténylegesen hátrányos megkülönbözte­téstől és a kirekesztettségtől szenvednek. Ilyen esetekben maga az állam köteles előmozdítani a kisebbségek jogai­nak érvényesülését, mert a béke és a belső biztonság csak az ő jogaik tiszteletben tartásával biztosítható. 5. A kisebbségek első joga a létezéshez való jog. Ezt a jogot különböző formákban lehet figyelmen kívül hagyni, egészen a szélsőséges esetekig, amikor a fajüldözés nyil­vános formát ölt. Az élet­hez való jog, mint olyan — el­idegeníthetetlen. És az az állam, amely maga üldözi a ki­sebbségeket, vagy megtűri a kisebbségekhez tartozó ál­lampolgárok életének bármiféle veszélyeztetését, megsérti a társadalmi rendet szabályozó alapvető törvényt. (Folytatás a 2. oldalon.) MOHÁCSI REGÖS FERENC GRAFIKÁJA Alapvető elvek 3. Egy nemzeti társadalomban, amelyet különböző emberi közösségek alkotnak, két olyan általános elv van, amelye­ket nem lehet hatályon kívül helyezni, sőt ezeket kell min­den társadalom alapjává tenni. Az első elv minden emberi személy elidegeníthetetlen joga, faji, nemzetiségi, kulturális, nemzeti vagy hívő meggyőző­désre vonatkozó megkülönböztetés nélkül. Egy ember sem létezik csak önmagáért, önazonossága a másokkal megvaló­suló kapcsolatban teljesül be. Ugyanezt az emberek közös­ségéről is állíthatjuk. Nekik pedig közösségi önazonosságuk­hoz van joguk, amelyet minden tag méltóságának figyelem­­bevételével kell védelmezni. Ennek a jognak akkor is érvé­nyesülnie kell, ha­ a közösség, vagy tagjainak egyike vét a közjó ellen. Ezekben az esetekben a felelős hatóságoknak kell megvizsgálniuk a feltételezett törvénytelen cselekedetet, anélkül, hogy az egész közösséget elítélnék. Ugyanakkor a kisebbségek tagjai ugyanúgy kötelesek mások méltóságának tszteletére és elismerésére. A második elv az emberi nem alapvető egységére vonat­kozik, mert eredete az egyetlen teremtő Istentől van, aki — 1988 DEC •1­9 Kiskarácsony gondolatok A Bambino — a rómaiak kedvence, ott, a kapitóliumi dombon az Ara Coeli bazilikában vízkereszt napjáig fo­gadja a nagyszámú látogatót, főleg gyerekeket, akik örö­meiket s panaszaikat mondják el neki. A Gyermeknek, aki olyan formán lépett a római városi nép életébe, mint... — s most egy kicsit bizonytalankodom — mint a mi magyar (keresztény) népünk életébe. Mert ha Rómában egy templom, nálunk az esztergomi Sionon egy másik, a mostani korai előde — a XII. században — dísz­kapuja fölött, a háromszögben — ad(ott) kőbe vésett jelet arról, hogy azt, aki e timpanon középpontjában áll(t), a Kis­ded, anyja ölében, s a környezetében levő­­szent Istvánra meg Adalbertra nézett, valóban befogadta a megtért ma­gyarság. Csakhogy azóta is kísért a kérdés: igazán befo­gadta-e? Visszajönnek gyerekkorom karácsonyi ünnepei: ott áll­tam — álmaim kezdetén — az egyszerű falusi házban a ka­rácsonyfa előtt, s a szerény ajándék rám mosolygott: az öröm minden értéket pótolt, hogy együtt voltunk. A háborút követő esztendők gyermek-karácsonyai, nehéz-havas újesz­tendői (csak mert készültünk rá? vártuk?) úgy csengettyűz­­nek vissza, hogy most is megköszönöm az akkori békességet. Azóta — persze — nagyot fordult a világ kereke ... De le­mondhat-e az ember az álmairól? Talán most az az egyik legsúlyosabb diagnózis, hogy meg­roppant a keresztényi belső tartás. A nemes öntudattal át­szőtt belső tartás, amitől a karácsonyi-újévi lélek képes megfiatalodni. Hát igen, fiatalodásra lenne szükségünk. A gazdasági szfé­rán túl abban a benti szférában hozva bizonyítékul önérté­keinket, amelyek a Kisdedre mutatnak, s mint korona csil­lannak meg első királyunk kezében, amidőn a Boldogasz­­szony elé térdel... Forrong a lélekmély, de minden krízis fölhívás a mélybe­szállásra, a befelé terjeszkedésre. A „minőség forradalmára” lenne szükség, amely újraépülésre, újraátgondolásra sürget mindabban, amit eddig legfeljebb szavakkal hirdettünk. Bevallom, sokszor zavarban vagyok az annyiféle program­­proklamációt hallva, s bár nem egyházi jellegűek (legfel­jebb egyik-másik jelentéktelenül az), sokszor nyelvemen van: alapítsunk már (például) egyházközséget is, ahol a Gyermek leginkább velünk lenne, s az esztendő minden napján... Vagy még mindig szerepjátszásokra gondolunk, a túlélés valamiféle mutatványos jellegére? Mert szerepek most is bőven osztódnak, félek: nosztalgiákból leginkább, s elégté­telt akaró szándékból. Annyi jóakaratról, jóságról, jót­ tenni­­elhatározásról sose hallottam, mint manapság. Erre aztán folyton tetten érem magam egy francia bölcselő, J. Lagneau nemrég olvasott soraiban. Igaz, nem volt olyan gyakorló val­lásos ez a filozófus, mégis vesébe vágó keresztény mondato­kat írt az egyik barátjának: „Ha hitelt adhatok, bizonyos ta­pasztalatoknak, ezt kell mondanom: veszélyes az, ha valaki mindenáron jót akar tenni az emberekkel. Könnyen a sze­repjátszás hibájába eshetünk: mások és önmagunk előtt is »alakoskodunk«, ami éppen az ellenkezője az egyszerűség­nek és az egyenességnek.” Talán jogosan illeszthetjük e so­rok mellé a nem indokolatlan kommentárt: „Az olyan apos­tolkodás, ahol a keresztény »­hódítani« akar, vagy »propa­gandát« fejt ki az igazság (sokszor a maga igaza!) érdeké­ben, éppen ellenkezője a tanúságtételnek." Tanúságot tenni! Ezt is folyton hallani. Aztán félretéte­tik a gyakorlatból, merthogy új törekvések új jelszót kíván­nak. Pedig ez nem jelszó, hanem összeszedettségre felszólítás. Van időnk? Félek, erre nincs. Pedig a rendcsinálás, megúj­hodás legelső fázisa az lenne, ha széttekintenénk egyházköz­ségeinkben. összetett feladat: meg nem értő kézlegyintések, nemtörődömségek, „jó volt eddig is, jó lesz eztán” is kényel­mességek, s na persze az elképesztő hiányok miatt, melyek­nek bizony anyagi oldalai is akadnak bőven. Ennyi zűrzavart ritkán tapasztaltam, mondta az egyik — meglehetősen higgadt barátom, akit elsősorban az egyházban tapasztalt — mint mondta — „tehetetlenségek” hoztak ki „mélyvízi” sodrából, s akivel végül abban egyeztem meg, hogy az egység, a jóakarat, szeretet, az evangéliumi igazság — a mi programunk — ismertető jele, s ezért mindenféle hódító szándék félreteendő. A mi küldetésünk nem az, hogy az igazságot diadalmas trónjára ültessük, hanem hogy tanús­kodjunk róla. Egészséges egyházközségeket — ismétlem újra meg újra, s ez nem bezárkózást-elkülönülést, hanem teljes kitárulko­zást jelent s mindazon törekvésnek, melyek — lemondva az egyház társadalmiasításáról — hasznos eszmék, jó progra­mok felhasználásával a humanizáció, a belülről jövő építke­zés munkáját szeretnék, azaz: helyi egyházat akarnak épí­teni, amelynek áldását a nagy társadalom sem kerülheti el. És egyre inkább nem, ha meg akar újulni. Tóth Sándor

Next